Az olasz labdarúgó-válogatott és legendás játékosai
Az olasz labdarúgó-válogatott, röviden az olasz válogatott, Olaszország nemzeti csapata, amelyet az Olasz labdarúgó-szövetség (olaszul: Federazione Italiana Giuoco Calcio) irányít. Történetük során négyszer hódították el a világbajnoki címet (1934, 1938, 1982, 2006), emellett kétszer szerepeltek még döntőben (1970, 1994), egyszer harmadik (1990) és egyszer negyedik (1978) helyezést értek el.
Az olasz válogatott első mérkőzését 1910. május 5-én játszotta Franciaország ellen, Milánóban. A találkozót 6-2-re az olaszok nyerték. A csapat legtöbb játékosa az akkori legjobb klubcsapatból, a Pro Vercelliből került ki. Az első nemzetközi siker az 1928-as amszterdami nyári olimpián jött el. Két évvel később rendezték meg az első labdarúgó-világbajnokságot. Az 1930-as vb-ről - melyet Uruguay rendezett - Olaszország több másik európai válogatotthoz hasonlóan visszautasította a szereplést.
Az 1934-es világbajnokság - A hazai diadal
Az 1934-es torna rendezési jogát az olaszok kapták meg. A FIFA 1932-es berlini kongresszusán nem is volt meglepő, hogy a Benito Mussolini vezette Olaszország nyerte el a rendezés jogát. Mussolini a világ pénzét költötte a stadionok és az infrastruktúra gatyába rázására, a hírek szerint a világbajnokság alatt még a vonatok is menetrend szerint jártak, és persze ott volt a nemzeti büszkeség arénába manifesztálódott csimborasszója, a Stadio Nazionale del Partito Nazionale Fascista.
Az 1934-es vébé volt az első, amely előtt selejtezőket rendeztek. Még az olaszoknak is selejtezőt kellett játszaniuk (első és utolsó alkalom), ők a görögöket intézték el, amivel nagy szolgálatot tettek a világnak, mert ha Olaszország nélkül kezdődik meg a 34-es vb, Mussolini inváziós serege másnap partra szállt volna Korfun. Az első mérkőzésen az Észak- és Közép-amerikai térségből érkező Egyesült Államok ellen léptek pályára. A végeredmény 7-1 lett a házigazdák javára.
A selejtezők és a résztvevők
A résztvevők száma és országaik elhelyezkedése a sártekén már valóban világbajnokivá tette az 1934-es eseményt, hiszen négy kontinens is delegált csapatokat. Az Egyesült Államok mellett Brazília és Argentína kelt át a pocsolyán, Afrikából (egy jeruzsálemi kitérő után) Egyiptom érkezett, a többiek Európát képviselték (Ausztria, Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Németország, Magyarország, Olaszország, Hollandia, Románia, Spanyolország, Svédország, Svájc).
Uruguayhoz hasonlóan Olaszország is szinte ajándékba kapta a trófeát, bár a csapatukban korszakos egyéniségek sorakoztak, néhány játékvezető ténykedése annyira részrehajló volt, hogy a vb után hazájuk szövetsége tiltotta el őket. Az első, és azóta is egyetlen világbajnokság volt az 1934-es, ahol a címvédő nem vett részt. Uruguay először is megsértődött azon, hogy az olaszok nem vonszolták át a penneszagú seggüket az ő születésnapi zsúrjukra, másrészt - nem minden alapot nélkülözve - tartottak tőle, hogy a nagy európai klubok elszipkázzák legjobb játékosaikat.
A magyar válogatott szereplése
A magyar válogatott az akkoriban Fogl Károly által irányított Bulgáriát győzte le simán, majd a világbajnokság előtt két héttel a korábban minket mindig legyőző Angliát fogadtuk. A kor legnagyobb játékerejét képviselő válogatottját mindenki bombafavoritnak tartotta, mégis sikerült legyőznünk őket, Avar és Sárosi góljaival 2-1-re nyertünk, így a már akkor is szolid és visszafogott magyar sajtó már a világbajnokság esélyeseként beszélt a mieinkről.
A magyar válogatott bravúros kijutása a világbajnokságra nem hatotta meg a szövetség embereit, akik ráadásul nem tanultak korábbi hibájukból sem, és ismét ott tettek keresztbe a csapatnak, ahol csak tudtak. A vb előtt közvetlenül még bajnoki mérkőzéseken szereplő játékosok szokás szerint fapadon utaztak ki a világbajnokságra, a szállás is ramaty volt, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szövetségi kapitányt, Tóth Potya Istvánt költségkímélés címszóval nem utaztatták ki Olaszországba. A zseniális edző - akinek rengeteg újítás fűződik a nevéhez - itthon maradásának okát későbbi ellenállói tevékenysége mutatta, amit egészen 1944-ig folytatott, és csak azért nem tovább, mert Szálasi nyilasai kivégezték. A válogatottat a Fiorentina, az Inter és a Torino (bizony, ő rakta le a Grande Torino alapjait) edzője, Feldmann Gyula vette át.
