A Juventus korábbi játékosainak panteonja: legendák és korszakok

Corso Re Umberto, Torinó belvárosának egyik leghíresebb útja. Néhány barát, az Angliából importált új játék, a labdarúgás iránti hatalmas vággyal, itt találkozott annál a bizonyos padnál. Egy érdekes ötletük volt: egy sport klubot akartak alapítani. A fiúk a ’Massimo D’Azeglio’ iskolába jártak, amely klasszikus iskola volt. Innen egyenes út vezetett a sport klub nevéhez, a JUVENTUS-hoz, ami latinul fiatalságot jelent. Nem tudták, de 1897-ben Olaszország legsikeresebb klubja megszületett, szinte teljesen véletlenül. A klub történelme során számos legendás játékos viselte a zebracsíkos mezt, akik nevüket arany betűkkel írták be a futballtörténelembe, meghatározva ezzel az egyes korszakokat és a klub identitását.

A korai évek és az „5 éves aranykor”

A Bianconeri győzedelmesen tért vissza az I. Világháború után: a kapus Giacone, és a két védő, Novo és Bruna voltak az első Juventus-játékosok, akik bemutatkozhattak az olasz válogatottban. A csapat folyamatosan erősödött, és új tehetségek bukkantak fel a soraiban.

1923 egy emlékezetes év volt: ekkor mutatkozott be a csapatban Giampiero Combi, aki a valaha volt egyik legnagyobb kapus volt, és nagymértékben hozzájárult a csapat megerősödéséhez. A klub elnökségét Edoardo Agnelli, a FIAT alapítójának fia vette át, aki megteremtette az alapokat a későbbi sikerekhez.

Az 1925-1926-os szezonban a Juventus megnyerte története második Scudettóját. De ez még csak a kezdet volt: az 1930 és 1935 közötti időszakban a Juventus 5 Scudettit nyert, ezzel megalkotva az „5 éves aranykort”. Ennek a korszaknak legfontosabb szereplői a csapat edzője, Carlo Carcano, valamint az olyan bajnokok, mint Orsi, Caligaris, Monti, Cesarini, Varglien I és II, Bertolini, Ferrari és Borel II voltak. A bajnoki címek mellett a Juventus nagyban hozzájárult a Squadra Azzurra 1934-es világbajnoki győzelméhez is, hiszen számos játékosa alapembernek számított a nemzeti tizenegyben.

A háború utáni újjáépítés és az első csillag

A Juventus a II. Világháború után ismét visszatért a győztes útra. 1949-ben Giovanni Agnelli, az 1935-ben egy repülőgép-szerencsétlenségben tragikusan elhunyt Edoardo fia lett a klub elnöke. A klub legnagyobb játékosai ebben az időszakban Carlo Parola, a két dán, John Hansen és Praest, valamint Giampiero Boniperti voltak, akik a csapat élére álltak az újjáépítésben.

1953-ban Giovanni lemondott az elnöki posztról, ami 2 év elteltével testvérére, Umbertóra szállt. Egy új, sikerekben gazdag időszak vette kezdetét ezzel: kezdődött ez Omar Sivori és John Charles megszerzésével, akik igazi sztárjátékosokként érkeztek Torinóba. A Bianconeri 1958-ban meg is nyerte a Scudettót, ami után a klub feltehette az első csillagot a címere fölé, ami 10 bajnoki cím után illeti meg a csapatokat. Ez a korszak bebizonyította, hogy a külföldi tehetségek integrálása kulcsfontosságú a nemzetközi sikerhez.

A Trapattoni-éra és a '82-es világbajnokok

1976-ban került a csapat kispadjára a Cusano Milaninóból származó Giovanni Trapattoni, miután elődei egy legyőzhetetlen „motort” hoztak létre. Trapattoni filozófiájának alapja a fiatal olasz játékosokba való befektetés volt. Ekkoriban olyan nevek alkották a csapat gerincét, mint Zoff, Scirea, Tardelli, Cabrini, Causio, Paulo Rossi, Gentile, Furino, Anastasi és Bettega. Ezek a játékosok lettek a Juventus és az olasz válogatott alappillérei.

Amikor 1980-tól már külföldi játékosokat is lehetett igazolni, megkezdődött a világ legerősebb csapatának a létrehozása. Ennek első példája az ír Liam Brady volt, aki könnyed és eszes játékával diktálta a csapat játékát, valamint fontos gólokat is szerzett. Az ő utolsó gólja Catanzaróban született egy büntetőből, ami több szempontból is különleges volt a Juventus számára: ezen a napon, 1982. május 16-án a csapat megnyerte a 20. Scudettóját.

Kevesebb, mint 2 hónappal később már az összes olasz drukker önfeledten örült, ugyanis a Juventus-játékosok közreműködésével az olasz nemzeti válogatott harmadik alkalommal nyerte meg a Világbajnokságot, ezúttal Madridban. Átfutva a világbajnok csapaton, egyszerűen nem lehet nem észrevenni Trapattoni csapatának tagjait. Zoff, Scirea, Tardelli, Gentile, Cabrini, Rossi voltak a csapat pillérei, akik az olasz köztársaság elnöke, Sandro Pertini előtt emelhették magasba a világbajnoki trófeát.

