A labdarúgás története és az orosz futball fejlődése

A futballnak vagy ahogy nálunk ismerik, focinak, hosszú története van. A labdarúgás vitathatatlanul napjaink legnépszerűbb sportága. Ebben bizonyosan fontos szerepe van annak, hogy főbb szabályrendszere és eszközkészlete a 19. századbeli megszületése óta lényegében változatlan. Műveléséhez csupán tér és némi fantázia szükségeltetik, ugyanis elég két kaput és egy labdát előteremtenünk, és a játék máris útjára indulhat. A futballt talán ez az egyszerűség emeli a többi sportág fölé, ami itt korántsem degradáló jelző, épp ellenkezőleg: a labdarúgás szabályai hatalmas teret engednek a kreativitásnak, művelői számára rengeteg jelentésréteg megélhető a sportág által. Vadászat, háború, versengési vágy, hazaszeretet, dicsőségkeresés, taktika, közösségi érzés, felkapaszkodás, önmegvalósítás mind-mind jelen vannak a futballban.

A labdarúgás ősi gyökerei

Az első ismert labdajáték, ahol szőrrel vagy tollal tömött labdát igyekeztek egy négyzet alakú pályán, egy vesszőből készített célba bejuttatni, Kínában zajlott az i.e. 3. és 2. században. A játék neve cuju volt. Az ókori Kínában Csin Si Huang-ti császár idején (i.e. 247-210) űzték a tsuh-küh nevű játékot, melyet a katonák állóképességének és ügyességének fejlesztésére találtak ki. Az első szó a „rúgásra”, míg a második a „labdára” utal. Selyemdarabokat ragasztottak bambuszrudakra a pálya mindkét végén, a cél pedig az volt, hogy a bőrlabdát berúgják a selymen lévő kis nyílásokon, hasonlóan, mint a futballban. A játéktér közepén egyetlen kaput helyeztek el, mely két négyméteres, egymástól négy méterre lévő bambuszrúdból állt, a rudak között hálóval, melynek közepére egy közel félméteres átmérőjű lyukat vágtak. Ezen a lyukon kellett átjuttatni a labdát, de a kapu mindkét oldaláról lehetett próbálkozni. A „labdát” nyolc bőrdarabból varrták össze, és tollal, szőrrel tömték ki. A játékszert kézzel nem, csak lábbal, háttal, és vállal érinthették a játékosok, de fontos eleme volt a játéknak a cselezés és a technikai tudás is. A tsuh-küh hamar népszerűvé vált, az egész nép játszotta, csak a rabszolgáknak tiltották. Fontos műsorszáma volt a császári örömünnepeknek, melyek során a győztesnek luxusajándék, míg a vesztesnek korbács jutott. Ebből az időszakból maradt fenn egy 25 fejezetből álló futballkézikönyv is. Kínában tehát a sportág individualista jellege dominált, a versengés és a dicsőségkeresés motívumai megjelennek Pu Szung-ling A Tungting-tavi labdarúgók című novellájában is. Egy módosított formája ennek a játéknak később Japánban is elterjedt kemari néven. Japánban szintén a labdarúgás önmegvalósító oldala dominált, hiszen itt a kemari nevű játékot űzték, amely nem az ellenfél legyőzéséről szólt, hanem a labda levegőben tartásáról. Mindössze négyen-öten játszották úgy, hogy egy szűk területen egymásnak passzolgatták a kb. 20 cm átmérőjű labdát, melynek felülete bőr volt, és fűrészporral bélelték. Megnehezítette a játékosok dolgát, hogy kimonóban játszottak, viszont már stoplikat raktak a cipőjük talpára. Nem űzhette a játékot mindenki, csak a főnemesek és a magas rangú hivatalnokok élvezhették a kemari örömeit. A játék jelentőségét mutatja, hogy a japán irodalom 11. századból származó művekben is megemlítik. Az ausztrál bennszülöttek Marn Gook-ot játszottak a cujuval egy időben.

A labdajátékok más fajtái is ismertek az ókori Görögországból és Rómából. Az ókori görögök játéka, az episzkürosz már jóval inkább háborús jelleget öltött. A labdát kézzel vagy lábbal kellett átvinni az ellenfél gólvonalán. A „meccs” akkor kezdődött, amikor a pálya közepén meghúzott vonalra hajították a labdát. Ez a sport inkább a rögbire hasonlított, és mint oly sok mindent, ezt is átvették a rómaiak. Ők a játékot harpastumnak (jelentése: kicsi labda) hívták. Ez a gyakorlat is a katonai erényeket volt hivatott fejleszteni, négyszögletű pályán 5-12 ember viaskodott egymással, de csak a labdást lehetett támadni az ellenfél emberei közül. A római labdajáték Harpastum néven a katonai gyakorlatokon kapott szerepet. A mai modern játékhoz hasonló szabályai voltak. A játék egy téglalap alakú pályán zajlott, amelyet határok és egy középvonal jelölt. A rómaiak magukkal vitték Harpastumot, amikor megszállták Angliát, az angolok mégis csak azután kezdtek labdajátékot játszani, hogy a rómaiak elhagyták az országot.

