A magyar néphagyományok és Molnár V. József elmélkedései az évkör változásáról és a lélekről
A magyar néphagyomány az évkör változásainak meg- és átélésén alapszik. Az esztendőnek szinte minden napja tartogat valami jelentőset, fontosat a megszentelt időben létező ember számára. Ezen az oldalon szerves műveltségünk hivatott ismerője, Molnár V. József néplélekkutató (1930-2022) munkássága előtt kívánunk tisztelegni. Elsőként azzal, hogy időről-időre közlünk egy részletet az „esztendőkörös változásrendet” bemutató könyvéből, a Kerek Istenfájá-ból - a vaskos kötetet megjelentető Ős-Kép Kiadó engedélyével.
Virágvasárnap: Jézus bevonulása és a barka ereje
Az évkör egyik kiemelten fontos időszaka a húsvétot megelőző időszak, melynek első állomása a virágvasárnap. Ezen a napon Jézus - a próféciáknak megfelelően - szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Az evangéliumok feljegyzései szerint "Másnap, amikor a nagy tömeg, amely az ünnepre jött, meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogott, eléje ment és kiáltozott: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön, és Izrael királya!« (Zsolt 118,26) Jézus pedig talált egy szamárcsikót, felült rá, amint meg van írva: »Ne félj, Sion leánya!«". Márk evangéliuma említi, hogy többen köntöseiket terítették az érkező Jézus elé, hódolatuk jeléül: „A szamarat elvitték Jézushoz. Ráterítették ruháikat, ő pedig felült rá. Sokan az útra terítették ruhájukat, mások meg lombokat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Akik előtte mentek és akik követték, így kiáltoztak: »Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Zsolt 118,26) Áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely íme, eljön!« Jeruzsálem népe ujjong, ünnepli a Megváltót, várja a jövendölések beteljesülését.
Barka és népszokások a Kárpát-medencében
A Kárpát-hazai gyermeknép virágvasárnapot megelőző szombaton barkát szedett a határban, amelyet virágvasárnap a templomban szentelt meg a pap. A XIX-XX. század fordulóján a göcseji iskolások a közeli erdőre mentek ki szombaton barkaágért. A fiúk fekete cukorsüvegből készített zsákot tettek a fejükre felbokrétázva, felpántlikázva, oldalukra fakardot kötöttek. Kifelé lármásan ment az aprónép, de a visszautat a barka, a Bárány simogatása csöndessé varázsolta. A kislányok fehérkoszorúsan jelentek meg az iskolában, s innen a mesterrel az élen párosával dalolva mentek ágat törni a határba; a magukkal vitt tojást idekint költötték el - s rendszerint akadt olyan gazda, aki a hegyen borral kínálta őket. Virágvasárnapi énekkel vitték hazafele vállukon a barkaágakat; háromszor megkerülték vele a templomot, majd az ágakat odaállították az oltárt környező falakhoz; a hívek másnap ebből vettek maguknak.
A szentelt barka erejébe vetett hit számos népi hagyományban megnyilvánult:
- A Bakony-vidékiek olvasójukkal körülfogva tartják föl a barkát szentelésre.
- Tápén e szentelményt a halott koporsójába teszik.
- Szilhalmon a szalma-, és szénakazalba szúrják.
- A matyóknál az eladólányt megveregetik a barkaággal, hogy hamar férjet találjon.
- A nyírvasvári görögkatolikusoknál az édesapa veregeti meg vele a gyerekek hátát.
- A palóc Székfaluban, hogy a ló jól menjen, ostornyelet is tesznek a szentelendő barkaágak közé.
- Némely vidéken a szentelt barkát a mestergerenda mellé teszik az istállóban, mert különben a gonosz megronthatja a tehenet.
- Makón tettek belőle még a jószág eledelébe is, s vastagabb ágával keverték a moslékot.
- Szentelt barkaágat tűztek a földekre és a kertbe is, valamint a rendbehozott sírokat is barkával öltöztették.
A barka simogató melege Jézust idézte meg, ezért került a sírra és a határba, kertbe, hogy az elhunytaknak és a határban lévő növénynek, a kert veteményének is legyen feltámadása. A már nevében is a bárányt idéző barka félreérthetetlenül Isten Bárányára utal, aki elveszi a világ bűneit (Jn.1,29), a Megváltóra - nem pedig földi királyra. De barka került az eresz alá is, hogy a nagy vihar, a tetőt lecibáló szél és a házat veszélyeztető villám elkerülje a család hajlékát - parázsra tétele mennykőcsapást hárított.