A nyolcaddöntőben Ausztriával találkozott a magyar csapat, ennél rosszabbul csak az olaszokkal jártunk volna. Az osztrák lobbinak köszönhetően - Meisl amint megtudta, hogy a belga Baert Luis vezeti a meccset, azonnal Firenzébe utazott, és addig masszírozta a FIFA vezetőit, míg neki nem tetsző bírót jelöltek ki - hazai játékvezető fújta a meccset, akiről lehetett tudni, hogy nem minket fog támogatni, és így is lett. Döntetlennél nem kaptunk meg egy büntetőt, aztán 2-1-re szépítettünk ugyan, de Sárosi gólja után egy perccel Markost kiállították, és az egyébként is kiváló osztrák csapat jutott az elődöntőbe. A mérkőzésről később azt mondták, inkább emlékeztetett utcai ökölharcra, mint futballmeccsre, ami elvben nekünk kedvezett volna, hiszen Toldi például félelmetes testi erejéről volt híres, de a részrehajló játékvezetés miatt nem volt esélyünk. A sérülésektől is tizedelt válogatottat nem bántotta a nép (inkább a vezetőket vették elő), és igazuk is lett, hiszen a 34-es csapatból többen szerepet kaptak a 38-ban ezüstöt nyerő magyar válogatottban.
Az olaszok útja a döntőbe
A negyeddöntőben megismételt mérkőzésen sikerült csak legyőzniük Spanyolországot. A győztes találatot Giuseppe Meazza szerezte. Az olasz-spanyol párharc a világbajnokságok történetének első újrajátszását hozta. A korabeli tudósítások szerint a spanyolok teljesen jogosan dohogtak a kiesés miatt, még a dél-koreai lejtős pályánál is jobban kicsinálták őket. Összesen két meg nem adott góljuk, jogtalanul visszafújt akció és számtalan fordított ítélet kellett ahhoz, hogy Olaszország elődöntőbe jusson, pedig hát szó sem volt arról, hogy önerőből ne lett volna egészen kivételes képességű az olasz válogatott. A kapitány, Vitorio Pozzo óriási csapatot épített, jó barátjától, a Manchester Unitednél szolgáló Charlie Robertstól leste el a fogásokat, a generalissimo később be is vallotta, mindent az angoloktól tanult, amit a játékról tudott.
Az elődöntőben Ausztriát is sikerül legyőzniük, így bejutottak a torna döntőjébe. Az újrajátszás miatt fáradt olaszok elsősorban Pozzo egy zseniális húzásának köszönhetően verték az osztrákokat. Az (argentin) Monti megmihálylódott gatyamadzagként lógott az osztrák csapat lelke, Sindelar farán, így a győzelemhez elég volt az (argentin) Guaita első félidőben elért gólja. A zuhogó esőben, iszonyatos talajon játszott találkozó négy nap alatt a harmadik meccse volt az olaszoknak, a hírek szerint tartottak is nagyon tőle, úgyhogy Mussolini gyorsan csináltatott egy kupát, a Copa del Ducét, hogy ha esetleg kikapnának, akkor is legyen mit átadni Olaszország válogatottjának.
Vb-história, 2. rész: az 1934-es világbajnokság számokban
Az 1934-es világbajnokság döntője
A fináléban Csehszlovákia ellen sokáig 0-0 volt a mérkőzés állása, majd Antonín Puč 76. percben szerzett góljával a közép-európaiak szerezték meg a vezetést. Öt perccel később Raimundo Orsi kiegyenlített. A döntőben óriási csata alakult ki. Az okosan, és nagyon szépen játszó csehek 20 perccel a vége előtt megszerezték a vezetést, majd öt perccel később kis híján mindent eldöntöttek, amikor Svoboda iszonyatos kapufát lőtt. A 80. percben Olaszország Orsi bombájával egyenlített, következhetett a hosszabbítás, és Pozzo magánszáma, amivel beírta magát a futballtörténelembe. A kapitány a hosszabbításra össze-vissza variálta csapatát, elsősorban Guaita és Schiavino helycseréje bizonyult döntőnek, az összezavarodott csehek között előbbi passzából utóbbi vágta be az Olaszország világbajnoki címét jelentő gólt. Meg kell jegyeznünk, az akció természetesen Giuseppe Meazzától indult, akinek igazából már a pályán sem lett volna szabad lennie, miután az 58. percben egy korrekt vesést osztott ki Krcilnek.
