Az Uruguayi Labdarúgó-szövetség története és a Celeste dicsősége
Uruguay a világ labdarúgásának egyik legérdekesebb nemzete. Szinte hihetetlen az a rendszeresség, amellyel felfedezi, kineveli majd exportálja a klasszisfutballistákat, főként a nagynak korántsem nevezhető merítési lehetőségét figyelembe véve. A dél-amerikai országot nem egészen 3.5 millióan lakják, ami a vonatkozó népességi rangsorban a 131. helyhez elegendő. De ez nem minden: Uruguay az egyetlen nemzet, amelynek lakossága nem éri el a 40 milliót, mégis futball-világbajnokságot tudott nyerni - ráadásul kétszer is.
A kezdetek és az olimpiai aranyérmek
A labdarúgás 1900-ban került az olimpia programjába, miután a klubcsapatok, és az országok közötti nemzetközi mérkőzések száma gyarapodni kezdett, de az 1904-ben, Párizsban megalapított FIFA-nál már ekkor komolyabb terveket szövögettek. Az uruguayi válogatott 1901. május 16-án összeállt és lejátszotta első mérkőzését. A meccset ugyanis nem az Uruguayi Labdarúgó-szövetség, az AUF, hanem egy klub, az Albion FC szervezte, annak kilenc játékosa alkotta a csapat többségét. Az Albion FC neve éppen úgy jelzi, hogy Uruguayban, ahogyan a szomszédos Argentínában is, az angolok ringatták a helyi futball bölcsőjét, mint az, hogy a másik nagy bástya, a Peñarol eredeti neve is Central Uruguay Railway Cricket Club volt.
Ugyanakkor az is tény, hogy az uruguayi futball sokkal hamarabb önállósodott, mint a La Plata folyó másik oldalán elterülő szomszédjé. Meg az is, hogy a hőskorban Uruguay és Argentína számított Dél-Amerika két vezető futballnagyhatalmának, s hogy a Celeste eredményei még a nagy riválisét is felülmúlták. Uruguay futballistái, akik 1942-ig tizenhat indulásból nyolcszor is megnyerték Dél-Amerika bajnokságát, Európát az 1924-es párizsi olimpia megnyerésével hódították meg. Sok csodálatos játékosuk közül a legtöbb fény José Andradéra, a Csodálatos Négerre (Maravilha Negra) vetült, akit aztán a diadal után mulatóról mulatóra vittek hódolói.
A Celeste 1928-ban Amszterdamban megvédte olimpiai elsőségét, a duplázók között volt, csak a legjobbakat említve, José Nasazzi, Héctor Scarone és Pedro Cea is. Ekkoriban sokan világbajnoknak titulálták a Celestét, mint a legfontosabb nemzetközi labdarúgó-torna győztesét. Azonban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a FIFA-val karöltve már Amszterdamban, a „rendes” játékok idején javasolta a focival kapcsolatban, hogy „az olimpiádot meg kell őrizni az igazi amatőrök számára”. De ugyanakkor „meg kell azonban teremteni a világbajnokságot, ami nyitva álljon minden ország legjobb csapatának”. Így született meg a gondolat egy független világbajnokság megrendezéséről.
Az első labdarúgó-világbajnokság: Uruguay, 1930
A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) 1928-ban, az amszterdami olimpia idején ülésező kongresszusán határozott az első labdarúgó-világbajnokság kiírásáról. Az első VB színhelyéül Uruguayt jelölték ki, amely a rendezés esztendejében, 1930-ban ünnepelte alapításának 100. évfordulóját. A világbajnokság rendezéséért Olaszország, Svédország, Hollandia, Spanyolország, Magyarország és Uruguay jelentkezett, ám az európai országok végül visszaléptek, mert 1929-ben berobbant a gazdasági világválság. Így aztán a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) Uruguaynak ítélte oda az első vb rendezésének jogát 1929. május 18-i, barcelonai közgyűlésén, annak az országnak, amely ekkor már kétszeres olimpiai bajnok (1924, 1928) volt, vagyis a későbbi sikereknek már akadt előzményük. A szervezők vállalták, hogy részben kifizetik az összes részt vevő nemzet útiköltségét, biztosítják a szállásukat is.
Noha a rendező ország komoly erőfeszítéseket tett a minél színvonalasabb mezőny toborzására - többek közt utazási költségtérítést és teljes ellátást biztosított -, a kor labdarúgó-nagyhatalmainak többsége, így Anglia és a közép-európai országok legtöbbje távol maradt a tornáról. Az öreg kontinenst végül négy válogatott képviselte: Belgium, Franciaország, Jugoszlávia és Románia. Összesen tizenhárom ország válogatottja vett részt az első labdarúgó-világbajnokságon, és ez volt egyébként eddig az egyetlen olyan torna, amelyet nem előzött meg selejtező.
