A futball ősi gyökereitől a kínai milliárdosok álmaiig: A Cuju és a modern labdarúgás
A foci, mint a királyi sport, milliók szívét hódította meg világszerte. Népszerűsége egészen távoli múltba nyúlik vissza, bár a modern fociról csak a 19. század második felében beszélünk, amikor is különösen az Egyesült Királyságban kezdett el fejlődni. A labdarúgás egyszerre jelképezi a fizikai teljesítményt, közösségi élményt és globális üzleti sikert. De mi áll a népszerűség hátterében, hogyan vált minden kultúra részévé, és milyen üzleti mechanizmusokat építettek rá? Fejtsük meg, miért olyan népszerű világszerte a futball, és hogyan illeszkedik ebbe a képbe a kínai labdarúgás, mely hiába kap hatalmas befektetéseket, mégis bajokkal küszködik!
A labdarúgás gyökerei: Az ősi Cuju-tól a modern sportágig
Ha valóban mélyen a történelembe nézünk, találunk nyomokat a csapatjátékokkal, amelyek körülbelül háromezer évvel ezelőtt léteztek az ősi azték kultúrákban. Néhány játék rituális formát öltött, ahol a labda a napot szimbolizálta. A labdarúgás gyökerei az ókori civilizációkig vezethetők, hiszen már az ókori Kína, Görögország és Róma területén is léteztek olyan labdás játékok, melyekben rúgással célba juttattak egy labdát.
Kínában megjelent egy játék, amelyben labdát rúgtak, körülbelül i.e. 3. és 2. század között, és Cuju vagy Ts'u-chü néven ismerték. A labda kerek volt, bőrből varrták, és prémmel vagy tollal töltötték ki.
A görög játékstílus később Rómába is eljutott, ahol a játékokat szórakozásként értelmezték. A római birodalom bukása után a labdajátékok is hanyatlásnak indultak. A középkorban a foci a legelső fennmaradt feljegyzések szerint főként Franciaországban, Olaszországban és Angliában fejlődött, ahol nagyon népszerűvé vált. A cél az volt, hogy megszerezzék a labdát és eljuttassák azt az egyik városi kapuhoz. A nagy részvétel és a keményebb játékstílus miatt, amely magában foglalta a ökölharcot is, gyakran történt vagyoni kár, sőt néha halálos sérülések is.
A modern labdarúgás születése és fejlődése
Azonban a mai értelemben vett modern foci Nagy-Britanniában alakult ki a 19. század közepén, amikor az észak-angliai iskolákban és klubokban egységes szabályokat kezdtek alkalmazni. A 17. században London utcái újra életre keltek a focira hasonlító játékokkal. Az iskolákban is bevezették a sporttevékenységeket, hogy a diákok ne váljanak „huligánokká” és vandalizmusra hajlamosakká. Főként Cambridge-ben, Etonban, Harrowban, Charterhouse-ban, Rugbyban, Shrewsburyben és Westminsterben. A fokozatos technológiai fejlődéssel párhuzamosan a versenyszellem is növekedett az iskolák között. Ezért szükség volt a játék szabályainak rendezésére.
Közöttük nem szerepelt említés a labda típusáról, méretéről vagy súlyáról, nem voltak megadva a kapu és a pálya méretei, nem voltak definiálva a játékvezetők, a játékosok száma vagy a játékidő hossza. A játék továbbra is fejlődött, és egyes szabályok továbbra is rugalmasak maradtak. Csak 1870-ben vezették be a tíz játékos és egy kapus számát. A futball népszerűsége Angliában nőtt, és fokozatosan több verseny is kialakult. A tornákat a The Association Football Union nevű szervezet irányította. 1886. A Board tagjai évente szavaztak a játékszabályok módosításáról. 1925-ben megváltoztak a les szabályai.