A döntő végeredménye: Olaszország - Csehszlovákia 2-1 (hosszabbítás után)
- Olaszország: Combi - Monzeglio, Allemandi - Ferraris, Monti, Bertolini - Guaita, Meazza, Schiavio, Ferrari, Orsi
- Csehszlovákia: Planicka - Zenisek, Ctyroky - Kostalek, Cambal, Krcil - Junek, Svoboda, Sobotka, Nejedly, Puc
- Gól: Orsi (80.), Schiavio (95.), ill. Puc (70.)
Az 1938-as világbajnokság - Címvédés
1936-ban az olasz válogatott részt vett a berlini olimpián. Az elődöntőig gólt sem kaptak (1-0 Egyesült Államok ellen, 8-0 Japán ellen), majd Norvégiát hosszabbítás után sikerült legyőzniük. Az 1938-as világbajnokságon ismét szembekerültek a norvégokkal és megint a rendes játékidőn túl tudták csak megszerezni a győztes gólt. A negyeddöntőben a vártnál könnyebben győzték le a házigazda Franciaországot, majd az elődöntőben Brazíliát. A döntőben az addig magabiztosan játszó Magyarországgal kerültek szembe.
A mérkőzést Párizsban játszották közel 60 ezer néző előtt. A találkozó egy gyors gólváltással kezdődött, Gino Colaussi 6. percbeli góljára a 8. percben válaszolt Titkos Pál. A 16. percben Piola volt eredményes, erre azonban a magyarok nem tudtak felelni, sőt a 35. percben Colaussi második góljával megduplázta az előnyt. 3-1-gyel vonultak félidőre a csapatok. A második félidőben a magyarok valamivel jobb játékot produkáltak, ennek eredményeként a 70. percben Sárosi György góljával feljöttek egy gólra. Több gólt azonban nem szereztek, az olaszok viszont igen: Piola duplája révén végül az olaszok 4-2-re nyertek. A győzelem azt jelentette, hogy Olaszország megvédte világbajnoki címét. Ez egyébként azóta is csak Brazíliának sikerült. Az együttesben ekkor olyan játékosok szerepeltek mint Giuseppe Meazza, Luis Monti, Giovanni Ferrari, Silvio Piola vagy Virginio Rosetta.
Giuseppe Meazza - Az 1934-es világbajnokság legnagyobb egyénisége
Ha valakinek Olaszországban megbocsájtják, hogy az Interből a Milanba, majd onnan visszaigazol, akkor az tud valamit. Giuseppe Meazza tudott valamit: futballozni. A fantasztikus törpecsatár (1,69-ig sikerült feltornáznia magát) a Milanban kezdett, de gyenge térde miatt eltanácsolták, így kötött ki az akkor éppen Weisz Árpád által irányított Interben, ahol egészen elképesztő magasságokba emelkedett. 1932 és 39 között két világbajnokságot nyert, három scudetto porosodik a jogutódok vitrinjeiben, két olasz bajnoki címe mellé három gólkirályi trófea érkezett, 476 meccsén 308 bajnoki gólt szerzett. A középcsatárként, összekötőként és szélsőként is kiválóan bevethető játékos igazi all round csatár volt. Tökéletesen passzolt, minden pillanatban a kapu felé tört, csapattársai imádtak vele játszani. Peppino 53 válogatott meccsén 33 gólt szerzett, egy ország foglalta imába a nevét, a hírek szerint ő volt az első olasz játékos, aki csinos kis vagyont focizgatott össze magának, de aki azt gondolja, hogy még az unokái is ebből dorbézolnak, abban hamis kép él az élére zselézett hajjal pályára lépő zseni magánéletéről. Második világbajnoki címe után néhány héttel megsérült, egy évet ki kellett hagynia, és már soha nem is lett olyan, mint sérülése előtt volt. 69 éves korában, 1979-ben hunyt el.
