A futball ereje: Remény és felzárkózás a roma közösségekben
November 25-én, este fél kilenckor edzésre gyűltek össze a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) SE felnőttcsapatának játékosai Óbudán, a Kerék utcai általános iskola tornatermében. Hétfőn meccset játszottak a Futsal NB II. keretében Pécs csapatával. Nehéz mérkőzésen voltak túl, szoros küzdelemben, jó játékuk ellenére végül kikaptak. És nehéz mérkőzés előtt álltak, hiszen pénteken pályára kell lépniük a váci csapat ellen. Az ő történetük, akárcsak sok más, hátrányos helyzetű közösség története, arról tanúskodik, hogy a sport, különösen a futball, milyen erővel bír a felzárkózásban és az önbecsülés építésében.
A Máltai Szeretetszolgálat SE és a monori kezdetek
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat labdarúgó programjának története 2011-ben kezdődött, a monori cigánytelepen. Akkor került a szeretetszolgálat tanodájába szociális munkásként Maka István, ahogyan az ottaniak ismerik, „Csoki”. Személyében profi labdarúgó érkezett Monorra, akinek pályafutása a Honvédból indult, majd a roma válogatott tagjaként egészen Brazíliáig vezetett. A tanoda szabadidős programját szervezve egyértelmű volt, hogy a gyerekeket focizni hívja.
Maka István felidézte, hogy telt az idő, s hamarosan alapvető eredmények mutatkoztak: másként viselkedtek a fiúk az iskolában, megtanultak köszönni, tartásuk lett, mintha kicserélték volna őket. Megvolt a lehetőség, hogy levezethessék fölös energiáikat, aktivitással telt a szabadidő. A telepi közegben megjelentek a húzóerőt jelentő példák. Ma már nem nyúlnak drogokhoz, rendszeresen járnak edzésekre, és teljesíteni akarnak. Rendszert vitt mindennapjaikba a sport, és ez kihat életük minden területére. Maka István újfent bizonyítékot kapott arra, hogy a sporttal nevelni lehet.
Monoron folytatódott az építkezés, a fiúk komolyan vették a munkát, és az edző úgy érezte, lehet nagyobbat álmodni: 2013-ban Magyar Máltai Szeretetszolgálat SE néven létrehozták a segélyszervezet sportegyesületét, kizárólag a telepen élő fiatalokból. A labdarúgócsapat nevezett a Futsal (teremlabdarúgó) NB II.-be. Eleinte nehézségekbe ütköztek. Nagy hagyományú, erős csapatokkal kerültek össze, „ki is pukkadtak” az első évben. Maka István félt, hogy megtörik a fiúk lelkesedése, lendülete. Szerencsére nem így történt.
Újabb fél év telt el komoly felkészüléssel, mert erősíteni kellett a csapatot. Beért a munkájuk, sikerült néhányszor győzniük, még a „nagyok” ellen is. A második évben ismét nehéz volt a kezdés, szoros eredményekkel voltak jelen a bajnokságban, de még a középmezőnyig sem jutottak el. Ekkor határozta el Maka István, hogy hív egy kispályás teremlabdarúgásra szakosodott edzőt a csapathoz. Tóth Keve szakedzővel egészen más irányt vett a felkészülés. Csoki szerint fontos, hogy az egyesületnek céljai, tervei legyenek. A bázis szélesítésén kezdtek dolgozni. Megkezdték az utánpótlásban is a munkát, egyre több korosztállyal foglalkoztak Monoron, és mellette több településen - Gyulajon, Tarnabodon, Tatabányán - szervezték meg az edzéseket. Mindenhova olyan edző került, akit a máltás közegben képeztek, így egységes szakmai koncepcióval folyt a felkészülés. Monoron ma már mindenki tudja, hogy a telepen élő fiatalokból labdarúgócsapat alakult. A felnőttválogatottban már van öt-hat játékos, aki nem telepi, és nem is roma származású.