A professzionális futball kialakulása és a felszerelés fejlődése
A profi futball kezdetei Észak-Angliába nyúlnak vissza, bár az első profi játékosok Skóciából származtak. 1872-ben a Skócia és Anglia közötti nemzetközi mérkőzés döntetlennel zárult, de az azt követő években a skótok kilencszer, az angolok pedig kétszer győztek. Az esetek, amikor profi játékosok is pályára léptek, eleinte a Futball Szövetség szabályaival ellentétesen zajlottak, amely számára a foci továbbra is csak amatőr játékot jelentett. Skócia szomszédai csak 1893-ban engedélyezték a profi futball pályafutását. A Futball Szövetségnek ezután pénzforrást kellett biztosítania a profi játékosok állandó jövedelmének biztosításához. A foci népszerűsége még inkább megnőtt, mivel számtalan fiatal férfi kereshetett megélhetést a labda rúgásával a gyárakban végzett kemény munka helyett. 1901-ben a profi játékosok legmagasabb bére körülbelül 4 font volt hetente. A legmagasabb bért többek között azért vezették be, hogy megakadályozzák, hogy a gazdagabb klubok elcsábítsák a tehetséges játékosokat, ezzel gyengítve a szegényebb csapatokat.
A foci szabályainak fejlődésével az évek során a játékosok felszerelése is fejlődött. A bőrből készült, tollal töltött labdákról fokozatosan áttértek például a sertés húgyhólyaggal töltött labdákra, amelyeket rugalmasságuk és levegő megtartására való képességük miatt választottak. A labdák hátrányai közé tartozott, hogy rossz időjárás esetén vízszívó képességük volt. A középiskolás játékosok jobb minőségű mezeket viseltek, mint az amatőrök, akik vegyes mezekben és csatokkal ellátott nadrágokban játszottak. Az iskolai mezek színesek és nagyon mintásak voltak, hasonlóan a zsoké mezekhez. Csak a profi foci fejlődésével kezdtek a felnőtt játékosok is középiskolás elegáns mezekbe öltözködni, amelyek stílusa és színei kezdetben eléggé változatosak voltak. Nagy zűrzavart okozott a kapus és a csapattársak azonos öltözéke. De 1909-től a Futball Szövetség úgy döntött, hogy a kapusnak piros vagy kék színű mezt kell viselnie, és 1912-re zöldet is hozzáadtak. Ami a stoplis cipőket illeti, először szegecses cipők alkották őket. Később ezeket elhagyták, és helyettük sima cipőket használtak. A bőrcipők a bokáig értek, ahol foltokat varrtak be az extra védők bevezetésére. Ezeknek a stoplis cipőknek a hátránya a merevségük volt.
Miért érint meg minden kultúrát a labdarúgás?
A foci azért vált globálisan befogadottá, mert rendkívül alacsony belépési küszöbbel rendelkezik, hiszen minimális felszerelés szükséges hozzá, a szabályok alapvetően egyszerűek, ugyanakkor taktikai és technikai mélységek is rejlenek benne. Nem diszkriminál faji, társadalmi, pénzügyi vagy vallási háttér alapján. A foci közösségeket és társadalmi összetartozást épít. Minden futballklub lelkes szurkolókkal rendelkezik, akik azonosulnak vele és támogatják azt. A játékosok pozitív hatást gyakorolnak a többi játékosra, akik tőlük szeretnék fejleszteni a képességeiket, és így közelebb kerülni elismert bálványaikhoz. Emellett a játékot a nemzetközi versenyek és a hatalmas média-támogatás tették különösen vonzóvá. Becslések szerint több mint 250 millió aktív játékos űzi, több mint 200 országban ezt a sportot. A nagy események - mint a FIFA világbajnokság - milliárdokat mozgatnak, ami tovább növeli a sport kulturális és média-járulékát.
Ha a népszerűséget nézzük, akkor a labdarúgás áll az élmezőnyben, és mögötte gyakran szerepelnek olyan csapat-sportágak, mint a kosárlabda, jégkorong, krikett vagy röplabda, de ezek általában regionálisan erősek, és nem érnek el olyan globális eredményt, mint a foci. Az, hogy a foci ilyen mértékben vezet, részben annak is köszönhető, hogy a klubok, szövetségek és médiavállalatok jól szervezett üzleti modellre építenek: televíziós jogdíjak, szponzorációk, merchandise-értékesítések, amelyek mind hozzájárulnak a sikerhez. A világbajnokság és a nemzetközi sorozatok olyan nézettségi és bevételi rekordokat állítanak fel, hogy egy sportágként egyre nagyobb figyelmet kapnak.
