A jégkorong és a ’80-as évek felejthetetlen pillanatai

A jégkorong egy téli ütős, korongos „labdajáték”, amelyben a tömörgumiból készült korongot speciális ütők segítségével az ellenfél kapujába (mögötte is van még játéktér) kell juttatni. A játék célja, hogy a korongot az ellenfél kapujába juttassák, lehetőleg többször mint az ellenfél. A játékosok egy ütő segítségével irányítják a korongot a jégen. A jégkorongcsapatok általában 20 mezőnyjátékosból és 2 kapusból állnak, ebből 1 kapus és 5 mezőnyjátékos lehet egyszerre a jégen. Mivel a jégkorong egy nagyon gyors és intenzív játék, az 5 játékosból álló úgynevezett sorok általában 45 másodpercenként váltják egymást a jégen.

A jégkorong rövid története

Pontos eredetét tekintve csak különböző feltevések vannak. Már a rómaiak is játszották az indiai eredetű gyeplabdát, amely valószínűleg e játék őse. A XVI-XVII. században, Hollandiában a jégkoronghoz hasonló játékot már játszottak a jégen, erről festmények és rézkarcok tanúskodnak. A jégkorongozás közvetlen ősének a sinty nevű gael játékot tartják. A mai értelemben vett játék hazája minden kétséget kizáróan Kanada, azon belül is az Ontario-tó vidéke. 1881-ben Montrealban alakult meg a sportág történetének két első csapata: a McGill Főiskola és a Victória.

1892-ben, Kanadában megalakult a jelenlegi legnagyobb és legerősebb liga, amely 1917. november 22. óta viseli a National Hockey League, NHL (Észak-amerikai Profi Jégkorongliga) elnevezést. 1920-tól a jégkorong olimpiai sportág, igaz ekkor még az Antwerpenben a nyári olimpia műsorán szerepelt, majd 1924-ben a téli olimpia keretén belül rendezték meg.

A ’80-as évek - A jégkorong aranyszakaszának kezdete

A jégkorongot magas szinten művelő országokban, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején elkezdődött a női jégkorongozás. Játékuk elsősorban iramban és keménységben marad el a férfiakétól. A '80-as évek egy olyan évtized volt a jégkorongban, amely tele volt drámai pillanatokkal, váratlan fordulatokkal és a sportág nemzetközi térnyerésével, mind a férfi, mind a női mezőnyben.

A Csoda a Jégen: Lake Placid 1980

Pontosan 40 évvel ezelőtt, 1980. február 22-én született a sporttörténelem egyik legnagyobb meglepetése. Egy egyetemistákból verbuvált amerikai hokiválogatott legyőzte a verhetetlennek hitt szovjet szupercsapatot, később pedig megnyerte a Lake Placid-i olimpiát. A bukmékerek azóta emlegetik. „Hisznek a csodákban? IGEN!” - hangzott el az azóta az Egyesült Államok egyik leghíresebb kommentátorává vált Al Michaelstől 1980. február 22-én az amerikai Lake Placidben, helyi idő szerint valamikor este fél 8 körül.

Ott, akkor tényleg csoda történt. Egy amatőr, főként 21-22 éves egyetemistákból álló amerikai csapat az olimpia „elődöntőjében” legyőzte az évtizedek óta verhetetlen és rettegett szovjet válogatottat. Nem véletlen, hogy rögtön, 1981-ben megfilmesítették az eseményt, 2004-ben pedig Kurt Russell főszereplésével elkészült minden idők egyik legjobb sportfilmje, a „Csoda a jégen”.

Az erőviszonyok és a hidegháború

Egy példa az akkori erőviszonyokra: a Las Vegas-i fogadóirodák ezerszeres (!) pénzt fizettek annak, aki az olimpia előtt az amerikaiak végső győzelmére tett. Aki a szovjetekre, annak kevesebb mint kétszerest. A szovjet válogatott megnyerte az elmúlt négy olimpiát, legerősebb ellenfeleit is 4-5 góllal verte. A Lake Placid-i játékok előtt egy bemutatómeccsen 10-3-ra legyőzték az amerikaiakat is.

A felkészülési időszakot jelentősen beárnyékolta a hidegháború. A szovjet hadsereg megszállta Afganisztánt, ami miatt az USA vezetésével a nyugati blokk bojkottot hirdetett az 1980-as moszkvai nyári olimpiára. A téli olimpia még nem vált nyílt politikai csatározások terepévé, pedig a moszkvai bojkottot már ekkor is lebegtették, de a hidegháborús viszonyok természetesen a sportban is megmutatkoztak, a szovjet-amerikai ellentét tapintható volt. Fontos különbség volt, hogy a szovjet hokisok a keleti tömb több más játékosával együtt valójában profik voltak, még ha ezt maguk nem is vallották be.

