Az angol labdarúgó-válogatott története: Mérföldkövek és megpróbáltatások

Az angol labdarúgó-válogatott története rendkívül gazdag és tele van emlékezetes pillanatokkal. 2019. november 14-én Anglia az Európa-bajnokságra jutással ünnepelte meg története 1000. válogatott mérkőzését Montenegró ellen. A pályán és azon kívül is gálára készültek.

A történet 1872. november 30-án, a glasgow-i West of Scotland Cricket Groundon kezdődött el, ami november 14-én elképesztő mérföldkőhöz érkezett. Az angol labdarúgó-válogatott 147 évvel ezelőtt, Skócia ellen játszotta az első hivatalos mérkőzését, majd Montenegró ellen következett az 1000. fellépése.

Bár az is igaz, ha lenne rá lehetőségünk és megkérdezhetnénk Charles W. Alcockot, akkor már túljutott volna a millenniumon a háromoroszlános tizenegy. Merthogy Alcock, a modern labdarúgás egyik úttörője 1870 és 1872 között öt meccset is szervezett Anglia és Skócia között, és azokon többek között olyan újítást is bevetett, mint a szünetbeli térfélcsere. Azokat azonban nem ismerték el hivatalosnak, mondván, az azokon pályára lépő játékosok egy része az érvényben lévő szabályok szerint nem képviselhette azt a nemzetet, amelynek színeiben szerepelt.

Az első hivatalos meccs sokkal eseménytelenebbre sikeredett. Hiába a jegyekért fejenként 1 schillinget letevő 4000 lelkes néző, a meccs gól nélküli döntetlennel végződött. Így aztán az első hivatalos angol válogatott gólra a második fellépésig kellett várni. 1873. március 8-án, Skócia ellen azonban mindössze két percig tartott a vágyakozás. Akkor William Kenyon-Slaney már a második percben betalált a skótoknak. Az ő gólját a Montenegró elleni mérkőzés kezdő sípszava előtt még 2187 követte, míg a kapott oldalon 984 szerepel. Az angol nemzeti csapat leggyakrabban 1-1-et játszott - a BBC kimutatása szerint 101 alkalommal.

A labdarúgás eredete és az angol stílus kialakulása

A közkeletű hiedelem ellenére a futball alapjai nem Angliából erednek - még a FIFA hivatalos álláspontja is Kínát teszi meg világelsőnek. De tény, a sport, nagyjából azokkal a szabályokkal és rendező elvekkel, amelyeket ma is ismerünk, a szigetországban született meg a XIX. század végén.

Az angol válogatott története első évtizedeiben többnyire brit ellenfelekkel játszott, és már a kezdetek kezdetén világos játékkoncepció mellett tette le a voksát. Míg Skóciában jobbára a labda földön tartására és a rövid passzokra koncentráltak, addig az angolok inkább a cselekben és a hosszú indításokban - vagyis az egyéni játékban - hittek.

Az angol labdarúgó-válogatott az első hivatalos nemzetek közötti mérkőzését Skócia ellen játszotta 1872. november 30-án: a találkozó gól nélküli döntetlennel zárult. A folytatásban azonban a skótok domináltak a kezdeteknél: az első tizenhárom randevújukból kilencet nyertek meg - az angolok a harmadik találkozón kaptak ki először, igaz, Glasgow-ban 2:1-re. Bár utána valamelyest kiegyenlítettebbé váltak az erőviszonyok, ötvenből 27-szer a skótok győztek. Mindez azonban nem érte traumaként Angliát.

Az 1883-tól megrendezésre kerülő brit háziversenyeken (British Home Championship) a kezdetekben Anglia és Skócia volt a két favorit. Wales 1907-ig, Írország 1914-ig várt az első tornagyőzelmére. Utóbbi abban az évben február 14-én Middlesbrough-ban győzött is Anglia ellen 3:0-ra! Ez Walesnek 1920. március 15-én sikerült először Londonban, ahonnan megdicsőülten és 2:1-es győzelemmel utazott haza.

