Szabó Melinda és Laurencz László: Egy kézilabda-legenda útjai és az Atlanta-botrány

Laurencz László, a magyar kézilabdasport egyik legnagyobb szaktekintélye, akinek irányításával a női válogatott világbajnoki ezüst- és olimpiai bronzérmet nyert, számos alkalommal bizonyította rendíthetetlen elhivatottságát. Ha kellett, falat bontatott, ha úgy alakult, összerúgta a port klubvezetővel és játékossal egyaránt, de vállalta az óvóbácsi szerepét is. Számára elfogadhatatlan, ha valaki lemondja a válogatottságot. Az ország egyik legsikeresebb kézilabdaedzőjéről kevesen tudják, hogy labdarúgónak készült, nagyon tehetségesnek tartották, ám egy súlyos sérülés miatt váltania kellett.

Laurencz László rögös útja a kézilabdához

„Ballábas futballista voltam, balösszekötőként játszottam. Az mindig benne van a játékban, hogy az embert megrúgják itt-ott, én azonban 1948-ban skarlátot kaptam, az belobbantotta a csonthártyát, végül karácsonykor csontvelő-gyulladással, 41 fokos lázzal vittek be a Sportkórházba.” Akkoriban ezzel a betegséggel nem túl sokat tudtak kezdeni, így amputálni akarták a lábát. Szerencsére nem hagyták. Három évet húzott le ezzel a betegséggel, ebből két és fél évet gipszben, különböző magasságokban. Amikor az alsó sipoly begyógyult, a gyulladás felhúzódott a combjára, amelyen még hat műtétet kellett végrehajtani, a fél combcsontja ki is van vésve. „Szerencsére sikerült sztreptomicint szerezni Amerikából, valószínűleg emiatt úsztam meg.” Három év után vették le a gipszet, és a gyógytorna ismeretlen volt. Két mankót kapott, és azt mondták, viszontlátásra. „Ebbe nem nyugodtam bele, rengeteget jógáztam, rendbe szedtem magamat. Mire szóltak, hogy a mankót talán már letehetem, akkor én már kézilabdáztam.” Később még futballozott Kartalon és Cegléden NB II-ben is, ami komoly kockázat volt, hiszen ha ez a lába eltörik, akkor amputálás lett volna a vége. Arra, hogy miért éppen a kézilabda lett az újabb sportág, pontos válasza nincs, talán barátok vitték le. A Dunatextil nevű kiscsapatban kezdte ifiszinten, majd szépen lassan előbbre került. A Budapesti Kábelben játszott, megnyerték a másodosztályt, eljutott a válogatott kerettagságig, és viszonylag korán kezdett el edzősködni. Játszott az Építők-Metróban is, de a csapat nagy része 1956-ban disszidált, ő nem ért oda az induláshoz. Húszévesen már a főiskolán a lányokat edzette, ott beleszagolt az edzősködésbe.

Sikerek és konfliktusok Ausztriában

Edzőként első komolyabb sikerének a Bakony Vegyész női csapatával 1973-ban megszerzett kupagyőzelmet tartja. A Tóth-Harsányi nővérek által fémjelzett csapattal minden évben szereztek valamilyen érmet. Nagyon jó játékosanyaggal rendelkeztek. Veszprém után Tatabánya következett, ahol hét-nyolc évet dolgozott. Kiesőjelölt csapatot vett át, de az első évet túlélve a második szezonjában már ott voltak a négyben. A legenda szerint ehhez a csapathoz járt tanulni Gunnar Prokop, akivel később munkakapcsolatba is került, és aki világverő csapatot varázsolt a Hypóból. „Nem volt ez legenda. Az a vicc, hogy az osztrákokat én hoztam be a nemzetközi vérkeringésbe.” Prokop valóban odajárt hozzájuk a gagyi csapatával, olyannal, hogy 42-6-ra verték őket. De kialakult egy cserekapcsolat, utána már ők mentek ki hozzájuk Bécsbe. Akkor kezdett el Prokop agitálni, hogy Laurencz menjen edzőnek hozzájuk, de mindig kinevette. Aztán összeveszett a sportköri elnökkel Tatabányán, és válaszul megköszönte a munkát, és elindult Ausztriába. A Hypónál akkor már volt lengyel, meg csehszlovák játékos, aztán jöttek a jugoszlávok, a Los Angeles-i olimpia után például megszerezték a világ legjobbját, Kolar-Merdant, volt egy színesbőrű amerikai balkezesük, akit felerősítettek, akkor indult el felfelé ez a csapat.