Saját szövetsége szerint minden idők legprímább olasz labdarúgója nem más, mint az 1910-ben született Giuseppe Meazza. A középcsatár karrierje során megfordult az Interben, a Milanban és a Juventusban is. A válogatottban 53 alkalommal szerepelt, és 33-szor volt eredményes (a magyaroknak hatszor is beköszöntött). A nemzeti csapattal 1934-ben és 1938-ban világbajnok lett, e tornákon három gólt lőtt. Debütálásként rögtön 12 találatot jegyzett a bajnokságban, az Intert 365 mérkőzésen 249 góllal segítette. A háromszoros olasz gólkirály 36 évesen vonult vissza ugyanebből a klubból (némi országjárás után). „Született csatár - vélekedett róla egykori kapitánya, Vittorio Pozzo. - Átlátta a játékot és a szituációkat, pontosan passzolt és kiválóan dobta támadásba társait.” Karrierje vége felé játékos-edzőként tevékenykedett, később vezette többek között az Intert és a Besiktast is. 1952-től egy évig szövetségi kapitány (ezen a poszton egyébként Czeizler Lajos követte). Az Inter és a Milan által használt közös stadion, az egykori San Siro az ő nevét viseli.
Az 1982-es világbajnokság - A harmadik csillag
Az 1982-es világbajnokságon a válogatott nagy nyomás alatt volt, mert ebben az évben volt a fekete-totó botrány, amiben több játékos is benne volt. Így utaztak el Spanyolországba, az első 24 csapatos vb-re. A csoportkörben megint nehezen ment a játék, csak nyögvenyelősen jutottak tovább Lengyelország mögött. Például Kamerun ellen csak 1-1-et játszottak. A középdöntőben így kerültek a halálcsoportba, Argentína és Brazília mellé. Itt valamilyen okból az olaszok teljesen megtáltosodtak. A Diego Maradonával felálló Argentínát sikerült legyőzniük 2-1-re, majd a továbbjutásról a Zico vezette Brazília elleni meccs döntött. Az olaszokat fűtötte a bosszúvágy. Az addig halovány Paolo Rossi mesterhármasával 3-2-re Olaszország nyert. Az elődöntőben Lengyelország volt az ellenfél. Rossi ismét két gólt szerzett. A végeredmény 2-0 lett, így készülhettek az NSZK elleni döntőre.
A döntő Madridban volt a Santiago Bernabeu Stadionban, 90000 néző előtt. A második játékrészben, az 57. percben egy gyorsan elvégzett szabadrúgás után Rossi fejelt egy gólt, mialatt a németek még reklamáltak a játékvezetőnél. Rossi ezzel gólkirály lett. 12 perc múlva, Marco Tardelli lövése is a kapuban kötött ki, 2-0. Tardelli gólörömének képei bejárták a világot. Az olaszok nem álltak le, 10 perccel a vége előtt a csereként beállt Altobelli megszerezte csapata 3. gólját, ezzel pedig eldőlt a mérkőzés. A németek Paul Breitner révén még megszerezték a becsületgóljukat, de ez csak szépségtapasznak bizonyult. Olaszország világbajnok lett harmadszor, 1934 és 1938 után.
Az 1990-es és 1994-es világbajnokságok
Az 1982-es sikert követő 24 évben az olasz válogatott a világ élvonalába tartozott, de tornát nem sikerült nyerniük. 1990-ben Olaszország rendezte a 14. labdarúgó-világbajnokságot. Ekkorra már olyan klasszisok játszottak a csapatban, mint Salvatore Schillaci, és a fiatal Roberto Baggio. A csoportkör ezúttal nem jelentett akadályt, magabiztosan, 3 győzelemmel jutottak tovább az olaszok. Ausztriát és az Egyesült Államokat 1-0-ra, és Csehszlovákiát 2-0-ra verve. A nyolcaddöntőben Uruguayt 2-0-ra győzték le, a negyeddöntőben pedig Írország ellen 1-0-ra sikerült nyerniük, Schillaci góljával. Öt mérkőzés alatt az olaszok egyetlen gólt sem kaptak. Az elődöntőben a címvédő Argentína következett. Schillaci vezető góljára Claudio Caniggia válaszolt. Az 1-1-es rendes játékidőt és hosszabbítást követően tizenegyesrúgások döntöttek. Itt az olaszok kétszer is hibáztak, az argentinok egyszer sem, így Olaszország nem jutott be a döntőbe. A bronzmérkőzésen Anglia ellen volt lehetőség a javításra, amivel ezúttal élni tudtak. 2-1-re nyertek, a gólszerzők Baggio és Schillaci voltak, angol részről pedig David Platt. Schillaci 6 góljával gólkirály lett.
