A magyar labdarúgó-válogatott menetelése az 1986-os mexikói világbajnokságon
A magyar labdarúgó-válogatott 1986-ban a mexikói világbajnokságon vett részt, amely tornára rendkívüli várakozás előzte meg. A csapat az ezt megelőző két évben kimagasló teljesítményt nyújtott, számos rangos ellenfelet győzött le, és Európából elsőként kvalifikálta magát a tornára, így sokan a világ élvonalába tartozó csapatként tekintettek rájuk.
A közvetlen vb-felkészülés 1986 május elején kezdődött. A kerettagok előbb két hetet töltöttek Ausztriában, Lienz városa mellett, az Alpok hegyei között, egy 1800 méter tengerszint feletti magasságon fekvő helyen, a Pepi Stiegler-házban. Ezt követően két napos itthon tartózkodás után május közepén utaztak Mexikóba, a világbajnokság színhelyére. A felkészülés utolsó szakaszáról szinte kizárólag pozitív hírek érkeztek haza, így mindenki abban a hitben várta a június 2-i, Szovjetunió elleni nyitómeccset, hogy a válogatott ott folytatja majd a parádét, ahol március közepén Brazília ellen abbahagyta.
Azonban az 1986 tavaszán elhúzódó tél az osztrák Alpokban még inkább éreztette hatását: hajnalonként fagyott a szálláshelyen, a játékosok lehelete látszott, és nappal sem volt túl kellemes az időjárás. Hogy ennek élettanilag volt-e bármi hatása a későbbi vb-szereplésre, az persze vita tárgyát képezheti, ám az tény, hogy a mexikói magaslaton mintegy 30-35 fokkal volt melegebb a vb-meccsek idején, mint amit a Pepi Stiegler-ház környékén mértek.
A Lienzbe utazó keret
A Lienzbe utazó névsor a következő volt:
- Kapusok: Disztl Péter, Szendrei József, Andrusch József
- Hátvédek: Sallai Sándor, Róth Antal, Varga József, Kardos József, Garaba Imre, Péter Zoltán, Csuhay József, Disztl László
- Középpályások: Nagy Antal, Détári Lajos, Törőcsik András, Bognár György, Burcsa Győző, Hannich Péter, Nagy József, Kozma István
- Csatárok: Kiprich József, Esterházy Márton, Kovács Kálmán, Dajka László
A névsor érdekessége, hogy ismét szerepel benne Törőcsik András, aki ekkor már nem az Újpest, hanem a francia másodosztályban szereplő Montpellier játékosa volt. Mezey György Nyilasi helyettesét kereste benne. Aligha kétséges, hogy Törőcsik a képességei alapján be is tudta volna tölteni a Nyilasi hiánya által keletkezett űrt, ám sajnos korábbi lábközépcsont-töréséből nem tudott felépülni, így hiába volt ott szinte végig Lienzben, Mexikóba végül már nem utazott ki. Szintén nem utazott a világbajnokságra Kozma István, aki a keretszűkítés miatt maradt itthon.
A vb-várás a tetőfokára hágott
A csapat május 16-án tért haza a Pepi Stiegler-házból. A Mexikóba történő elutazás előtt még eltöltöttek itthon két napot, majd felszálltak arra a repülőgépre, amely a világbajnokság helyszínére repítette őket. Idehaza is kezdett tetőfokára hágni a vb-várás. Hivatalos adatok szerint minden idők legsikeresebb színestelevízió-eladási adatait produkálta az akkori legfőbb műszakicikk-áruház, a Keravill, és nem lehetett olyan sajtóterméket találni, ahol előbb vagy utóbb ne került volna szóba Mexikó, tippversenyekkel, esélylatolgatásokkal.
Az 1980-as évek közepe után születettek el sem tudják képzelni azt a hangulatot, amely akkor az országra telepedett. Rendkívüli mértékűre duzzadó, felfokozott várakozás ültette meg a Kárpát-medencét, futballügyben sajnos mindmáig utoljára... Az emberek mindenütt a vb-esélyeinket latolgatták, amelyhez hozzá kell tenni azt is, hogy a „tízmillió szövetségi kapitány országában” lényegében mindenki kimagasló szereplést várt csapatunktól.