A körítés is teljesen eltért a maitól, hiszen egyetlen város, Montevideo adott otthont az eseménynek. Diplomáciai és kulturális viták tömkelege tarkította a programot, ráadásul az uruguayi függetlenség kikiáltásának centenáriumára, illetve magára a világbajnokságra emelt Centenário Stadion nem készült el időre! A kilencvenezres létesítmény - amely akkor a legnagyobb Európán kívüli aréna volt, és amelyet a Rimet elnök a „futball templomának” nevezett -, csak a torna ötödik napjára lett kész, igaz, a tizennyolc mérkőzésből tíznek így is otthont tudott adni. A labda végül útjára indult 1930. július 13-án. A zimankóban a francia Lucien Laurent szerezte a világbajnokságok történetének első gólját.
A döntőben aztán Argentína is kapitulált, a házigazda Uruguay 4:2-re győzött, újfent bizonyítva, hogy valóban a világ labdarúgásának az egyik legérdekesebb nemzete. Ma már nem vitatja senki, hogy Uruguay tekinthető minden idők első labdarúgó világbajnokának, és 1930-as győzelem sem értéktelenebb a többinél.
Az első világbajnokság részletesebb adatai a döntőről:
| Esemény | Részletek |
|---|---|
| Döntő | Uruguay-Argentína 4:2 (1:2) |
| Helyszín | Montevideo, Estadio Centenario, 80 000 néző |
| Gólszerzők | Dorado (12.), Cea (57.), Iriarte (68.), Castro (89.) - Uruguay Peucelle (20.), Stabile (37.) - Argentína |
| Torna Gólkirálya | Guillermo Stabile (Argentína) - 8 gól |
| Világbajnok Csapat | Ballesteros - Nasazzi (csapatkapitány), Mascheroni - Andrade, Fernandez, Gestido - Dorado, Scarone, Castro, Céa, Iriarte |
A világbajnokság teljes története
Az 1950-es "Maracanazo" - A második világbajnoki cím
Az 1934-es olaszországi világbajnokságra a címvédő uruguayiak el sem utaztak, feltehetően válaszul az európai csapatok 1930-as bojkottjára. Az „uruk” csupán húsz évvel később vettek részt ismét világbajnokságon, akkor, amikor a FIFA ismét Dél-Amerikának adta a rendezést. A II. világháborút követően, 12 éves szünet után rendeztek ismét világbajnokságot. A brazíliai tornán mindössze 13 válogatott vett részt - Magyarország is lemaradt az eseményről. Abban az évben csatlakozott a négy brit szövetség a FIFA-hoz, de a vb-n még csak az angolok vettek részt.
A világbajnoki döntőt - igazából négyes döntő volt, de az a találkozó döntött a vb-címről - a brazilok mai napig nemzeti tragédiaként tartják számon, mivel az uruguayiak hatalmas meglepetésre 2:1-re győztek ellenük a Maracanã Stadionban. Alcides Ghiggia gólja a futballtörténelem egyik legnagyobb meglepetését koronázta meg. Így vált Uruguay kétszeres világbajnokká, megszilárdítva helyét a labdarúgó-történelemben.
Az 1954-es világbajnoki elődöntő - A veretlenségi sorozat vége
Amikor 1954-ben a magyar Aranycsapat a brazilok elleni negyeddöntőből továbblépve az uruguayiakkal találkozott, egy olyan csapat állta az útját a döntőbe vezető úton, amely nemcsak az előző torna megnyerésével dicsekedhetett, hanem azzal is, hogy korábban még soha nem szenvedett vereséget világbajnoki mérkőzésen. Éppen hatvan évvel ezelőtt, 1954. június 30-án az Aranycsapat világbajnoki elődöntőt nyert a világbajnoki címet védő uruguayi csapat ellen. A mérkőzés napján végig esett az eső a városban, a pálya talaja mély és csúszós volt.
Az uruk közül is hiányzott a legtekintélyesebb futballista, az akkor már a 37. évében járó Obdulio Varela, egyik becenevén Gran Capitán, vagyis Nagy Kapitány. Nem játszhatott Óscar Omar „Cotorra” Miguez és Julio César Abbadie sem, mindhárman az angolok elleni, egyáltalán nem szelíd 90 perc áldozataiként kerültek a partvonalon kívülre. A Célestében ekkor is számlálhattak a kortársak legalább négy világklasszist: Roque Máspolit, José Emílio Santamaríát, Juan Schiaffinót és Obdulio Varelát. Kalocsay Géza figyelmeztette a játékosokat, hogy az Aranycsapat történetének egyik legnehezebb mérkőzése vár rájuk. Az is lett, de az elején könnyűnek tűnt.
