Orbán Viktor és a magyar futball: Közpénzek, víziók és kritikák elemzése

Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor régóta ismert szenvedélyes futballrajongóként, és a sport, különösen a labdarúgás, kiemelt helyet foglal el politikai és társadalmi víziójában. Az alig kétezer lelkes Felcsúton épült négyezer férőhelyes stadion, a Pancho Aréna, a Puskás Ferenc becenevét őrző létesítmény, a BBC átfogó fociügyi/politikai elemzése szerint Magyarország múltjának emlékműveként, egyben az ország jövőjének nyilatkozataként jellemzi.

Ez a stadion pedig az írás szerint nem akárki érdeme: a falu leghíresebb lakójáé, Magyarország futballőrült miniszterelnökéé, Orbán Viktoré. A BBC cikke röviden vázolja, hogy az először 1998-ban, 35 évesen miniszterelnöknek választott Orbán hogyan alakította át Magyarországot, hogyan írta át az ország alkotmányát és választási törvényeit, és mivé változtatta az országot: ő maga „illiberális demokráciának” és „kereszténydemokráciának” nevezte, az Európai Parlament 2022-ben pedig „a választási autokrácia hibrid rendszerének”.

A futball mint stratégiai ágazat és a Bosman-szabály kritikája

Orbán Viktor miniszterelnök köszöntőjében emlékeztetett rá, hogy 2008-ban egy kávézóban, tizenhárom volt labdarúgóval indult útjára egy hagyomány, abból nőtt ki ez a mára nagyszabású rendezvény. A miniszterelnök hosszan beszélt a 30 éve életbe lépett Bosman-szabályról, amely szerinte megváltoztatta a futball lényegét: „Azóta a pénz fontosabb, mint a játék.”

Orbán Viktor tett javaslatokat még Sepp Blatterrel, a FIFA akkori elnökével is közösen, hogy helyezzék hatályon kívül a Bosman-szabályt. Igyekeztek elmagyarázni, hogy a futball elsősorban nem üzlet, hanem a kultúra része, különleges státuszt kell neki biztosítani, de nem jártak sikerrel. Ez a szemlélet tükröződik abban a kormányzati álláspontban is, amely a sportot „stratégiai ágazattá” nyilvánította. Ez a fordulat a Fidesz 1998-as választási programjának sportfejezetében bukkant fel, s később az első Orbán-kormány programjának része lett. Az örök feledéstől 2010 januárjában menekült meg, amikor a választási kampányban Orbán a Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége előtt leszögezte: a következő magyar kormánynak a sportot „stratégiai ágazattá” kell nyilvánítania. Nagyjából ez a két szó a kormány sportprogramja azóta is.

A közpénzek áramlása és a futball finanszírozása

A BBC megállapítása szerint a 2010 óta ismét hatalmon lévő Orbán számára a futball már nemcsak hobbi, hanem „a kedvenc projektje”. Ez a cikk szerint abból is látszik, hogy azóta több mint 20 stadion épült, jóval több mint 1000 pálya épült vagy újult meg. Az mfor.hu adatai szerint „17 milliárdnyi közpénzt kapott a Fradi tavaly”, miután a szerző átböngészte a Ferencvárosi Torna Club 2018. évi mérlegbeszámolóját. Bár ez is rengeteg pénz, igazából csak csepp abban a tengerben, amit a mostani kormányzat sportra költ.

A hírportál korábbi írásában az éves költségvetési zárszámadások alapján 1500 milliárd forintos sportágazati támogatást becsült a 2010-2018 közötti időszakra, de a tényleges sportköltés ennél jóval nagyobb is lehet. Ez az összeg az elmúlt fél évszázad semmilyen bázisszámával értelmesen össze nem vethető, és egy fél téli olimpia már biztosan kijönne belőle.

A becslések szerint 923 milliárd forint egyenlőtlenül oszlott meg, mivel a taopénzekből például a legtöbbet a Puskás Akadémia profitált, valamint a Mezőkövesd.

