Paul Verlaine: A Zenei Forradalom és az Ellentmondásos Zseni a Francia Irodalomban
A francia lírában a szimbolizmus életérzéssé, stílusiránnyá, szemléleti módszerré vált, ahonnan aztán minden égtáj felé áradt. Kezdetét Baudelaire 1857-ben megjelent verseskötetétől, „A romlás virágai”-tól számíthatjuk. Baudelaire ösztönző szelleme nyomon követhető Mallarmé, Verlaine, Rimbaud külön-külön eltérő szellemén és verselésén. Sőt, Baudelaire után ez a három költő indítóerőt adott olyan egymástól is különböző nagy művészeknek, mint nálunk Ady és Babits, Ausztriában Trakl és Rilke, Franciaországban Valéry és Apollinaire, Németországban George, Angliában Eliot.
A modern költészet egyik áramlatának ösztönző ereje Paul Verlaine, Stéphane Mallarmé és Arthur Rimbaud költészetének varázsa. Ezek közül a legtalányosabb emberi és művészi egyéniség Verlaine, akiről a maga korában is, és azóta is a legellentétesebb erkölcsi és esztétikai ítéleteket mondták, a lelkesedés és a becsmérlés változatos jelzőivel jellemezték. És minden jellemzés, minden értékelés valamiképpen helytálló. Anatole France „Vörös liliom” című regényében őt rajzolja meg Choulette, a félbolond lángelme, a vallásos áhítat és a züllöttség mélyeiben tévelygő, tisztaságért rajongó, felettébb piszkos költő figurájában. Mert Verlaine ez is volt, az is volt: a szimbolista költészet egyik legjelentősebb képviselője, akinek élete tele volt viharokkal és megpróbáltatásokkal. Egyszerre volt újító szellemű, érzelmekkel teli lírai alkat és önpusztító, akarnok és függőségeinek engedő férfi. Paul Verlaine ellentmondásos életéről és lírájáról nehéz csak szépet írni.
A Parnasszizmus hatása és a szimbolizmus születése
Paul Verlaine a „tiszta költészet”-et igénylő, formatökélyt követelő „parnasszisták” körében indul, akárcsak a vele egykorú, de stílusban, ízlésben, erkölcsi tartásban merőben különböző Anatole France és a nála két évvel idősebb, fegyelmezett, magát folyton ellenőrző Stéphane Mallarmé.
A parnasszisták nevüket a „Jelenkori Parnasszus” című, Leconte de Lisle szerkesztette folyóirattól kapták, melynek első száma 1866-ban jelent meg. Ebben már részt vesz Baudelaire is, az idősek közül Théophile Gautier, aki először hirdette meg a „L’art pour l’art”, vagyis a tiszta költészet programját. Ugyanebben a számban jelentkezik a huszonkét éves Verlaine és a 24 éves Mallarmé is, majd a harmadik számban Anatole France is. Itt érzékelhető, hogy a szimbolista költészet mennyire folytatja Baudelaire új hangját és a tiszta költészet romantikából leszármazó ágát. A felvonulók között Verlaine a legfiatalabb, de máris feltűnik művészi-bűvészi verselése. Ettől kezdve benne él az irodalmi életben, s máris hatása van.
Idővel mindhárman elszakadnak a művészetükben, eszméikben is pedáns parnasszistáktól, s bár más-más úton haladnak, de mindhalálig vallják és gyakorolják a versformafegyelmet. Közülük legkönnyedebb, legjátékosabb, legzeneibb Verlaine. Korai köteteiben - például a Szaturnuszi költeményekben - Baudelaire és a parnasszisták hatása érezhető, ám Verlaine már ekkor a hangulatokra, a sejtetésre és a belső rezdülésekre figyelt. A Szerelmes mulatozások játékos, rokokó világa mögött személyes érzelmek és veszteségek húzódnak meg.