Futballhoz hasonlatos játékot a maják és az aztékok is kitaláltak. A pályát falakkal vették körbe, melyekbe kapu gyanánt két kőkarikát ékeltek. Ezeken a kőkarikákon kellett a labdát átjuttatni. Több változatot is ismernek a történészek aszerint, hogy lábbal, fejjel vagy kézzel űzték ezt a sportot, de a legelterjedtebb verzió a csípővel való érintés volt. A mérkőzések napokig is eltartottak, és vallási jelleget is öltöttek. Ekkor a játék valóban vérre ment, ugyanis a győztes csapatot kivégezték, majd az áldozati oltárra helyezték, hiszen számukra az áldozat megtiszteltetés volt.

Középkori labdajátékok és a tiltások

A 14. századi Firenzében is űztek labdarúgást, amit calcionak neveztek el. Sokatmondó tény, hogy a futballt ma is „calcio”-ként emlegetik Olaszországban, ahol az identitás mindig szorosan kapcsolódott a labdarúgáshoz. 1529-ben a két ellentétes nézeteket valló politikai párt calcióval kívánta lerendezni vitáját. A mérkőzés során a két csapat összeverekedett, a nézők is bekapcsolódtak, egy hatalmas tömegverekedést előidézve. A legnagyobb meccs Firenzében, karneválkor, a Santa Croce téren folyt. Egy körülhatárolt pályán, mérkőzésvezető irányításával zajlott a játék, mindkét csapatban 27-en játszottak. Szervezett módon álltak föl: 15 csatár, mögöttük 5 fedezet, majd 4 védő és végül 3 söprögető (vagyis biztosító védő) helyezkedett el, utóbbiak közül a középső volt a kapus. Egyedül ő foghatta meg a labdát, a többiek csak ököllel és lábbal érinthették a játékszert. Kapuként egy-egy sátor szolgált, és az a csapat győzött, aki több labdát juttatott az ellenfél sátrába. A játéktér négyszögletű volt, 137 méter hosszú és 50 méter széles. Hat játékvezető bíráskodott, adott büntetőpontokat, számolta a gólokat, és az oldalpáholyból trombitaszóval jelezte a szabálytalanságokat. A calcio során már passzoltak is egymáshoz a játékosok, de a lökés és a gáncsolás nem volt szabályellenes.

A futball középkori krónikájához tartozik a berberek vallási rítusa is. Ők a kura nevű labdajátékot űzték, mely a száraz évszakban a gonosz szellemek elűzését szolgálta. Britanniában a határlabdázás terjedt el, vagyis a tömegfutball, amit farsang után rendeztek. A franciáknál is játszottak egy hasonló játékot, amit soulénak neveztek. Idővel a játék átalakult, már nemcsak labda, hanem ellenfél is volt. Harangszóra a piactéren kezdődött a versengés, korlátlan létszámú csapatokkal, akik egymás kapujába kívánták juttatni a labdát. A kapuk a városközponthoz közeli tereken voltak felállítva, de a csata itt is „vérre ment”, a helyi doktorok készenlétben várták a „sebesülteket”, s a heves, vad küzdelmet kísérő veszedelmek ellen a lakók bedeszkázott ablakokkal védekeztek. Már ekkoriban is megjelentek a mai játékvezetők elődei, akik rövid prédikáció után a labda feldobásával indították el a játékot. A játékszer nem minden esetben volt a mai értelemben vett labda. Később a húshagyó keddi ünnepségekkor került elő a bőrlabda, de írásos feljegyzések szerint 1175-ben, londoni iskolások, nagyböjt előtt már szabályokon alapuló labdarúgást játszottak. A játék akkora népszerűségre tett szert, hogy a hétköznapi életben is komoly fennakadásokat okozott, ezért 1314-ben II. Eduárd kiáltványban szüntette be a közrend megbomlását okozó tevékenységet. A labdarúgást azonban nem lehetett betiltani, hiába próbálkozott vele III. Eduárd, II. Richárd, IV. Henrik és III. Jakab is, tartós eredményt nem tudtak elérni. A franciák is le akarták törni a soulé követőit, de ők sem jártak sikerrel, sőt, egyes feljegyzések szerint II. Henrik maga is játszotta. A Tudorok és a Stuartok alatt virágzott a játék, utána azonban Cromwell határozottan lépett fel ellene, mivel szabályok még nem léteztek, és szerinte a labdarúgás csak ürügyként szolgált a duhajkodásra.

