A magyar válogatott labdarúgók és a sporttitkosszolgálat árnyékában gyűjtött adatok

Van egy futballtörténet, ami a korabeli sajtóból, az évkönyvekből megismerhető. Van egy másik, amit a szurkolói emlékezet őriz, és közös, generációs élmények táplálják, meg aztán van egy harmadik, párhuzamos történelem, amelyet most kezdünk csak megismerni, és amely megsárgult, egykor csak kiváltságosok által olvasható levéltári papírokat böngészve rajzolódik ki előttünk.

Az utóbbi években kutathatóvá vált kommunista titkosszolgálati iratok közül a történészek elsőként a nagypolitika, a fősodratú történelem titkait őrző anyagokat keresték, persze, sokszor éppen a legérdekesebb dokumentumok semmisültek meg vagy tűntek el örökre az archívumokból. Mostanában pedig egyre többen kutatják a sport, azon belül a futball titkosszolgálati iratait, hiszen a mindennapok egyik legfontosabb, legnépszerűbb ügye volt a foci a szocializmusban, így aztán a közismert labdarúgók viselkedése, utazásai, csempészése, magánélete, politikai álláspontja fontos célpontja lett a titkosszolgálati munkának is.

A FourFourTwo-nak sikerült szerződtetnie az egyik legelhivatottabb és már eddig is sok érdekes anyagot publikáló fiatal kutató-újságírót, Vörös Csabát, aki az elképesztő eseményeket feldolgozó sorozatunk legújabb részében arról ír, hogy mivel a szocializmus alig nyitott kaput a nyugati világ felé, a bezárkózás miatt időről időre elemezni kellett a tapasztalatokat, nehogy ellenséges elemek fertőzzék meg a tökéletességre hajtó rendszert. Nem volt ez másképp a labdarúgással foglalkozó sportelhárításban sem.

Míg a nyilvánosság előtt az országos gyász és tisztelet övezte a labdarúgólegendákat, addig a háttérben egy másik, kevésbé ismert valóság zajlott. Ezrek és ezrek kísérték utolsó útjára délután a Rákospalotai temetőben az 55 éves korában váratlanul elhunyt 39-szeres egykori válogatott labdarúgó Budai Lászlót, a Bp. Honvéd volt játékosát, nyugállományú alezredest, akit a néphadsereg halottjaként katonai tiszteletadással helyeztek örök nyugalomra.

A Sportelhárítás Logikája és Céljai

Ma már értelmezhetetlen a sportelhárítás azon logikája, hogy a külkapcsolatokat a belső ellenséges erőkhöz sorolta. Úgy vélték, hogy az imperialista hírszerző- és propagandaszervek a sporteseményeket akarják felhasználni ellenséges tevékenységük kiszélesítésére. Arra a kérdésre, hogy valós veszélyről volt-e szó, vagy csak a szocialista paranoia szülte-e mindezt, a válasz kiderül a belügyi iratokból.

A Sportolók Megfigyelése és Statisztikai Adatok

Nyugatról hazánkba beutazó sportolók és kíséreteik nem kerülhették el az állambiztonság figyelmét. Olyannyira lesték minden lépésüket, hogy statisztikai kimutatást készítettek velük kapcsolatban.

„A sport területéről a beutazók számának alakulása nyugatról 1962, 3271 fő, 1963-ban 3540 fő, 1964-ben 4162 fő, 1965-ben IX.1-ig 3500 fő.”

Nyilvántartás készült azokról is, akik hazánkat elhagyva lépték át a határt.

„A sport területéről a nyugatra kiutazók számának alakulása 1962-ben 3270, 1963-ban 6108, 1964-ben 5323, 1965 IX.1-ig 3188 fő.”

Hogy pontosan milyen minőségű külkapcsolatokat takarnak a számok, arról nem szól az összefoglaló, de arról igen, hogy a kiutazások végcélja jelentős részben Ausztria és az NSZK volt.

Az 1956-os forradalom leverése után a politikai rendőrség elhatárolódott a rossz emlékű ÁVH-tól, és tiszta lappal próbált indulni. Nem meglepő, hogy a tisztek (akiknek többsége korábban ÁVH-s volt) sokszor olyan utalásokat tettek, amelyek ’56-tól számítják a rendszer létezését.

„1956-ig nagyon kevés volt sportoló és edző utazott be az országba. 1957 után, különösen 1960-tól megnőtt a volt disszidált sportolók és edzők beutazásának száma.” Erre egyszerű magyarázatot adtak: a nyugati világ a sportot igyekezett felhasználni arra, hogy információkhoz jusson a vasfüggöny mögötti életről. Lefordítva magyarra a bikkfanyelvet; riadalmat okozott a BM falai között, hogy a beutazó sportvezetők nem titkoltan szélesíteni és szorosabbra fűzni akarták a két világ közötti kapcsolatot. „Az Universiade-ra érkező amerikai küldöttség vezetője bizalmas beszélgetés során kijelentette, hogy a keleti országokban erősíteni kell a sportkapcsolatokat.”