További virágvasárnapi rítusok
Nagykörü alföldi faluban virágvasárnapot előzően, „virágszombaton” a gyerekek kolompot kötnek a nyakukba és zajt csapva azzal szaladgáltak az utcán. A legények pedig este, amikor már mindenki nyugovóra tért, befogtak egy lovat az ekébe, s a lányosházak udvarán vagy kertjében barázdát szántottak és virágmagot szórtak bele. Otok szlavóniai horvát faluban virágvasárnap a lányok a kutakat virággal öltöztették. Dunántúl egyes vidékein mise után a lányok zöld ágakkal a kezükben, énekelve járták végig az utcákat. A palócok ezen a napon űzik el a telet: a felöltöztetett szalmabábot, a „kiszét” énekszóval viszik a határba, ott elégetik, vagy a patakba dobják.
Virágvasárnapi kiszehajtás, 2021. Rákoskeresztúr - Forgórózsa Tánc- és Énekegyüttes, Rákosmente
A Nagyhét eseményei és hagyományai
Húsvét a keresztény élet közepe, lelke: időbeli és „térbeli” közepe is, hiszen a három „aranyalma” közül második, és az ember életének középpontja, üdvösségünk záloga is egyben. E hét, Krisztus szenvedésének hete ezért nagynak neveztetik, mert a legnagyobbat vitte végbe ekkor, kiengesztelte Istent a bűnös emberiséggel, saját életét adva bűneink bocsánatára.
A szenvedés hetének napjai
- Nagyhétfő: A nagyhét első napján, jószágot se fogtak szekér vagy kocsi elé.
- Nagykedd és Nagyszerda: A Galga-mente asszonynépe a határba állított fogadalmi feszületeket kereste föl, melyeket rendszerint családok állítottak (amint a kertben lévőket is), imádkoztak és énekeltek ott; kérték a Teremtőt, hogy küldje haza a hazától távol elesett hozzátartozók lelkét, akik idegenben, végtisztesség nélkül kerültek földbe, hogy majd itthon a hazai földről a húsvét után negyven nappal mennybe távozó Krisztus magával vihesse őket országába. A végtisztesség nélkül maradt lelkek „bolyongó lelkekké” váltak, őket hívták haza ekkor, hogy élők és holtak egyaránt nyugalmat találjanak.
- Nagycsütörtök: Az utolsó vacsora, az Oltáriszentség szerzésének és Júdás árulásának estéje. Jézus ekkor kezdi meg a passiót, vért izzadva az Olajfák hegyén imádkozik, majd elfogják. Az Utolsó Vacsora ünnepe - eredete igen régi: már a 397-es III. Karthágói zsinat is említi. Előtte azonban megmossa tanítványai lábát, alázatra tanítva őket. „Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel.” (Mt.26,20)
A lábmosás szertartása az alázat mély tanítását hordozza: "A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel." Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.”
A vacsora során Jézus bejelenti árulását, majd megalapítja az Oltáriszentséget: „Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.« Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odaadta tanítványainak e szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem.« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.”
Ezt követően Jézus a Getszemáni kertbe vonul imádkozni, ahol tanítványai, Péter és Zebedeus fiai képtelenek vele virrasztani: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely. De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.« [...] »Aludjatok már és nyugodjatok! Íme, elközelgett az óra, és az Emberfiát a bűnösök kezébe adják." Az áruló Iskarióti Júdás segítségével Jézust elfogják, és a főpapok elé viszik - Péter pedig háromszor is megtagadja Mesterét.
- Nagypéntek: A szenvedés teljessége. E napon ítélik Jézust halálra, majd keresztre feszítik, s meghal. „Amikor megvirradt, a főpapok mindnyájan, és a nép vénei, döntést hoztak Jézus ellen, hogy halálra adják őt.” Júdás látva tette súlyát, öngyilkos lesz. A feltüzelt nép Jézus helyett a rablógyilkos Barabás szabadon engedését követeli. Pilátus, látva, hogy semmire sem megy, sőt inkább zavargás támad, vizet hozatott, megmosta a kezét a tömeg előtt és így szólt: »Én ártatlan vagyok ennek a vérétől." A halálra ítélt Jézust kigúnyolják, ruhájára sorsot vetnek, majd két latorral együtt megfeszítik. "Amikor a Koponyahelynek nevezett helyhez értek, megfeszítették őt."
- Nagyszombat: Jézus a sírban fekszik, illetve - amint a Hiszekegyben is imádkozzuk - „alászáll a poklokra”, az igaz lelkek szabadulására.