„Ti itt Angliában olyan stílusban játszotok, amit mi a kontinensen már rég elfelejtettünk. Erővel, de rendszer és technika nélkül” - mennydörögte 1960-ban Helenio Herrera, miután a Barcelona edzőjeként 9-2-es összesítéssel ejtette ki a BEK negyeddöntőjéből a korszak messze legjobb angol csapatának számító Wolverhampton Wandererst. A figyelmeztetésből a szigetországban azóta sem tanultak: úgy tűnik, mintha az angol futball évtizedek óta ugyanazokat a hibákat ismételgetné.

Az „elszigeteltség” vége: az első kontinentális vereségek

Az 1953-as Anglia-Magyarország (3:6) válogatott labdarúgó-mérkőzés előtt is szenvedett kellemetlen vereségeket a futball tanítómesterének tartott angol válogatott. Az pedig ebben a formában mítosz csupán, hogy Puskás Ferencék fosztották volna meg a gárdát a hazai veretlenségétől. Szinte mellékesen jegyezzük meg: legjobbjainktól még korábban is kaptak figyelmeztető pofont, bár a „hathárom” mind közül valóban mérföldkőnek számít.

Az első méretes pofont - értve ezalatt annak utóéletét és visszhangját - az angol futballtörténelemben 1928 májusának utolsó napján Skócia osztotta ki a válogatottnak. A Wembleyben (!) aratott 5:1-es győzelmük után a skótok büszkék voltak arra, hogy a csatáraik milyen okosan használták ki az angolok taktikai gyengeségét, akik nem először hagytak üres területeket a széleken. Egyben nem értették: mikor okulnak mindebből. De még mindig brit ellenlábasokról beszélhetünk.

Nem úgy 1929. május 15-én, amikor a spanyolok Madridban győztek 4:3-ra. Ezt az idegenbeli vereséget az angolok elintézték azzal, hogy a túl erős napsütéshez nem voltak hozzászokva, az pedig elvakította őket, és a pálya talaja is szokatlanul kemény volt. A vereségnek külön pikantériát adott, hogy a spanyol válogatott másodedzője az a Fred Pentland volt, akinek korábban azért kellett elhagynia Angliát, mert forradalmi újítóként nem jutott kispadhoz a megkövesedett filozófiát hirdető edzőkkel szemben.

Jobb híján előbb Franciaországba ment, majd az Athletic Bilbaóhoz került, ahol az addigi hosszú, felívelt labdákra és rengeteg fizikai párharcra épülő - egyébként más angol edzők által meghonosított - játék helyett a passzolásra, a technikára, és a helyes labdakezelésre helyezte a hangsúlyt. Pentland volt az is, aki azt javasolta a spanyol szövetségnek, hogy a délutáni hőségben játsszák a meccset, mert pontosan tudta, ilyen körülmények között az angolok nem fogják bírni a saját stílusuk által megkövetelt fizikai terhelést. Érdekes módon a vereséget nem követte össznépi letargia, sőt, az angol sajtó alig foglalkozott a vereséggel. A figyelmeztető jelek fölötti átsiklást megkönnyítette, hogy 1931-ben a Wembley-be látogató spanyol válogatott megsemmisítő, 7-1-es vereséget szenvedett a Dixie Dean vezette házigazdáktól.

Ebből a szempontból kulcsfontosságúvá vált a regnáló világbajnok olaszokkal 1934 őszén megvívott barátságos meccs. Az angolok úgy értelmezték a helyzetet, hogy egy esetleges győzelemmel bebizonyíthatják, még mindig az övék a világ legkiválóbb csapata, és ha indulnának a nagy tornákon, akkor a címeket is ők nyernék meg. Az olasz csapatban ott volt a zseniális Giuseppe Meazza, Luis Monti, Raimondo Orsi és Giovanni Ferrari is, a kispadon pedig Vittorio Pozzo, a korszak legnagyobb taktikusa ült. A meccs ennek ellenére nem a futballról szólt, hanem valódi összecsapássá vált a felek között: Montit már a második percben hordágyon kellett levinni a pályáról, az angolok pedig elsöprő lendülettel szinte letolták a pályáról az olasz csapatot, és már 12 perc elteltével 3-0-s előnybe kerültek.

