A Válogatott gyilkosok kritikája: Klisék, valóság és a 80-as évek hangulata Jason Statham, Robert De Niro és Clive Owen főszereplésével
Vannak magyar címek, melyek a legtöbb jóérzésű embert elijesztik egy film megtekintésétől. A „Válogatott gyilkosok” címet ízlelgetve, már-már a VICO-filmes videótékás korszakot idézi fel Jason Statham egyik filmjének címe. Az ember hajlamos lehet azonnal eltemetni ezt az alkotást - nem csak a cím alapján, hanem talán amiatt is, mert Statham nevével az elmúlt években az egykaptafa akciófilmek fonódtak össze. Ezek közül pedig csak ritkán lehetett olyan gyöngyszemre lelni, mint a csúf módon hanyagolt Banki meló. Nos, a hanyagolt Statham-filmek sorába ezentúl a Válogatott gyilkosokat is be lehet sorolni.
Annak ellenére, hogy a brit színész megkapta maga mellé főszereplőnek Clive Owent és Robert De Nirót, a film még az egyszemélyes Statham-zúzások bevételeit sem érte el. Ha naivak lennénk, azt mondanánk, hogy érthetetlen a nézői apátia, de valójában azért sejthető, hogy sokan annyira nem vevők egy múltban játszódó akciófilmre. Pedig a Válogatott gyilkosok egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy a nyolcvanas években játszódik, ami hatalmas hangulati pluszt jelent.
A történet és a "valóságalap" kérdőjelei
A cselekmény kibontakozása
A Válogatott gyilkosok a visszavonulást választó, de egy utolsó akcióra mégis visszatérő titkosügynök történetének a kliséjét a lehető legklisémentesebben próbálja meg feldolgozni, s ezt jórészt sikeresen is teszi. A film eleve azzal kezd, hogy rácáfol az előzetes nézői elvárásokra, ugyanis sem a plakátok, sem az előzetesek nem árulnak el sokat el a fő konfliktusról, melyben ráadásul olyan karakterek vesznek részt, akik vagy romlottak valamilyen szinten - vagy még romlottabbak. Még véletlenül sincsenek a filmben hősök, sem fehér lovon a képkivágásba belovagoló jófiúk, hiszen a Válogatott gyilkosok is egy olyan világot jelenít meg, ahol egyszerűen lehetetlen tisztának maradni.
A 80-as évek fülledt politikai légkörében Danny Bryce (Jason Statham) hivatásos fejvadász-csapat tagjaként dolgozik, néha az angol kormánynak, néha maszekban, aztán egyszer csak elege lesz a gyilkolásból. Danny barátjával és mentorával, Hunterrel (Robert De Niro) űzi az ipart, csinálják, amihez értenek: jó pénzért gyilkolnak, kockára teszik az életüket. Az egyik eset után Danny úgy dönt, hogy megkezdi a nyugdíjas éveinek letöltését. A munkaszünet azonban csak addig tart, amíg egykori mentora és barátja, a beszédes nevű Hunter - akit Robert De Niro játszik - egy ománi sejk fogságába kerül.
Hunter ugyanis bevállalt egy melót, de a megbízást adó sejket csúnyán át akart vágni, ezért most fogva tartják. Hunter életét csak akkor engedi el a sejk, ha Danny végrehajtja a küldetést. A sejk bosszút akar állni három SAS-katonán, akiket felelősnek tart fiai haláláért. Így aztán Bryce - társai szerint azért, mert senki nem kerülheti el a sorsát - újra munkába áll. Bryce, mint az egyébként a 70-es, 80-as évek konspirációs thrillereiben lenni szokott, politikai darázsfészekbe nyúl.
A történet alapját egy meglepően összetett felállás adja: két olyan csapat kerül szembe egymással, amelyek tagjai valaha a brit különleges erők, az SAS hírhedt egységeiben szolgáltak. Célpontjai a titokzatos brit katonai-szervezet, a SAS (Special Air Service) tagjai, de az igazi konfliktusok elindítóit valahol feljebb kellene keresni. Eközben a másik oldalon ott van Clive Owen karaktere, Spike, aki egy titokzatos háttér hálózatot, a Feather Mennek nevezett SAS-veteránokból álló csoportot védi.
Gyilkos elit (2011) film mozielőzetes HD - Robert De Niro, Clive Owen, Jason Statham
A "megtörtént eset" mítosza és a cáfolatok
A film alapja egy könyv, amit még 1991-ben írt egy Ranulph Fiennes nevű fickó két titkos szervezetről, melyek úgy játszottak a Közel-kelet sorsával a nyolcvanas években. A Válogatott gyilkosok első ránézésre egy vérbő akciófilm, amiben bajszos és barkós angol keménylegények igyekeznek kiirtani egymást, miközben Robert de Niro valahol a háttérben számolgatja a fizetését. A készítők igyekeztek a legelcsépeltebb szlogennel érdekesebbé tenni: igaz történet alapján készültnek hazudják. Ranulph Fiennes tollából származik a történet, bár állítását természetesen a hivatalos szervek cáfolják.