Az 1994-es Egyesült Államokbeli világbajnokságra azonban igen. Az olaszok nagyon lassan lendültek bele, de végül sikerült elérniük a döntőt. Az első meccset elvesztették Írország ellen. Ez volt az egyetlen mérkőzés 1990 és 1998 között, amikor Olaszország vereséget szenvedett vb meccsen. A csoportban hatalmas körbeverés volt, Mexikó, Írország, Olaszország és Norvégia egyaránt egyszer nyertek, vesztettek, és döntetlent játszottak, így mindannyiuknak 4 pontjuk volt. A gólarányok is ugyanolyanok voltak. Végül a több lőtt gól rangsorolt, így Mexikó lett a csoportelső, Írország a második, Olaszország pedig harmadikként jutott be a legjobb 16 közé. Itt Nigéria várt rájuk. Sokáig az afrikai csapat vezetett, de Roberto Baggio a végén egyenlített, majd a hosszabbításban is szerzett egy gólt. A negyeddöntőben Spanyolország volt az ellenfél, itt is az utolsó percekben született meg a győztes találat Baggio révén. Az elődöntő simább volt. Bulgária ellen 2-0, Baggio két góljával. A döntőt Los Angelesben, a Rose Bowl stadionban rendezték. A mérkőzést a magyar Puhl Sándor vezette. A rendes játékidőben és a hosszabbításban sem született gól, így a tizenegyesek döntötték el a világbajnoki cím sorsát. Itt az olaszok ismét alulmaradtak. Baggio kihagyott büntetőjét máig sokan emlegetik.
Az 1968-as Európa-bajnokság és az 1970-es vb döntő
1938 után az Azzurriknak 1968-ban sikerült újra nagy tornát nyerni. Hazai pályán, Olaszországban rendezték az Európa-bajnoki négyes döntőt. Az elődöntőt Olaszország Szovjetunió ellen játszotta. A rendes játékidőben és a hosszabbításban sem született gól, így a szabályok sajátosságainak köszönhetően pénzfeldobás döntött a továbbjutásról. A szerencse a hazaiaknak kedvezett, így készülhettek a Jugoszlávia elleni döntőre. Itt is döntetlen lett a végeredmény a hosszabbítás után, ezúttal 1-1. Mivel nem akarták még egyszer a vakszerencsére bízni a döntést, a döntőt újrajátszották két nappal később.
Két évvel később, 1970-ben Mexikóban került sor a 9. labdarúgó-világbajnokságra. Az olaszok Európa-bajnokként utaztak el a vb-re. A csoportkörben megint gyengébben szerepeltek: mindössze 1 gólt sikerült szerezniük a 3 mérkőzés alatt, igaz az győzelmet ért Svédország ellen. Uruguay és Izrael ellen is 0-0-s döntetlent játszottak és a körbeveréseknek köszönhetően Olaszország csoportelsőként jutott tovább. A legjobb nyolc között a házigazda Mexikó volt az ellenfél. Az olaszok meglepően jól játszottak, és 4-1-re legyőzték ellenfelüket, Riva és Rivera góljaival. Az elődöntőben Nyugat-Németországgal kerültek össze. Ez a meccs az évszázad legizgalmasabb mérkőzéseként vonult be a történelemkönyvekbe. Hamar, a 8. percben Roberto Boninsegna góljával vezetést szereztek az olaszok. A németek sokáig gól képtelenek voltak, a 92. percben, az utolsó pillanatban azonban egy bedobás után Karl-Heinz Schnellingernek sikerült betalálnia. Jöhetett a hosszabbítás. A német bombázó Gerd Müller már a 94. percben betalált, megfordítva a mérkőzés állását. Az olaszok nem adták fel, Tarcisio Burgnich 4 perc múlva egalizált, Riva góljával a 104. percben olaszok visszavették a vezetést, Müller azonban 6 perc múlva újabb gólt lőtt: a 110. percben 3-3 volt az állás. Az olaszoknak nem kellett 1 perc a válaszhoz: Gianni Rivera lapos lövése utat talált Sepp Maier kapujába. Több gól már nem született: Olaszország a döntőbe jutott, ahol a nagyon erős Brazília várta őket ott.
107 000 néző volt kíváncsi arra, hogy eldőljön ki viszi haza a Jules Rimet-kupát. Az a csapat, ugyanis amelyik háromszor elnyerte, az hazavihette örökre. Olaszország és Brazília ekkor egyaránt kétszeres győztesek voltak. A mérkőzést a mexikóvárosi Azték Stadionban rendezték. Brazília Pelé felhőfejesével vezetést szerzett a 18. percben. Bonisegna-nak egy szerencsés góllal sikerült egyenlítenie a 37. percben. A második félidőben azonban a brazilok jó teljesítményt nyújtottak, amivel az olaszok sem tudtak mit kezdeni. Gérson és Jairzinho 5 perc alatt lőttek 2 gólt, ezzel gyakorlatilag eldőlt a mérkőzés. Négy perccel a vége előtt Carlos Alberto egy bombagóllal állította be a 4-1-es végeredményt, így Brazília vihette haza a kupát végleg.