A lefújás után aztán mindkét fél a maga szája íze szerint értelmezte a mérkőzés tanulságait: az olaszok azt emelték ki, hogy 88 percig emberhátrányban játszva is simán vissza tudtak jönni a meccsbe, az angolok pedig az ellenfél undorító játékára hivatkozva még azt is kilátásba helyezték, hogy többet nem játszanak barátságos meccset kontinentális csapattal. „A felfogásuk a játékról, és a szabályaik teljesen eltérnek attól, amit mi, angolok alkalmazunk.

Anglia hazai vereségei a „Hathárom" előtt

Puskás Ferencék előtt számos vereséget szenvedett el az angol válogatott hazai pályán is, főként brit ellenfelektől:

1. 1877. március 3., London: -Skócia 1:3
2. 1881. január 18., Blackburn: -Wales 0:1
3. 1881. március 12., London: -Skócia 1:6
4. 1883. március 10., Sheffield: -Skócia 2:3
5. 1887. március 19., Blackburn: -Skócia 2:3
6. 1889. április 13., London: -Skócia 2:3
7. 1897. április 3., London: -Skócia 1:2
8. 1903. április 4., Sheffield: -Skócia 1:2
9. 1914. február 14., Middlesbrough: -Írország 0:3
10. 1920. március 15., London: -Wales 1:2
11. 1922. április 8., Birmingham: -Skócia 0-1
12. 1924. március 3., Blackburn: -Wales 1:2
13. 1926. március 1., London: -Wales 1:3
14. 1926. április 17., Manchester: -Skócia 0:1
15. 1927. november 28., Burnley: -Wales 1:2
16. 1928. május 31., London: -Skócia 1:5
17. 1933. november 15., Newcastle: -Wales 1:2
18. 1936. február 5., Wolverhampton: -Wales 1:2
19. 1938. április 9., London: -Skócia 0:1
20. 1949. április 9., London: -Skócia 1:3
21. 1949. szeptember 21., Liverpool: -Írország 0:2
22. 1951. április 14., London: -Skócia 2:3

Ez tehát már nem brit válogatott elleni vereség, de még a csatornán túl, és ugye ez, ha kevésbé vállalható, azért meg-/kimagyarázható. És valóban: a közvéleményt sem vágta a földhöz. Egy nap híján két évvel később a franciák Párizsban fektették két vállra Angliát, pontosabban kis képzavarral élve ötre (5:2). Az 1934-es közép-európai turnén pedig mindjárt két vereséget is begyűjtött az angol válogatott. Előbb május 10-én Budapesten kapott ki 2:1-re, majd hat nappal később Prágában a csehszlovákoktól ugyanennyire. Ne feledjük azonban: mind a csehszlovák, mind a magyar együttes kora egyik legjobbja volt a kontinensen: előbbi még abban az évben (1934), utóbbi négy évvel később lett világbajnoki ezüstérmes. A nem angol válogatottakból összeverbuvált, de amúgy brit futballistákból álló együttes 1934. március 21-én Sunderlandben nyert Anglia ellen 7:1-re egy nemhivatalos gálameccs keretében.

Igazi ómennek számított ebben az időszakban a május: 1936-ban a tavasz utolsó hónapjában három nap leforgása alatt Ausztria (2:1), majd Belgium (3:2) is legyőzte Angliát. 1938-ban Svájc (2:1), 1939-ben Jugoszlávia (2:1), szintúgy májusban. De még mindig a La Manche-csatornán túl! A hírek, az információk pedig akkor még messze nem úgy áramlottak országok és földrészek között, mint manapság.

A világháború utáni új időszámítás és az 1950-es vb-kudarc

A II. világháború után új időszámítás kezdődött a sportágban is, szinte az alapjairól kellett újraszervezni a klubokat, a bajnokságokat, a válogatottakat. 1949-ben már a svédek is elmondhatták magukról, hogy legyőzték Angliát (ismét májusban, pontosan 13-án 3:1-re), majd ugyanabban az évben Írország nyert 2:0-ra Liverpoolban.

Anglia először az 1950-es vb-n vett részt, de sok köszönet speciel volt a szereplésben. Hiába győzött Chile ellen (2:0), utána kikapott az Egyesült Államoktól (!) és Spanyolországtól is, méghozzá egyaránt 1:0-ra. Az amerikaiaktól elszenvedett vereség után így fogalmazott a The Times: „Az angol válogatott korábban valószínűleg még soha nem játszott ennyire rosszul.”