Sokan az 1954-ben világbajnoki döntőbe menetelő Aranycsapat eredményességét, sikereinek megismétlését várták a Mezey-válogatottól. Külön említést érdemel, hogy a mögöttünk hagyott másfél év pályán mutatott teljesítménye alapján külföldön is sokan titkos favoritot láttak a magyarokban, számos nagy tekintélyű szakember vélte úgy, hogy a legfőbb esélyesek - a brazilok, az argentinok, az angolok, a franciák és a nyugatnémetek - árnyékában, a „surranópályán” haladva, a magyar lesz majd a mexikói világbajnokság meglepetéscsapata. Ilyen országot, ilyen hangulatot és ilyen várakozásokat hagyott maga mögött a világbajnokság helyszínére útra kelő válogatott.
A RÉMÁLOM VB-JE, A MAGYAR VÁLOGATOTT VB-TÖRTÉNELMÉNEK UTOLSÓ FEJEZETE-Az 1986-os mexikói vb
„Uraim, a négy között lesznek!”
Hosszú, fárasztó, de szerencsés és viszontagságok nélküli repülőút után érkezett meg a magyar labdarúgó-válogatott - Madrid érintésével - Mexikóba. Csapatunk szálláshelye a León városától mintegy 25 kilométerre elhelyezkedő Comanjilla Gyógyszállóban volt. A felkészülés menete itt is sajátos volt, olyan, amely figyelembe vette egyrészt a sajátos viszonyokat, másrészt pedig a majdani vb-mérkőzések különleges kezdési időpontjait.
Csapatunk több felkészülési meccset is vívott Mexikóban, sajnálatos viszont, hogy hiába tervezett a szakvezetés zárt kapus edzőmeccset valamelyik vb-résztvevő válogatott ellen (Uruguay, Skócia, az NSZK és Dánia voltak a kiszemelt csapatok, velük zajlottak tárgyalások), ezt sajnos végül valamennyi válogatott lemondta. Így nem sikerült igazán erős ellenfél ellen meccset vívva, lemérni a felkészültség valós szintjét. A helyi bajnokságban szereplő csapatok ellen vívott felkészülési találkozói és az ott mutatott játék alapján azonban minden jel arra utalt, hogy a leginkább kérdésesnek ítélt dolog, az akklimatizálódás jobban sikerült a vártnál, és játékosaink átvészelték a magaslati klímából és a fél napos (!) időeltolódásból fakadó, jelentős élettani változásokat.
A felkészülési mérkőzések alkalmával a csapat szinte „robbant”, kimagaslóan jó állapotúnak tűntek a játékosok. A híres német edző, Max Merkel a csoportmeccsek előtti utolsó, nemzetközi sajtótájékoztató után - ahol Mezey György mellett Nagy Antal és Détári Lajos vett részt - szó szerint azt mondta, hogy „Így kell kinézni és így kell beszélni!”
Dettmar Cramer, aki az akkori legismertebb, legfelkészültebb német szakvezetők közé tartozott, s aki Mexikóban a FIFA delegáltjaként tartózkodott, konkrét tippelésre is vállalkozott: „Uraim, a négy között lesznek!” - mondta a magyar újságíróknak.
Ahol még mi rúgtunk hatot
Max Merkel és Dettmar Cramer igazán elismerő szavait alátámasztotta az utolsó felkészülési meccsen mutatott játék és eredmény is. Csapatunk a Disztl P. - Sallai, Nagy A., Garaba, Varga - Kardos, Burcsa, Détári - Kiprich, Dajka, Esterházy összeállításban lépett pályára. Csereként pályára lépett még a keret összes többi tagja is, kivéve a két cserekapust, valamint a sérüléséből még lábadozó Hannichot. Jóllehet, „csupán” egy mexikói élvonalbeli klubcsapat, a León volt az ellenfél, azért a 6-1-es győzelem és a magabiztos játék - amelyet a Népsport helyszínen jelenlévő tudósítója sziporkázónak nevezett - jogot adott a bizakodásra.
A igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a León ellen aratott magabiztos, 6-1-es győzelem után - a gólokat Kiprich, Dajka és Détári lőtték, mindhárman dupláztak - Sallai Sándor, a jobbhátvédünk úgy nyilatkozott, hogy a játék most már egészen jól ment, de még mindig nincs teljesen készen a csapat, a szovjetek elleni meccsre viszont rendben lesz minden. Joggal érezhette így Sallai, hiszen komoly problémákra, fizikai vagy mentális felkészületlenségre, vagy pláne túledzettségre semmiféle jel nem utalt, és még hátravolt pár nap az első csoportmeccsig. Ezt csak azért érdemes és fontos megemlíteni, mert utólag a legfőbb vád az volt Mezey Györggyel és a szakmai stábbal szemben, hogy túledzette a játékosait, és ezért volt olyan bágyadt, erőtlen és tompa a társaság a vb-meccseken, de különösen a szovjetek elleni nyitómérkőzésen. Ebből a felkészülés utolsó szakaszában még semmi nem látszott.
Tízmillióan a tv-képernyők előtt
A televízió képernyője előtt milliók ültek. Lélegzetvisszafojtva várta az ország a világverő, az európai ranglista élén álló magyar válogatott színre lépését. A vb-várás láza idehaza minden korábbit felülmúlt.
A magyar labdarúgás történetében csak az Aranycsapat 1954-es vb-szereplését kísérte olyan felfokozott várakozás, mint a mexikói vb-nyitányt. Ennek persze társadalmi okai is voltak. A poshadó, agonizáló Kádár-rendszer végóráiban, a magyar futball érzékelhető, általános süllyedése ellenére, szinte a semmiből jött létre egy megdöbbentően jó válogatott. Olyan, amelytől - várakozásainkban, reménykedésünkben persze talán túl is becsülve annak erejét - a legszebb futball-álmaink valóra válását sem tartottuk elképzelhetetlennek. S amely reménybeli kimagasló vb-szereplésével majd megadja annak érzését, hogy büszkék lehetünk, hogy jó magyarnak lenni.
Ezek mind-mind ott lappangtak abban a gigantikus várakozásban, amely megülte az országot, s amely extra várakozásokkal ültetett le mindenkit a televízió elé 1986. június 2-án, kevéssel este nyolc óra előtt. A mérkőzésre kiálló kezdőcsapatunk csupán egy helyen tért el az 1985. április 17-én Bécsben brillírozó kezdőcsapattól: Nyilasi helyén az MTK kiváló irányító-középpályása, Bognár György jutott szóhoz. A többi poszton viszont kivétel nélkül a bécsi Héroszok léptek pályára.
Csapatunk azonban sajnos nyomokban sem emlékeztetett a bécsi csodát végrehajtó gárdára, ezúttal sajnos katasztrofális játékot produkált. A szovjet válogatott némi szerencsével jutott ugyan kétgólos előnyhöz - az első gól egy számunkra rossz helyre levágódó labdából, a második egy jól eltalált, védhetetlen lövésből született -, ám utána sajnos már csak egy csapat volt a pályán... Tetszés szerint vezették támadásaikat, rendszerint lekontráztak bennünket. Az első félidőben, Belanov 11-es góljáig még próbálkozott a csapat, Burcsa a beállását követően némi színt és lendületet vitt a játékba, Sallai és Garaba próbált rombolni, Détári nagyon akart és Péter Zoltán is megiramodott néhányszor, ám a szovjetek fizikai- és gyorsasági fölényére nem igazán volt ellenszerünk.
A második félidőre sem változott sajnos semmi. A szovjetek ugyanúgy rohamoztak, s lényegében minden megiramodásuk magában hordozta a gólveszélyt. További három gólt szereztek, s bár a televízión keresztül úgy tűnt, hogy abból egyet szabálytalanság előzött meg, a kihagyott ziccerek, valamint Jevtusenko elhibázott 11-ese okán sajnos bőven reális volt a kialakult különbség: 6-0 a Szovjetunió javára.
