Radnóti Miklós költészete és Babits Mihály hatása

Radnóti Miklós (1909-1944) költő, műfordító, a magyar antifasiszta líra kiemelkedő művelője. 1909. május 5-én született Budapesten, polgári család gyermekeként. Anyját születésekor, apját pedig tizenkét évesen vesztette el. Ezt követően gazdag anyai nagybátyja nevelte. Az elemit és a középiskolát Budapesten végezte, majd a csehszlovákiai Liberecben textiltechnikai főiskolán tanult. 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára. Lírája két kötettel gazdagodott Szegeden (Lábadozó szél 1933; Újhold Buday György fametszeteivel, 1935).

A haladó baloldali mozgalmakkal már az 1920-as évek végén kapcsolatba került. Bekapcsolódott a szegedi fiatalok falukutató munkájába, s kapcsolatban volt az illegális kommunista pártszervezettel is. Az illegális kommunista párttal már Szeged előtt laza kapcsolatba került, de tagja sohasem lett, sőt nemegyszer bírálta, így pl. a József Attilát elítélő moszkvai írók dogmatizmusát. 1931-ben elkobozták Újmódi pásztorok éneke című kötetét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték; ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. 1934-ben házasságot kötött a szerelmes verseit már kora ifjúságától ihlető Gyarmati Fannival.

A korai költészet: avantgárd formák és tematikák

Radnóti fiatalon kezdett verseket írni, s „zsengéin” még - természetesen a nagy elődök, Ady és Babits hatása érződik. Az eléggé bő verstermésből a pályájának kezdeti szakaszát jelző első három kötetbe meglehetősen kevés költeményt válogatott. Ezek mind az avantgárd vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat és a rímet elvető szabad versek. Az előző nemzedéktől való függetlenségüket hangsúlyozó, fiatal, lázongó lírikusok formája volt akkor az úgynevezett szabad vers, amely a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze. S újszerű volt sok esetben a versmondattan is: több költeménye egyetlen mondat, mely lélegzetnyi szünet és megállás nélkül a sorhatárokat enjambement-okkal eltüntetve rohan a záró képig.

Az első három kötet legfőbb tárgyköre egyfajta, jórészt napfénnyel teli, bár időnként el-elborongó természetélmény s a természetben otthont találó ujjongó szerelmi érzés. A versek többségét a reneszánszra emlékeztető derűs, pogány életöröm szövi át, mely friss, fiatalos, szinte már hivalkodó erotikájával fittyet hány a morózus tekinteteknek. A Pogány köszöntő és az Újmódi pásztorok éneke címek is az élet szépségeinek élvezését s lírájának az antik bukolikus költészettel való kapcsolatát hangsúlyozzák. A versekben nyomon követhető a Fanni iránti érzelem fokozódása, kiteljesedése: „Valamikor az asszonyom leszel” (Szerelmes vers Boldogasszony napján; 1930); „régen a kedvesem ő s az / asszonyom is lesz egy tavaszon már” (Szerelmes játék; 1930); „Négy éve még, november tetején így, / a madárlátta lány karolta nyakam, / aki asszonyom ma és dolgos, / gondlátta szeretőm már” (Tavaszra jósolok itt; 1932).

A bukolikus idillek mellett kisebb számban ugyan, de jelen vannak a halkabb hangú elégiák is. Szomorúságának forrása az ember kedélyállapotának természetes ingadozásán kívül a szegénység volt, költői elismertségének késése s az a tudat, hogy csak vidéki, szegedi költőnek tartották. Keserűségének politikai indokai is voltak. A fiatal Radnóti költészetének egyik jelentős szólama a közösségi felelősségtudatból, a szociális elégedetlenségből fakadt. A szegényekkel való együttérzés, a munkások iránti szolidaritás hangjai szólalnak meg az első kötet Sirálysikoly című ciklusában legtöbbször áttételesen, költői képekbe rejtve (Sirálysikoly; Májusi igazság).