Híres olasz válogatott labdarúgók
Nincs könnyű helyzetben a cikkíró, ha egy olyan gazdag futballtörténelemmel bíró nemzet, mint az olasz, legjobb játékosait kell felsorolnia, pláne rangsorolnia. Némi segítséget jelentett, hogy az Olasz Labdarúgó-szövetség 2008 decemberében nyilvánosságra hozta a maga Top 10-ét, de az itt bemutatottakon kívül is akadnak bőven olyan klasszisok, akiknek megemlítése kellemes emlékeket csal elő az idősebb korosztály tagjaiból.
1. Giuseppe Meazza
Saját szövetsége szerint minden idők legprímább olasz labdarúgója nem más, mint az 1910-ben született Giuseppe Meazza. A középcsatár karrierje során megfordult az Interben, a Milanban és a Juventusban is. A válogatottban 53 alkalommal szerepelt, és 33-szor volt eredményes (a magyaroknak hatszor is beköszöntött). A nemzeti csapattal 1934-ben és 1938-ban világbajnok lett, e tornákon három gólt lőtt. Debütálásként rögtön 12 találatot jegyzett a bajnokságban, az Intert 365 mérkőzésen 249 góllal segítette. A háromszoros olasz gólkirály 36 évesen vonult vissza ugyanebből a klubból (némi országjárás után). „Született csatár - vélekedett róla egykori kapitánya, Vittorio Pozzo. - Átlátta a játékot és a szituációkat, pontosan passzolt és kiválóan dobta támadásba társait.” Karrierje vége felé játékos-edzőként tevékenykedett, később vezette többek között az Intert és a Besiktast is. 1952-től egy évig szövetségi kapitány (ezen a poszton egyébként Czeizler Lajos követte). Az Inter és a Milan által használt közös stadion, az egykori San Siro az ő nevét viseli.
2. Luigi Riva
Az olasz válogatott gólrekordere, akit csak „Mennydörgés”-ként tiszteltek fanatikusai, mindössze 42-szer húzhatta magára a címeres mezt, ám ennyi is elegendő volt számára, hogy 35-ször rezgesse meg az ellenfelek hálóit (ez olasz rekord). 17 esztendősen, 1961-ben mutatkozott be a Legnano színeiben, majd a szezon végén a Cagliarihoz igazolt, és ott is akasztotta szögre góllövő cipőjét, 1976-ban. Egyszeres bajnoka és háromszoros gólkirálya a Serie A-nak, 1968-ben Európa-bajnok (csak a döntőben lépett pályára, de ott ő szerezte az első, a legfontosabb gólt). Az 1970-es világbajnokságon három találattal jeleskedett, az 1974-es tornán viszont csak kétszer léphetett pályára, mindannyiszor „hiába”. 29 éves korában hívta a Juventus, de volt ereje nemet mondani. Sajnos rengeteg sérülés akadályozta tehetsége kiteljesedésében, mindkét lába eltört egy-egy alkalommal. 1976-os combsérüléséből már nem tudott tökéletesen felépülni, két évig reménykedett, de 1978-ban vissza kellett vonulnia. A szárd klubot 315 mérkőzésen 170 góllal segítette, egyesülete később visszavonultatta „Gigi” 11-es mezét. Később sportvezetőként tevékenykedett, többek között a 2006-ban világbajnoki címet szerzett válogatottnál.
3. Roberto Baggio
A nők és a bizonyos kérdésekben másként gondolkodó férfiak által minden idők legjóképűbb olasz futballistájának megválasztott „Roby” Baggio méltán került a lista harmadik helyére, hiszen irányítóként és csatárként is egyaránt világklasszis volt. Klubcsapataiban (Vicenza, Fiorentina, Juventus, Milan, Bologna, Internazionale, Brescia) összesen 291 gólt termelt, a squadra azzurrában, a válogatottban 27-et. Bár volt olasz bajnok és Olasz Kupa-győztes, nem klubkarrierje, hanem a válogatottban nyújtott produkciói révén véste be nevét a sportág nagykönyvébe. Az 1990-es világbajnokságon indult el a világhírnév felé, amikor két gólt is szerzett. A következő vb-n már ötször volt eredményes, amivel ezüstcipős lett, ám a fináléban az égbe lőtte a maga labdáját a tizenegyespárbajban. Igaz, ha ő nincs, már a legjobb 16 között kiesnek. 1998-ban csak Alessandro Del Piero alternatívájaként vitte ki őt Cesare Maldini kapitány, ám Baggio két roppant fontos góllal jelezte, kár még őt leírni, sőt, a franciák elleni kiesés alkalmával volt egy lövése, amely csak centiméterekkel tévesztett célt (a 120 perc után az orosz rulettben az első körben betalált). 1990-ben Európa legjobb U21-es játékosa, 1993-ban Aranylabdát szerzett és a FIFA szerint is ő volt a világ legjobbja. Szinte hihetetlen, de különféle okok miatt Európa-bajnokságon soha nem szerepelt! Karrierje „alkonyán” a Bresciában vezetett le, de egyetlen itteni idényében sem rúgott kevesebbet 10 gólnál. 2004 nyarán vonult vissza, 37 esztendősen, jelenleg az olasz labdarúgó-szövetség technikai igazgatója.