Párhuzamosan a klubmunkával felkérték a válogatott mellé is. „Én lepődtem meg a legjobban, amikor két hét után a helyi sportminiszter hívatott.” Laurencznek, mint a Hypo edzőjének, egyértelműnek tűnt, hogy a szövetségi kapitány is ő legyen. „Jó napot, Laurencz úr, holnaptól maga a válogatott edzője, kezdjenek felkészülni az olimpiára!” Erre mondja a szólás, hogy bekerült, mint Pilátus a Credóba. Az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékok óriási élmény volt, a hatodik helyen végeztek. Laurencz szerint Prokop már bolondnak született, őrült kemény ütközetek folytak közöttük. „Vezettem az egymás közötti meccset edzésen, ő ült a padon a lányával. Minden ítéletemre volt valami negatív megjegyzése, semmi nem volt jó. Meguntam, odamentem, belenyomtam a szájába a sípot és mondtam: 'Akkor fújjad te!' Leültem, a lányok pedig fetrengtek a nevetéstől.” A végleges szakítás az osztrák klubnál azért történt, mert Prokop olyan ember, akinek átlag kétnaponta változik a véleménye. Egy jugoszláv blokk megfúrta Laurenczt a csapaton belül, Prokop pedig kirúgta. Még ezt megelőzően megcsinálta vele azt, hogy amíg hazajött Magyarországra, az egész lakását kiürítette, csak a falak maradtak. Ebből óriási botrány lett, megbüntették tízezer schillingre, illetve kötelezték, hogy mindent vitessen vissza. Laurencz a kirúgása után nem maradt Ausztriában, hanem visszatért Magyarországra.

A magyar női válogatott újjáépítése és a világbajnoki ezüst

1990-ben került a női válogatotthoz, egy olyan időszakban, amikor az 1982-es világbajnoki ezüst után nyolc évvel a csapat már csupán a harmadosztályban szerepelt. Korabeli újságcikkek szerint a folyamatos hanyatlás mélypontja a C csoportos vb-szereplésben csúcsosodott ki. Laurencz elmondása szerint „minden” probléma volt. A C csoportba történő visszazuhanás után az összes kolléga azt kérte, vegye át a szakmai irányítást. A nyomásnak engedve kapitány lett, pedig akkor a Hypo utáni évektől kezdve az Építők edzője is volt, így rövid ideig párhuzamosan végezte a munkát. A szövetség azonban rábólintott erre is. Amíg eljutottak az A csoportig, mindenkit megvertek, a Szovjetuniót, az olimpiai bajnok Koreát. „Az volt az őrjítő, abba bolondultam bele majdnem, hogy bár remek csapatunk volt, mégis végig kellett járni a szamárlépcsőt.” A C csoportos vébét Olaszországban, a B csoportost Litvániában nyerték meg. Utóbbi élménye elmesélhetetlen annak, aki nem volt részese. Nemcsak a csarnokban, de a szállodában sem volt fűtés, sapkában, kesztyűben aludtak. A döntőt a csehszlovákokkal játszották, az a válogatott se addig, se azóta nem kapott akkora zakót. Harminc felett dobtak és húsz alatt kaptak.

Az 1993-as norvégiai vb-n a 7. helyen végzett a csapat. A nyolcba kerülés volt a cél, ezt teljesítették, de Laurencz szerint „olyan mocskos csalással nyomtak el bennünket, ami elképzelhetetlen”. A magyar női kézilabda sorsa akkor dőlt el, mert ott sikerült meggyőznie Sinka Lacit, a szövetség akkori főtitkárát arról, hogy amíg nem rendeznek világversenyt, addig „utánfutók leszünk”. Hiába verik „szarrá” év közben a legjobbakat, nem engedik oda őket egy világeseményen az éremhez. Sinka elévülhetetlen érdeme, hogy fel merte vállalni a nagy rizikót, pályáztak, aztán vébét rendeztek. Laurencz abban biztos, hogy a magyar női kézilabda ott, akkor indult el az élmezőnybe, ahová hosszú éveken át tartozott.