A szabad vers mint művészi kifejezés

A szabad vers azért „szabad”, mert nem követi azokat a ritmusrendszereket, amelyek a nemzeti költészetekben kialakultak és megszilárdultak. A fogalom eredetileg a 17. századi költészetben a kötött ritmusok fellazítására, a verslábak ingadozó számú alkalmazására vonatkozott. Vannak, akik nem is tekintik versnek, pedig a szabad vers nem ritmus nélküli, hanem szabad ritmusú, ahol a ritmus a szótagnál nagyobb egységekből, tagmondatokból, mondatokból alakul. A költő a korábbiaknál sokkal kötetlenebbül, egyéniségéhez és a vers világához jobban alkalmazkodó módon alakíthatja a ritmust, amely lehet vers-, próza- és gondolatritmus, illetve ezek kombinációja is.

Radnóti és Babits Mihály: kritika és hatásszorongás

Fiatalon kezdett verseket írni, ekkor még erősen érződik Ady, illetve Babits hatása. Ezt követően lassan kezdett elszakadni attól az irodalmi örökségtől, amit elsősorban a Nyugat s általában a szimbolista-impresszionista hagyomány jelentett számára. A Lábadozó szél című kötet olvasásakor Babits Mihály Radnótit kedvetlenül „az egyforma és színtelen szabadversgyárosok proletárseregébe” sorolta, bár elismerte, hogy „modern szabadvers-uniformisa alatt halkabb líra gyenge szíve dobog”. Babits a Nyugat február 16-i számában, elsősorban költői nyelvének keresettségét és erőltetett népiességét hányta a szemére: „…[Radnóti Miklós], akinek új könyve paplanomon hever, s akinek modern szabadvers-uniformisa alatt halkabb líra gyenge szíve dobog: ilyen virágénekeket dalol: Minden alszik itt, két virág is szotyogva egymásra hajlik…s rotyogva nő… Ahol a virágok is szotyognak és rotyognak, ott nem csoda, ha a napfény »hasra fekszik utakon, és nagyokat mélázva vakarja farát«.”

Radnóti mélyen szívére vette a kritikát. Február 17-én ezt jegyezte be naplójába: „Megjött az új Nyugat.” Április 12-én pedig papírra vetette a fenti Április című verset, amelyet azonban aztán soha nem közölt. Ez a düh a következő években is tüzelte Radnótit a művészetét szerinte el nem ismerő Babits ellen. Ferencz Győző számos erre utaló idézetet hoz kiadatlan naplóiból és levelezéséből.

Harold Bloom amerikai irodalomtudós elmélete szerint a költői hatás a freudi Odipusz-komplexus mintájára működik. Az új fiú-költőben szorongást kelt apa-elődje, akit gyűlöl és akitől fél, akire irigykedik, akit tehát démonizál. Hogy felszabadítsa saját alkotó energiáit, meg kell tagadnia költői apafiguráját, szimbolikusan meg kell ölnie. Ennek a szimbolikus apagyilkosságnak egyik eszköze a félreolvasás. Az új költő tudattalan szándékossággal olvassa félre elődjét, hogy legyőzze hatásszorongását. Ha nem tenné, mindig ott lebegne elődjének nyomasztó árnya, amellyel saját teljesítményét összehasonlítva meg se tudna szólalni. Bloom elmélete felől nézve feltűnő, hogy korábban idézett Babits-ellenes gúnyversében és ezekben a levelekben az amúgy oly szelíd Radnóti visszatérően Babits haláláról beszélt.

Stílusváltás és a klasszicizmus felé fordulás

Újhold (1935) kötetében változást, elsősorban stílusváltozást figyelhetünk meg. A versek jó része még a rímtelen formákhoz tartozik, de a stílus határozottan leegyszerűsödik, elmarad az olykor egymásra torlódó merész és mesterkélt képek zuhataga, s a költemények közérthetőbbek, világosabbak. Megjelennek már a meghatározott számú sorokból álló, rímekkel ellátott strófaszerkezetek. Lehet, hogy e változásokat nem csupán tudatos esztétikai megfontolások idézték elő: a világ, a történelem megváltozott, s közben a költő is felnőtté érett, bölcsebbé, elmélyültebbé vált.