A kínai futballparadoxon: milliárdos befektetések, csekély siker
Nincs olyan dolog, amit Kínában ne tudnának megcsinálni. Bárhova nyúlnak, előhúznak egy világbajnok asztaliteniszezőt, vagy súlyemelőt. Csak a labdarúgással gyűlik meg a bajuk - de azzal nagyon. Ide ugyanis a számolatlanul elköltött dollármilliárdok sem elegendőek, ha a kínai játékosok csak ugatják a focit. A kínai labdarúgó-válogatott a 72. helyen áll a FIFA világranglistáján. Sosem tartozott a világ élvonalába, amit jól jelez, hogy a labdarúgó-világbajnokságok közül mindössze a Dél-Korea és Japán által közösen rendezett 2002-es vb-re jutott ki.
A 17 évvel ezelőtti részvétel kulcsfigurája a szerb szövetségi kapitány, Bora Milutinović volt, aki 1986 és 2002 között sorozatban ötször vezette ki az éppen általa irányított válogatottat a világbajnokságokra, majd a kínai kivételével mindegyik válogatottat túljuttatta a csoportkörön. A 2002-es vb-n a kínai csapat nem lőtt gólt, három vereséggel esett ki, de említsük meg, hogy Costa Rica mellett a későbbi győztes brazil válogatottal és a végül bronzérmes Törökországgal kerültek egy csoportba. Kína az Ázsia-kupán sem tudott figyelemreméltó eredményt elérni az utóbbi években, 2004-ben ezüstérmesek voltak, de az azóta megrendezett 4 kontinenstornán a legjobb négy közé sem tudtak bekerülni. Az idei évben rendezett tornán a negyeddöntőben estek ki, egy Irántól elszenvedett sima 3-0-ás vereséggel.
A sport és az üzlet szimbiózisában, valamint a technika fejlődésének következtében az elmúlt években a kínai sport felemelkedéséről beszélhetünk. Az egyik legfőbb kérdés azonban az, hogy az egyéni sportokban kiemelkedő kínai sportolók a jóval nagyobb tömegeket megmozgató és a sportmarketing szempontjából is legfontosabb labdarúgásban előrébb tudnak-e lépni. Kínai futballszurkolók. Nincs sok sikerélményük.
A kínai modell: külföldi sztárok és edzők felvásárlása
A kínai milliárdosok száma évről évre emelkedik a világ legnépesebb országában. Ez a jelenség hatással van a kínai focira is, ugyanis néhány évvel ezelőtt elkezdték a kiöregedő, illetve most már fiatalabb játékosokat is felvásárolni a legjobb európai bajnokságokból. Ezt aligha tehették volna meg, ha a milliárdosok és magán-, illetve állami vállalatok nem fektetnek be a kínai fociba. A nagy kérdés az, hogy ez a "kínai-modell" üzleti szempontból mennyire fenntartható, másrészt profitál-e ebből a szakma, jobb lett-e, jobb lesz-e ettől a kínai foci? A rövid válasz: nem.
A kínai profi labdarúgó-bajnokság 1994-ben indult el, a jelenlegi 16 csapatos első osztály a kétezres évek közepén született meg. Az elmúlt években elképesztő összegekért váltottak klubot egyes játékosok, a fizetések egekbe emelkedéséről nem is beszélve. Olyan fiatalabb játékosok is felbukkantak Kínában, akik topligák klubjainak kezdőcsapataiból érkeztek. Ilyen volt a brazil Ramires vagy Oscar, ők mindketten a Chelsea-ben fociztak. Abba nem is érdemes belemenni, hogy mennyire van oda egy brazil labdarúgó egy kínai bajnoki címtől vagy az ázsiai Bajnokok Ligájában való részvétel lehetőségétől. Semennyire, mert nem ez számít, csak az, hogy mi van a fizetési papír alján. Oscar őszintén elismerte, hogy nem tudta visszautasítani a kínaiak ajánlatát. A kínai bajnokság színvonala nem éri el az orosz vagy török bajnokságét sem, és akkor még egy szót sem szóltunk a topligákról.