A mentori szerep és a sport értéke
Maka István személye kulcsfontosságú az MMSZ SE sikertörténetében. Roma származása, állami gondoskodásban való nevelkedése elősegítette a fiúkkal való kapcsolatteremtést. Csoki szerint ma már természetes a kapcsolata a telepiekkel, de látva munkáját, elmondhatjuk, a szokásosnál többet adott a fiúknak, apjuk helyett apjuk volt az elmúlt években. „Fenébe az egoista fejetekkel, a foci csapatjáték” - inti a játékosokat Tóth Keve. Az edzés jó hangulatban folyik, a csapat motivált, lendületes és fegyelmezett, a taktikát gyakorolják. Az MMSZ SE szakmai vezetője szerint a hétfői vereség részben elbizonytalanította, részben közömbössé tette a csapatot. Ezt mentálisan kell kezelni, elméleti, taktikai feladatok tisztázásával. Így a játékosok figyelmét mérkőzéshelyzetben saját feladatuk végrehajtása fogja lekötni. Amatőr futsalcsapataként nincs könnyű dolguk. Hétfőn, szerdán és pénteken edzenek, illetve ekkor vannak mérkőzéseik - éjszakába nyúlóan, munka után.
Kozma Imre irgalmasrendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke megfogalmazta, mit jelent számára ez az oly régóta várt eredmény: „A folyamatos vereség, a »megint nem sikerült« érzése kikezdi az ember önbecsülését, a győzelem pedig nemcsak az önértékelését erősíti, hanem a közösségnek is üzen, az eredmény az országé, a nemzeté is.” Kozma Imre hangsúlyozta, a szeretetszolgálat hivatása, hogy a nehéz helyzetben élők mellett állva segítsen nekik egy lépéssel előrébb jutni. A boldoguláshoz alapvető a motiváció, hogy a bajba jutott ember össze tudja szedni magát, s tudatosítsa, ő sem ér kevesebbet másoknál. Önbecsülésük erősítéséhez, a közösségéhez való tartozás tudatának megalapozásához szükségesek az eredmények. Mára több száz gyerek focizik máltás színekben a Futsal NB II.-ben.
Salgótarján és a közösségépítő futball
Salgótarján, Zöldfa utca. Néhány éve még a név hallatán is elborzadt, aki a környéket ismerte. A rendőrautó sem mert arra kanyarodni. A salgótarjáni romatelep azonban mára teljesen megváltozott, hála a Hit Gyülekezetének - és a közösségépítő sportnak, a focinak. Noha a szegénység még ma is nagy probléma, a lakók megszelídültek, s a rendőrautó sem tart attól, hogy naponta végigguruljon a környéken. A változás fő mozgatórugója, hogy sokan keresztény hitre tértek, s további előrelépést jelentett, hogy hívők, nem hívők megtalálták örömüket a futballban.
„Sokat töprengtem azon, mi az oka, hogy a magyar futballválogatottból szinte teljesen hiányoznak a roma sportolók. Miközben a zenében vagy a bokszban világhíressé tudtak válni a romák, a rengeteg közülük való amatőr focista nagyszerű adottságai ellenére sem jutott el a csúcsokig. Pedig a falusi focicsapatokban legtöbbször a roma kisfiúk a leggyorsabbak, legügyesebbek, legkreatívabbak” - mondja Lugosi Zoltán UEFA-B oklevéllel rendelkező futballedző, egyben a Szent Pál Akadémia teológushallgatója. S hiába tette fel a kérdést, kielégítő magyarázatot sem a romavezetők, sem más illetékesek nem adtak. „Egyesek a rasszizmust, mások a szegénységet okolták, de egyik felelet sem adta meg a választ.”