Herb Brooks és az amerikai csapat

Az amerikaiak szövetségi kapitánya, Herb Brooks is jégkorongozó volt, több olimpián szerepelt, azonban az 1960-as játékokra (amelyen a Team USA aranyérmet nyert) nem jutott el, mert egy héttel a megnyitó előtt az utolsó keretszűkítés áldozata lett. Később edzőnek állt, az 1979-es siker után kinevezték a válogatott szövetségi kapitányának, ő pedig azonnal munkához látott. Nyári válogatót szervezett az egyetemi játékosoknak (akkoriban nem vehettek részt profi játékosok az olimpián), de hiába jelent meg 68 fiatal, ő már a legelején tudta, kiket fog behívni a 26 fős bő keretbe.

Nem (csak) tehetség alapján szelektált, egy különleges rendszert akart meghonosítani, ami a kanadai fizikális játéknak és a technikára és sebességre építő európai hokinak volt a hibridje. Emellett az volt a meggyőződése, hogy az egyeduralkodó szovjet csapattal csak az veheti fel a versenyt, aki kondicionálisan is magas szinten van. Eleinte óriási volt a feszültség a két rivális intézmény játékosai között. Brooks egy 300 kérdésből álló pszichológiai tesztet is íratott velük, és csak azok folytathatták a csapattal, akik ezen átmentek. Az olimpia előtt elég kíméletlen programot talált ki Brooks, öt hónap alatt 61 mérkőzést játszatott le csapatával, amivel a sok bodicsekkel is járó európai stílust próbálta elsajátíttatni, mert tudta, csak ezzel lehet esélyük a szovjetek ellen.

A szovjet szupercsapat

Minden poszton náluk játszottak a világ legjobb játékosai: a széleken a csapatkapitány Borisz Mihajlov és Valerij Harlamov, centerben Vlagyimir Petrov és a feltörekvő Szergej Makarov, hátul Szlava Fetyiszov és Alekszej Kaszatonov, a kapuban pedig minden idők egyik, ha nem a legjobb kapusa, Vlagyiszlav Tretyak. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki is megszorongassa őket. Tyihonov ezredes, a szovjet válogatott edzője, az 1960-ban elvesztett olimpia után következő ötkarikás játékokon 29 meccsből 27-et megnyertek, ezeken a gólarányuk 175-44 volt. Az 1984-es, 1988-as és 1992-es olimpiát is megnyerte a szovjet csapat.

A mérkőzés

Lake Placidben a világranglista 3. helyén álló svéd válogatott ellen kezdett az amerikai csapat, amely ellen az utolsó percben Bill Baker góljával sikerült 2-2-re menteni az eredményt. Következtek a ranglista-2. csehszlovákok, de az amerikaiak 7-3-ra kiütötték őket. A szovjetek hurrikánként söpörtek végig: 16-0 Japán, 17-4 Hollandia, majd 8-1 Lengyelország ellen, aztán jött két kiengedős meccs, amiken a finneket 4-2-re, a kanadaiakat 6-4-re verték. Az utolsó kör február 22-én, helyi idő szerint délután ötkor kezdődött az amerikai-szovjet találkozóval.

A szovjetek óriási lendülettel kezdtek, de „csak” a 10. percben tudták mattolni először az egész olimpián zseniálisan védő Jim Craiget. Kevesebb mint öt perccel később az egyetlen olimpiai rutinnal rendelkező amerikai, William „Buzz” Schneider egyenlített egy távoli lövéssel, de mindössze három és fél percre rá Makarov góljával ismét a Szovjetuniónál volt az előny. A remek kondiban lévő amerikaiak azonban ismét lecsaptak a harmad utolsó percében, Christian lövésénél Tretyak elbóbiskolt, a kipattanó pedig igencsak rossz helyre került, méghozzá az amerikaiak házi pontkirályához, Mark Johnsonhoz, aki két védő között kilépve elhúzta a pakkot a kapus mellett, majd a kapuba lőtt a legutolsó másodpercben. A második harmadban szinte mindenki sokkot kapott, amikor a szovjet kapuba nem Tretyak, hanem Vlagyimir Miskin állt be.