Nagynapi népi rítusok
A harangok elhallgattak a nagyhéten, „Rómába mentek”, búgattyúk és kereplők szóltak helyettük. A harangszó fölemeli az ember lelkét az égbe, a kereplő hangja a lenthez köt, a földhöz, az alsó világhoz, ahová alászállni készült Jézussal képletesen a régi ember. Otthon is eloltották a tüzet, amiképpen a templomban is az örökmécsest. Sápiné Homoki Júlia elmondása szerint nagycsütörtökről nagypéntekre virradó éjszakát szemhunyás nélkül, imádsággal töltötték el, mert a haláltusa éjszakáján nem akarták „cserbenhagyni” Jézust, amint azt az apostolok tették. A közénk született Teremtő iránti hűség hatalmas példáját adták ezzel, de egyben előkészület volt ez kinek-kinek saját haláltusájára is, hiszen tudták, hogy a halálban szükségképpen egyedül kell maradniuk. Az utolsó órák, vagy percek egyedüllétében már csak a közénkszületett Isten, Jézus volt velük: hiszen a halott szószólója által kezükbe adott gyertya képében, amellyel ha nem tudott kezébe tartani, a halott szószólója kerítette az arcát: a lelket az élet és a halál szűk résén Jézus, a bűneinket kereszthalállal megváltó Isten vezette át.
A régiségben néhol ilyenkor állították a „hajnalfát”; s az asszonyok e napon „keresztet jártak”: végiglátogatták az utcai és a határban állított kereszteket, s imádkoztak, énekeltek előttük. A Galga mentén énekükkel „hazahívták” a messze földön nyugvók lelkeit is.
A múlt árnyékában: Molnár V. József személyes reflexiói
Molnár V. József mélyen gyökerező hagyományismerete mellett éles szemmel figyeli a modern kor változásait és az emberiség sorsát. "Mi történt velünk az elmúlt száz esztendő alatt? A háborúk, a vérgőzös forradalmak, a gázkamrák és a diktatúrák korszaka után?" - teszi fel a kérdést. Egyszerűen szólva: turistái lettünk a nyelvnek és a gondolatközlésnek egyaránt. Az igazság régen a test ügye is volt, nem csupán a léleké és a szellemé. Volt idő, mikor a vérbeli gondolkodók az ember tökéletesítésének a reményeiről is értekeztek. Ma, ha körülnézünk, akad egy-két lélekgyógyász, műkedvelő filozófus, aki foglalkozik ilyen ügyekkel, de csak olyan odaadással, mint egy csizmadia, aki a nagyipari gyártás ellensúlyozására egyedi példányokat készít.
A modern világot a "pótkávé" metaforájával írja le: "Ma a világgal vagyunk úgy, mint akkor a babkávéval. Pótvilágot kapunk, mert nemigen van más. Az íze, a színe olyan, mintha eredeti volna, de az utóíze kiábrándító. A televíziókban látható képvilág árulkodik a legnyilvánvalóbban erről a másodlagosságról. Nézzük a képernyőn, például, az óceánt San Diego partjainál." Szerinte az emberek többsége általában akkor kezdett lázadni valami ellen, amikor rábukkant egy-egy nyilvánvaló igazságra, amely segítette őket a változtatás szándékában. Ma azt tapasztaljuk: a féligazságok is elegendőek ahhoz, hogy elkezdjék az öklüket rázni. A baj csak az, hogy ezek a bukások mindig a nyaktörés kockázatával járnak együtt. Régen bizonyos hölgyekre mondták azt, hogy félvilági. Ma stílusosan inkább a hírekre illenék ez a jelző. Minden pillanatunk körül ott nyüzsögnek, ott illegetik magukat, rámenősen, hiányos öltözetben.
Gyermekkori emlékek és a borúlátás öröksége
"Épp ötven esztendeje élek Budapesten. Nagyjából ismerem minden zegét-zugát." - írja a szerző, miközben elgondolkodik azon, miért nem volt soha kíváncsi a Vidám Park alvilágára. Valószínű azért, mert amikorra ő idekerült Pestre, már túl volt néhány valóságos szörnyűségen. "Láttam tankban elégő katonákat, akkorák voltak csak, mint egy tízéves kamasz fiú. Aki látott a háborúban árván kószáló tehenet, lógó kötéllel a nyakában, az sose tudja már elfogadni, hogy belőlük csak marhabélszínt lehet készíteni."
