Ōe Kenzaburō és a Futball-lázadás: Az Emlékezés, Erőszak és Az Emberi Lét Mélységei
Ōe Kenzaburō, az 1935. január 31-én született japán Nobel-díjas író (aki 2023. március 3-án hunyt el), az irodalomtörténet egyik legfontosabb alakja. Műveiben gyakran boncolgatja a modern Japán kihívásait, az egyéni és kollektív trauma feldolgozását, valamint az emberi lét alapvető kérdéseit. Tudástárában 11 könyve és 4 antológiája szerepel, és az Irodalmi Nobel-díjasok Könyvtára sorozat kiadásában is megjelentek művei. Regényei mélyen gyökereznek a japán kultúrában, mégis univerzális érvényű gondolatokat közvetítenek, gyakran éles, kegyetlen és hatásos képekkel, melyek a valóságot írják le.
A Nobel-díjas író, Ōe Kenzaburō
Ōe Kenzaburō munkássága során számos olyan témát vizsgált, amelyek az emberi létezés sötét és világos oldalait egyaránt megmutatják. Az írás segített neki legyűrni a bénultságát, és az élete középpontja lett. Nem is tudta volna el sem képzelni a fia fejlődését, pedig kezdetben még hely sem volt számára az életében. Munkássága során nemcsak Japánban, hanem az egész világon ismertté vált, és műveit az emberi szellem mélyreható megértése jellemzi.
A Futball-lázadás cselekménye és főbb témái
Az 1967-ben megjelent, eredetileg „万延元年のフットボール” (Man'en Gannen no Football) című regénye, a Futball-lázadás, egy tűz-víz testvérpár sorsán és egy szerelmi háromszögön keresztül mutatja be a hagyományos és a modern Japán életét, Japán másfél évszázados történelmét. A regény egy kevéssé szokványos sorsú, sokféle nehézséggel sújtott család sorsán keresztül mutatja be a 19. és a 20. századi Japán közötti különbségeket, a hagyományok pusztulását és továbbélését, illetve az emlékezés szerepét a történelem alakításában.
Az első oldalakon megismerjük a boldogtalan házaspárt, Micuszaburót és Nacukót. A fordítással foglalkozó Micu éppen a legjobb barátja bizarr öngyilkosságán próbálja túltenni magát. A felesége pedig eközben egyre súlyosabb alkoholistává válik, mert képtelen feldolgozni, hogy kicsivel korábban intézetbe adta értelmi fogyatékos kisbabáját. Micu és Nacukó csendes poklába hamarosan betoppan Micu öccse, az Amerikából hazatérő Takasi. Takasi azt tervezi, hogy elutazik a család ősi falusi birtokára, hogy nyélbe üssön egy üzletet a helyi gazdasági élet vezéregyéniségével, a koreai származású „szupermarket királlyal”. A házaspár elkíséri Takasit az útra, s a testvérek szülőhelyén rövidesen megindul az emlékezés, a múlt felidézése, s a családhoz köthető történelmi események feltárása és újraélése - s a gyakran már-már kényszeres múltidézgetés során titkok és korábban nem sejtett összefüggések kerülnek a felszínre.
A regény helyszínét egy egyedi vidék adja: vadak, madarak, elűzött remeték, és olyan fák nőnek azon a vidéken, amilyenekkel máshol nem találkozhatunk. Esteledik, mint kagylót a kagylóhéj, az óriási erdőt betakarja az ég, és az embert az az érzés fogja el, mintha élve lenne eltemetve. Nehéz elszakadni ettől a nyomasztó érzéstől. Gyermekkoromból emlékszem, hogy a falunak mindig megvolt a maga bolondja. Neuraszténiásoknak, félkegyelműeknek se szeri, se száma, de amolyan igazi bolond, akit az egész falu annak tartott, mindig csak egy volt. Az soha nem esett meg, hogy kettő lett volna, de olyan sem fordult elő, hogy nem volt egy bolond se. Ebben bizonyára a völgy lakóinak társadalmi sajátossága rejlik: csak egy bolond lehet, akit mindenki elfogad, mint környezetük szükséges alkotóelemét.