4. Paolo Maldini
Paolo Maldini a mára már kihalt klubhűség példaképe, aki karrierje során egyetlen klubban, a Milanban játszott, és sohasem merült fel komolyan, hogy egy másik klubba igazolna. Nem sok ilyen madár szálldos korunk pályáin! A hátvédnek akár leltári száma is lehetett volna a Giuseppe Meazza stadionban, hiszen tízéves kora, azaz 1978 óta a Milant erősítette. A felnőttek között 1985 januárjában mutatkozott be, 1988 márciusában a felnőtt válogatottban is átesett a tűzkeresztségen. A világklasszis balhátvéd a Milanban több generációval is elért a klubfutball csúcsaira, hiszen ötszörös Bajnokok Ligája- és európai Szuperkupa-győztes, kétszeres Világkupa-első, míg odahaza hétszer volt bajnok szeretett klubjával. A válogatottban 2002-ig 126 mérkőzésen szerepelt, három kontinenstornán és négy világbajnokságon is pályára lépett. A 2004-es Eb-re nem engedte visszakönyörögni magát, 2006-ban viszont megérdemelte volna, hogy az ő nyakába is vb-aranyat akasszanak. Gyorsasága megkoptával a védelem bal oldaláról középre került, és 2007-ben, 38 esztendősen még őt választották meg a BL legjobb védőjének. A válogatott és a Milan (909 tétmérkőzés) szereplési rekordere 2009 tavaszán vonult vissza, mérhetetlenül szegényebbé és szürkébbé téve az egyetemes labdarúgást. Jelenleg azon dolgozik, hogy elhelyezkedjen egy élcsapatnál sportvezetőként vagy asszisztensként.
5. Giacinto Facchetti
Az 1942-ben született és 2006-ban elhunyt Facchetti 634 mérkőzésen szolgálta az Intert 1960 és 1978 között. Akárcsak Paolo Maldini, ő is a hátvédsor tengelyében és bal oldalán érezte jól magát, bár nevelőegyesületében, a Trevigliesében még csatárként tűnt fel. A legendás mester, Helenio Herrera faragott a magas ékből balbekket, de Facchettiből nem veszett ki a csatárvér, hiszen minden idők legtámadóbb szellemű olasz hátvédjeként tartják őt számon a szakértők. A nemzeti tizenegyben 21 évesen mutatkozott be, 1978-ig még 93-szor húzta magára az azúrkék mezt. Az Interrel négyszeres bajnok, kétszeres Bajnokcsapatok Európa Kupája- és Világkupa-győztes, a squadra azzurrával Európa-bajnok 1968-ban és vb-ezüstérmes 1970-ben. Az 1965-66-os idényben 12 gólt szerző játékos három világbajnokságon is szerepelt, és 70 alkalommal húzhatta magára a csapatkaptányi karszalagot a válogatottban (ennél többször csak Paolo Maldini). Olasz védő létére igen sportszerűnek számított, csak egyszer kapott pirosat, miután gúnyosan megtapsolta a játékvezetőt. Visszavonulása után sportvezetőként tevékenykedett az Internél, majd 2004-től haláláig a klub elnöke volt. Bár korábban ez nem volt szokás az egyesületnél, Facchetti 3-as mezét visszavonultatták.
6. Alessandro Mazzola
Az 1942-ben napvilágot látott „Sandro” Mazzola 1960 és 1977 között erősítette a szó szoros értelmében az Intert, míg a válogatottat 1963 és 1974 között szolgálta, mindösszesen 70 alkalommal (22-szer volt eredményes). Édesapja, Valentino Mazzola szintén válogatott támadó volt, 30 esztendősen hunyt el a supergai légi szerencsétlenségben. Bár a kis Mazzola egy 9-1-es vereség alkalmával debütált az Interben, kétszeres BEK- és Világkupa-győztes, valamint négyszeres bajnok lett a nerazzurrikkal. A squadrával 1968-ban Európa-bajnok, emellett 1966 és 1974 között három világbajnokságon is megfordult. Édesapja 1947-ben, ő 1965-ben lett a Serie A gólkirálya, jelenleg egy olasz televíziós csatorna szakértője és kommentátora, valamint külön rovata van az UEFA hivatalos magazinjában, a Championsben.