Verlaine költői hitvallása: A zene mindenekelőtt
Verlaine költői hitvallását egyetlen sor foglalja össze: a vers elsősorban hangzás, ritmus, zene. Nem tanítani akart, hanem hatni. Ezzel az elvvel óriási befolyást gyakorolt a szimbolistákra - még akkor is, amikor később vitába keveredett velük. Verlaine szómágiájának és rímvarázsának nem is lehet ellenállni. Hangja azonban sohasem az értelemhez szól. A zene és a színek káprázata olyanfajta gyönyörűséget, olykor egyenesen mámort ígér, aminek semmi köze a gondolati tartalmakhoz. Ennél líraibb lírát alig lehet elképzelni.
Véleményekben azonban senki se tarthat vele, mivel nincs is valódi véleménye. Legtöbbet idézett költeménye, az „Ars poetica”, ebben egyértelműen vallja, hogy a költészetben a mindenekelőtt való, a leglényegesebb a zenei hatás. Minden egyéb „csak irodalom”. Ez a tetszetős poétikai szabály ugyan hatásos, különböző törekvések számára lehet figyelemre méltó, de valójában értelmetlen. Hiszen egyebek közt a költészetet elválasztja az irodalomtól, holott pedig az annak egyik válfaja. De lemond minden tudatra ható célról is. Ez maga a tiltakozás mindenfajta vélemény ellen. Valójában gazdag és sok hangú versáradata maga a művészi színvonalon kifejtett véleménynélküliség. Verlaine versei nem gondolatmenetekkel, hanem hangulatokkal dolgoznak, közvetlenül az érzékekre hatnak.
Már több nemzedéken állítják, hogy Racine óta ő a francia verselés legnagyobb művésze. De azt is mondogatták, hogy nagy verselő művész, de nem igazán nagy költő. Persze az ilyen állítások mindig vitathatók, de az igaz, hogy bármiről ír, akár játékosan, akár tragikusan, bűnbánóan, mindenekelőtt a verselés csengés-bongása ragad meg bennünket.
Paul Verlaine rálő Arthur Rimbaud-ra
Paul Verlaine ellentmondásos élete
Paul Verlaine 1844. március 30-án született Metzben, katonatiszt fiaként. A jómódú metzi család az apa munkája miatt eleinte gyakran kényszerült költözésre. A vándorló életforma lezárulása után legfőképp az Arras közelében lévő Fampoux volt Verlaine gyakori menedéke. Már kamaszéveiben nyilvánvalóvá vált rendkívüli költői érzékenysége - és az is, hogy nehezen viseli a szabályokat. Tizennégy évesen verseket küldött Victor Hugónak, miközben egyre inkább idegennek érezte magát a polgári elvárások világában. A jogásznak készülő fiú idejét tanulás helyett irodalmi kávéházakban töltötte. Költeményeivel a párizsi művészkörökben rövid időn belül elismertséget is szerzett magának.
Életútjának zavarossága, természetének, jellemének, életmódjának ellentmondásossága azonban még várat magára. Hamar kiderül, hogy áhítatosság és a folyton lángoló érzéki szerelem minden nő iránt egyszerre és egymásba áradva jellemző testi-lelki életére. Az égi és a földi szerelem élményét egyszerre éli, majd e szerelmek után - illetve közben - megismeri a pokoli szerelmet is, az ösztönök eltévelyedését is. Ezzel párhuzamosan a „Zöld angyal”, máskor „Zöld sátán”, vagyis az abszint mámorát is, ami majd tönkreteszi az egészségét. A szerelmi gyönyör minden árnyalata, a bűn változatossága, az alkohol adta mámor, mindezekért a bűnbánat, az önostorozó bűnhődés, az áhítatba menekülés az ő világa kezdettől mindvégig.
Házasság és Rimbaud
Magánélete nem alakult zökkenőmentesen. Gyakran volt agresszív: a feljegyzések szerint anyját és áldott állapotban lévő feleségét is rendszeresen ütlegelte. Verlaine fiatalon megnősült, feleségében egy ideig a megváltást látta. 1870-ben, 26 évesen feleségül vette a nála majdnem tíz évvel fiatalabb Mathilde Mautét, aki egy évvel később fiút szült neki. Házasságuk azonban nem volt idilli. A férj gyakran viselkedett agresszívan, állapotos feleségét is rendszeresen verte. Verlaine hol erkölcstelen viselkedést mutatott, hol megtért, hiszen esetében az őrjöngés után mindig az önvád időszaka következett. Az ígéretet, miszerint megjavul, ő maga is elhitte, azonban ez sem tartott sokáig.
