Petőfi Sándor válogatott versei: Európai eszmék és a forradalmi látomásköltészet
Petőfi Sándor költészete rendkívül sokszínű, ám a válogatott versekben különösen élesen rajzolódik ki a költő mélyen gyökerező kapcsolata az európai eszmékkel, a szabadságvággyal és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséggel. Művészetének jelentős részét a politikai jövendölést tartalmazó versek teszik ki, melyek a korabeli Európa forrongó szellemiségével rezonáltak.
Petőfi politikai jövendölés-versei és forradalmi látomásai
Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. E verstípus jelentőségét mutatja, hogy mintegy harminc vers, s köztük több jelentős sorolható ide. A legjobb versekben - mint az Egy gondolat bánt engemet... (1846. december), vagy A XIX. század költői (1847. január) és Az itélet (1847. április?) címűekben - nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. A jövendölés-versek nem alkalomszerűek, politikai jelentésük mégis nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak.
A jövendölés-versek alapvető szemléleti elemei
Leggyakrabban visszatérő, alapvető szemléleti elemeik a következők:
- a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet...),
- a jók és a gonoszok harca (Világosságot!, Az itélet),
- a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az itélet),
- az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői).
Hatások és a szabadságfogalom tágulása
A szabadságeszmény hangsúlyozásához nem kevés indíttatást kapott a konvencionális hazafias költészettől, de Petőfinek már igen korán jelentkező személyes motivációja a rendkívül erős vágy a függetlenségre, a kötetlen életmódra. A hazafias szólamokon és a vándorélet csavargásainak „szabadságán” mindenekelőtt pesti baráti környezete és olvasmányélményei segítették túl, különösen az utóbbiaknak volt kiemelkedő szerepük szellemi fejlődésében, szemléletének radikalizálódásában.
Nagy érdeklődéssel olvasta a francia történeti irodalmat és kivált a francia forradalmak történetét (ismerte Mignet, Cabet, Lamartine és feltehetően Louis Blanc műveit). Képzeletét erősen foglalkoztatták a korai (utópikus) szocialista-kommunista nézetek és mozgalmak. Ezek hatására a szabadság-fogalom jelentése megváltozik, világméretűvé tágul. Világképének kialakításában a meghatározó élményt személyes sorsának alakulása, hányattatásai és tapasztalatai adták. Rendkívül érzékeny volt mindenféle társadalmi egyenlőtlenség iránt, s a pályáján elért sikerei csak növelték elszántságát a zsarnokság és - a vele méltán egylényegűnek tekintett - szolgaság elleni küzdelemben. Olvasmányainak megválasztásában és értelmezésében szemléletének ezek az ösztönösen radikális tartalmai is irányították, s a könyvek segítették forradalmi beállítottságának tudatosításában, fogalomrendszere kialakításában.
Felvilágosodás és romantika metszéspontja
Jelentékeny hatással volt rá (különböző közvetítéssel) a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít: „Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem...” (Az apostol, 1848). Petőfi - míg egyfelől a felvilágosodás szellemében tagadta az eredendő bűn létét, a tételes vallást babonának tekintette, másfelől - már bírálta is a felvilágosodást, romantikus szemszögből.
Elismerte ugyan, hogy az embereket körülményeik határozzák meg, de azt is látta, hogy ezek a körülmények emberi tevékenység eredményei. Részben ezzel függ össze szenvedélyes cselekvésvágya a költészetben is, a költészeten túl, a politikai életben is. Ha az „átalános boldogság” korának (Világosságot!, 1847) az a feltétele, hogy az emberiség megváltsa magát, akkor az igazi költők helye elöl van a megváltók között. Petőfi - mint írta, századának „hű gyermeke” - hitt a világ célirányos mozgásában, s még akkor is, amikor kétségeit fogalmazta meg (a Világosságot! című költeményében), feltételezi, hogy a világ célja felé emelkedik, az általános boldogság korához, s e kor eljövetelét csak késleltetni képesek a rosszak, gonoszok.
A történelem dinamikus mozgása - felfogása és hite szerint - rövidesen forrpontra jut: ekkor egy kegyetlen, véres háborúban (illetve máshol: ütközetben) a felkelt rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s először a történelem folyamán győzni fog a jó. Azaz a történelem menete - ezen az egy ponton legalább - ugrásszerű. Petőfi túlságosan is türelmetlen ahhoz, hogy holmi folyamatszerűséggel bíbelődjék: költészete - szinte kivétel nélkül - csupán két világállapotot ismer: a démonikusat és az édenit. A kettő mindenben ellentéte egymásnak, nincs közöttük tényleges átmenet.
