Philip K. Dick: A Titán játékosai – Egy zavaros és bizarr valóság játéka
Philip Kindred Dick (1928-1982) amerikai sci-fi író művei életében nem örvendtek nagy népszerűségnek, annak ellenére sem, hogy ő volt az a szerző, aki alapjaiban változtatta meg a tudományos-fantasztikus műfajt. Írásait a fősodortól eltérően nem tudományos tényekre, hanem metafizikai alternatívákra építette. Írásainak középpontjában a valóság, az emberiesség és az önazonosság áll.
Élete utolsó éveiben elérte azt, amit korábban nem sikerült neki: több regényéből sikeres film is készült, egyebek között a Ridley Scott által rendezett és Harrison Ford nevével fémjelzett Szárnyas fejvadász (1982). Ismert művei: Az ember a fellegvárban (1962), Palmer Eldritch három stigmája (1965), Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
A Titán játékosai: Első találkozás a magyar olvasókkal és a kiadások
Ha jól látom, ez volt az első, magyarul megjelent PKD regény, 1986-ban adta ki a Kozmosz Könyvek (noha már az ’70-es években is közölt tőle novellákat a Galaktika). Később az Agave Kiadó is újra kiadta, Philip K. Dick: A Titán játékosai, Agave, 2010, 256 oldal, 2980 Ft (ford. Pék Zoltán) címmel.
Ez a mű egyike azon könyveknek, amelyek révén Dick azon képességét csodálhatjuk, hogy könnyedén tud olyan világot teremteni, amely csak néhány részletében tér el a modern környezettől, mégis nagyon egyedi. Az ő könyveit olvasva egyszerre érzem azt, hogy egy nagyon is ismerős, és hogy egy nyugtalanítóan más világban járok.
A Titán játékosai: A háború utáni Föld és a vugok uralma
A Titán játékosai egy olyan világba kalauzolja az olvasót, amelyet a háború drámaian megváltoztatott. Philip K. Dick 1963-ban írta a magyarul nyáron megjelent A Titán játékosai-t, amiben utolsó harcára készül a megtizedelt, legyőzött emberiség. Eleve vesztes szituációból indul az emberiség az Agave által frissen kiadott Dick-regényben, A Titán játékosai-ban. A háborúnak vége, elvesztettük a titáni vug faj ellen.
És ami még a vereségnél is kínosabb: a megelőző konfliktus során a "komcsi kínaiak" bevetették a végső fegyvert, ami nagyrészt sterilizálta a Föld lakosságát. A kipusztulástól csak a mirigyek megpiszkálása és az öregedés végső legyőzése védi meg az embereket.
A legtöbb feladat ellátására így sincsenek emberek, a házak beszédes, néha feleselő, ingadozó hangulatú mesterséges intelligenciákkal vannak felszerelve. A történet a drasztikusan lecsökkent népességű Földön (Terrán) játszódik, ahol az ingatlanvagyonnal rendelkező emberek kis csoportokat alkotva gyűlnek össze esténként, hogy a Blöff nevű, Monopolyhoz hasonló játékot játszva elnyerjék egymás birtokait és feleségeit.
A játékot a Titánról származó lények, a vugok felügyelik, akik nem teljesen tisztázott eredetű kapcsolatban állnak a földiekkel, és a játék irányítása mellett az egész földi életet is szemmel tartják.
A vugok és a Blöff játéka
A vug faj sem a szokványos idegenképet erősíti. Mindig örülök, ha olyan könyvvel találkozom, ami nem antropomorf, szén alapú létformákat használ erre a célra. Ezek az alakváltó, a telekinézis és a prekogníció képességével felruházott protoplazmák, illetve a velük szembeni passzív ellenállás testesíti meg a szerző könyveiben gyakran felbukkanó hidegháborús félelem motívumát, ami persze a regény folyamán majd fokozatosan felhevül.
A galaktikus Monopoly a legvadabb kártyajátszmákat lepipáló blöffölőversennyé alakul, mert egyik fél sem mer kiszállni. A Blöff című társasjátékban úgy nyerik és vesztik el a metropoliszokat, ahogy az ember a Monopolyban ajánlja fel adósságai fejében az Oskola utcát (22000 Ft) vagy a féltett Dunakorzót (40000 Ft).
A Blöffnek egy másik, valamivel komolyabb tétje is van, ezzel sorsolják össze a házastársakat, akik a következő játszmáig együtt maradnak. Ez az egyetlen esély arra, hogy a kevés nem terméketlen ember egymásra találjon, és beköszönjön a "mázli", azaz a gyermekáldás.
Lassan kiderül azonban, hogy a vugok egy csoportja már nem elégszik meg azzal, hogy meghozza a Blöff szabályait, hanem maguk is szeretnének részt venni egy olyan játszmában, amelyben nem csupán néhány ingatlan és feleség a tét.
Pete Garden és a valóság elmosódó határai
A regény hőse semmivel sem jobb, mint a világa. Az olvasó a történetbe iszonyatosan részegen betántorgó Pete Garden kalandjait követi, aki azért öntött fel a garatra előző este, mert sikerült eljátszania Berkeley városát az előző este.
A mindennapok unalmát az töri meg, hogy Garden klubjába előbb benyeri magát a világ leggazdagabb és legmázlisabb embere - TK gyermek apja -, majd pedig az első játszma után meg is ölik. A nyomozásban elbizonytalanodik minden, amit Dick széteső világában állandónak tartottunk, az addig emberi játéknak tűnő Blöffbe belekeverednek az ellenséges vugok különböző frakciói.