A modern labdarúgás születése Angliában

A jelenlegi formájában a 19. században alakult ki a futball. Samuel Pepys feljegyzései szerint hiába volt 1565 januárja irgalmatlanul hideg, „az utcák tele voltak futball-labdákkal”. I. Erzsébet uralkodása alatt már az egész országban űzték a labdarúgást, néha még halálos áldozatai is voltak a meccseknek. A 17. században több nevet is találunk a labdarúgásra: Cornwallban hurlingnek (hajigálás), Norfolk és Suffolk környékén pedig campygne vagy camping néven ismerték, ezen kívül a campet szó sem volt ismeretlen. Richard Carew 1602-es Cornwall-leírásában azt állítja, hogy a cornwalliak vezettek be először szabályokat a hurlingben, miszerint nem volt szabad „előre játszani a labdát”, valamint „a derékszíj alatt kézzel vagy egyéb testrésszel illetni az ellenfelet”. 1791-ben állítólag maga III. György is beszállt a játékba, jelezve, hogy innentől kezdve az uralkodók sem álltak a játék útjában. Joseph Strutt angol író 1801-es, Sportok és más mulatságok című könyvében arról számolt be a labdarúgás bemutatásakor, hogy két egyenlő létszámú csapat (15-20 fő) helyezkedett el egymással szemben, az egymástól 70-90 méterre letűzött kapuk között, melyeket 60-90 centiméterre leszúrt botok képeztek. A labdát, amely egy bőrrel bevont hólyag volt, a pálya közepére helyezték, és elkezdődött a játék.

Az 1820-as évektől kezdődően az angol magániskolák tanulói - főleg az oxfordi és cambridge-i egyetemek - voltak a fejlődés mozgatórugói, ugyanis megfosztották a labdarúgást a céltalan indulatoktól, és kidolgozták saját szabályrendszereiket. Ám az ipari forradalom hatásaként tömegesen létrejövő iskoláknak más-más szabályzata volt, így a helyzet kaotikussá vált. 1823-ban William Webb Ellis leválasztotta a rögbit a labdarúgásról, melyet iskolája (Rugby) után nevezett el. A rögbiben engedélyezve volt az ellenfél durva lerohanása, és a labda kézzel való hordozása. Egy 1848-as cambridge-i találkozón kísérlet történt a megfelelő játékszabályok megalkotására, de nem sikerült minden kérdésre végleges megoldást találni. 1846-ban a cambridge-i egyetemen Henry de Winton és John Charles Thring tették meg az első erőfeszítéseket a szabályok egységesítése érdekében, és találkozót szerveztek a legnagyobb iskolák képviselőivel egy általános, mindenki által elfogadott labdarúgó szabályzat létrehozására. Majdnem nyolc órán át vitatkoztak, míg elfogadták a „Cambridge-i Szabályzatot”, amely kedvező fogadtatásra talált. 1857-ben alakult meg az első amatőr futballklub, az FC Sheffield. Két krikettező fiatalember, William Prest és Nathaniel Creswick alapította annak érdekében, hogy télen is megőrizzék állóképességüket. Kezdetben egymás között rendeztek meccseket, gyakori volt a „nősök - nőtlenek” összecsapás. A legrégebbi szabályzat, amelyből a jelenlegi szabályok eredeztethetőek, az uppinghami iskola aligazgatójának, J. C. Thring nevéhez fűződik, aki 1862-ben adta ki saját gyűjteményét, melyet Uppingham-szabályzatként emlegettek. Ebben a szerző „A legegyszerűbb játék” elnevezést használta, és tiltotta a gáncsolást, valamint lefektette a mai játék alapjait.

Aztán 1863-ban Londonban megalakult az első futballszövetség. Egy évvel később a londoni Freemason’s Tavernben megalakult a világ első, hivatalos futballszervezete a Football Association (FA). A tanácskozáson minden nagyobb klub képviseltette magát, és 1863 végén J. C. Thringnek köszönhetően megjelentették a szabályokat. Ekkor döntöttek úgy, hogy a labdát nem lehet kézzel vinni. A találkozón a labda méretét és súlyát is egységesítették. Meghatározták a pálya méreteit, mely nem lehetett nagyobb 127 x 92 méternél (150 x 100 yardnál), a kapufák 5 méterre voltak egymástól, de még nem volt felső léc. A mérkőzés elején, és a gólok után középkezdésre kötelezték a csapatokat, melyek létszáma megegyezésen alapult. Kezdetben nem minden klub játszott a szövetség szabályai szerint, de 1866-ban megállapodtak, hogy senkinek sincs kibúvó a szabályok alól. 1865-ben már megjelent a lesszabály, de kézzel még mindig bele lehetett érni a labdába, csak kézbe venni volt tilos. Ekkor húztak fel szalagot a két kapufa közé, amit tíz év múlva felváltott a felső léc. 1871-ben a szövetségnek már ötven tagja volt, és megállapodtak, hogy a csapatok létszámát 11 főben határozzák meg. Eldőlt, hogy a kapusok kézzel is játszhatnak. Bevezették az Angol Kupát (FA-kupa), mely ma is a futballtörténelem legpatinásabb küzdelem-sorozata.