Nyomozódása következtében került ismeretségbe Klajbán Jánossal, a Zöldfa utca egyik lakójával, akinek régi álma, hogy a helyi focit magasabb szintre emelje. Idén augusztusban több száz roma hatalmas izgalommal várta a fővárosból érkező futballedzőt, hogy a közeli Arany János Általános Iskola salakpályáján bemutassák futballtudásukat. „Fantasztikus játékot, elképesztő tehetségű fiatalokat láttam, akik - más lehetőségük nem lévén - éjjel-nappal a labdát rúgták. S amikor vége lett a tornának, körém gyűltek, és mint valami nagy sztártól azt kérdezték: »Fel vagyunk véve?«” - idézi a történteket Lugosi Zoltán. Nehezen tudott megszólalni: „Persze! Persze, hogy fel vagytok véve” - csak még ő maga sem tudta, hova, hiszen még az ösztöndíjából fizetett albérletébe se tudott volna felvenni senkit. Nem kellett azonban a híd alá menni, se csövezni, mert Zoltán helyben indította el a képzést. Megszervezte a különböző korosztályú csapatokat, az 5 évesektől egészen a 16 évesekig, majd ahogy a pénztárcája bírta, hetente kétszer elutazott edzést tartani a nógrádi megyeszékhelyre. A csapatok azóta szárnyakat kaptak, egy-egy szép gól a szülőket büszkeséggel töltötte el.
Bajnokok a gettóból
Igaz, volt olyan edzés, amely rövid időre félbeszakadt. „Szépen dolgoztunk, ahogyan kell, majd egy pillanat alatt megfordult a helyzet, és az összes gyerek elkezdett egy irányba rohanni. Először nem tudtam mire vélni. Jobbra nézek, s akkor látom, hogy az egyik szülő felmászott az iskolaudvaron álló almafára, és elkezdte rázni. Az összes gyerek tömte magába - meg a zsebeibe - az almát.”
Halászi Ferenc, a Csepeli Halászi Focisuli szakmai igazgatója, a Bozsik-program budapesti koordinátora már régóta űzi a szakmát. Nem is nagyon lepődött meg azon, amikor Lugosi Zoltán a salgótarjáni romák ügyében felkereste őt, s rögtön meglátta, hogy van a dologban fantázia. A Bozsik-programba való belépésre azonban csak egyesületek pályázhattak, s ennek megalakításához kevés volt az idő. Ezért közös megegyezéssel a csepeli klubhoz igazolt az a 24 fiatal salgótarjáni játékos, akikből Zoli korosztályuknak megfelelően négy csapatot szervezett. Lugosi Zoltán futballedző Salgótarján külvárosában szervezett csapatot az ott élő szegény gyerekeknek. „Hiányzott valami extra a budapesti játékosokból. Azt a tüzet, ami bennem volt, nem tudtam egy az egyben átültetni beléjük. Kényelmesek voltak. Pedig ahhoz, hogy edzőként az ember sikeres legyen, ahhoz csapat is kell” - mondta az abcug.hu-nak.
Megtudta, hogy a salgótarjáni külvárosban van egy közösség, amelynek a tagjai, ha tehetik, mindig kint vannak a pályán. „Lementem. A helyi foci megszervezése egyáltalán nem ment könnyen. „Anyagilag baromi nehéz volt megoldani” - mondta az edző. Saját sportegyesületük hónapokig nem volt, egy rozoga busszal jártak el Csepelre, mert az ottani egyesület megengedte, hogy náluk eddzenek. „A szülők jártak el vasazni, hogy meglegyen a pénz.” Ez azonban csak egy ideig ment, a pénz sem volt elég az állandó utazáshoz, és a helyi futballéletbe is szerettek volna jobban tagozódni. Lugosi szerint a kezdetekkor még voltak necces szituációk. „Sok olyan meccs volt, ahol azért szurkoltam, hogy meg ne verjék a bírót” - mondta. Lugosi Zoltánnak még két helyi apuka segít be az edzésekbe, ahova már nemcsak gyerekek, hanem sokszor egész családok is járnak. A gyerekek nagy része ebben látja a kitörési lehetőséget, fővárosi vagy külföldi karriert szeretne. A klub kap ugyan a működéshez elegendő TAO-támogatást, de vannak nehézségeik, hiszen az ott élők nagyon szegények.
A sport mint társadalmi eszköz: Szegénység és felzárkózás
Érdemes szembenéznünk egy olyan problémával, amely nemcsak aktuális, hanem örök: a szegénység és a kiszolgáltatottság kérdésével. Az elmúlt másfél évtized tapasztalata ugyanakkor azt is megmutatta, hogy tudatos, következetes politikával érdemi eredmények érhetők el. Tisztában vagyunk vele, hogy hazánkban a szegénység az nem pusztán roma kérdés! Azonban az a napnál is világosabb, hogy a romák felzárkóztatásának fókuszba helyezése nélkül nem lehet a kérdést megoldani. Álljon itt néhány adat az elmúlt 15 évből, ami azt igazolja, hogy tudatos cselekvéssel lehet eredményeket elérni.