Következő köteteiben folytatódott és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Visszatért a kötött formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a nyugat-európai verselés többé-kevésbé szabatos használatához. A Járkálj csak, halálraítélt (1936) és a Meredek út (1938) szinte kivétel nélkül szabályos, rímes jambusokban írt verseket tartalmaz. Ez a fajta klasszicizálódás a kor legtöbb avantgárd költőjénél megfigyelhető: többségük elfordult az izmusoktól, s visszatért a humánum értékeit őrző veretes formákhoz. Radnóti klasszicizmusát az antifasiszta küzdelem etikája határozta meg.

Radnóti költészetének kiteljesedése akkor következik be, amikor a szorongás, félelem nem érzet, hanem jogosan megjelenő tény. Ezzel összefüggésben komoly esztétikai-poétikai, s ettől elválaszthatatlanul világképi fordulat áll be lírájában. Ennek legfőbb jellemzője a klasszicizálódás. Ennek elméleti programját Babits fogalmazta meg 1925-ös Új klasszicizmus felé című tanulmányában. Ennek lényege, hogy művészi szinten az avantgárd kilengései után az ingának vissza kell térnie természetes állapotába, azaz a kultúra folytonosságát tagadó művészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kell előtérbe állítani. S ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is, hiszen a művészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk. Radnótinál a forma fegyelme esztétikai és művészi válasz egy kaotikus világra, melyből hiányzik az emberség. Ennek külsődleges formai jegyei a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése (episztola - Levél a hitveshez; himnusz - Himnusz a békéről; óda - Nem tudhatom…; ekloga - Eclogák). Verselésében visszatér a kötött ritmushoz, a klasszikus és nyugat-európai időmértékes verseléshez.

Az "Újhold" és a "Járkálj csak, halálraítélt!" kötetek üzenete

A nyitóvers címe az Újholdban: Mint a bika (1933). A költemény rímtelen szabad vers. Az egész vers egy részletesen kibontott homéroszi (eposzi) hasonlat. Három idő(sík) követi egymást: a múlt, a jelen és a jövő. A múltat idézi a férfierejét kamaszosan fitogtató fiatal bika fölösleges, öncélú mozgása is: magabiztos, gondtalan játék volt ez. A hasonlat második része a verset indító sor némileg módosult ismétléseivel kezdődik. A mostan határozószó s a jelen idejű ige hangsúlyozza az új idődimenziót. Az előző rész mozgalmas zsúfoltságával szemben itt a mozdulatlanság dominál: a bika megtorpan, fölszagol, fülel, s kifejezetten emberi cselekvésre utaló igék kapcsolódnak hozzá: érzi a közeledő veszélyt, majd elgondolja a farkascsorda képével megjelölt történelmi helyzetet s az ebből fakadó kétféle magatartás lehetőségét. Vagy menekülnie kell vagy vállalja a harcot. A fogalmi és a képi sík szinte azonosult már: a költő jutott el a fenyegetettség, a rá váró halál felismeréséig, s erre egy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két sor már áttételek nélkül, egyes szám első személyben szól.

Végső következtetését tekintve hasonló az Újhold záróverse, a Kortárs útlevelére (1934). Rímtelen szabad vers ez is. A költő a kötet végén még egyszer el akarja mondani mindazt, amit az ellenállás erkölcséről és végső diadaláról az élet kiismerhetetlen útjaira induló társainak szeretett volna adni - útravalóul, figyelmeztetésül. A vers három olyan lehetőséget említ, amely szerint az elkövetkezendő jellempróbáló időkben a kor embere berendezheti életét. Az egyik az ügyes és éber önvédelem. A másik lehetőség az elaljasodás, a szolgaságba való önkéntes beletörődés. Ez megment ugyan az üldözéstől, biztosíthatja a szolgai nyugalmat, de egyet jelent az önbecsülés, az emberi méltóság feladásával. Végül a harmadik megoldás a lázadás, a szembeszegülés a mocskoló korral. Ez a magatartás majd a távoli jövőben nyeri el igazolását: az utódok, a kései fiatal korok emberei fogják igazán értékelni az áldozatot.