Becsült Sportágazati Költségvetési Támogatás (2010-2018)

Orbán Viktor azonban - legalábbis a nyilatkozataiban - határozottan elutasítja azt az elvet, hogy a sportberuházásoknak hatékonysági, pénzügyi elvárásoknak kellene megfelelniük: „Amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. (…) Magyarországon a nyilvánosság előtt megszólaló pénzügyi elemzők ezt a különbséget nem ismerik föl. Félreértik a dolgot. Ők azt gondolják, hogy a futballnak nyereséget kell termelni. Ez teljes félreértése a futballnak, mint sportnak, és így a futballra épülő intézményrendszernek is. Az állam szempontjából a dolog egyébként másképp mutatkozik. Mert az állam a futballon mindig nyer.”

A sportfejlesztés mögötti gazdasági és politikai logika

A sportnak számos olyan nem szándékolt és/vagy nem közvetlen hatása van - például a népegészségügyi költségek csökkenése, a nemzeti azonosságtudat vagy az országimázs erősítése -, amelyek kézzelfogható társadalmi vagy gazdasági haszonnal járhatnak. Ezekre a kormányzat olykor hivatkozik is. A szabadidős szektor nyújtotta termékek és szolgáltatások, s ezek körében a szórakoztatóipari és részvételi sport szerte a világban meghatározó pénzköltési formává váltak a 21. században.

Ezért 2010-ben joggal lehetett arra számítani, hogy miután Magyarország is kilábal a pénzügyi válságból, és a korábbinál több uniós támogatáshoz jut, a magyar polgároknak is több pénzük lesz, és e többlet nem csekély részét ők is szórakozásra fogják költeni. A honi szabadidős szegmensben ráadásul nem olyan erőteljes a külföldi jelenlét, mint például a kiskereskedelemben: márpedig a magyar tulajdonú vállalatok részesedésének növelése a gazdaságban szintén része a kormánypárti víziónak. A sportfejlesztés tovagyűrűző hatásai erőteljesek lehetnek a turisztikai ágazatban is - szintén magyar és szintén kiemelt kormányzati terület -, vagy az építőiparban, ahol a korábbi évtizedek elmaradt beruházásai okán bőven lett terük a magyar vállalatoknak is. A fejlesztések pörgethetik a gazdaságot, hozzájárulnak az oly fontos növekedéshez.

És többé-kevésbé igazak az említett egyéb externális hatások is: ezek egy része valódi gazdasági haszonra fordítható, másik részük legitim politikai-hatalmi eszköz. Azt, hogy a sport mint kiterjedt szervezett civil szféra szavazatmaximalizálásra is használható, mindenki érti és tudja; jogszerűséget feltételezve a használat mértéke és milyensége kultúrafüggő. Összességében tehát a 2010 utáni magyar sportfejlesztés kútfője nem okvetlenül egy korosodó férfi monomániája vagy szívjósága - az irány sok szempontból gazdaságilag és társadalmi hatásait tekintve is lehetett észszerű.

Az „unortodox” megvalósítás és a rendszerkritika

A sportfejlesztés megvalósításának unortodox módjával azonban sokan nem értenek egyet. Ez az unortodoxia nagyon ismerős. A végletekig központosított rendszerben az erőforrásokról a központ dönt, még a „futballbolond” helyi kiskirályok is szigorú felügyelet alatt állnak. A jelentősebb taós beruházások ugyancsak központi jóváhagyást igényelnek. Voluntarista szemlélet uralkodik: a siker kritériuma az igazolt sportolók, érmek, győzelmek, stadionok, világesemények száma.