Egy ugyancsak bírói segítséggel elbukott Európa-bajnokság után (1994-ben lecsúszva az éremről a negyedik lett a csapat) következett az osztrák-magyar rendezésű világbajnokság. Ha csak a döntőt vesszük alapul, már az is óriási élmény volt. Öt-hatezer ember jött Bécsújhelyre, nem lehetett haladni az úton. A csapat szerette volna megnyerni a döntőt, de azt a mai napig kevesen tudják, hogy a döntő előtt a csapatból hatan lázasak voltak. „Az a baj, hogy közülük hárman-négyen el is hallgatták előlem, én meg csak néztem meccs közben, ezek miért tántorognak?!” De ez persze a "ha-kategória", az a Dél-Korea bombaerős, óriási csapat volt. Laurencz elmesélte, hogy a csoportmérkőzések helyszínéül szolgáló Körcsarnokot bejárva látta, kicsik az öltözők, ezért falakat bontatott. „A régi Budapest Sportcsarnok aljában edzettünk, amikor végeztünk, gondoltam, megnézem, hol tartanak a munkálatokkal.” Az építész hölgy azt mutatta, hogy egy helyiségben hét embernek elég az öltöző. „Azt hittem, a játékvezetői öltözőt mutatja, de nem. Azt kérdezte: 'Hét embernek ez elég, nem?' Biztos csak azt kérdezte meg valakitől, hány játékosból áll a csapat, mennyien vannak egyszerre a pályán. Akkor szét kellett cseszni az egészet, összenyitni pár helyiséget. De mi van akkor, ha nem megyek arra?!”

Szabó Melinda és az olimpiai álom széthullása

Szabó Melinda, az egykori balkezes átlövő, akinek tehetségét Egerben szúrták ki, 1988-ban már a felnőtt válogatottban játszott, számára ez egy hatalmas büszkeség a mai napig. A szakág akkoriban egyik nagy válságát élte, a C-csoportig süllyedt, onnan kellett valahogy visszakapaszkodni. „Megkönnyebbültünk, amikor bejutottunk a 4 közé, és annak is nagyon örültünk, hogy Vilniusban már volt meleg víz, mert előtte napokig a hideggel kellett barátkoznunk.” 1992-ben Szabó miatt kellett elhalasztani a magyar bajnoki döntőt, mert az Építők egyik játékosának a férje megütötte őt az öltözőfolyosón. A mindenről döntő meccset addig nem játszották le, amíg nem került bevethető állapotba. A Kurírban olyan fotót közöltek, amin a kórházi ágyon fekszik. A bajnoki döntőt végül az ő csapata, a Vasas nyerte. Volt olyan meccse a Dunaferr-rel szemben, amikor 15 gólt lőtt. Az 1993-as vb-n Szabó ott volt, eredményes játékot mutatott, utána megházasodott.

Laurencz László kapitánnyal egyeztetett az esküvőjéről, de még arról is, mikor szüljön gyereket. Első lánya, Lilla ezért is született 1995. februárban, mert így volt 10 hónapja, hogy formába lendüljön az 1995. decemberi, magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokságra. Az 1995-ös vb előtt a felkészülést végigcsinálta, a csapatképre már nem állhatott oda a Körcsarnokba, neki nem volt egyenmelegítője sem. Laurencz ugyanis úgy döntött, hogy Tóth Beatrix utazhat. A 96-os felkészülésen is részt vett, benne volt a 19-es keretben, végül oda sem mehetett, mert csak 16-an utazhattak Atlantába. „Akkor nem kaptam igazi válaszokat, miért nem mehettem, miért nézett át rajtam. A lányok, remélem, hiányoltak is.” Szabó Melinda úgy érezte, akkor inkább a rosszindulatot érezte. Laurencz azt szerette volna, hogy a Szpari játékosa legyen, aminek ő lett volna az edzője, de Melinda vasasos maradt. „A Fáy utca közelében egy benzinkúton találkoztunk, akkor is próbált a Szpari felé irányítani. Mondtam neki, jól érzem magam a Vasasnál, nem váltok. Azt mondta, megérti, ettől nem leszek hátrányos helyzetben. Végül abba kerültem. Az őszinteséget nagyon hiányoltam az akkori Magyarországból. Akkoriban a főnök döntött, nem kellett indoklás, mert ő volt a főnök. Olyan hangnemben beszélt, amilyenben akart.”