Czibor hosszan vezette a Kocsistól kapott labdát, aztán lőtt, vagy gurított - mindegy is ma már. Az nem, hogy Máspoli, aki a négy évvel korábbi világbajnoki címnyerés egyik hőse volt, későn vetődött el, s a hasa alatt becammogott a bőr a kapuba. A kapusnak nagyon rossz napja volt: a második gól is a lelkén száradt. A második félidő elején Hidegkuti, ragyogó csukafejessel, megszerezte a második gólt is. A Céleste a hátrány ellenére nem adta meg magát, tagjai nem törődtek bele, hogy olyan történik velük, ami korábban sohasem: kikapnak egy világbajnoki mérkőzésen. A 76. percben Juan Eduardo Hohberg szépített, majd ugyanő a 86. percben ki is egyenlített.
Kocsis Sándor a mérkőzés egyik hőse volt. A folytatásban ugyanis Kocsis két pazar fejessel eldöntötte a találkozót, a magyar válogatott történetének első hosszabbításos mérkőzésének utolsó 2x15 percét. A magyar csapat fantasztikusan futballozott, talán legjobban története során. Nem sokkal maradt el mögötte az uruguayi válogatott sem. Maradva a World Soccernél: a tekintélyes brit magazin ezt a találkozót minden idők negyedik legjobb futballmérkőzésének rangsorolta.
Későbbi világbajnoki szereplések és emlékezetes mérkőzések
A következő találkozásra - ami a hivatalos A-válogatott mérkőzéseket illeti - 1961-ben, Montevideóban került sor. Baróti Lajos chilei világbajnokságra készülő legénysége a szubkontinensen ismerkedett a körülményekkel és ért el az Estadio Centenarióban 1:1-es döntetlent, a gólunkat Solymosi Ernő lőtte. Ugyancsak 1:1-re végződött a két csapat 1962. áprilisi „visszavágója", amelyen az ünnepelt, a nemzeti tizenegytől búcsúzó, az akkori számítás szerint századszor válogatott Bozsik József egyenlített.
Az uruk 1970-ben, Mexikóban is ott voltak, ellentétben a magyarokkal, sőt bekerültek a legjobb négy közé, ahol a brazilok állították meg őket, végül negyedikek lettek. Az Uruguay elleni negyeddöntőben a mérkőzés óriási küzdelmet és 90 perc alatt egyetlen gólt sem hozott. A szabályok szerint következett a hosszabbítás, amelynek elején a szovjet csapat Bisovec révén megszerezte a vezetést. Ám a bíró lesállás miatt nem adta meg ezt a találatot. Ekkor azonban még senki sem gondolt arra, ami a 117. percben következett: minden idők egyik legnagyobb játékvezetői tévedése, vagy ahogyan a Népsport annak idején fogalmazott: egy egészen primitív játékvezetői hiba.
A labda a szovjet kapu mellett, az alapvonal és az öt és feles vonalának találkozásánál kifelé gurult. Ott volt az egyik szovjet védő, Valentyin Afonyin, aki terpeszállásban fedezte a labdát, és nézte, ahogy az a vonal felé gurul, majd átgurul az alapvonalon. Ekkor érkezett meg az uruguayi Luis Cubilla, aki - amolyan minden mindegy alapon - a fél méterrel kint lévő labdát visszahúzta, majd beadott. A kapu előtt helyezkedő Víctor Espárrago pedig gólt fejelt. A holland bíró a legnagyobb döbbenetre megadta a gólt. Ezzel esett ki a szovjet csapat, amely a hátralévő időben nem tudott egyenlíteni. A FIFA később azt közölte, meg sem vizsgálták a szovjet csapat beadványát, mert időn túl esett.
Klubfutball és modern korszak
Ebben a korszakban, a hatvanas-hetvenes évekre leginkább a klubsikerek hoztak dicsőséget az uruguayi futballnak, a két nagy közül a Peñarol (kétszer is) és a Nacional is elnyerte a Világkupát, amelyért a Bajnokcsapatok Európa-kupája és a Libertadores-kupa győztese mérkőzött évről évre. A következő nagy dátum már a mostani generációhoz kötődik: 2010-ben, Dél-Afrikában, a torna legjobb játékosának választott Diego Forlán vezérletével, a vb elődöntőjébe jutott a Celeste, amelynek élén második korszakát töltve, 2006 óta Óscar Washington Tábarez áll.
A Celeste ötödik a világranglistán. A világ legerősebb klubjaiban játszanak uruguayi játékosok, Fernando Valverde a Real Madrid, Luís Suárez a Barcelona, Diego Godín és Matias Vecino az Inter, Edinson Cavani a PSG, Rodrigo Bentancur a Juventus futballistája. Négyen (Cavani, Suárez, Muslera és Godín) már jóval túljárnak a századik válogatottságon, bizonyítva Uruguay állandóan magas szintű hozzájárulását a világfutballhoz.
tags: #uruguay #labdarugo #szovetseg