Az angol szövetség a második világháborút követően feladta a fényes elszigeteltséget, és benevezett az 1950-es brazíliai világbajnokságra. A válogatott - olyan sztárokkal a soraiban, mint Stanley Matthews, Tom Finney, vagy Jackie Milburn - hatalmas favoritként utazott a tornára, a végső győzelmét három az egyhez arányban adták a bukmékerek. Ehhez képest egy szűk győzelmet követően két vereséget szenvedtek el, ezek közül az elsőt a teljesen amatőr amerikai válogatott ellen.

„Nagyon fontos leckét tanultunk Brazíliában. Egy ideje már próbálom megértetni otthon, hogy óriási szükség van edzői teljesítményre az angol futballban. Most, hogy jártam Brazíliában, és láttam, mi történik a világban, csak még erősebben tudom ajánlani a dolgot” - idézte a Manchester Guardian 1950. augusztusi száma a válogatottat kijelölő bizottság - merthogy Angliában sokáig nem létezett szövetségi kapitányi poszt - elnökét, Mr. Rous-t. Azt, hogy az angol futball ósdi felfogása és az alkalmazott taktika felett eljárt az idő, minden addiginál vastagabb vonallal húzta alá az első, kontinentális csapattól elszenvedett hazai vereség.

A „Hathárom" és a felébredés

Az 1953-as november végi mélypontot megelőzte a dél-amerikai szereplés, ahol Argentínával nem bírt az angol válogatott (0:0), a világbajnoki címvédő Uruguaytól pedig kikapott (1:2). Utána azonban kiegyenesedett egy picit. New Yorkban vágott vissza az amerikaiaknak (6:3), a brit bajnokságban, egyben vb-selejtezőn nyert Wales (4:1), majd Írország ellen is (3:1), az Európa-válogatottal pedig - amelyben Kubala László kétszer volt eredményes - 4:4-es döntetlent játszott. Ám a fordulópont az 1953. november 25-i, Magyarország elleni londoni 3:6-os vereség volt.

Ott nem egyszerűen rossz napot fogtak ki a tanítók, ott őket ültették be az iskolapadba, és oktatták igen rendesen a lelkiismeretes tanulókból lett sportági egyetemi előadók. „Tény, hogy az angol futballnak rengeteg tanulnivalója lenne a világ többi részétől” - idézi Jonathan Wilson emlékező cikke a kiváló svéd szakírót, Ceve Lindét. A vereség nem csak hatalmas indulatokat kavart, de ráébresztette az angolokat arra is, hogy túl kell lépniük az évtizedek alatt berögzült, és cáfolhatatlannak hitt dogmáikon - legalább részben.

Az országban megindult a szakmai vita, és elkezdődött a magyar csapattól ellesett taktikai megoldások beépítése az angol futballba. Peter Doherty, a Doncaster Rovers akkori menedzsere például felismerte, hogy a magyar csapat nem a WM-rendszernek megfelelő számozás szerint állt fel a mérkőzésen - ez annál is inkább nagy szó volt, mert Angliában egészen a hatvanas évekig kötelezően az addigra már rég kihalt WM-felállás szerint kellett megjelentetniük az újságoknak a kezdőcsapatokat -, a Manchester City-nél pedig Hidegkuti „hamis kilences” szerepkörét értelmezték újra Don Revie-vel.

Az „angolmagyarral” azonban nemcsak megfújatták a riadót, hanem hosszas magyarázkodás után fel is keltek, majd hozzáláttak az érdemi változtatásoknak. A tanítók elfeledhették végre a felsőbbrendűség érzését, és gyökeresen megváltoztatták a klubok napi edzésmunkáját, a válogatottak kiválasztását, vagy éppen a csapatok taktikáját, amelyhez a tradíciók végett foggal-körömmel ragaszkodtak. De még olyan apróságoknak tűnő, bevett évtizedes hagyományokhoz is hozzányúltak, mint a nem igazán sportolásra alkalmas öltözék, illetve a meccs előtti bemelegítés. Picit megkésve világosodtak meg: húsz-harminc évvel azelőtt kellett volna hasonló szintű változásokat véghezvinniük.