Michel Platini - Le Roi

A világbajnokság után az olasz bajnokságban felemelték a megengedett külföldiek számát 1-ről 2-re, így érkezhetett a csapathoz a lengyel Zibí Boniek, valamint a francia Michel Platini, aki egy igazi világklasszis volt. Elegánsan, a fejét magasan tartva mozgott, akár 50 méterről is pontosan a csapattársai lábára passzolt, és szinte minden alkalommal feliratkozott a gólszerzők közé. Le Roi volt a gólkirály három egymást követő évben, amely években az Aranylabdát is elnyerte, amivel az egész világot megörvendeztette. Az 1985-ös Világkupán ő lőtte az utolsó, mindent eldöntő tizenegyest, miután az egyik valaha látott legszebb gólt érvénytelenítették még a rendes játékidőben.

Átmenet, tragédia és új remények

Platini visszavonulása egybeesett a csapat újjáalakításával, amely időszak kevésbé volt sikerektől hangos, noha 1990-ben sikerült megnyerni az Olasz Kupát, valamint az UEFA Kupát. Dino Zoff volt a csapat edzője ekkor, akit az egyik legjobb barátja, és egykori csapattársa, Gaetano Scirea segített. De a sors kegyetlenül elbánt ezzel a szoros kapcsolattal: Scirea éppen úton volt Lengyelországba, hogy felmérje a Juventus következő ellenfelét az UEFA Kupában, amikor 1989-ben egy tragikus autóbalesetben életét vesztette.

A klubnak azonban tovább kellett haladnia. Marcello Lippi irányította a csapatot, amelyben új játékosok szerepeltek: Ciro Ferrara a védelemben, Paulo Sousa és Didier Deschamps a középpályán, míg Gianluca Vialli és Roberto Baggio és egy ígéretes fiatal játékos a csatársorban. Eme játékos az előző évben érkezett Torinóba a Padova csapatától, miután megmutatta figyelemre méltó technikáját és erős személyiségét. Ő volt Alessandro Del Piero, aki azóta minden Juventus-rekordot megdöntött, és a klub egyik legnagyobb ikonjává vált.

A következő évben drasztikus változások történtek a keretben. Vialli és Ravanelli távoztak, míg Boksic, Vieri és Amoruso érkeztek. Montero és Zidane is ekkor csatlakozott a klubhoz, hogy megerősítsék a védelmet és a középpályát. A Bianconeri a világ tetejére is felült, miután Del Piero góljával sikerült legyőzni a River Plate csapatát a Világkupa döntőjében. A Scudetto viszont ismét Torinóba került, köszönhetően elsősorban Inzaghi és Del Piero pazar formájának.

A 2000-es évek meghatározó alakjai

Két sikertelen év után 2001-ben, Lippi hazatért Torinóba. A viareggiói menedzser ekkor már nem számíthatott Zidane és Inzaghi játékára, viszont kulcsfontosságú játékosok érkeztek a két távozó után: Buffon, Thuram és Nedved. A bajnokság egészen az utolsó fordulóig kiélezett volt, ahol a Juventus végül megszerezte a 26. Scudettóját, mely Del Piero és Trezeguet mérhetetlen öröméről marad emlékezetes.

A következő szezontól Fabio Capello irányította a csapatot. Új játékosok érkeztek a csapathoz, többek között a brazil Emerson, a svéd Zlatan Ibrahimovic, valamint Fabio Cannavaro, akik Capello irányítása alatt domináns erőt képviseltek az olasz bajnokságban.

Calciopoli és a Serie B-ből való visszatérés

A 2005-2006-os szezon végefelé a Juventus belekeveredett egy bírósági meghallgatásba, amely néhány lehallgatott telefonbeszélgetés körül zajlott. Az ügy, amely a „Calciopoli” néven híresült el, gyökeres változásokat hozott a klub életében. Az edzői feladatokat a klub korábbi játékosa, Didier Deschamps látta el a Serie B-be száműzött, és ott 9 pont mínusszal induló csapatnál.

Ez egy nehéz időszak volt, de a csapat legendás kapitánya, Alessandro Del Piero ismét parádés szezont produkált, és a Serie B gólkirályi címe után a Serie A-ban is megismételte ezt a teljesítményt, ezúttal 21 gólt szerezve a bajnokság során, mindössze 1 góllal többet szerezve, mint Trezeguet. Ebben a szezonban visszatért a csapatba Fabio Cannavaro, valamint érkezett Fabio Grosso, Felipe Melo és Diego, akik segítettek a klubnak a Serie A-ba való visszajutásban és az újjáépítésben.

Antonio Conte visszatérése és Del Piero búcsúja

2010-ben Andrea Agnelli érkezése széleskörű változásokat hozott magával az egész klubnál. Egy átmeneti szezon után 2011-ben a kispadra érkezett Antonio Conte, aki 13 nagyon sikeres évet töltött el a Bianconerinél korábban. Conte azonnal egy olyan játékot honosított meg a csapatnál, mely támadószellemű és még az eredményeket is szállítja. A Juventust nem lehetett megállítani a szezon során, aminek egy veretlenül megnyert bajnoki cím lett a vége! Így nagyszerű lehetősége nyílt a klublegendának, Alessandro Del Pierónak elköszönnie a saját szurkolóitól, akik előtt emelte magasba a 30. Scudettót.

Kiemelkedő játékosok korszakonként

Az alábbi táblázat a Juventus történelmének legfontosabb játékosait mutatja be, az adott időszak legjellemzőbb megnevezésével:

tags: #regi #juventus #jatekosok

Népszerű bejegyzések:

• Ismerje meg Nagy Tímea karrierjét
• játékosnevelés a futballakadémiákon
• Fanshop szállítási idők
• Képviselői kritikák és lakossági tiltakozások Zuglóban
• Insedo Veszprém jelentős erősítései