A Magyar Labdarúgó-szövetség és az Operatív Helyzet

A kémelhárítás III/II-6/b alosztályának két tisztje, Fazekas József rendőr hadnagy és Várkonyi Bálint rendőr őrnagy 1969 szeptemberében közölt összefoglaló jelentést a Magyar Labdarúgó-szövetség és a magyar futball operatív helyzetéről. Ebben megállapították, hogy operatív szempontból javítani kell a foglalkozást a magyar foci körüli esetekkel. Hosszú kutatói munka eredményeként - amelyben a BM a saját tevékenységét és tapasztalatait is értékelte - a belügyesek megjegyezték, hogy „tanulmányoztuk, értékeltük a sportágra vonatkozó beszerzett és keletkezett adatokat, anyagokat”.

A futballal állambiztonsági szempontból intenzívebben kellett foglalkozni, s mindezt „három alapvető okkal” magyarázták.

1. „A labdarúgás Magyarországon a legnagyobb tömegeket vonzó és érdeklő sport, s így egy-egy nemzetközi, vagy klubmérkőzésen rendszeresen jelen vannak olyan nem kívánatos személyek, akik a nézőtér hangulatát saját ellenséges céljaik elérésére igyekeznek felhasználni (antiszemita, rendszerellenes, nacionalista, stb. kijelentések, megjegyzések).”
2. A második pont konkrétabban leszűkítette a kört, és bizonyos jelenségeket a középpontba emelt. „A labdarúgó válogatott és elsősorban az élvonalbeli klubok játékosai részéről tapasztalt visszaélések (nem kívánatos nyugati kapcsolatok fenntartása, deviza és vámszabálysértés, vagy bűntett elkövetése, hazatérés megtagadása stb.).”
3. A harmadik pont a rendszert mániákusan megóvni igyekvő feljegyzés volt.

Ezek után igen erős csúsztatással azt vetették papírra, hogy az MLSZ „hazánk külpolitikájának megfelelően széles külföldi kapcsolatokkal rendelkezik a labdarúgósport terén is”. A feljegyzés bizonyos szempontból a valóságot tartalmazta, de a „széles külföldi kapcsolatok” főleg az ellenségként kezelt disszidens magyarokból állt, akiktől a fentebb felsorolt három pont óva intett. De Fazekas és Várkonyi jelentésében nem ez volt az egyetlen csúsztatás.

Külföldön Dolgozó Magyar Edzők és Nemzetközi Pozíciók

Akkoriban a sportszövetség és az MLSZ engedélyével 25 magyar labdarúgóedző dolgozott külföldön. Mindezt a fejlődő külkapcsolatok számlájára írta a III/II-6/b, mert mint megjegyezték, „az összes sportágak közül a labdarúgósportban van a legtöbb külföldön foglalkoztatott szakember”.

Az 1969-ben hivatalos engedéllyel külföldön dolgozó magyar szakemberek névsora:

A futball kiváltságos helyzetét igazolja még, hogy 1968-ban „a labdarúgósportban 108 nemzetközi találkozó jött létre”. Ez kiugróan magas szám volt a többi sportághoz mérve. Nem csoda, ha a foci leple alatt a kémelhárítás lehetőséget látott a kapcsolatok szélesítésére. Úgy gondolták, hogy meg kéne ragadni az alkalmat az együttműködésre külföldi klubokkal.

Nemzetközi szinten minimális érdekérvényesítő képessége volt a magyar sportdiplomáciának. „A magyar sport további sikerének érdekében szükséges lenne egyes tisztségek megszerzése, a meglévő pozíciók erősítése.” A BM épületéből nézve könnyű lehetett a terv, de véghezvinni annál bonyolultabb; fő problémaként vetődött fel, hogy a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnökségének nem volt magyar tagja. „A szocialista országokat a Szovjetunió (1 fő) és Jugoszlávia (1 fő) képviselik.” Azaz a Varsói Szerződés államai „béna kacsák” voltak a nemzetközi döntéshozatalban. „Ez nagyban nehezíti munkájuk eredményességét, mert az egyes vitás kérdésekben, amennyiben más országok képviselőitől eltérő álláspontra helyezkednek, szükségszerűen kisebbségben maradnak.” A jelentés készítői nem restellték megjegyezni, hogy a szocialista tábor esetében nem egyedülálló jelenségről volt szó.

A Magyar Testnevelési és Sportszövetség megbeszélést hívott össze, és tárgyalásba kezdett a lehetséges kiútról. „A fenti értekezlet foglalkozott pl. a magyar sportszakembereknek a különböző nemzetközi bizottságokban végzett munkájával és megállapította, hogy (…) a FIFA Játékvezető Bizottságának magyar részről Dr. Szilágyi György a tagja.” Kiolvasható a jelentésből még az is, hogy egyetlen terület létezett a sportágban, ahol nemzetközi szinten is jegyezve voltak a magyarok.