1872-ben volt az első „nemzetközi” futballmérkőzés Anglia és Skócia között, amely hatalmas tömegeket vonzott, hasonlóan a mai meccsekhez. 1872 novemberében játszották le az első nemzetközi mérkőzést, Glasgowban csapott össze Anglia és Skócia, de gólt egyik félnek sem sikerült elérni, viszont 15 sérültet jegyeztek fel a krónikások. A sok sérülés elkerülése érdekében a Nottingham Forest játékosa, Sam Widdowson feltalálta a sípcsontvédőt, majd 1878-tól a játékvezetők is szerephez jutottak, akik sípot is használtak. 1873-ban rúgták az első szögletet, tíz évvel később bevezették a kétkezes bedobást is. A csapatok ekkor még csak az FA-kupa küzdelmeiben mérhették le tudásukat, a bajnokság gondolata a birminghami Aston Villa tulajdonosának, William McGregornak a fejéből pattant ki. Az első bajnokság 1888-ban indult 12 csapattal, mindenki kétszer játszott minden más együttessel (egyszer otthon, egyszer idegenben), a győzelemért 2 pont, a döntetlenért 1 pont járt. Az első bajnoki meccset 6000 néző előtt rendezték, és a Preston North End 5-2-es győzelmet aratott a Burnley felett, s fölényesen és veretlenül meg is nyerte a bajnokságot. 1889-től szabadrúgás járt a káromkodásért az ellenfélnek, két év múlva pedig a játékvezetők tizenegyest is ítélhettek. Az első jeleket is 1891-ben festették fel a pályára, melyek a kezdőkör és a tizenegyes vonalai voltak. A bírók munkáját már ekkor két partjelző segítette a külső döntőbírák helyett. Az első mezek az előbb említett skót-angol találkozón kerültek elő, ami akkoriban inget jelentett, hozzá bő, térdig érő nadrág tartozott, a fejen pedig bojtos sapkát viseltek. A korabeli focicsuka otromba munkáscipő volt, a boka fölött a lábhoz kötve.

A labdarúgás elterjedése és a magyar futball kezdetei

A modern labdarúgás kezdetben csak a kevesek kiváltsága volt a briteknél, aztán a nép körében is elterjedt. Ezekben az időkben, az ipari forradalomnak hála, robogott az angol gazdaság, a brit tőke a világ minden táján bekopogtatott, és vele együtt a labdarúgás is. A testedzés modern formái az iparosítással és az urbanizációval karöltve jelentek meg. A sportban egyre inkább a teljesítmény és a versengés került előtérbe, amit felerősített az újkori olimpiai mozgalom elindulása is. A kommunikációs csatornák és a közlekedés fejlődésével a katonák, tengerészek, kereskedők, mérnökök mindenhová magukkal vitték kedvenc időtöltésüket, ami vagy a krikett, vagy a labdarúgás volt. Az adott területen dolgozó, vagy csak átutazó britek bárhol képesek voltak időt szakítani imádott sportjukra, és igyekeztek bevonni a helyi lakosságot is. A 20. század elején tovább erősödött a labdarúgás népszerűsége, köszönhetően annak, hogy a szombat szabadnap lett, így egyre több néző jelent meg a lelátókon a hétvégi meccseken, valamint az I. világháború idején szinte minden katona kapcsolatba került a futballal, hiszen egyszerű eszközigénye miatt minden fronton ez a játék volt alkalmas a szabadidő kihasználására. Az előbbi okok miatt a futball kezdeti arisztokratikus jellege után fokozatosan a munkásosztály játéka lett. A nőket hosszú ideig kizárták a játékokból. Csak a 19. század végén jelentek meg a pályákon. A magyar labdarúgás a XIX. század végétől egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, mígnem 1901. január 19-én megalakult a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ). Egy évvel később, 1902. október 12-én az Ausztria elleni 5:0-s vereséggel indult a magyar válogatott hivatalos története, a gárda a következő négy meccsét már sikerrel vette. A csapat 1908-ig csak az Osztrák-Magyar Monarchia államaival - Ausztriával és Csehországgal - játszott mérkőzéseket váltakozó sikerrel, majd 1908. június 10-én összemérhette erejét a futball őshazájával, Angliával. A meccs az angolok 7:0-s győzelmével zárult, a vereség ellenére válogatottunk további ellenfelekkel csapott össze a következő években: 1909-ben Németországgal, 1910-ben Olaszországgal, 1911-ben Svájccal és Franciaországgal. A magyar együttes akkorra már 10 éve játékban volt és Európa egyik legjobbjának számított.