A borúlátás érzését anyjától örökölte: "Született borúlátó vagyok, a legrosszabb fajtából. Bármilyen változás villan meg előttem, képzeletem azonnal feketébe öltözik, és magára csuk ajtót, ablakot." Anyja 1902-ben született, tizenkét éves volt, amikor kitört a háború. A faluból 385 fiatalt vittek el katonának. Közülük 86-an haltak meg Galícia, Doberdó és Isonzó csataterein. A háború után nemsokára ismét valamilyen vadonatúj csapás bolygatta föl az életét: a gazdasági világválság, azaz: a vele érkező szegénység. Tíz év múlva pedig már a második világháború vulkáni kitörése sápasztotta el az arcát. Pontosan emlékezett a napra is. 1939. szeptember elseje volt. Amikor elindult a moziba, anyja még nem tudott semmiről. Béke volt, de egy óra múlva valaki bekiáltott a kapu tetején: Juli, mondd meg az uradnak, kitört a háború: a németek megtámadták Lengyelországot. Anyja a kútnál állt, vizet akart húzni, és csak annyit mondott: Sanyi meg nincs itthon. Az volt a tapasztalata, hogy minden pillanatban maga a végzet léphet elénk. Elénk is lépett. A Székesfehérvár-Zámoly térségében megrekedő háború hamisítatlanul oda is hozta. Hetekig az eleven front kellős közepére kerültek. Földönfutó menekülőkké váltak. Mindenük odaveszett. "Rémlátóvá nem a betegsége tette, hanem a valóságérzékelő tehetsége."
A lélek és a valóság
Cioran, a román származású francia moralista szavait idézi: "Érzem, hogy szabad vagyok, de tudom, hogy nem vagyok az." A valóság az író szemében sose csak tényszerű, adatszerű jelenség, hanem szellemi is. Nem magától alakul ki - meg kell teremteni, létre kell hozni, akár egy zeneművet. A valóság tehát nem más, mint az ember és a külvilág közötti viszony folyamatos megtestesülése. Legbeszédesebb bizonyítéka ennek a lírai költészet.
A mai kor közéleti emberei szinte kizárólag az újságírás logikája szerint gondolkodnak. "Ha ég, ropog, örvénylik valami körülöttünk, reggeltől estig, estétől másnap délig fáradhatatlan szájjal erről beszélnek. Semmi másról. Hol itt a szerves gondolkodás erkölcse?"
A fizika ismert törvénye szerint anyag nem vész el, csak átalakul. Ennek a törvénynek vonatkoznia kellene a lélek „anyagára” is. A fogyatkozó alternatívák között egyetlen alternatíva mégiscsak marad: önmagunk alanyisága. A történelemben eddig már többször előfordult, hogy az ember előtt, a külsőnek nevezhető világban, véget értek az utak.
Zrínyi Miklós mint egzisztencialista
Molnár V. József a jellem fontosságát hangsúlyozva említi Zrínyi Miklóst, a költő és hadvezért, a szigetvári hős azonos nevű dédunokáját. "Számomra - nem riadok vissza a meghökkentéstől - ő az első nagy magyar egzisztencialista." Zrínyit nem választotta senki. Ő maga választotta magát. Így aztán sorsát és helyzeteit is ő maga választotta meg. Huszonegy éves korában szakad rá a mennybolt. Tudomásul kell vennie, hogy a török már száz éve őrli, gyötri, sanyargatja, pusztítja Magyarországot, s a mi drágalátos Habsburgjainkat ez nem túlságosan izgatja. Ezt tetőzi még az a baj, hogy száz év alatt a mi magyarjaink is megszokták a végzetet, és létformájukul félig-meddig el is fogadták. Zrínyi emberhez és magyarhoz egyaránt méltatlannak tartotta ezt az állapotot. Belül magában úgy dönt, ha nincs most igazi nemzet, valakinek mégiscsak be kell töltenie az űrt. Zrínyi a képtelenségeket nem világon kívüli dolgoknak látja, hanem a valóság kiiktathatatlan elemeinek. Szilaj filozófiával száll velük szembe. Ebből a fölfogásból fakad két másik gondolata is: az ember alig hisz a fülének, és azt kérdi másoktól és magától: az életünkben lehetetlennek látszik néhány dolog? "Efféle elavult dolgokról beszélni Magyarországon 2002 szeptemberében már-már kabarétréfa."
A szabadság és a sors átalakulása
Amíg volt sorsa az embernek, fontos volt a történelem és a jellem, de mióta a túlzsúfolt hétköznapokban föloldódott ez a sors, aprópénzre váltotta a hiábavalóság, a viszonyítás lehetősége eltűnt. Gondoljuk csak el, hogy mi lett például a költők által oly sokszor és magasztosan megénekelt szabadságból? Egyrészt kényelem, könnyedség, szabadosság, másrészt az emberek fogyasztási igényét kielégítő kereskedelmi és piaci szabadság.
tags: #rejtett #anekdotak #jatekos #zivatara