2013-ban és 2015-ben a kínai Kuangcsou Evergrande nyerte meg az ázsiai Bajnokok Ligáját - ez volt a kínai labdarúgás elmúlt évekbeli legjobb eredménye. 2013-ban az olasz Marcello Lippi vezetésével és három dél-amerikai labdarúgó hathatós segítségével született meg a diadal. A kínai bajnokságba előszeretettel igazoltak olyan dél-amerikai focisták, akikre saját hazájukban vagy Európában nem várt értelmezhető karrier. Darío Conca egyébként 2011 nyarán Cristiano Ronaldo és Lionel Messi mögött a világ harmadik legjobban fizetett játékosa volt. A Kuangcsou Evergrande 2015-ös ázsiai Bajnokok Ligája-győzelmét már a brazil Luis Felipe Scolarival érte el. A csapatnál 2014 elejétől ismertebb nevek is előfordultak, mint a két olasz, Alberto Gilardino és Alessandro Diamanti. Robinho mellett a Tottenham csapatában mellőzött Paulinhot szerezte még meg a kínai a csapat, aki két év után jött újra Európába, a Barcelona csapatába, hogy aztán egy év múlva visszamehessen Kínába. A nagy játékosmozgás ellenére a kantoni csapat sorozatban hatszor lett a bajnokság első helyezettje.
Borussia Dortmund paraguayi játékosa, Lucas Barrios egy évet bírt a Kuangcsou Evergrande csapatában. Seydou Keita, az FC Barcelona korábbi középpályása másfél évet húzott le. A Chelsea elefántcsontparti sztárja, Didier Drogba fél év után hagyta el sanghaji csapatát, a rengeteg sztáregyüttest megjárt Nicolas Anelka egy év után lépett le szintén a Shanghai Shenhua együttesétől. Mindhárom játékos ingyen érkezett, így csak a bérükre kellett költeni, ez azonban a 10-15 millió eurót is elérhette. A belga Yannick Carrasco 25 évesen igazolt a Dalian Yifang csapatába az Atletico Madridtól 30 millió euróért. A szintén belga Axel Witsel másfél éves kínai túra után visszajött Európába a jelenleg a német bajnokságban második Borussia Dortmundhoz.
A Manchester City lázadója, Carlos Tevez lebukott Argentínába való visszatérése után
Külön bekezdést érdemel az argentin Carlos Tevez, aki 33 évesen igazolt 10,5 millió euróért és hatalmas fizetésért a Shanghai Shenhua csapatába, hogy aztán egy év után harmadszor is visszatérjen a Boca Juniorshoz. Tevez nagyon boldognak és agilisnak tűnt Kínába érkezésekor, ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert rövid időn belül haza akart térni. 19 meccsén 4 gólt sikerült szereznie. Később azt nyilatkozta, hogy családi szempontból nyert, a futball szempontjából nem. Sokatmondó az a kritikája, mely szerint Dél-Amerikában és Európában a játékosok gyerekként tanulnak meg focizni, Kínában nem. Úgyhogy technikailag nem túl jók. Tevez azt is elmondta, hogy a szurkolók is máshogy viszonyulnak a játékhoz. Szerinte 50 éven belül Kína nem fogja elérni azt a szintet, ahol most a dél-amerikaiak vagy az európaiak tartanak. Az említett Tevez heti 615 ezer fontos (!) fizetése mellett érdemes megemlíteni Oscar heti 400 ezres, Graziano Pellè 290 ezres vagy Ramires 200 ezres bérét. A brazil Oscar egy nyilatkozatában őszintén elismerte, hogy a kínaiak olyan ajánlatokat tesznek, amiket a játékosok nem tudnak visszautasítani. Azt is elmondta, hogy amikor Kínába igazolt, nem a karrierjére, hanem a családjára gondolt. Feltűnő azonban a következő mondata: fiatal még, vissza is fog térni Európába, tehát a kínai kaland csak egy pénzügyi ugródeszka számára.
A kínaiak a kispadokra is olyan edzőket vásároltak, akik tapasztaltnak számítottak. A korábbi Európa-bajnok francia Jean Tigana néhány meccs után felállt az akkor Drogbát és Anelkát is foglalkoztató sanghaji csapat kispadjáról, ellenben Marcello Lippi és Luis Felipe Scolari sorozatban 3-3 bajnoki címet tudott szerezni a Kuangcsou Evergrande csapatával. Az edzőként a fél világot bejáró svéd Sven-Göran Eriksson is több évet töltött el Kínában, három csapat kispadjára is leülve. Fabio Capello is kipróbálta magát másfél szezon erejéig a kínaiaknál. A német Felix Magath, aki korábban a Wolsburggal lett német bajnok, vagy a chilei Manuel Pellegrini, aki a Real Madridnak és a Manchester Citynek volt vezetőedzője, szintén megfordult arrafelé. A kínaiak folyamatosan építik kapcsolataikat dél-európai és európai futballszövetségekkel és klubokkal. Ennek eredményeként edzők, orvosok és más szakemberek érkeznek az országba. A március elsején indult kínai labdarúgó-bajnokság 16 csapata közül mindössze három foglalkoztat kínai edzőt, a többi mester külföldi.