A súlyos vereséget idehaza a teljes döbbenet és letargia követte. Nem akartuk elhinni, hogy ez a csapat ki tud kapni. 1984 ősz óta mindösszesen 2 veresége volt ennek a gárdának, Hollandia ellen itthon és Mexikó ellen idegenben. Tétje pedig egyik vesztes meccsnek sem volt. Ezen a két meccsen kívül az összes többi meccset mind megnyertük! Gondoljunk csak bele, hogy milyen hangulat övezné válogatottunkat manapság egy két éve tartó nyerőszéria után, amelybe csupán két, tét nélküli vereség „rondít” bele. Ezek után az vesse az első követ bármelyik szurkolóra, aki Mexikó előtt győzelmet, jó szereplést remélt, s abban bízott, hogy hosszú-hosszú idő után ismét a magyar válogatottól (is) lesz majd hangos egy futball-vb.
Lobanovszkij sem talált magyarázatot a történtekre
Sajnos, a nyitómeccsünk után végső soron hangos is lett tőlünk a futballvilág, csak nem úgy, ahogyan elképzeltük. A 6-0-s vereség letaglózó volt. A helyzetre jellemző, hogy a világ neves szaklapjai és szakírói nem elsősorban a hat gólt rúgó és fölényes győzelmet arató szovjetek remekléséről, hanem a magyarok betlijéről, gyenge teljesítményéről beszéltek.
Mindenki azon álmélkodott, hogy mi történt a titkos favoritként is emlegetett magyar válogatottal, amely szinte semmit nem mutatott azokból az erényeiből, amelyek a világbajnokság előtti két évben jellemezték, s amelyek számos, a világ közvetlen élvonalába tartozó válogatott ellen győzelmet hoztak számára.
Válogatottunk tagjai a meccs utáni sajtótájékoztatón még mindig leforrázva ültek és így is értékelték a történteket. A legtöbben semmilyen magyarázatot nem tudtak adni. Jellemző volt Kiprich József megnyilvánulása, aki - érezve, hogy gyengén teljesített - azt kérte az újságíróktól, írják meg, hogy azért ő is a pályán volt... A dolog külön pikantériája, hogy maga a szovjet kapitány, Vlagyimir Lobanovszkij sem tudott szakmai indokot felhozni a fölényes győzelemre, és a magyar csapat váratlan leblokkolására.
Tészta, dopping, romlott vér
A magyar labdarúgás máig feltáratlan „fekete dobozainak” egyike az irapuatói mérkőzés. Mind a mai napig nincs magyarázat a gyenge játékra, az erőtlen próbálkozásokra, a folyamatosan elveszített futóversenyekre és a párharcokra, amelyekben rendre mi húztuk a rövidebbet.
A történtek teljes érthetetlensége miatt kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb lábra kapnak bizonyos pletykák és összeesküvés-elméletek. Ha a „fekete doboz” titkát keressük, ezekről is szót kell ejteni. Felmerült, hogy a „Nagy Testvérnek” biztosan le kellett adni a pontokat. Ez a második világháború óta valamennyi magyar-szovjet mérkőzés kapcsán felmerült, és mivel a válogatottnak még a legsikeresebb időszakaiban sem igazán ment a szbornaja ellen, így az évtizedek során meggyökeresedett az a szurkolói hit, miszerint a szovjetek ellen a felső vezetők nem engedik győzni a mieinket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egykori játékosok soha, még a rendszerváltozás utáni nyilatkozataikban sem tettek utalást arra, hogy őket valamikor is arra biztatták, netán kötelezték volna, hogy ne győzzenek a Szovjetunió ellen. A mexikói vb-n szereplő játékosok sem mondtak soha erre vonatkozó utalást. Tehát ilyen kérés hivatalos, állami- vagy sportvezetői szintről vélhetően sosem hangzott el, így ezt alighanem kizárhatjuk a lehetséges okok közül.
A mexikói vereség és a korábbiakhoz képest nagyon gyenge játék azonban számos egyéb pletykát is életre keltett. A világbajnokság után állandó témát szolgáltatott a válogatott étrendje. „Azért kaptunk ki, mert tésztát evett a válogatott!” - hangzott el rendszeresen mindenféle rendű és rangú fórumon a verdikt. Vagyis a szénhidrátalapú étrendet okolták sokan azért, hogy a válogatott a vb-n nem volt képes megismételni a korábbi másfél-két évben mutatott szenzációs játékát.