A forradalmi látomásköltészet Petőfi művészi világképének jelentős átalakulását mutatja: az emberi lét statikus felfogásától annak dinamikus értelmezéséhez, a múltra figyelő elégiától a jövőre hivatkozó apokaliptikus látomáshoz. A látomás és a látnok-szerep a szó legsajátabb értelmében költészet és költői feladat. A politikai tettként felfogott költészet a képzelet segítségével a kívánatos jövőt kívánja felmutatni a jelennek, vagyis a teljesebb világ megvalósítására szólít fel. Petőfi látomásköltészetében egyszerre jelenik meg az időtlen és az eszményi jövő, a bemutatás és a felszólítás gesztusa. Különösen szembetűnő ez A XIX. század költői című versében, amely a forradalmi próféciát ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi kortárs költő elé. A középpontban álló megváltó szándék és a verseknek szánt gyakorlati (mozgósító) szerep magyarázza azt is, hogy e profetikus költészetben akkora hangsúllyal jelenik meg a vallásos frazeológia s a bibliai mítoszra való rájátszás; végül is olyan hagyományról van szó, amely mindenkor alkalmas volt az elementáris értékválasztások tudatosítására. De a világot megtisztító vérözön eredendően apokaliptikus képe itt egy laicizált álláspont kifejezésére szolgál: Petőfi a szabadságot várta és jövendölte „az emberiség második megváltója”-ként.
A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is az irodalmat a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy egyúttal néptribun, vezér, politikus is legyen egy személyben.
PETŐFI SÁNDOR ÉLETE ÉS REJTÉLYES ELTŰNÉSE - 8 ÉRDEKES TÉNY A SZABADSÁGHARC KÖLTŐJÉRŐL
Szerelem, idill és a magánélet költészete
Petőfi politikai látomásköltészete mellett jelentős teret kapott magánéletének, különösen szerelmének és családjának ábrázolása is. A Júlia-szerelem históriájának tréfás-büszke előadását olvashatjuk Petőfi Úti leveleiben is, amelyek irodalmi szempontból is értékes kontextusát adják a Júlia-verseknek. A Júliához írt szerelmes versek - akár a Szerelem gyöngyei ciklus darabjai - műfaji és hangulati szempontból nem egységesek: közöttük több népdal (Száll a felhő..., 1846. szeptember, Ereszkedik le a felhő..., október, Reszket a bokor, mert..., november), helyzetdal (Birom végre Juliskámat..., 1847. május, Ez már aztán az élet!, október), retorizált monológ található (Költői ábránd volt, mit eddig érzék..., 1846. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., 1847. október).
Fölerősödik a korai verseket jellemző érzelmes hang, amiért sok értelmező Petőfi Júlia iránt érzett szerelmét, majd házasságukat visszahúzó erőnek látja. Míg korábban a költőben szüntelenül ott lappangott a gyanú, hogy a múltba vetített éden sohasem létezett, hanem ezután vár megvalósításra, addig a Júlia-versek többségében a jelen látszik eszményinek, a költői én-t a megelégedés, a révbejutás érzete tölti el (Egykor és most!, Csendes élet, mindkettő 1847). Szerb Antal távolról sincs egyedül, amikor Petőfi biedermeier élményvilágáról beszél, s éppen ebben látja népszerűsége kulcsát. A forradalmi látomásköltészethez képest valóban egyszerűbb létértelmezés jellemzi a Júlia-verseket, de ettől még aligha tagadható esztétikai értékük. Mint a Szeptember végén (1847. szeptember) című költemény esetében, amely az Egy gondolat bánt engemet... című verssel együtt, de más szemszögből, az emberi lét végső kérdéseit feszegeti.
A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., október, Félálomban..., 1848. január). Másik, ritkább költői eljárása, mellyel sikerül elkerülnie az idill banálissá válását, hogy az egyértelműt megfoghatatlannak tünteti föl, a szerelem nagyságát részben azzal érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848). A Beszél a fákkal a bús őszi szél... éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé. A költemény feszültségét éppen az adja, hogy a refrénként ismétlődő idillikus helyzettel éles ellentétben áll a költői én egyre szenvedélyesebb meditációja.
Hasonló szerkezetre korábbról is van példa: egyik legszebb versében, A négyökrös szekér című románcos életképben (1845) az ifjú pár között szövődő szerelem „regényességét” a refrén által nyomatékossá tett költőietlen környezet ellenpontozza. Mindkét versben a beszédhelyzet statikus, míg az élesen elütő hangulatú jelentések kibontásában fokozás figyelhető meg. Az ellentét bizonyos mértékig átalakítja a refrén értelmét és hangulatát is. A lassan ballagó ökrök képe a költemény végére szerves részévé válik az idillnek, s ugyanakkor állandóságának súlyával azt is érzékelteti, hogy az idill mennyire törékeny, a pillanat mennyire mulandó.