A Járkálj csak, halálraítélt (1936) ismét hangsúlyos helyen, a kötet legvégén szerepel - szerkesztésével is kiemelve a jelentőségét. A címet nem csupán afféle költői jóslat magyarázza, sokkal inkább az a történelmi tudatosság, mely tisztában volt a fasizmus természetével. A fasizmus hatalomra jutásától kezdve Radnótinak kétszeresen is halálraítéltnek kellett magát tudnia: a világnézete és a származása miatt is. A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét: a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának kiáltásszerű hangsúlyozására. Az önmegszólító vers címe (és az első sor) a siralomházat, a siralomházi világot asszociálja, melyben az elítélt rab szorongva várja a biztos véget. Két indulatos felkiáltó mondatban robban ki a keserűség dühe. A költemény befejező része a borzasztó valóság, a zsugorodó emberség ellenében a lélek belső erkölcsi tartalékainak mozgósításáról vall: a halálraítéltnek tisztának és bűntelennek kell maradnia, ugyanakkor keménynek, hajlíthatatlannak is. A közmondásos egyszerűséggel megfogalmazott életmagatartást az újszerű, egyéni hasonlatok emelik a művészet magasába. A vers szövegösszefüggésében új értelmet kap a farkas-motívum.

Babits halála és Radnóti megrendülése

Csak 1936-tól kezdve békült meg Babitscsal, amikor Babits végre a Nyugat asztalához engedte őt, majd az egyik legnagyobb irodalmi kitüntetésnek számító Baumgarten-díjat is odaítélte neki. 1937-ben irodalmi munkásságának elismeréseként Baumgarten-díjat kapott. Párizsi útjain a modern irodalommal és művészettel ismerkedett meg. Figyelte a spanyol szabadságharc eseményeit, részt vett az FKP mellette szervezett akciójában is.

1941. augusztus 5-én mélyen megrendítette őt Babits halálhíre: „Tegnap éjjel meghalt Babits. A Nyugat új számáért megyek fel a szerkesztőségbe s ifjabb [Gellért] Oszkár mondja. Sokáig álltam ott. Hisz tudtam, tudtam, de annyiszor volt már »nagyon rosszul«. (…) Nagyon magánosnak érzem magam. Nem voltam »bizalmas barátja«, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él… ki védi most már azt, (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobbkezünkön? Egyetértve vele s ellentmondva Neki, ő volt mindig a mérték és a példa.” Babits halálára írta Csak csont és bőr és fájdalom című versét is. Az 1933-as és 1941-es két vers nemcsak azt mutatja, mekkora utat járt be Radnóti Babits elutasításától mesterként való elfogadásáig, hanem azt is, hogy költészete mennyit fejlődött e nyolc év alatt.

A háborús évek költészete: eclogák és a haláltudat

Radnóti költészete a háborús évek alatt jutott el a maga csúcsaira. Az egymás után következő munkaszolgálatos hónapok megalázó szenvedései, keserves élményei elmélyítették benne a halálraítéltség gondolatát, a haláltudat azonban még inkább fokozta a költőben az élet szeretetét, felnagyította a meghitt otthoni idill és a boldog, harmonikus szerelem értékeit. A hitvesi szerelem legkitűnőbb alkotásai a negyvenes években születtek. A személyes élet intimitása és a történelem tragikuma emeli ódai magaslatra ezeket a verseket. A költészetének erejébe és fennmaradásába vetett hite oly erős volt, hogy még az „erőltetett menet” közben is képes olyan remekművek megírására, mint a négy Razglednica.