Nagy Antal, a válogatott akkori csapatkapitánya így vélekedett erről: „Ezt az egész tésztakérdést akkoriban fújták fel, mert Magyarországon még nem terjedt el, hogy a futballisták táplálkozása is befolyásolhatja a teljesítményt. Az edzőtáborban ettünk tésztát, többet, mint általában, de ettünk mást is. Én a vb után szerződtem a Nancyhoz, amelynél Arsene Wenger keze alatt dolgoztam. Ezt csupán azért mondom, mert ott is kaptunk tésztát bőven, az eredményt mégsem fogták erre. Ez gyermeteg dolog.”
Nagy Antal cáfolta a doppingolásról szóló felvetéseket is: „Azt pedig tanúsítom, hogy nem doppingoltunk! Hogy valamit becsempésztek az italunkba vagy az ételünkbe, ilyet állítani nem lehet. Káprázott a szemünk, olyan volt, mintha nem a pályán, hanem forró hómezőn lettünk volna, minden foszforeszkált. Garaba és Bognár is kérdezgetgette, mit érzek, de én sem tudtam mást mondani - mert hasonló levertséget éreztem. De Dajka is ezt mondta, pedig ő később, a második félidőben állt be. Utólag könnyű lenne azt mondani, hogy titkosszolgálati módszerrel harcképtelenné tettek minket, hangsúlyozom, ez bizonyíthatatlan. De azt roppant furcsának tartom, hogy mindenki egyszerre került holtpontra. Mert ha dopping lett volna vagy rossz táplálkozás, az is másként hat egyénileg mindenkire, de nem egyszerre, s egy időben.”
Esterházy Márton is megszólalt a témában: „Magam utólag hallottam, hogy mi a vérdoppinggal éltünk. Hát erre azt mondom, persze! Alvás közben észrevétlenül levették a vért, majd visszaadták oxigénnel feldúsítva, s mindezt szintén észrevétlenül. Na ne! Ráadásul én mindig megkérdeztem az itthoni összetartásoknál, hogy milyen vitaminokat kapok, mert az AEK Athénnál többször is kijelöltek doppingvizsgálatra. Sohasem volt probléma, egyébként itthon Mohácsi doktor adta kapszulában a vitaminokat, isten nyugosztalja. Nincs tudomásom, hogy bármit kaptunk volna.”
| Helyszín: Irapuato, 15 000 néző | Vezette: Agnolin (olasz) |
| Gólok: Jakovenko (2. perc), Alejnyikov (4.), Belanov (23., 11-esből), Jaremcsuk (66.), Dajka (74. öngól), Rogyionov (79.) | |
| Szovjetunió: Daszajev - Larionov, Kuznyecov, Gyemjanyenko - Jaremcsuk, Jakovenko (Jevtusenko, 73.), Besszonov, Zavarov, Rácz - Belanov (Rogyionov, 70.), Alejnyikov | Magyarország: Disztl P. - Sallai, Róth (Burcsa, 12.), Garaba, Kardos - Péter (Dajka, 62.), Nagy A., Détári, Bognár Gy. - Kiprich, Esterházy |
A „tészta-ügy” kapcsán Nagy Antal így nyilatkozott: „A tésztáról meg annyit, hogy jó néhányan már a versenysúlyunkon mentünk az edzőtáborba, és ott még fogytunk majd’ öt kilót a meló és az étrend miatt. Önmagamhoz képest csont és bőr voltam. Ezzel szemben - mint Mexikóban vagy később megtudtam - a többi csapatnál némi felesleggel érkeztek a játékosok, amelyet azért még könnyen le lehetett adni. De a média hatására a közvéleményben az alakult ki, mi vagyunk a »tésztás fiúk«. Liptai Claudia az egyik műsorban ezzel fogadott, majdnem epeömlést kaptam, de mit tehettem volna. Ilyen világ van, ezért a média is felelős. Nem azt mondják rólunk, hogy megvertük a brazilokat vagy kint voltunk a vébén, hanem, hogy itt vannak a »tésztás fiúk«.”
Az irapuatói vereség hatása a magyar futballra hosszan tartó volt. A válogatott ezt követően sokáig nem jutott ki sem Európa-bajnokságra, sem világbajnokságra, így a 0-6 vereség a magyar labdarúgás egyik legmélyebb pontjaként maradt fenn.
tags: #nszk #labdarugo #valogatott #1986