Az emlékezés és a történelem rétegei
Bár a történet az 1960-as években játszódik, az események pedig egészen Micu és Takasi dédapjának koráig, egészen pontosan egy 1860-as lázadásig nyúlnak vissza, a regény által boncolgatott témák kortalanok. Nagyon érdekes például megfigyelni, hogy milyen módon függ össze egymással és hat egymásra egy család magántörténelme és a „hivatalos”, történészek által megírt történelem; hogy mennyire különböző módokon lehet emlékezni ugyanarra az eseményre; hogy hogyan „öröklődik” az erőszak a nemzedékeken keresztül; vagy hogy hogyan éled és íródik újra a több generációval korábbi történelem a jelenkori leszármazottak életében.
Karakterszemlélet és emberi viszonyok
A rengeteg múltidézés és filozofálgatás ellenére a regény egyáltalán nem unalmas vagy érdektelen. A Micu, Nacukó és Takasi között kibontakozó furcsa kapcsolat, a városiak és a falusiak, a japánok és a koreaiak ellentétei, valamint a legváratlanabb pillanatokban kitörő erőszak újra és újra megdöbbent, a földre ránt és elgondolkodtat. Micu, ha jól meggondoljuk, olyan típusú ember, akinek nincs sok kedve olyan munkába belevágni, amelynél különböző nehézségeket kell legyőzni. Micu csak olyan munkára képes, hogy lefordítja mások könyveit, amelyeket olyan emberek írnak, akik le tudják győzni a nehézségeket. Ezzel szemben Taka rögtön elvállalna egy ilyen munkát.
A karakterek mintha álomvilágban élnének. Csodájára járnak, ahogyan csicseregnek a madarak, csörgedezik a patak; ugyanakkor szemrebbenés nélkül taglalnak borzasztóbbnál borzasztóbb haláleseteket. Vérben tocsogó halottakat emlegetnek, mintha a leghétköznapibb események alanyai lennének.
Az alábbi táblázatban összehasonlítjuk Micu és Takashi hozzáállását a kihívásokhoz:
| Személy | Jellemzők (a szöveg alapján) | Munka iránti hozzáállás |
|---|---|---|
| Micu | Fordító, barátja öngyilkossága sújtja, felesége alkoholista, értelmi fogyatékos gyermekét intézetbe adta. | „nincs sok kedve olyan munkába belevágni, amelynél különböző nehézségeket kell legyőzni”; „csak olyan munkára van képes, hogy lefordítja mások könyveit, amelyeket olyan emberek írnak, akik le tudják győzni a nehézségeket.” |
| Takashi | Amerikából hazatérő öccs, üzleti tervei vannak, „szupermarket királlyal” akar üzletet kötni. | „rögtön elvállalná ezt a munkát.” |
Rintaró és a könyvek útvesztője | BEMUTATÓ
A regény egyedi hangja és recepciója
Bár a regény témái és a megjelenített emberi kapcsolatok és viselkedésminták univerzálisak és korhoz nem köthetők, a könyvet mégis áthatja az európai szemmel nézve jellegzetesen japánnak tűnő szertartásosság, lassúság, végzetszerűség és enyhe miszticizmus. S talán éppen ezek a jellemzők döntik el, hogy kihez szólhat igazán ez a regény. A könyv műfaja is érdekes, mert sok helyütt filozofikusba hajlik, míg a halál plasztikussága részeken pszichotriller jellegű. Húzza az idegeket.
Egyes olvasók szerint ez a könyv kellemes csalódás volt, érthető és követhető a cselekmény, a karakterek mégis összetettek, és a történet súlyos dolgokról szól. Másoknak a mondanivaló taszító inkább, mint vonzó, és megdöbbentőnek találják a „fröcsögős” szókimondást, amely nem rettent vissza testnedvek felvonultatásától, illetve az emberi testet ért kínzások, erőszakos halálnemek kendőzetlen bemutatásától. A gazdag szöveg és a tartalmas mondanivaló azonban elvitathatatlanul kiemeli a regényt.
Az emberi lét mélységei Ōe Kenzaburō gondolkodásában
Ōe Kenzaburō műveiben gyakran visszatérő téma az egyéni szenvedés és annak univerzális jelentősége. "I kept trying to run away. And I almost did." - mondja az író, jelezve a szökés kísérletét a nehézségek elől. Az emberi lét alapvető kérdéseire keresi a választ, ahogy "Bird" is tette hatévesen az apjához intézett kérdéseivel: "Father, where was I a hundred years before I was born? Where will I be a hundred years after I die? Father, what will happen to me when I die?"