Az eclogák világa

Radnóti érett korszakának reprezentatív műfaja az ekloga. Radnóti eklogái afféle háborús idillek: a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az Első ecloga (1938) közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény. A pásztor és a költő folytat párbeszédet a versben, de valójában a költő énje kérdez és válaszol, töpreng és kínlódik, keresi a választ: mi lesz a költő sorsa ebben az embertelen világban? Bukolikus idillként indul a költemény, ezt a reménykedést cáfolja meg a csalódás. A szomorúságnak, a világtól való undorodásnak az okait a pásztor kezdi felfejteni, s a közelmúlt eseményei a holnap döbbenetét idézik elő. García Lorca és József Attila halálára tett utalás a költősors tragikus voltát példázza. A záró természeti kép mindezek ellenére a helytállás erkölcsi szükségletét példázza.

Az eclogáinak írását majd csak három év után folytatja. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát írt, de a hatodik hiányzik: elveszett, vagy el sem készült. Az 1944. május 19-ei költeménye cím nélkül maradt ránk, ennek később a Töredék címet adták (Egyesek ezt tartják a hiányzó hatodik eklogának.).

A monologikus forma már Vergilius eklogái között is megtalálható. Radnótinál a Hetedik eclogában (1944. július) mégis inkább párbeszédről van szó, hiszen a címzett egyértelmű. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol. Ötször szólítja meg közvetlenül, mintha a távoli-közeli kedvesnek mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit. A megszólított Fanni képviseli mindazt, amiért érdemes kitartani, amiért érdemes elviselni a láger borzalmait. Művészi szempontból bravúrosan keverednek a versben a felvillanó emlékek, a naturalista lágerkép és a szürrealista vízió. A zárlat az eklogát egyértelműen a hűség és szerelem ódájává emeli.

A Nyolcadik eclogában a költő immár a valóságos és hatékony tettek gondolatával barátkozva, „prófétai” dühöt szítva énekel. Formálisan Náhum beszélget a költővel, valójában egyszólamú beszéd. Megjelenik az Ószövetség bosszúálló Istene. A próféta írása fentmaradt, de az emberiség nem tanul belőle. Korának Ninivéjéről panaszkodik a költő, felidézi a bibliai bűnesetet és az ószövetségi pusztulásképeket. A záró versszak felidézi a szelíd estéket, de hangsúlyozza, hogy mindez már visszahozhatatlan.

A "Levél a hitveshez" és a "Nem tudhatom..."

A vers címében szereplő jelző bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, melyben ott rejlik az esetleges kudarc lehetősége, a kísérlet sikertelensége is. A költő valójában lehetetlen feladatra vállalkozik: szerelmének lényegét szeretné egyetlen képben, egyetlen hasonlatban megragadni. A versből többször is kiderül, hogy többszöri próbálkozás előzte meg a mostanit, hiszen versek sokaságában énekelte meg hol játékos, hol himnikus hangon azt az érzelmet, melyet Fanni iránt érzett. Ez a szerelem a diákkori kamaszos érzésektől a felnőtt és a háború rémségeitől létében fenyegetett férfi áhítatos rajongásáig egyre gazdagodott, oly bonyolultan összetetté vált, hogy érthető a verset indító töprengő megtorpanás. Ritkaság számba megy az a szerelmi líra, melynek mindvégig egyetlen nő az ihletője, a vers forrása tehát nem pillanatnyi fellángolás. Óriási végleteket akart összefogni egyetlen képben illetve egyetlen hasonlatban: a szerelem bejárhatatlan és beláthatatlan végtelensége, a világmindenség nyüzsgő és áradó mozgalmassága mellett a változatlan mozdulatlanságról valamint a szerelem biztos és örök voltáról, halhatatlanságról ír. A legtökéletesebb, a legpontosabb kifejezés megtalálása számára nemcsak szakmai becsvágy, hanem erkölcsi helytállás, élet-halál kérdése. A mű következő egysége az esti otthon meghitt intimitásába, a nehéz nap után hazatérő asszony közvetlen világába vezet. A szerelmi érzés hallatlan gyöngédségét érzékelteti, hogy az átlelkesült tárgyak is a szeretett nőt dicsérik. Az emberi jövőben reménykedő költői tervezgetés után a fáradtságtól lassan elszenderedő asszony törékeny testi valójának szépsége lesz a csodálkozó ámulat tárgya. Az elalvásnak, az álomba merülésnek apró mozzanatai közvetítik most a testi-lelki vágyakozásból fakadó meghatottságot. Az eddigi keresztrímes jambikus verssorok sora a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás túlcsorduló érzése szétfeszítette a formai kötöttséget. A versben beszélő már nem kívülről figyel, hanem mindenestül azonosul a másikkal: egyek a szerelemben, benne alszik ő is, hiszen a kedves a világ.