Magyarországon jelentősen nőtt a foglalkoztatottság, és ezen belül a roma közösségek helyzete is érzékelhetően javult:
- A roma férfiak foglalkoztatottsága közel 10 százalékponttal emelkedett, megközelítve a 60%-ot.
- A roma nők foglalkoztatottsága 40% fölé nőtt.
- A közfoglalkoztatásban dolgozó romák aránya 40%-ról 16%-ra csökkent.
- A foglalkoztatott nélküli háztartásban élő romák aránya 29%-ról 17%-ra mérséklődött.
Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a munkaalapú megközelítés, az oktatás és a felzárkóztató programok valódi kiutat jelenthetnek a tartós kiszolgáltatottságból. Ugyanakkor az is világos: ez egy hosszú folyamat, amely a „kis lépések művészetére” épül. Éppen ezért különösen fontos lenne, hogy a szegénység kérdése ne váljon politikai eszközzé. Nem lehet kampányok témája pro és kontra, nem lehet visszaélni a legkiszolgáltatottabbak helyzetével. Ez egy olyan ügy, amelynek túl kellene mutatnia pártpolitikai törésvonalakon.
Idén először ülésezett a Roma Koordinációs Tanács. Balog Zoltán, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára bejelentette: megalakult a „Legyen jobb a gyermekeknek!” Nemzeti Stratégia Értékelő Bizottság, melynek feladata az ellenőrzés és a hatásvizsgálat szempontjainak kidolgozása lesz. A tanács civil szervezeteket, egyházakat, nemzetiségi önkormányzatokat és települési önkormányzatokat képviselő tagjai számos egyedi jó gyakorlatot, oktatási, közösségépítési, foglalkoztatási és lakhatási programot mutattak be. Ilyenek a Magyarországi Evangélikus Egyház által működtetett Evangélikus Roma Szakkollégium, amely a Keresztény Roma Szakkollégium Hálózatának nyíregyházi tagja, a Boldog Ceferino Alapítvány baromfiprogramja, a Nyílt Társadalom Alapítvány Kiskőrösön, Pécsett, Szarvason és Szikszón működő közösségi anyaklub-hálózata vagy a Szegénység Ellenes Hálózat Alapítvány kistérségi közoktatásfejlesztési és lakhatási programja. A tanács tagjai egyébként széles körben reprezentálják a civil- és egyházi és szakértői szférát a felzárkózáspolitikában szerepet vállaló egyházi- és civil szervezetek aktív részvételén keresztül. Talán éppen a húsvét üzenete adhat ehhez irányt: az együttérzés, az áldozatvállalás és a megújulás szellemében. A szegénység enyhítése nem lehet ideológiai vita tárgya - ez közös nemzeti felelősségünk. Ha van ügy, amelyben valódi, politikai oldalak felett átívelő összefogásra lenne szükség, akkor ez az.
A magyar labdarúgás napja és a sport üzenete
A magyar „aranycsapat” 1953. november 25-én a londoni Wembley-stadionban 6:3-ra legyőzte a hazai pályán akkor már 90 éve veretlen angol válogatottat. A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség 1993-ban november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította. Kiemelt jelentőséget ad az idei emléknapnak, hogy a magyar válogatott 44 év után, 2016-ban ismét részt vehet a labdarúgó-Európa-bajnokságon.
Kozma Imre szerint mi, magyarok nagyon sikeresek vagyunk addig, amíg elegendő az ügyesség. Lelkesedni tudunk, de ha gondjaink támadnak, az eredmény érdekében össze kellene szednünk utolsó erőtartalékainkat, többet kellene tennünk a megszokottnál. Ez a gondolatmenet Antoine de Saint-Exupery Fohász című versének egy részletével zárható: „Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére!”
tags: #roma #melyszegenyseg #foci