Az orosz labdarúgás megszületése és korai küzdelmei

Az orosz labdarúgóélet kissé le volt maradva Magyarországhoz képest. Bár 1902 óta játszották a futballt Oroszországban, inkább csak az ott élő angolok vettek részt a helyközi játékokon. Az Összorosz Labdarúgó-szövetséget 1912. január 19-én alapították meg Szentpéterváron. Az orosz szövetség eredetileg 1912-ben alakult. A válogatott első hivatalos mérkőzésére az 1912-es stockholmi olimpián került sor a cári birodalom részét képező Finnország ellen, amelytől az orosz csapat 2:1-es vereséget szenvedett. A tapasztalatlan „szbornaja” az első mérkőzését éppen az 1912-es stockholmi olimpián vívta. A vigaszágra jutó oroszok július 1-jén a Német Császárság válogatottja ellen léptek pályára. A 2000 néző előtt megrendezett stockholmi találkozó hatalmas német fölényt hozott, a Mannschaft a 8:0-s első félidőt követően 16:0-s győzelmet aratott. A Karlsruhe játékosa, Gottfried Fuchs egymaga tíz gólt szerzett, Fritz Förderer négyet, Karl Burger és Emil Oberle egyet-egyet. A nagyarányú győzelem a mai napig a német válogatott történetének legnagyobb különbségű diadala, míg az oroszoknak ez a legsúlyosabb vereségük. Vesszőfutásuk a nyári játékokon a norvégoktól elszenvedett 2:1-es vereség után folytatódott.

A korai orosz válogatott mérkőzései

Az alábbi táblázatban összefoglaljuk az orosz válogatott korai, történelmi jelentőségű mérkőzéseit:

A történelmi összecsapás: Oroszország és Magyarország

A magyar és az orosz labdarúgó-válogatott 1912-ben játszott először egymással - két napon belül két mérkőzést. A stockholmi olimpián szintén szereplő magyar együttes kis kerülővel tért haza: előtte még elutazott Moszkvába két mérkőzést játszani az orosz válogatottal. 1912. július 12-én a Szokolnyicseszkij Klub Szporta (SZKSZ) pályáján gyönyörű időben, 1300 néző előtt találkozott először a két ország válogatottja. Az orosz szövetség a magyarok ellen a moszkvai fiókszövetség csapatát delegálta, amelyben négy ott élő angol is játszott: Arthur Parker, William Charnok, G. Newmann és Edward Thomas. Dacára annak, hogy ez a tizenegy nem képviselte az egész ország futballsportjának színe-javát, a beavatottak szerint ez számított az erősebb csapatnak, nem pedig az, amelyet az orosz szövetség a második mérkőzésre állított csatasorba. A magyar együttes a Zsák Károly - Rumbold Gyula, Révész Béla - Bíró Gyula, Vágó Antal, Blum Zoltán - Sebestyén Béla, Kertész II Vilmos, Pataki Mihály, Schlosser Imre, Borbás Gáspár összeállításban lépett a pályára. Minden idők egyik legjobb magyar kapusa, Zsák Károly ezen a találkozón mutatkozott be a nemzeti tizenegyben 16 évesen és 317 naposan - sem addig, sem azóta nem védte fiatalabb kapus a magyar válogatott kapuját. A mérkőzés vezetésére George Richard Bayness bírót, egy Moszkvában élő angolt kértek fel, aki tíz évvel korábban honosította meg az orosz fővárosban a futballt.