A kínai futball jövője és a politikai ambíciók
A kínai focimodell fenntarthatóságára csak a bátor emberek fogadnának. A kínai vezetés nem sokkal ezelőtt a homlokára csapva felismerte, hogyha számolatlanul engedi be a külföldi játékosokat, akkor nemcsak az utánpótlását teszi tönkre, de a kínai kormány által megálmodott nemzeti válogatott felépítését is szétveri. Éppen ezért jelenleg csak négy külföldi lehet egy csapat keretében és három egyszerre a pályán. 2017-ben a Kínai Labdarúgó Szövetség új szabályt vezetett be. Minden veszteséges klubnak, amelyik új külföldi játékost igazol, az átigazolási díjnak megfelelő összeget be kell fizetnie egy olyan alapba, amelynek célja a fiatal kínai játékosok fejlődésének elősegítése. Ezt a díjat 100 százalékos átigazolási adónak nevezhetjük.
A helyi óriáscégek évek óta azt gondolják (vagy azt mondják nekik), hogy érdemes befektetni a labdarúgásba, hiszen a kínai piac nagyjából akkora, mint az európai és a dél-, valamint észak-amerikai együttvéve. Nem elhanyagolható tény, hogy a kínai milliárdosok évek óta tulajdonosként ott vannak az európai klubfutballban is. Elsősorban angol első és másodosztályú csapatokban, de betették a lábukat a spanyol, a francia, az olasz, a holland vagy a cseh bajnokságba is.
A kínai labdarúgásnak jót, de rosszat is tesz, hogy a kommunista párt főtitkára, az ország elnöke, Hszi Csin-ping lelkes rajongója a futballnak. A vezér három kívánsága a következő volt: a 2002-es részvétel után a csapat jusson ki rendszeresen a világbajnokságokra, Kína rendezzen Mundialt, végül nyerjen is egy vb-t. Az első kettőre az elvi és gyakorlati esély megvan. A harmadik cél viszont olyan álom, amelyet a jelenlegi kínai elnök aligha fog megérni.
Mindenesetre van egy szervezet, amely mindent megtesz, hogy Kína a világfutballban is jól érezze magát. Ez pedig a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, amely most azon mesterkedik, hogyan emelhetné meg a 2022-es katari vébé 32-es mezőnyét 48 csapatosra. (A 2026-os kanadai-amerikai-mexikói világbajnokságon már biztosan 48 együttes indulhat.) A FIFA olasz elnöke, Gianni Infantino nem valami jószolgálati követként tetszelegve akarja átverni a testületen a korábbi létszámemelést, hanem azért, hogy olyan országok biztosan a vb résztvevői lehessenek, amelynek piacai a világ gazdaságában megkerülhetetlen tényezőnek számítanak. Ilyen az Egyesült Államok, Oroszország és Kína (de ilyen India is).
A FIFA döntése viszont tényleg olyan lehet, amely meglökheti a kínai labdarúgást - de a kozmoszba fellőni ezzel sem lehet majd a kínai válogatottat. Azt viszont garantálni lehet, hogy a 48 csapatos vébén lesz két meccsük - ez pont kettővel több, mint a semmi. Ez pedig százmilliókat ültet a tévék elé, tízezreket ösztönöz majd egy katari vagy tengerentúli utazásra - egyszóval, csengetni fog a kassza. Utóbbi ennek az egész sztorinak a lényege. Semmi más. Akkor is, ha Gianni Infantino semmiképpen sem tud világbajnokot kreálni a kínai labdarúgó-válogatottból, pedig - ne legyünk álszerények - legszebb álmaiban ez is felvillan egyszer-egyszer. Csak éppen ez az egyetlen dolog, amelyet nem lehet pénzen megvásárolni.