Két évvel később, hogy örök hűséget fogadott Mathilde-nak, elhagyta őt, bár hivatalosan csak 1885-ben váltak el. Ehhez a feleség apjának közbenjárására volt szükség, aki nem tudta elviselni a művészt. A „megszökésének” apropója Arthur Rimbaud volt, akivel 1871-ben ismerkedett meg. Az alkoholproblémái és Rimbaud iránti szenvedélyes, pusztító kapcsolata végleg felőrölte házasságát.
A parnasszisták körében ismeri meg a lángeszű kamaszt, Arthur Rimbaud-t. A költészet főpapjai, Leconte de Lisle és Mallarmé is felismerik a serdülőkorú fiúban, hogy máris nagy költő. Victor Hugo „kölyök Shakespeare”-nek nevezte. Olyan ellenállhatatlan géniusz és olyan pimasz kölyök volt, mint egykor Mozart. A nőket hajszoló Verlaine egyszeriben szerelmes lesz belé és szerelemre kívánja. A fiú vonzódik is a nagy műveltségű, máris nagy költőnek ítélt idősebb baráthoz, retteg is tőle piszkos-rendetlen külseje és természetellenes vágya miatt. Verlaine azonban tanítja, az irodalmi érvényesülésben hatékonyan segíti, pénzét is rákölti, sőt külföldi útjaira is viszi. Fontos mozzanatok ezek mindkettejük életében, de szüntelen veszekedések közt távolodnak-közelednek. Míg Rimbaud valószínűleg csak a nagyra becsült mestert látta benne, addig Verlaine lelkileg és szexuálisan egyaránt az ifjú hatása alá került. A fiatal fiú tisztasága, nyitottsága, a költészet iránti fogékonysága és tehetsége megbolondította Verlaine-t.
A brüsszeli lövöldözés és a börtönévek
A két költő beutazta egész Észak-Franciaországot, de megfordultak Belgiumban és Angliában is. Verlaine ekkoriban írta meg a Dalok szöveg nélkül című kötetét, melyben szürreálisan keverednek a megbánást idéző és a feleséget becsmérlő elemek. Egy idő után azonban Rimbaud számára terhes volt Verlaine figyelme, gondoskodása és szeretete, így két év elteltével igyekezett a kapcsolatuknak véget vetni. Mikor 1873-ban Brüsszelbe utaztak, Rimbaud egy hotelszobában találta alkalmasnak az időpontot arra, hogy bejelentse: megszakítja kapcsolatát mesterével. Verlaine nem fogadta jól a hírt, és indulatában pisztolyt rántott, majd rálőtt a kamasz fiúra. Szerencsére csak megsebesítette a csuklóján. A már híressé emelkedett Verlaine-t emberölési kísérletért kétévi börtönre ítélték.
A csuklóján megsebesített költő kórházba került, a még aznap letartóztatott Verlaine pedig börtönbe. Annak ellenére, hogy Rimbaud nem sérült meg súlyosan, a botrány országosan ismertté vált. A két költő ezzel el is szakadt egymástól. Verlaine soha többé nem érdeklődött fiúk iránt. Rimbaud nemsokára, 19 éves korában hátat fordított a költészetnek. A börtönben töltött két évet jól viselte. A fogság idején - az alkohol hiánya és a vallásos olvasmányok hatására - mély lelki átalakuláson ment keresztül. Kellemes, baráti hangot talált a börtönőrökkel is, a rabtársakkal is. Verseit felolvasta nekik, és tanította is őket az irodalom tudnivalóira. Sokat írt, főleg a bűnbánatról, de a tavaszi napfény szépségéről, az idő gyors futásáról is. Ott ismét a bűnbánó férj szerepében tetszelgett, többször írt Victor Hugónak is, hogy békítse meg a feleségét, mindhiába.