Az oroszok támadásával kezdődött a mérkőzés, a mieink csak lassan tudtak megbarátkozni a pályával, ennek ellenére a 9. percben Pataki Mihály megszerezte az első gólunkat. Ezután az oroszok lendültek támadásba, de megváltozott a játék képe, miután Pataki kétszer is labdához jutott, igaz, mind a kétszer kapu mellé lőtt. Schlosser Imre is próbálkozott: lövése előbb a kapu fölé szállt, majd az orosz kapus, Lev Favorszkij fogta meg a labdát. Ettől kezdve a magyar válogatott nagyobb tempót diktált, teljesen beszorította az oroszokat, s a heves rohamok eredményeként Schlosser a 40. percben megszerezte a második gólt. A 44. percben Borbás gólpasszából Pataki rúgta be a harmadikat. A második félidő elején Kertész II Vilmos belőtte a meccs legszebb gólját, és alig ocsúdtak fel az oroszok, mire Pataki éles lövése ismét a hálójukba akadt. Az 54. és 58. percben Kertész II és Schlosser hatra növelte a gólok számát. A fedezetsor folyamatos támadójátéka miatt a hátvédek is rendre elöl ragadtak, ezt kihasználva az orosz balszélső előretört, biztosnak tűnő lövését azonban Zsák gyönyörűen védte. Még egyszer volt veszélyben a magyar kapu, a 77. percben a három orosz belső csatár áttörte a magyar védelmet, Zsák viszont ismét résen volt és kifutással mentett. A következő támadásnál Schlosser kapura lőtt, az oroszok balhátvédje, Arthur Parker kézzel blokkolta a labdát, a megítélt tizenegyest Pataki értékesítette. A 84. percben Kertész II szerezte a mérkőzés utolsó, kilencedik gólját, aki a következő támadás alkalmával úgy összeütközött Lev Favorszkijjal, hogy az orosz kapus eltörte a lábát és le kellett vinni a pályáról. Az oroszok végül 10 emberrel fejezték be a mérkőzést, de több gólt már nem kaptak. A két meccs a mieink fényes sikerét, az oroszok katasztrofális kudarcát hozta. A két ország labdarúgása szép múltra büszke, ám fejlődése más utat járt be.

Kevesen gondolták volna, hogy a két nappal későbbi „visszavágó” még fölényesebb magyar sikert hoz. Július 14-én a moszkvai SZKSZ-stadionban 3000 néző gyűlt össze - többségük a vendégeket ment megnézni, azt a csapatot, amely „igazi futballt játszik”. Herczog Ede szövetségi kapitány három helyen változtatta meg az első találkozón szereplő tizenegyet, Révész Bélát Payer Imre váltotta, Vágó Antal helyén Bródy Sándor játszott középfedezetet, Borbás Gáspárt Tóth „Potya” István váltotta a balszélső posztján. Az orosz vezetőség is változtatott: Fjodor Rimsa hátvéden kívül nemcsak az angolokat szórta ki a válogatottból, de a többi orosz játékost is. A kapuba a sérült Lev Favorszkij helyére Dmitrij Matrin, a csatársorba a korábban Finnországnak egy gólt lövő Vaszilij Butuszov, és a norvégok ellen egy gólt rúgó Vaszilij Zsi­tarjov került. Az oroszok ekkor szerepeltették tulajdonképpeni reprezentatív legénységüket. Hivatalosan is ez volt az orosz szövetség válogatottja, amelyet hat szentpétervári és öt moszkvai játékos alkotott, s amely fizikailag is erősebb volt az első csapatánál. A délután öt órakor kezdődő mérkőzés az orosz Alekszandr Sulc bíráskodása mellett zajlott. A mieink támadásával kezdődött az összecsapás, de a házigazdák ezúttal jóval nagyobb iramot diktáltak. A 4. percben Pataki lövését az új orosz kapus könnyen mentette. Ezt hiába követte folytonos magyar támadás, az orosz védelem helytállt, sőt Zsák Károlynak kellett védenie. A 15. percben aztán Kertész II belőtte a magyarok első gólját. A 20. percben következett az oroszok egyik legveszélyesebb támadása, s Payer Imre csak szögletre tudott menteni. A 36. percben született meg a mieink második gólja, ugyancsak Kertész II pompás lövése nyomán. Az oroszok újra összehangolták a támadásukat, s Zsák szögletre tisztázott. A 39. percben Schlosser megszerezte a harmadik gólt, beállítva a 3:0-s félidei eredményt. Annak ellenére, hogy a második félidő elején Schlosser belőtte a negyedik gólt, az első 60 percben az oroszok egészen jól tartották magukat. Az utolsó fél órában azonban elfáradt a cári együttes és a 64. perctől folyamatosan záporoztak a magyar gólok, pontosan nyolc, a végeredmény 12:0 lett. Első alkalommal esett meg, hogy kétszámjegyű győzelmet aratott a magyar válogatott, amelyből Schlosser öt, Kertész II három, Pataki kettő, Bródy és Tóth „Potya” egy-egy góllal vette ki a részét. Óriási ünneplés közepette vonult be a magyar csapat az öltözőbe az ott lakó és a meccsre kilátogató honfitársak ovációjától kísérve.