A Levél a hitveshez (1944) a klasszikus episztola megújított formája; a versszervező a lélek belső vívódása, a kétség és a remény közti lélekállapot kipróbált költői eszközökkel való megjelenítése. A hatásosan előkészített csattanó, ha nem is érvényteleníti, de mindenesetre kérdésessé teszi az önbuzdító és önmeggyőző érvek sokaságát.

A Nem tudhatom… (1944) a hazához való kötődés őszinte és erkölcsi szempontból megrendítő dokumentuma. A legegyszerűbb metaforákat, a legősibb költői eszközöket felhasználva, kétféle nézőpontot váltogatva tesz hitet a közösség, a táj, a kultúra, az emlékek megtartó ereje mellett.

Az "Erőltetett menet" és a "Razglednicák"

A bori lágerben írt első költeménye a Hetedik ecloga (1944. július). Utolsó éveiben Radnóti lírájának tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult embertelenség ellen. A magyarországi fasizmus térhódítása egyre nehezebbé tette életét. 1940-től kezdve kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt. 1944. május 20-án ismét munkaszolgálatos lett. Német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit, a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verset. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. 1944-ben a szerbiai Borba hurcolták, majd a menekülő hitleristák kegyetlen erőltetett menetben vitték Németország felé. Az agyongyötört költőt a győri Abda határában, valószínűleg 1944. november 9-én agyonlőtték. Noteszába gondosan beírt verseit exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete (Tajtékos ég 1946) a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye.

Az Erőltetett menet (1944) versformáját, a nibelungizált alexandrint Radnóti Tóth Árpád elégiáiból is ismerhette, valószínűbb azonban Walter von der Vogelweide Ó, jaj, hogy eltűnt minden című versének hatása, melyet ő fordított. A 7/7-es osztású jambikus sorokban az erőteljes metszet az újra és újra nekifeszülő bizakodás hatásos kifejezője. A vers gondolati szervezője a bolond-kép, illetve ennek a magatartásformának a meghatározása. A bolond az, aki nem vet számot a realitással, aki a jövő reményében képes elviselni a jelent. A lírai én fogalomértelmezése egyúttal saját magatartásának és lelkiállapotának is értelmezése, melyben az ész és az érzelem dilemmája tükröződik. Bár a vágy, az akart jövő, a múlt értékeinek és élményének újbóli átélési lehetősége erősebbnek bizonyul a valóság adta lehetőségeknél, a záró kétszeres felkiáltásban mégis ott érezzük az elégikus hangvételt is.

A Razglednicák (1944) négy lírai képeslapja magába sűríti a Bori notesz formai és világképi jellemzőit. Az első tábori képeslap a háborús világ expresszionista képeit szembesíti az emlékek révén megidézett idillel. A másodikban a természet emberfeletti és embertől idegen, ily módon ironikus idillje kerül párhuzamba a háború képeivel. A harmadikból végérvényesen kikerül a harmónia, csak a határozott, nyers, naturalista-expresszionista költői képek vannak jelen. A záró versben a lírai én egyszerre ábrázolja önmagát kívülről és belülről, de már mindenféle remény nélkül, a valóság brutalitását elfogadva.

Radnóti Miklós életútjának fontosabb dátumai és művei

tags: #rajatszas #babits #kolteszetes

Népszerű bejegyzések:

• Érdekességek a népszerű kvízműsorról
• Felkészülési információk Szolnok U14 csapatai számára
• A kőbányai sportélet új fellegvára
• A beltéri szórakozás új dimenziója
• Az 1992-es változások a Kőbányai Sörgyár dunaújvárosi női kézilabdacsapatánál