Két harmad után 3-2-re vezettek tehát a szovjetek, a lövések aránya pedig 30-10 volt a javukra. A harmadik harmadban hétpercnyi játék után az USA megint egyenlített egy emberelőnyös helyzetben, Johnson lőtte a gólt. Pár perc múlva már az amerikaiak vezettek, Mike Eruzione is betalált, miközben Vaszilij Pervukin kitakarta Miskint. Ekkor pontosan 10 perc volt hátra, a szovjetek pedig elkezdtek pánikolni. Az utolsó percekben Miskin többször is kinézett a kispadra, hogy mikor korcsolyázzon le azért, hogy a helyére bejöhessen egy hatodik mezőnyjátékos, de Tyihonov hihetetlen módon nem engedte le. Miskin tehát maradt, ahogy az eredmény is 4-3 az amerikaiaknak. Michaels legendás mondatai és a meccs végét jelentő dudaszó után az amerikai hokisok a pályára özönlöttek, a döbbent szovjetek pedig ezt végignézték. Szakértők szerint abban is nagy volt, hogy nem nagyon hagyott második esélyt az ellenfélnek, ha nem fogta meg a korongot, messzire pattant tőle.

Az aranyérem

Persze az aranyérem még nem volt meg az amerikaiaknak, ahhoz meg kellett verniük a finneket. Herb Brooks nem fűzte hosszúra motivációs beszédét: „Ha ezt a meccset elveszítitek, akkor a sírba viszitek magatokkal az emlékét.” Ahogy az összes többin, itt is hátrányba kerültek, de a harmadik harmadot 3-0-ra megnyerve végül fordítottak, és megnyerték az olimpiát. A győzelem az amerikai öntudat és nemzetmítoszok részévé is vált. A csapatot sem feledték el, a 2002-es olimpián a játékosok gyújtották meg a Salt Lake City-i játékok kandeláberét.

A "csoda" után

Bármennyire is furcsa, nem vált mindenkiből klasszis hokis. Sőt, még csak profi sem. Mark Johnson, Dave Christian, Mike Ramsey, Ken Morrow, Dave Silk, Steve Christoff, Rob McClanahan és Jim Craig az olimpia után azonnal az NHL-be került, közülük az első négyből vált meghatározó játékos ott is, Morrow például egymás után négy Stanley-kupát nyert az New York Islandersszel. Eruzione, Schneider, Suter, Eric Strobel, Phil Verchota és John Harrington viszont soha nem álltak profinak. Néhányuknak úgy ért véget jégkorongos karrierjük, hogy olimpiai aranyat akasztottak a nyakukba, de ezt aligha bánják, hiszen nemzeti hősökké váltak, akiket sosem felejtenek el. Herb Brooks később az NHL-ben is kapott munkát, Pittsburghben pedig ismét együtt dolgozhatott Patrickkel, aki a Penguins igazgatója volt, és felépítette az 1991-es és 1992-es bajnokcsapatot. Herb Brooks 2002-ben Salt Lake Cityben ezüstérmet nyert az amerikai válogatottal. A kiváló edző 2003. augusztus 11-én életét vesztette, amikor vezetés közben elaludt a volánnál és balesetet szenvedett.

A magyar jégkorong a ’80-as években

Magyarországon az első fedett jégpályát csak 1982-ben adták át, ami jelentős mérföldkő volt a sportág fejlődésében. A nyolcvanas évek első bajnoksága új fejezetet nyitott a magyar hoki történetében. A Székesfehérvári Volán (Alba Volán SC) az első vidéki csapatként lett magyar bajnok, melyet hat újpesti és két ferencvárosi elsőség követett. A dekád végét egy újabb vidéki győzelem zárta le. A Jászberényi Lehel, amely a magyar csapatok közül elsőként szerződtetett minőségi légiósokat, szerezte meg a bajnoki címet.

A magyar csapatokhoz ekkor több, elsősorban szovjet játékos érkezett, akik között számos korábbi válogatott játékost találni, így pl.: Alekszandr Malcev (kétszeres olimpia-, kilencszeres világbajnok; kétszer a VB legeredményesebb játékosa, háromszor a legjobb csatár, az IIHF Hall of Fame tagja), Szergej Szvetlov (olimpiai bajnok), Szergej Kapusztyin (olimpiai és világbajnok), Vlagyimir Repnyev (világbajnok).

Magyar bajnoki címek a '80-as években

A magyar jégkorongsportban a kilencvenes évek elején alakult meg az első női csapat, amely szintén a sportág fejlődésének egy fontos lépcsőfoka volt, és a jövőre nézve további reményeket táplált.

tags: #retro #jegkorong #80 #as #evek

Népszerű bejegyzések:

• A DVTK hiányzó adatai a mai fociban
• Minden, amit a Fradi-Vidi derbikről tudni érdemes
• Videoton FC sikerei
• veszprémi kézilabda utánpótlás
• Tehetségek a Jégpályán