Az orosz válogatott későbbi útja és jelenlegi kihívásai

A cári válogatott a nagy zakók ellenére sokat fejlődött és ezt követően még négy mérkőzést játszott - kétszer a svédek és kétszer a norvégok ellen -, amelyeken három döntetlent sikerült elérnie. 1914-ben lépett utoljára pályára, sorsát az első világháború kirobbanása megpecsételte. A helyét 1922-től a szovjet labdarúgó-válogatott vette át. Az orosz nemzeti tizenegy a Szovjetunió felbomlását követően alakult újjá 1991-ben, amelyet azóta nem sikerült még legyőznie a magyar válogatottnak. 2020. október 14-én újra pályára lép a két csapat, s Magyarország 108 év után arathat ismét diadalt Moszkvában.

A szaúdiak elleni nyitómeccs megmutathatja, mire lehet képes hazai pályán az orosz válogatott. A világbajnokságok történetében 1966 óta tartanak külön megnyitót, és ettől az évtől kezdve van kiemelt szerepe és jelentősége az úgynevezett nyitómeccsnek is. Sokkoló adat, de igaz: 1966 és 2006 között, tehát negyven éven át mindössze két olyan nyitómeccset rendeztek, amelyen mindkét csapat képes volt a kapuba találni, és csupán egyetlen olyat, amelyen kettőnél több gól esett. Sőt: a nyitómérkőzések történetének kezdetén konkrétan tizenhat éven keresztül egyáltalán nem esett gól - az elsőt a belga Erwin Vandenbergh lőtte a címvédő argentinok elleni csoportmeccs második félidejében, az 1982-es spanyolországi Mundialon. Hasonló szenzációra aztán újabb tucatnyi évet kellett várni: akkor a vb- és Eb-címet egyszerre birtokló francia válogatott (igaz, a sérüléssel bajlódó Zinédine Zidane-t nélkülözve) futott bele a késbe a tornaújonc Szenegál ellen. Apropó kínos, és apropó házigazda: sokan úgy tartják, az idei tornát rendező Oroszország Dél-Afrika után a második hazai csapat lehet, amelyiknek már a csoportból való továbbjutással is meggyűlik a baja. Mindez különösen annak fényében érdekes fejlemény, hogy az orosz futballba - főképp, miután a szövetség 2010-ben megkapta az idei évi világbajnokság rendezési jogát - dézsával öntötték a pénzt az elmúlt években. Az ügynöki díjak és az átigazolási összegek emelkedtek, de egyre kevesebb orosz játékos teljesített nemzetközi szinten is kiemelkedően. Yokhin arra is rámutatott: olyan, korábban nagy tehetségnek beharangozott játékosok, mint Alan Dzagojev vagy Oleg Satov sem voltak képesek külföldi karriert befutni, mint ahogyan elvérzett az az Alekszandr Kokorin is, aki súlyos sérülése miatt lemaradt az idei vb-ről. Apropó Kokorin: a tehetséges, sokoldalú, de igazán komoly szinten még soha, sehol nem bizonyító támadó jelenlegi évi öt millió eurónak megfelelő rubelt akaszt le a Dinamo Moszkvánál, ami kontinentális szemmel nézve is nagy summa - de legalábbis akkora, amekkorának maximum a felét-harmadát kapná meg egy külföldi csapatnál. A hazai játékosok ára és fizetése az egekbe szökött, mivel a kínálat kicsi, verseny pedig a legtöbb poszton alig létezik. Az orosz futball azonban nem csak Mosztovojait, Karpinjait, Onopkóit és Kancselszkiszeit bukta el a forrásbőség margóján, de korábbi kiemelkedően felkészült edzői garnitúrájának sem sok nyomát látni mostanában. Csercseszov azzal kezdte, hogy indulásként kidobta a kukába azt a négyvédős rendszert, ami nagyjából 45-50 éve határozza meg alapjaiban a szovjet/orosz futballiskolát. Semmit nem értünk el négy védővel játszva, soha. Igen ám, csakhogy az orosz futballból eközben lényegében kikoptak a minőségi belső védők - nem véletlen, hogy a Csercseszov által emlegetett topcsapatoknál is nagyrészt külföldi játékosokat használtak a védelem közepének megszilárdítására. Maradt egyedül talpon a CSZKA, és a már négy-öt-hét éve is a kiöregedés határán evickélő Ignasevics-Berezuckij-Berezuckij vonulat. Igen ám, de a 35 éves ikerpárral Csercseszov összeveszett, Ignasevics pedig bejelentette visszavonulását a nemzeti csapattól. A Konföderációs Kupa - ahol az oroszok házigazdaként már a csoportban