Graham Morse, Sir Walter Winterbottom életrajzírója - egyben veje - igazságtalannak tartja, hogy az általa nagy edzőreformernek tartott apósára úgy emlékeznek, mint annak az angol válogatottnak a szövetségi kapitányára, amely hazai pályán először szenvedett vereséget nem brit együttestől. És nem úgy, mint egy sikeres szakemberre - aki négy vb-n irányíthatta Angliát - és sikeres sportvezetőre, az 1966-os vb-győzelem megalapozójára. A legendás szövetségi kapitány, a „hathármat” is ebben a pozícióban végigasszisztáló Sir Walter Winterbottom később önéletrajzában elismerte: a sportágat tekintve önmagát maximálisan elszigetelve tartó Anglia nem vette tudomásul, hogy a labdarúgás milyen gyors fejlődésen megy keresztül Európában. „Walter már az angol futball fénykorában látta, hogy vége az egyeduralomnak, ha sürgősen nem változtatnak. A magyarok elleni megalázó vereség után már nem kellett mit magyaráznia, mindenki látta, hogy miről beszél, ez így rossz, nem mehet tovább.”

Puskás Ferenc és az ő mágikus magyar társai így változtatták meg végleg az angol futballt, amely korábban is számtalan figyelmeztetést kapott, de mégis megvárta, amíg sokadszorra is a padlóra került. Akkor aztán ki is számolták: korábban hat gólt nem kaptak a Wembleyben. A 7:1-es (szemszögükből 1:7-es) budapesti visszavágó pedig a mai napig fennálló rekordveresége Angliának, amely ráadásul a jugoszlávok elleni 1:0-s belgrádi vereséggel párosult.

Az 1966-os világbajnoki diadal: Alf Ramsey forradalma

1963-ban, az Angol Labdarúgó Szövetség 100 éves fennállása alkalmából rendeztek egy nagy érdeklődéssel várt találkozót a Wembley stadionban. A világválogatott és Anglia csapata ünnepélyesen vonult ki a pályára, Fülöp herceg, az angol királynő férje először di Stefanóval fogott kezet, aki bemutatta a világválogatott tagjait. Olyan kitűnő játékosok kaptak helyet a világválogatottban, mint Jasin, D. Santos, Popluhár, Masopust, Puskás, Eusébió, Gento, Law és sokan mások. A két csapatkapitány, Armfield és di Stefano zászlócseréjével kezdődött a mérkőzés. Ünnepi volt a hangulat a lelátón, amikor a skót Davidson bíráskodásával az angolok kezdték a játékot. Rögtön jó támadást alakítottak ki. Paine, a jobbszélső tört előre, fölfutott egészen a tizenhatos oldalvonaláig, aztán Greaves kapta meg a labdát, remek cselsorozat, majd ballal lőtt, azonban Jasin egészen könnyedén hárított. Már az első percben viharos tapsot aratott Jasin védése. Aztán Smith fejel, Jasin macskaügyességgel hárít. Élete legjobb formájában védett Jasin ezen a mérkőzésen. Aztán a világválogatott támadott, Eusébio tört előre, elesett, fölpattant, lőtt, és Banks is bebizonyította, hogy kitűnő kapus. Élvezetes, színvonalas mérkőzés volt, a százezer néző nyíltszíni tapssal köszöntötte a játékot. Újabb támadás, Popluhár előre fejelt, rövid volt a felszabadító fejes, az angolok előre törtek, Milneé volt a labda, lövés, kiejtette Jasin, de idejében utána tudott még kapni. Pompás védések sorozata után a játékvezető véget vetett az első félidőnek, az eredmény 0:0. A szünetben az egyesített gárdazenekar szórakoztatta a százezer nézőt. A második félidőben a világválogatottban helyet kaptak a cserjátékosok is. Akárcsak az első félidőben, most is az angolok kezdtek jobban. Greaves kapott pompás labdát, betört a tizenhatoson belülre, még a kapust is kicselezte, lőtt, gól. De nem gól. A játékvezető nem alkalmazta az előnyszabályt. Érvénytelenítette az egyébként ragyogó gólt. Szabadrúgás járt az angolok javára. Bizony Armfield, a csapatkapitány is odarohant. A szabadrúgást hárította a világválogatott védelme, de újra az angolok lendültek előre. Óriási kavarodás támadt a tizenhatoson belül, mert Soskics kiejtette a labdát, ott volt Charlton, aztán előretört és Greavesnél volt a labda, és végül Pluskal mesterien becsúszó szereléssel hárított. De érett az angolok gólja. Előre lendült megint az angol csatársor. Greaves előtt volt a labda, bevágta középre, Paine lőtt, gól. 1:0 Anglia csapat javára. Kitűnően játszott az angol válogatott. És közben di Stefáno öregurasan vezette föl a labdát, aztán előre vágta, Puskás kapta meg, aki mesteri szöktetéssel Law felé küldte előre, kiugrott a játékos, lőtt és gól. 1:1. Úgy tűnt, hogy ez lesz a végeredmény is. Az angolok azonban az utolsó percekben mindent beleadnak, Charlton cselez, Soskics kiejti a labdát, Greaves ott terem, lövés, és gól. Anglia válogatottja megérdemelten győzött 2:1-re.