Pazár Sándor, a Spartacus hosszú évtizedeken át volt elnöke elhatározta, megpróbálja kijuttatni Atlantába feleségét, a szövetkezetiek női kézilabda csapatának játékosát, Viglási Zsuzsannát. Kevesek fantáziáját nem mozgatta volna meg az ajánlat, Laci bácsi is „rámozdult”. Viglási több játéklehetőséget is kapott az olimpiai felkészülési időszakban, de nem tudta meggyőzni a szövetség vezetőit. Az Atlanta előtti legutolsó, norvégiai tornára is kiutazott a Spartacus átlövője, de a versenyt követően dr. Kiss Istvánnal és Sinka Lászlóval közölték, hogy Viglási nem tagja az utazó csapatnak. A kapitány képtelen volt lenyelni a békát, és miután terve meghiúsult, Melindát kitette az utazók közül és helyére a már Olaszországban nyaraló Tóth Beát, a Fradi játékosát hívta be. Ha Viglási nem mehet, hát Szabó se mehessen! Laurencz mester azonban nem érte be ennyivel. Mivel dr. Kiss Istvánnal és Sinka Lászlóval (feletteseivel) nem tudott mit kezdeni, maradék dühét másodedzőjén, Fleckné Babos Ágnesen töltötte ki.

Franciaország: Újrakezdés és világbajnoki arany

1998-ban Szabó Melinda merészet húzott: válófélben volt, új életet akart kezdeni, és elfogadta a francia Metz ajánlatát. Akkor nem volt topklub, mint most, de a felejtésre jó volt. „Szinte már undorodtam itthon a kézilabdától. Amikor érzed, hogy hiába teszel meg mindent, nem lehetsz ott a csapatban.” A váltás után sem ment egyszerűen minden, mert megsérült a sydneyi olimpia előtt, így ugyan már megvolt az útlevele és az állampolgársága, nem mehetett. Akkor arra gondolt, hogy az olimpia örökre kikerüli őt. A franciáknak nem volt akkor a csapatukban balkezes, nagy szükségük volt Szabóra. Ő pedig arra gondolt, hogy későn érő típus, és ha a játéka még jobban kiteljesedik, akkor mindenki győztesen kerülhet ki egy ilyen cseréből. Talpról egyébként kint tanult meg veszélyesen lőni, itthon inkább a levegőből volt hatékony.

A 2002-es Eb-bronzérmes francia csapatban már ott volt, és így jutunk el 2003. decemberéig, a horvátországi világbajnokságig. A franciák a csoportban megnyerték az összes meccsüket, a középdöntőben azonban megbotlottak a koreaiakkal szemben. Emiatt győzelmi kényszerbe kerültek. „Húúú, az egy borzalmas meccs volt. Mentünk, csak mentünk utánuk, mert vezettek, nem volt szép játék. Az utolsó 10 percben, ne kérdezd, honnan vettem az erőt, lőttem talpról két gólt, és valahogy felénk billent a mérleg. 20-19 lett.” Hatalmas ünneplést csaptak, összeölelkeztek, táncoltak a pályán, mert azzal megvolt az olimpiai pozíciójuk is, ami az eredeti céljuk volt. Aztán jöhetett az elődöntő. Az ukránok ellen már a második percben úgy orrba vágták, hogy törése lett. Akkor nem tudott semmit hozzátenni a csapat játékához. Hosszabbítás lett, nyertek, és ott voltak a döntőben. Szabó-Jacques Melinda (második férje nevét viselve) válogatott szidalmakat kapott, azt is, hogy hazaáruló. A kapitány nem játszott rá az érzelmeire, csak annyit mondott neki, ugyanolyan ellenfél jön a fináléban, mint a többi.

A 2003-as világbajnoki döntő: Magyarország-Franciaország

A 2003-as világbajnoki döntőben, ahol a magyarok vezettek 13-10-re félidőben, aztán a második félidőben jobbak voltak ismét a franciák. Magyarország úgy veszítette el a finálét, hogy hat góllal is vezetett az 55. percben (26-20), a vége mégis hosszabbítás lett (28-28). A ráadásban pedig már nem volt kérdés, hogy a jobb lelki és fizikai állapotban lévő franciák megnyerik az aranyérmet. A győztes csapat legeredményesebb játékosa Szabó-Jacques Melinda volt. „A bemelegítésnél lehet, hogy furcsa volt a társaknak, de vagy hatszor kimentem vécére. Nem is értette rajtam kívül ezt senki. Tele volt a csarnok, piros-fehér-zöldben úszott minden, egyedül én értettem a rigmusokat, izgatottabb voltam, mint máskor. Mindkét Himnuszt elénekeltem, és jöhetett a meccs.” Szabó szerint nem a bírókon múlt a vereség. „Keményen védekeztünk, de azok tudnak így védekezni, akik bírják erővel. Van az úgy, amikor látod az ellenfél tekintetén, hogy kész van. És akkor a másik erőre kap.” Amikor 20-26-ról kellett felzárkózni, akkor két fontos gólt lőtt, miután labdát szerzett és végigrohant a pályán. „Szörnyű egy érzés, amikor nem múlik az idő. Ezt láttam a magyarokon és a remegést.” Ahogy hosszabbítás lett, azonnal rohantak az öltözőbe, a magyarok összeroskadva ültek a pályán. Laurencz Lászlónak is nagy elégtétel volt ez a torna, amikor az 1995-ös osztrák-magyar rendezésű vébé döntője előtti bemelegítésre mentek ki, Prokop összeroskadva, holt sápadtan ült a nézőtéren. „Nem szóltam én egy szót se, csak a pofájába röhögtem, nem bírtam ki.”