kiestek és csak Új-Zélandot tudták legyőzni - bebizonyította, hogy a helyükre behívott opciók (a kapitány két év alatt tíz embert próbált ki a belső posztokon) jóval alacsonyabb minőséget képviselnek, ráadásul azóta a kapitány terveinek alappillérét képező Vasin-Gyikija duó is súlyos sérülést szenvedett. Főleg, mert a középpályán ehhez képest viszonylag bőséges eszközkészlet áll rendelkezésére. Golovin például az egész torna egyik legizgalmasabb fiatal felfedezettje lehet, Dzagojevben szintén ott a tehetség egy nagy dobás erejéig, és Zobnyin, valamint Kuzjajev is olyan box-to-box játékosok, akikben ott van a kraft. Igor Gyenyiszov lehetne a legegyértelműbb választás erre a posztra, de vele Csercseszov még rossz emlékű dinamós korszaka alatt összeveszett, és a válogatottba sem hívta be, egyszer sem. Sokáig Glusakovot próbálgatta a helyén, akinek viszont nem ez a posztja, tavasszal pedig már a klubjában is annyira rossz formát futott, hogy a kapitány kénytelen volt elengedni a kezét, és a csak a tartalékok közé jelölte a vb-re. Hiányzók a támadósorban is akadnak: az ősszel 19 gólt szerző és varázslatos formában játszó Kokorinról már volt szó, de mindenképp meg kell említsük Artyom Dzjubát is, akit szintén személyes ellentétek miatt kezdetben hanyagolt Csercseszov, aztán mégiscsak betette a keretbe. Na, meg abban, hogy a szaúdi csapatnál is tucatjával sorakoznak a megválaszolatlan kérdőjelek a csapat játékát illetően. Ott van mindjárt a sérülés miatt kieső Navaf Al-Abed, aki az ország futballját ismerők szerint a keret magasan legjobb játékosának számított volna, ha ki tud utazni Oroszországba. Személyében a szaúdi válogatott elvesztette irányítóját, akit egyébként egész Ázsiában a klasszikus tízes poszt egyik legjobbjának tartottak. A kapitány Juan Antonio Pizzi ugyanis alapjáraton a támadó futball híve. Korábban dolgozott a Valenciánál - szezon közben beugorva lett nyolcadik -, de igazán ismerős a chilei válogatott éléről lehet: velük ugyan nyert két Copa Americát egymás után, de a vb-selejtezőkön meg speciel csúfosan elbukott. A szaúdi kispadra úgy került, hogy a csapattal a kvalifikációt kivívó Bert van Marwijk nem tudott megállapodni a szövetséggel a hosszabbításról, az utód Edgardo Bauza pedig annyira szörnyű volt (Irak 1-4, Ghána 0-3), hogy kisvártatva elhajtották. Pizzi alatt ebben fejlődtek a legtöbbet a szaúdiak. Kifejezetten kulturált, bár európai szemmel nem túl gyors gondolkodónak tűnő középpályásaik vannak (Al-Dzsasszim és Otaif), bár nyomás alatt azért ők sem muzsikálnak túl jól, az az igazság. Az oroszok alapvetően nem túl improvizatívak a labdával, felállt védelem ellen kifejezetten látványosan tudnak szenvedni, miközben egyik nagy hibájuk, hogy a széleket kevéssé kreatívan használják ki. A szaúdiak három legjobb játékosa - Al-Abed hiányában mindenképp - a három támadó, Al-Doszari, Al-Mouvallad és Al-Sehri. Mindhárman benne voltak abban a küldöttségben, amelyet a szaúdi szövetség lényegében befizetett anyagi gondokkal küzdő La Liga-csapatokhoz, hogy legalább edzéseken szokják kissé a spanyol első osztály és az európai topfoci színvonalát. Hárman együtt összesen két meccsen léptek pályára, ami a képességeik szintjét jól jelzi, ugyanakkor sebességüknél fogva egy rosszul védekező, kontrák ellen kinyíló orosz csapat ellen mindannyian képesek lehetnek meglepetésekre. Összességében küzdős, hajtós, nehézkes meccs lehet majd, amin a szaúdiak akár még jól meg is oldhatják a játék tempójának lassítását. Kulcskérdés lesz, lőnek-e korán gólt az oroszok, mert, ha nem, idővel egyre több kraft jöhet majd ki az ázsiaiak kontrajátékából is.

tags: #orosz #gyermekjatek #labdarugas

Népszerű bejegyzések:

• Barlangok, vízesések és festői városok Bulgáriában
• az esport átigazolások szabályai
• Az Ajax és a Real Madrid összehasonlítása
• Nemzetközi szerepvállalás a magyar kézilabdában
• Részletes NBA statisztikák