Ramsey a 6-3 alkalmával még játékosként szerepelt az angol válogatottban. Jobbhátvéd volt, és megrögzött konzervatív angol, aki szentül hitte, hogy egy külfölditől semmit nem lehet tanulni a játékról. Ramsey a Tottenhamnél Arthur Rowe keze alatt játszott. Rowe az angol futball kevés innovatív elméjének egyike volt: az 1930-as években abban a Spursben játszott, amelyben a passzjáték hívének számító Peter McWilliam volt az edző, és amelyben olyan későbbi legendás menedzserek pallérozódtak, mint Vic Buckingham - az Ajaxnál és a Barcelonánál is Rinus Michels előfutára - vagy Bill Nicholson. Edzőként Rowe is a passzjáték megszállottja lett, olyannyira, hogy a második világháborút megelőzően Budapesten tanulmányozta a közép-európai stílus jellemzőit. Visszatérve Angliába 1951-ben bajnoki címet nyert, de munkássága inkább sziget volt a tenger közepén, nem sikerült megreformálnia a vaskalapos közeget.

Amikor Ramsey-ből angol szövetségi kapitány lett, tudta, hogy változtatnia kell. A magyar válogatott mellett az 1958-as világbajnok brazil csapat is nagy hatással volt rá, elsősorban a négyvédős rendszer nyerte el a tetszését, de pontosan tisztában volt azzal is, hogy az improvizációra épülő brazil 4-2-4-et nem lehet egy az egyben alkalmazni Angliában. Az 1966-os világbajnokság előtti felkészülési meccseken Ramsey szemmel láthatóan nem találta a csapatát. Próbálgatta a 4-3-3-mat és a 4-2-4-et is, de vagy a középpálya feletti uralmat adta fel, vagy a szélekről nem volt elég veszélyes a csapata.

Az argentinok elleni negyeddöntő előtt végleg a tettek mezejére lépett. A szélsőket (Peters, Ball) visszahúzta a középpályára, egészen Bobby Charlton mellé, az elsősorban védekező feladatokat ellátó Nobby Stiles pedig egy sorral hátrébb lépett, közvetlenül a védelem elé. A portugálok elleni elődöntőben Stiles leradírozta Eusébiót, az angolok pedig 2-1-es győzelmükkel döntőbe jutottak, hogy aztán az NSZK-t is elverjék egy legendás, hosszabbításba torkolló meccsen. Anglia tizenhárom évvel a teljes megsemmisülés után felért a világ csúcsára, ennek azonban ára volt: az új, sikert hozó formációhoz való ragaszkodás azóta is fojtogatja az angol futballt.

Bár jóllehet a BBC szerint több mint 60 trófeával büszkélkedhet az angol válogatott, a tanítómesterek a mindenki által nagyra tartott sorozatok közül csak a világbajnokságot tudták megnyerni, még 1966-ban, a Wembleyben. Mindezek után a poraiból éledt újjá az angol futball, és lett azóta is a sportág egyik meghatározó válogatottja; 1966-ban otthon tartotta a vb-trófeát.

tags: #valogatott #merkozesek #anglia

Népszerű bejegyzések:

• Útmutató sárga virágokhoz
• Szolnoki MÁV futballtörténete
• a párbajtőrvívás világbajnokáról
• Kiemelkedő magyar vízilabdás sportteljesítmények
• a ring sikerei