Újjáépül a „bázisvállalati” rendszer: a fontos sportvállalatokat kirendelt tao-támogatók, „szponzorok” segítik. Erőteljes a politikai-ideológiai meghatározottság: a sportvezetők aktív politikusok, az erőforrásokról nemritkán pártpolitikai szempontok alapján születnek a döntések. A győzelmeket az egész kormányzati-politikai rendszer legitimálására is használják, a sikeres, rendszerkonform sportolókat „kiemelik”. Mindez szerfölött ismerőssé teszi ezt az Új Sportgazdasági Mechanizmust: a létező szocializmus élsportja működött hasonló módon. Ezt a letűntnek gondolt időszakot idézi meg a döntések (feltételezhető) folyamata is - mintha egy központi terepasztalon döntenének valakik, döntene valaki uszodákról, világeseményekről, támogatókról, építőkről…

De a rendszerhibák is nagyon hasonlók a tervgazdasági mechanizmusok kudarcaihoz. A szisztéma rendkívül erőforrás-igényes és pazarló, nehezen elképzelhető, hogy folyamatos adófizetői támogatások nélkül hosszú távon fenntartható lenne. Hosszan sorolhatnánk a példákat a túlméretezett és kihasználatlan sportlétesítményekről, csődközelbe került futballvállalatok kormányrendeletbe foglalt központi támogatásáról, felszámolás alatt álló klubok stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetté minősítéséről, a taotámogatások furcsaságairól.

A Ferencvároshoz kerülő 17 milliárd forintnyi közpénz döntő része a népligeti rekonstrukcióhoz kapcsolódik - de a jövőbeni pénzügyi megtérülést nem garantálja semmi. A támogatásból jut a sportegyesület működésére is - holott egy civil szervezetet a tagoknak kellene működtetniük. Futja belőle a Fradi vagyonkezelésében álló ingatlanok fenntartására is - nocsak, veszteségesek lennének a sportlétesítmények? Történhetett volna-e mindez másképp? Ellenpróbára nincs lehetőség, így tisztességes választ is nehezen adhatnánk erre. Ennek ellenére meggyőződés, hogy az önmagában elvileg helyes sportfejlesztést a keresleti-kínálati mechanizmusokkal összhangban, piacépítéssel is meg lehetett volna valósítani.

Nemzetközi és hazai sikerek mérlege

Orbán Viktor sajnálatát fejezte ki, hogy 2026-ban sem lesz világbajnoki résztvevő a magyar válogatott. Megjegyezte: „Továbbá elhunyt három volt szövetségi kapitány, Mezey György, Jenei Imre, Garami József. Ha nincs a Fradi kiváló nemzetközi szereplése, 2025 csak kudarc lenne. Megint nem marad nekünk más, mint Esterházy, Détári, Kiprich góljaira emlékezni a negyven évvel ezelőtti selejtezőből, lehet még ebből élni egy ideig, de jó lenne már friss sikerélmény is.”

A 2010 utáni magyar sportfejlesztés kilenc év alatt nagy változásokat hozott. Tagadhatatlanul óriásit fejlődött a sportinfrastruktúra. Nemcsak névleg, valójában is többen sportolnak. Jelentős világeseményeket rendezünk meg kiválóan, komoly sportsikerek is születtek. A fejlesztési folyamat vége pedig, legalábbis az íróasztal melletti logika szerint, a nyári olimpiai pályázat lehet.

Boncolgatja a cikk azt a kérdést is, hogy vajon a nemzeti labdarúgó-válogatott sikerei mennyiben köszönhetők az Orbán által a sportra öntött milliárdoknak, továbbá idézi Orbánt, aki szerint a futball lényege ugyanaz, mint a politika lényege. Hogy miért? Az idézet szerint azért, „mert nem az a kérdés, hogy hol van most a labda - mindenki látja, hogy hol van most a labda - hanem az a kérdés, hogy hol lesz a labda”.

tags: #orban #semmi #kozpenzt #a #focira

Népszerű bejegyzések:

• Sikeres televíziós riporter és edző
• Giants csapatának részletes bemutatója
• Pancho Aréna műszaki megoldásai
• Manchester ipari varázsa
• futballbajnokságok rangsora és értékelése