Tény, hogy szolgált a brit seregben és az Ománi Szultánság haderejének is besegített. A gyilkolászás hátterében olaj áll, egészen pontosan egy sejk, akinek a fiait az angol csapatok kinyírták Ománban. Ahol hivatalosan ott sem voltak, de ha igen, akkor sem lőttek senkire, illetve ha mégis, akkor csak önvédelemből, és a királynő védelmében, amiről persze mindenki tudja, hogy humbug, aki ismeri a vietnami háború történetét a megfigyelőkként részt vevő amerikaiakkal.
A film különlegessége, hogy a cselekmény alapját egy Ranulph Fiennes által írt könyv adja, amelyet szerzője évtizedeken át igaz történetként emlegetett. Később azonban a brit különleges erők és a könyvben szereplő valódi családok egy része élesen cáfolta a történet valódiságát. A probléma a történettel csak annyi hogy az író ugyan ügyesen összeszedi a valóság neki tetsző darabkáit, és körít melléjük egy első ránézésre akár még hihetőnek is tekinthető történetet, de az ettől még nem lesz igaz, sőt.
| Kérdés | Ranulph Fiennes állítása | A brit különleges erők (SAS) és családok cáfolata |
|---|---|---|
| A történet valóságalapja | Évtizedeken át igaz történetként emlegette. | „Teljes kitaláció”, „sértő hazugság”, „ízléstelen haszonszerzés”. |
| SAS tudomása a könyvről | A brit sajtó hamar megkérdőjelezte. | Kategorikusan tagadták, hogy akár egyetlen oldalt is láttak volna a megjelenés előtt. |
| SAS katonák halála | A könyv szerint gyilkosság áldozatai lettek. | A valóságban kiképzési balesetekben haltak meg. |
A film erősségei: Hangulat és történet
Mindenképpen elismerés jár a készítőknek, hogy remekül alkalmazzák és használják ki a 80-as évek által nyújtott lehetőségeket és korlátokat. Ezúttal nem csak arról van szó, hogy régi fegyvereket és avíttas járgányokat használnak a szereplők, hanem a kor globális viszonyai és jellegzetességei is fontos szerepet kapnak a történetben. A Válogatott gyilkosok ereje abban rejlik, hogy egy olyan történetet mesél el, amely egyszerre játszik a katonai legendák "romantikájával" és a modern akciófilmek feszültségével.
Akciónak akciófilm ugyan, de nem ész nélküli öldöklésről szól, erőssége pedig nem a lövöldözésekben és egyéb technikai tényezőkben rejlik, hanem valóban a történetben, annak kacifántosságaiban. A Válogatott gyilkosok a visszavonulást választó, de egy utolsó akcióra mégis visszatérő titkosügynök történetének a kliséjét a lehető legklisémentesebben próbálja meg feldolgozni, s ezt jórészt sikeresen is teszi.
Kritikák és gyengeségek
Akciójelenetek és rendezés
Persze szó sincs arról, hogy tökéletes filmmel lenne dolgunk. Azért például nagy kár, hogy a 80-as években játszódó film akciójeleneteinek többsége a The Expendables - A feláldozhatókhoz hasonlóan sok közeli felvétellel és eszeveszetten rángatott kamerával van rögzítve, ami minden, csak nem klasszikus és régimódi megoldás. A filmet rendező Gary McKendry azt hitte, egy akciófilmhez annyi elég, ha a két főszereplő folyamatosan lő, és Schwarzeneggert megszégyenítő beszólásokkal hergelik egymást. Gary McKendry elsőfilmes rendező szeme előtt a kézikamerás akciójelenetek lebegtek, mikor hozzálátott a lövöldözős vagy bunyós jelenetek leforgatásához. Ebben a Bourne franchise képviseli a legmagasabb szintet, ahol már a néző is ott érezheti magát az ütésváltások között. McKendry-nek nem sikerült teljesen felnőnie a feladathoz, de azért korrekt módon megoldotta a dolgát.
A végeredmény engem közel sem fogott meg. Végig olyan érzésem volt, mint ha ezt a filmet láttam volna már, hiába készült valós történet alapján. Az, hogy a nyolcvanas években játszódik, abban nyilvánul meg, hogy mindenkinek új állapotú kocka kocsija van és az ügynökök nem mobiltelefonnal, hanem adóvevővel társalognak.