Philip K. Dick utolsó művének szereplői a vallás, a halál utáni élet illetve a gondviselésbe vetett hit örök kérdéseire keresik a választ. A végére már azt sem lehet pontosan megmondani, hogy kik vannak játékban, mi a tét, és mik a pontos szabályok.
A Titán játékosai több Dick-jellegzetességet hordoz. Garden pszichiátriai gondokkal küzd, nem rajta, hanem inkább a szerencsén múlik, hogy még nem lett öngyilkos. A mélyen nyomasztó helyzetben levő emberiséget pedig az ügyesen összelegózott drogok húzzák ki a csávából.
Korábbi Dick-élményeimhez hasonlóan a Titán játékosait olvasva is igen hamar elfogott az a kellemetlen érzés, hogy már nem tudom, mi a valóság, mi a drogos vagy egyéb, felfokozott érzékelésű állapotban átélt hallucináció, és mi a különböző módokon a szereplők agyába plántált elmeszülemény. A modern világ efféle enyhe kizökkentése, valamint a valóság és a képzelet ügyes keverése pedig pont elég ahhoz, hogy máris más szemmel szemléljük a szereplők világát, s eközben a sajátunkat is.
Dick jellegzetes eszköztára
Így a „szokásos” Dick-eszköztár egyedi terminológiájával most sem hiányozhat, az MI-k itt „Rushmore-hatás” néven futnak, de a „Hynes-mirigyek”, vagy a „Hinkel-sugárzás” víziói is jól példázzák az író gazdag fantáziáját, ami a (még, vagy részben) meg nem valósult tudományos áttöréseket illeti. A rengeteg beszélő név is említést érdemel, hogy humornak se legyünk híján.
A telepátiával jócskán megbonyolított Föld-Titán konfliktus számomra a valóságérzékelésünk egyediségét és sérülékenységét hangsúlyozta, illetve azt az arroganciát, ahogy abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy ez az egyetlen és optimális módja, csak mert mi így látjuk. Nagy kérdés, hogy fajunk szűklátókörűségét meddig képes ellensúlyozni veleszületett találékonyságunk.
Hasonlóságok és különbségek: A Titán játékosai vs. Iain M. Banks Játékmestere
Azt mondanám, hogy az alapötlet (a játék mint élet) nagyon hasonló Iain M. Banks Játékmesteréhez, de mivel Banks könyve később született, nyilvánvaló, hogy legfeljebb Bankset lehet Dickhez hasonlítani, nem pedig fordítva. Nem tudom, Banks épített-e valamennyire a Titán játékosaira, vagy csak véletlen az egybeesés, a Játékmester mindenesetre az egyik kedvenc könyvem, és már csak a Titán játékosainak fülszövege alapján is kíváncsi voltam arra, hogy Philip K. Dick hogyan közelíti meg ugyanazt a témát. Röviden: teljesen másként.
Banks regényében a játék egy egész társadalom és kultúra leképezése, s a játszmát végletesen komolyan vevő szereplők számára a játék gyakran eggyé válik a valósággal, s az életüket is befolyásoló csatákat vívják meg a játékasztalon.
Ezzel szemben Dick műve bővelkedik a különféle telepatikus képességekkel rendelkező, vagy éppen pszichiátriai kórképeket felmutató karakterekben, s bármennyire is a Blöff és a vele elnyerhető javak a szereplők cselekedeteinek a mozgatórugói, a regény inkább a karakterek mentális összecsapásainak a sorozata, semmint egy bonyolult társasjáték keretein belül megvalósuló rituális jelentőségű harc története.
A Titán játékosai ráadásul (a Játékmesterrel ellentétben) igen sötét tónusú regény, amelyben csak igen halványan és feltételesen van jelen a dolgok jobbra fordulásának az esélye, s Dickre jellemző módon a befejezés minden, csak nem megnyugtató.
Kritikai észrevételek
Annál ellenére, hogy a regényben megtalálható mindaz, ami érdekes, borzongató és helyenként felkavaró olvasmánnyá teszi Dick írásait (a személyiség határainak feszegetése, a mindent átható homályos fenyegetettségérzés, vagy éppen a reménytelenség érzete), nem vagyok teljesen elégedett a könyvvel. Bár az alaphelyzet szerintem nagyon jó, a megvalósítás már kevésbé. Túl sok szálon futnak az események, túl sok alak szerepel a regényben, s a túl sok karakter túl sokszor bocsátkozik mindenféle szellemi üzelmekbe: a hallucinációk, egymás elméjének irányítása, az emlékek kitörlése és betoldása, valamint a valóság és a jövő befolyásolására vagy megismerésére irányuló egyéb agyi tevékenységek olyan számban vannak jelen a könyvben, hogy az már megnehezíti az események követését.
Emellett a végkifejlet számomra kissé elnagyoltnak tűnik, bár azt egyáltalán nem bánom, hogy a lezárás nem egyértelmű. S még valami, ami kissé zavart olvasás közben: elég sok hiba, elírás és következetlenség van a szövegben. Az például különösen zavaró volt, hogy az egyik szereplőt hol Patricia, hol Patrícia néven emlegették. Ez persze apróság, de sokkal jobb szívvel olvasok egy könyvet, ha nem találkozom benne lépten-nyomon efféle hibákkal.
A Titán játékosai nem a legjobb Dick-regény, de lehet, hogy társasjáték-geekeknek különös örömet fog okoz.
tags: #philip #k #dick #a #titan #jatekosai