Szabó Melinda legfontosabb nemzetközi eredményei

„És akkor mindenki elcsodálkozik. Sampiondümon. Hát te világbajnok vagy! Igen, Zágrábban ott volt a kezemben az aranyérem, a legszebb jutalma karrieremnek. Dehogy gondoltam én Laurenczre, egyszerűen csak önfeledten örültem. Azért is szidtak, hogy a dobogón énekeltem. Nyilván nekem volt a legspeciálisabb ez a döntő, de az elégtétel nem programozható, és nem is volt bennem. Akkor abba is kellett volna hagynom. Nem mertem megtenni, sokszor az ember nem tudja eldönteni, mikor kell búcsúzni. Biztos bennem volt tudat alatt az olimpia. Menni akartam. Nem voltam teljesen egészséges, és már várandós is voltam. Nemcsak én, még hárman a csapatból. Nemcsak az ellenféllel, a hormonjainkkal is csatáztunk.”

A magyar kézilabda jelene Laurencz László szemével

A kilencvenes évek elejének nagy feltámadása után, Laurencz László a mai helyzettel kapcsolatban elmondta: „A kérdés jó. Valami biztosan nincsen rendben. Hogy mi pontosan, nem tudom. Kérdezték tőlem, hogy van ebből kiút. Mondtam, én egyféleképpen tudom elképzelni a receptet, hogy most leülnek az illetékesek, a szakma, a szövetség, edzők, szponzorok, és valós képet rajzolnak a helyzetről. Nem kenik el a szart, mert addig nincs miről beszélni. De félek, ez nem magyar szokás.” Minden szinten probléma van, utánpótlás és anyagiak terén egyaránt. „Nonszensz, hogy tizenhárom év alatt nyolc edző fordult meg a női csapat kispadján. Úgy nem lehet alkotni, hogy az embernek azon kell törnie a fejét, mikor rúgják ki. Nincs állandóság, ráadásul a szövetség állandóan keresi az olcsó megoldást.”

Szabó Melinda élete ma

Atlanta után történt, hogy a már elvált Melinda első házasságából származó lányával elhagyta az országot és Franciaországban kötött ki. Ott is kézilabdázott és új házassága révén megszületett a most Magyarországra szerződött Emma lánya is 2001-ben. Harmadik gyereke, Wilson épp az olimpia előtt fogant, most 14 éves, 207 centi és kosarazik. Lille mellett laknak, Szabó ápolónőként dolgozik, Reunion szigetén 10 éven át az intenzív gyerekosztályon volt, most is. Nemcsak ő, a gyerekei is imádják Magyarországot, nagy örömmel jönnek, a Boci csokit szeretik, a lángost pedig egyedül is mernek kérni. „Nagyon vicces volt, az index neve nem jutott eszembe a vezetéskor, és mondtam, hogy mutogatópálca. Dőltek a régi barátaim a röhögéstől.” Lánya magyar zenét hallgat, Lotfi Begit. „Így szép az élet.” Az Instán a magyar barátaival folyamatosan tartja a kapcsolatot. Van még egy nagy célja, a maratoni futás. Negyven kilométert már bír. Karban tartja a testét. A most 47 éves egykori balkezes átlövő Magyarországon járt, az U19-es Európa-bajnokságon, Győrben játszik a lánya, Emma.

tags: #szabo #melinda #laurencz #handball #hu

Népszerű bejegyzések:

• Tudjon meg többet Ótani Sóheiről, a baseball legdrágább játékosáról
• Angol szavak gyümölcsökhöz és zöldségekhez
• kényelmes focis babzsákfotel huzatok
• Friss sportmérkőzések és állások
• Az első zalaegerszegi kosárcsapatok