Karaktermotivációk és a romantikus szál
És bármennyire is tisztelendő a film azon célja, hogy a nézők vélt igényeivel szembe menjen és elmélyítse a karaktereket, de a romantikus szál, illetve keret ily hangsúlyos kiemelése sajnos nem tett jót az összképnek. Hiába van a filmben az erőltetett szerelmi szál, amelyről ráadásul eleinte flashback-ekből értesülünk, mintegy érvelve egy normális élet lehetősége mellett, Bryce karaktere nem akcióhőst igényel. A romantikus szálat szerencsére annyira nem erőltetik (Yvonne Strahovski így nem is mosolyog sokat), még csak az kellene, hogy azt nézzük, hogy Statham szerelmes arccal suttogja maga elé: Szeretlek.
Miközben az alkotók szépen kibontják a komplikált, hatalmi erővonalak mentén működő viszonyokat, a karakterek megfelelően megalapozott motiválásáról elfeledkeznek. Clive Owen büszke, becsületes, nyugdíjazott katona, és persze, hogy sajnálja, amikor a hírekben értesül egykori társainak haláláról, de hogy rögtön fegyvert ragadjon emiatt? Cselekedetét legfeljebb csak az a jelenet indokolja, amelyből kiderül, hogy otthon az asszony nem bánik vele túl jól.
Jason Statham és De Niro figurája bár szajkózza, hogy milyen jól megvan egymással, meg hogy a család is összejár, a bemutatottak alapján olyan közel van egymáshoz, mint két egykori osztálytárs, akik a szalagavató óta csak ritkán találkoznak - ha Statham csak a férfi megmentése kedvéért tér vissza, az elég sovány érv. A legnagyobb gond főszereplőnkkel van: Jason Statham korunk akcióhőse, így nagyon nehéz beleélnünk magunkat egy olyan történetbe, amelynek felütésekor leáll a gyilkolással.
Színészi alakítások és a szereplőgárda
Nagyon kedveljük mindhárom főszereplő színészt. Jason Stathamet mindig is megnéztük volna Hitman-ként, és ez a film adott is rá lehetőséget az előzetes szerint: kopasz barátunk, mint profi gyilkos, nem kímél senkit. Statham a szokásos összeszorított szájú, keveset szóló, de azonnal és erősen ütő csávót hozza, megy előre, mint egy IMF-pénztáros, és mindent elsöpör az útjából, közben olyanokat mond, hogy "én már eleget gyilkoltam" és amikor egy kiskölyköt majdnem fejbe lő hat centiről, kiszáll a buliból, és horgászik.
Jason Statham pedig ismét bebizonyította, hogy nyugodtan lehet olyan szerepeket is bízni rá, melyek szembemennek a sztereotípiákkal. Robert De Niro és Clive Owen neve csakugyan jól cseng, előbbi sajnos nem sokat tűnik fel a vásznon. De Niro-nak nagyon meg sem kellett erőltetnie magát, a Szemtől szemben és a Ronin filmekben meg már bizonyította, hogy milyen jól bánik a fegyverrel.
Nem hivatalos hollywood-i hagyomány szerint az idős, leköszönő félben lévő színész gyakran kap egy jutalomjátékot, amelyben a fiatal trónkövetelő atyai barátját, mentorát alakítja, hogy bevezesse a színészmesterséget szimbolizáló, profizmust igénylő szakma rejtelmeibe. Az amerikai filmtörténet olyan csúcsteljesítményei után - mint a Szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Keresztapa II. - a régóta leszálló ágban lévő Robert De Niro-nak végül Jason Statham jutott.
Összegzés és a film fogadtatása
Ezekektől eltekintve a Válogatott gyilkosok persze teljesen jó film és mivel abszolút rácáfolt mindenféle prekoncepcióra, ezért a tavalyi év egyik legnagyobb filmes meglepetése volt. A filmre sem lehet mást mondani: korrekt. Nem rossz, nem rossz, 60 %-ot meg lehet rá adni, de indokolatlanul hosszú és a második félidőben többször tűnik úgy, hogy mindjárt jön a The End, ám mégse.
A Válogatott gyilkosok a vékony, és hihetetlen történetnél hasal el, amit nehéz ásítás nékül végignézni, a füstös irodákban komoly képpel bólogató, és a szereplők sorsával istenként játszó öltönyös gyökerek láttán pedig kínjában csak röhög az ember. Az ilyen nagyon titkos társaságok a Ludlum- és Follett-regényekben még viccesen komolyak voltak, ebben a filmben viszont nagyjából annyira tűnnek valóságosnak és hihetőnek, mit az áruházi Mikulás.
tags: #valogatott #gyilkosok #kritika