Bonyolultabb az egyes versszakok elején és végén egyaránt ismétlődő sor, a címben is föltett kérdés funkciója a Minek nevezzelek? című költeményben. A szakasz végén a kérdés valójában nem egyszerű ismétlés, hiszen a feladata éppen az, hogy bizonytalanná tegye a „megnevezés” sikerességét. E költői lelemény emeli meg a konvencionális szerelmi vallomás súlyát: a kimondott szavakat a kimondhatatlan dilemmája felől figyelhetjük. Minden szakasz elején a bizakodás, végén a kétségbeesés hangját halljuk a kérdésben. Az öt szakasz úgy jelenik meg, mint ötszöri próbálkozás a szeretett nő leírására. A megnevezés gesztusa szinte fontosabbnak tűnik fel, mint a tárgya: az első három szakasz az érzelem minőségét, színezetét, a negyedik az elragadtatás tovább nem fokozható mértékét próbálja érzékeltetni. Végül a legegyszerűbb szavakkal, az „Édes szép ifjú hitvesem” megszólítással, az utolsó előtti sorban jut legközelebb a célhoz.
1847-48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt (Csendes tenger rónaságán..., 1847. december, A téli esték, 1848. január), melyek részleteiben jelentős művészi értékek találhatók. A statikus létértelmezésen úgy képes túlemelkedni, hogy az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő feszültségét állítja a vers középpontjába.
A tájköltészet és a népköltészeti gyökerek
A jelképteremtés már korai tájleíró költeményének, Az alföldnek (1844) is sajátja volt. Hasonló szerepet kap a táj a Kis-Kunság című versben (1848. július?) is, melyet Petőfi föltehetően Pesten írt, a képviselőválasztási kudarca előtt. Szülőföldje dicséretének szánta, - a vers értéktelített lélekállapotot tárgyiasít, olyan belső hangoltságot, mely felfokozott várakozással jellemezhető: Petőfi már tudta, hogy gyermeke fog születni, s abban a hiszemben van, hogy megválasztják és közvetlen befolyása lesz a politikai életre. A Tisza (1847. február) költői énje a látvány szépségét nem tartja egészen leírhatónak: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A puszta, télen beszélője viszont a nem láthatót, a hiányzót írja le. A Kis-Kunságban a meglevő tárul szemünk elé, s teljességében megjeleníthetőnek látszik - a válogató emlékezet és az alkotó képzelet uralma alatt tartja a természeti látványt.
A romantikus költészet nagy témájához nyúlt, azt érzékelteti, hogyan mutatkozik meg a végtelen a végesben. De míg a XIX. század első évtizedeinek költői e látomásszerkezetben általában Istennek az emberi világban való megjelenésére utaltak, addig Petőfi a realizmusba forduló romantika költőjeként megfosztotta a jelképet vallásos jellegétől. Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításának végső eredményeit összegezik. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott. Nyelvében mindvégig két ellentétes törekvés munkálkodott: az egyik a nyelv tisztítására, a meglevő, halott metaforák életre keltésére, a másik a nyelv jelentésterületének bővítésére irányult. A leírások és életképek inkább az első, a Felhők és kisebb mértékben Az apostol a második nyelveszmény jegyében keletkeztek.
A szabadságharc költője
A pesti forradalom Petőfi jövendölését látszott megvalósítani, s ő az események tevőleges részese kívánt lenni. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak... (1848. március?) is, amely éktelen riadalmat keltett a pozsonyi országgyűlésen, kivált azzal az álhírrel kiegészülve, hogy Petőfi Rákoson negyvenezer paraszt élén készül az újabb rebellióra - minekutána azonnal megszavazták az úrbér eltörlését. Az utolsó ötnegyed év költői termése döntően alkalmi líra, méghozzá a politika perifériájára szorult ember vagdalkozása a megalkuvónak vélt nemzetgyűlés, a goromba tábornokok és a nemzetáruló koronás fő ellen. Költői magatartására jellemzőek az alábbi sorok: „Miért zárjátok el az útamat? / Bocsássatok! / Előre vonnak vágyaim, de én / Használni s nem ragyogni akarok.” (Miért zárjátok el az útamat?, 1848. július).
Ekkor írt művei a mindenkori helyzetet tisztázó, a köztársaságot szorgalmazó, harcra buzdító és győzelmet ünneplő, közvetlen hatásra törő verses röpiratok, szorosan követik a szabadságküzdelem ár-apályait. Petőfi ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október) és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat!, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú..., 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849). Petőfi a választási kudarc után sem veszítette el hitét a néptömegben: „életem fő törekvése az, hogy ollyan nem maradjon, a milyen jelenleg” - írta egyik barátjának július 16-án. A történelmi időknek megfelelni kívánó politikai költemények áradatában külön hely illeti meg azt a néhány verset, amely ki-, illetve túltekint a közéleti harcok horizontján. Az első ezek sorában a Miért kisérsz... (1848. május), melyben a szüntelen politikai küzdelemben belefáradt költői én megjelenik.
tags: #petofi #sandor #valogatott #versek #europa