A Disszidálás Mint Főellenség: Okok és Hátterek

A kádári állambiztonság legnagyobb ellensége a hazatérés megtagadása, hétköznapi kifejezéssel: a disszidálás volt. A belügy értékelése szerint a disszidálások az esetek többségében akkor következtek be, amikor labdarúgóink „hivatalos, az egyesület által szervezett és vezetett, illetőleg munkahely, vagy a sport club részéről engedélyezett nyugati utakon” jártak. Minderre Kunsági Nándor rendőr hadnagy talált magyarázatot, amelyet egy végtelenül leegyszerűsített gondolatmenettel indokolt meg. „A hazatérés megtagadása a sportolók döntő többségénél az anyagiassággal függ össze.”

Az állambiztonságnak olyan adatai voltak, amelyek szerint nem kellett feltétlenül külföldre utazni ahhoz, hogy „megmérgezzék” a fiatal labdarúgókat. „Az országba áramló turizmus” is zavarta a rendvédelmi szerveket, mivel így ellenőrzés nélkül lehetett dicsőíteni a nyugati életformát. De az egyesületekhez „beutazó külföldi menedzserek, egyéb személyes kapcsolatok” még inkább zavaróak voltak, hiszen ezek „többsége disszidált, vagy egyéb formában külföldön maradt magyar” volt. Ezen illetők a BM szerint rendkívül ravasz emberek voltak, akik „a könnyelmű, léha, esetenként túlzott szórakozásra vágyó sportolókat az országon belül - ártatlannak látszó - baráti kapcsolat leple alatt befolyásolják”.

Néhány vizsgálat során a biztonsági szervek levonták a tanulságot, és megállapították, hogy a disszidálások a sportköri vezetők trehánysága miatt következtek be. „A hazatérés megtagadásához hozzájárulnak a fegyelmezetlenségért, erkölcstelen életmódért fegyelmi büntetés, üzérkedésért eljárás alatt álló személyek utaztatásai, melyek többségében a vezetők tudtával történnek.” Mindez csupán a jéghegy csúcsa volt, a valódi problémafelvetés ezután következett.

„A fentiek a sportolóknál számtalan formában nyilvánulnak meg. Ezeket a külföldre utazó vezetők egy része nem veszi komolyan. Alapvető szabályok be nem tartásával hozzájárulnak, illetve lehetőséget nyújtanak a hazatérés megtagadását elkövetni szándékozó személyeknek cselekményük végrehajtásához.” Ám itt még mindig nem volt vége az elemzésnek.

A jelentés kitér arra is, hogy a hivatalos utak során a szökéseket elősegítették „felelős vezetők mulasztásai”. Ilyen volt többek között Nyugaton az útlevelek helytelen kezelése és a labdarúgók korlátlan mozgása. A sportolók disszidálásának körülményeit részletesen elemezték, s megállapították, hogy a sportelhárítás hiába tartott rendszeresen eligazítást a vezetőknek, a „felsorolt szempontokat figyelmen kívül hagyták”. Sőt egyéb kifogások is felvetődtek, amelyek már-már spártai állapotokat követeltek, valamint rendszeres ellenőrzést. „Bevásárlások, városnézés, szórakozás stb. címén indokolatlanul nagy egyéni mozgást biztosítanak a csapat tagjainak.” Ezt tehát meg kellett szüntetni, az okmányokat pedig el kellett zárni. „Egyes vezetők felelőtlenségére utal az útlevelek helytelen, szabálytalan kezelése.”

Az Állambiztonság Ajánlásai és Teendői

A teendőket ismét pontokba foglalták, s bár betartásukat csak ajánlották a kluboknak, célszerű volt megfogadni azokat.

1. „A disszidálások előkészítésének felderítésében fokozni kell tevékenységünket. Ennek érdekében - a társosztályokkal együttműködve - fel kell derítenünk az egyesület hivatalos külföldi kapcsolatait, menedzsereit, ezeket a személyeket ellenőrzés alá kell vonni.”
2. A második pont rávilágított a probléma írmagjára. E szerint központosítani és átláthatóvá kellett tenni a kiutazásokat. „A BM III/III-2. Osztály segítségével el kell érni az MTS-nél, hogy a Vasas Sport Club - de más egyesületek is - külföldi útjaik megszervezése, mérkőzések lekötéseit, ne disszidensekkel intézzék, hanem az IBUSZ illetékes irodájával.”
3. Ezután a harmadik pont indítványozta, hogy a külföldi utazások előtt a vezetők hallgassák meg a BM tanácsait.
4. Végül az utolsó pont az ügynökök hatékonyabb szerepvállalását sürgette. „Utólag akár a rendszer folyamatos gyengülésének is betudható, hogy a hatvanas évek végére futószalagon hagyták el Magyarországot a játékosok. De nemcsak ők, hanem számos szakvezető is.”

tags: #schmidt #janos #valogatott #labdarugo

Népszerű bejegyzések:

• ETO-FTC bajnoki versenyfutás részletei
• az argentin válogatott vb-szereplése
• Foci cipő útmutató
• A gamifikáció ereje az oktatásban
• A Siófok kizárása és a diósgyőri út