Verlaine életének fontosabb dátumai:
- 1844. március 30.: Megszületik Metzben.
- 1866: Első versei megjelennek a „Jelenkori Parnasszus” című folyóiratban.
- 1870: Feleségül veszi Mathilde Mautét.
- 1871: Megismerkedik Arthur Rimbaud-val.
- 1873: Brüsszelben rálő Rimbaud-ra, amiért börtönbüntetésre ítélik.
- 1875: Szabadul a börtönből.
- 1885: Hivatalosan elválik Mathilde-tól.
- 1896. január 8.: Meghal Párizsban.
A „Szent Bohém” legendája és Verlaine alkonya
Kiszabadulása után lesz az a „szent bohém”, ahogy Anatole France nevezi. Ő maga is egyre inkább játssza ezt a szerepet, magamagát verseiben „szegény Lelian”-nak nevezi, és olyan kívánna lenni, mint hajdan Villon. Bár a vallásosság és a bordélyházak világa nála is úgy kapcsolódik össze, mint a nagy elődben, de a nagy előd léhaságban is, áhítatban is őszinte, természetes. A nagy utódban mindez csináltstilizált életforma.
Verlaine 1875-ös szabadulása után a trappista szerzetesek közt kereste lelki békéjét, de ez nem tartott sokáig. Stuttgartban kereste fel Rimbaud-t, de most sem nyert megbocsátást, sőt egy veszekedés után Rimbaud botjával félájultra verte a költőt. Angliába ment, ahol főképp francia nyelvet és rajzot tanított. Egyik napról a másikra viszont otthagyva eddigi életét, egyik fiává fogadott tanítványával együtt gazdálkodni kezdett az anyja által vásárolt Coulommes melletti tanyán. Úgy tűnt, végre megadatott neki az a csend, amire mindig annyira vágyott, azonban a tanítvány apja kiforgatta vagyonából, ő pedig elkeseredésében Londonba utazott a fiúval és újra a züllött életet élt, egészen addig, amíg idealizált múzsája tífuszban el nem hunyt. Halála teljesen lesújtotta a művészt, innentől kezdve már nem volt esély arra, hogy teljes, boldog életet élhessen. Múzsáinak prostituáltakat tett meg, egyik lábára lesántult, betegen az utcán kényszerült élni.
A földi gondokkal Verlaine nem is akar foglalkozni. A porosz-francia háború, III. Napóleon bukása csak riasztja, de nem érdekli. Úgy is mondhatjuk, hogy katonaszökevény, úgy is, hogy a földi veszedelmektől elmenekül. Hol Angliában, hol Belgiumban él, méghozzá igen züllött életet. Olykor kocsma sarokasztalánál, alkoholmámorban ír dallamos himnuszt a Mennyek Urához, máskor utcalányok piszkos ágyában fogalmaz magasztos ódákat a tiszta életről.
Az alkohol és a kicsapongó életmód persze aláássa Verlaine egészségét. Még kevesebbet törődik magával, külsejével, mint korábban. De rongyos koldusokra emlékeztető külseje, kócos szakálla, templomsarkokban térdelve imádkozó áhítatoskodása, máskor tántorgó lépkedése egyre inkább hitelesíti a „szent bohém” jelzőt. Késői éveiben Verlaine egyszerre volt ünnepelt és nyomorúságos figura. Prózai műveiben - például Az elátkozott költőkben - saját sorsát is megírta, miközben más, kívülálló alkotókat mutatott be. A kortársak - a költők is - azonban csak a költői tehetséget, a formabravúrt látják benne. A börtönt és előzményét szinte észre se veszik. A mindenkinél fegyelmezettebb Mallarmé is őt vallja a költészet királyának, de ő maga el is hárítja ezt a címet, amíg Verlaine él. Paul Verlaine 1896. január 8-án halt meg Párizsban, 52 éves korában. Halála szinte nemzeti gyász volt.
tags: #paul #verlaine #szamara #donto #fordulat #a