A szenvedés és az egyéni tapasztalat
Az egyéni tapasztalatok mélységeiről szólva Ōe hangsúlyozza, hogy néha ezek a tapasztalatok, amelyek az embert "way into a cave all by yourself" vezetnek, végül egy olyan igazságra nyílnak, amely "concerns not just yourself but everyone". Azonban van olyan is, mint a "digging a vertical mine shaft in isolation; it goes straight down to a hopeless depth and never opens on anybody else’s world", ahol a szenvedés nem eredményez semmilyen jelentőséget mások számára. A hiroshimai emberek például "went to work at once to restore human society in the aftermath of the great atomic flood," mutatva a kollektív ellenállóképességet. Ugyanakkor "We naturally try to forget our personal tragedies, serious or trifling, as soon as possible", még a "petty as being scorned or disdained by a stranger on a street corner" is. Azonban a halállal kapcsolatos gondolatok megragadhatják az embert, "gripped by feelings which choked my chest and made my throat dry, a sudden pushing and shoving in my guts". Ez egyfajta "chronic ailment" volt, amit csak elaludva tudott lerázni. "If I'm a monster then I want to be a real monster." - mondja az író egy másik helyen, jelezve az önazonosítás és a sors elfogadásának, vagy épp annak dacának a súlyát.
Hikari és a zene, mint a megváltás útja
Ōe életének egyik legmeghatározóbb élménye fia, Hikari születése és fejlődése volt. Hikari 1963. június 13-án született. Az orvosok az első súlyos műtétek után azt mondták, össze kell kötni, csecsemő volt. Apa nem mutatott csalódást, gyászt, nem mutatott semmit. Érzelmei is kihunytak. Ezért írta meg a könyvet, a Magánélményeket. Az írás segített legyűrni bénultságát, és az élete középpontja lett. Nem tudtuk szüntetni az aggódást. A következő pillanatban kételkedett saját emberségében, amikor Hikari negyvenkét éves lett, anélkül, hogy kapcsolata lett volna a külvilággal.
Azonban a csoda bekövetkezett. Egyre-másra nyíltak ki apró kis ablakok, hangokra. Magnófelvételről szóló madárhangokra. Órára, napról napra. A kunyhótól, amelyben akkoriban tanyáztak, madárfüttyöt hallottak. A fia a lánya hanglejtésével szólalt meg, és koncentrált figyelemmel hallgatta Beethoven, Bach és Mozart zenéjét. Ezután elkezdett kisebb darabokat komponálni. Örömmel mondhatja, barátságban van vele. Zenéje mélyen emberi - és gyönyörű. Bár negyvenkét éves korában továbbra is egy négyéves gyermek nyelvi szintjén áll, földöntúli boldogságot éreznek. Pontosan meghatározott CD-t kért, és megmutatta neki. Ez arra vall, hogy közel jártak egy olyan álomhoz, amelyet sosem mertek álmodni. Soha el sem tudták volna képzelni a fiuk fejlődését. Amikor megkapta a Nobel-díjat, az átadásra Hikarival együtt utazott Svédországba. Frakkot kölcsönöztek maguknak, ami nagy esemény volt.
Pár évvel később, amikor Ōe egy ösztöndíjjal több hónapot töltött Berlinben, hazatérve Hikari váratlanul felhagyott a komponálással. Viszont zeneelméleti tanulmányait folytatta a zenében, de nem komponált többé. Ez megnyugtatta, mondta. Felesége egyetlen szóval sem kommentálta újbóli bezárkózását. A lányuk beszélt vele telefonon, Hikari olykor mosolygott, olykor bólintott. Nem válaszolt, de úgy tűnt, a lánya minden szavát issza. Egy napon Hikari mutatott valamit - a hangjegyeket, egy gigue-ot, ami egy bizonyos szomorúságba torkollik. Apja megértette ezeket a mondatokat, csupán az iróniájukat nem fogta fel. Majd ezt írta: "Hetvenévesen is jó ember vagy. Örülj az életnek!" Ōe mélyen meghatódtam, hisz az élete hirtelen új jelentéssel telt meg. A fia most a zenéjével üzeneteket küld apjának és a világnak, ami földöntúli boldogsággal tölti el. Ez egy olyan álom, ami létezhet, és ezt készül beteljesíteni.
tags: #oe #kenzaburo #futball #lazadas #idezetek