7. Giuseppe Bergomi
Az Internazionale Maldinije 17 évesen mutatkozott be a klubban, 1980 őszén. 1982-ben már kerettag volt a világbajnokságon, ahonnan aranyéremmel térhetett haza a döntőben kezdőként bevetett jobbhátvéd. Összesen négy vb-n láthattuk őt, még a France ’98-on is pályára lépett. 81-szer szerepelt a nemzeti csapatban, hat gólt szerezve. Klubjában 758 tétmérkőzésen futott ki a gyepre, amíg 36 évesen, 1999-ben vissza nem vonult. 1992-ben kiállították egy Norvégia elleni Eb-selejtezőn, a tornára nem kerüli ki a squadra azzurra, így bűnbaknak kiáltották ki, és ez évekre visszavetette válogatottbeli karrierjét. Visszavonulása után sem tudott elszakadni a labdarúgástól a „Nagybácsi”-ként vagy „Kapitány”-ként becézett Bergomi, hiszen egy olasz televíziós csatornánál helyezkedett el szakértőként és kommentátorként. 2004-ben őt is beválasztotta Pelé a 125 legjobb élő labdarúgó közé.
8. Valentino Mazzola
Az 1919-ben született Mazzola a legendás „Nagy Torino” vezéregyénisége volt, aki 231 mérkőzésen 109 gólt ért el a „szelíd gesztenyék” színeiben. A válogatottban 12 fellépésén négyszer volt eredményes. Messze kora előtt járva az olasz futball első igazi mindenese volt, hiszen kiválóan és keményen védekezett, de príma irányító és gólerős csatár is volt egy személyben. A később öt bajnoki címet szerző Mazzola az Alfa Romeo autógyárának csapatában tűnt fel, majd 1939 és 1942 között a Veneziát szolgálta, innen igazolta le - a Juventus orra elől - a Torino. 1938 és 1950 között nem rendeztek világbajnokságot, így a sors elvette tőle azt a lehetőséget, hogy nekigyürkőzzön a válogatottal a címvédésnek, de ennél sokkal fájóbb, hogy mindössze 30 esztendősen lelte halálát a Torino supergai légi szerencsétlenségében. Gyermeke, Alessandro listánk hatodik helyezettje.
9. Marco Tardelli
A kérlelhetetlen védekező középpályás két korszakos együttesnek is motorja volt: az 1982-es világbajnok squadra azzurrának és az ötszörös olasz bajnok, BEK-, KEK-, UEFA- és európai Szuperkupa-győztes Juventusnak. 1975-től tíz idényen keresztül a Juventusban kereste kenyerét, majd eltöltött két szezont az Internazionaléban, később a St. Gallenben vezetett le. 1988-ban vonult vissza, 33 esztendősen. A válogatottal három világbajnokságon is megfordult, legjobb teljesítményét (honfitársaival egyetemben) az 1982-es, spanyolországi tornán nyújtotta, amikor galaktikus futómennyiséggel, elképesztően fontos mezőnymunkával járult hozzá a vb-aranyhoz, nem mellékesen két gólt is szerzett, az egyiket ráadásul a döntőben - ki feledné az ezt követő eksztatikus gólörömét. A 81-szeres válogatott Tardelli visszavonulása után azonnal felcsapott szövetségi kapitánynak: az olasz U-válogatottakkal nagy sikereket ért el, majd átpártolt a klubfutballba, vezetve a Comót, a Cesenát, az Intert, a Barit és az Arezzót. 2004-ben kinevezték az egyiptomi válogatott élére, de itt sem sokáig húzta. 2008-tól Írországban asszisztenskedik Giovanni Trapattoni kapitány mellett.
10. Paolo Rossi
Némileg meglepő a nagy Rossi tizedik helye a listán, hiszen Paolo mindössze egy nagy tornán futballozott csúcsformában, igaz, akkor egyértelműen neki köszönhették a taljánok a világbajnoki címet. Az 1956-ban, Pratóban napvilágot látott Juventus-nevelésű csatár a Comóban, a Vicenzában és a Perugiában tűnt fel, majd 1982-ben igazolt vissza a Juventushoz. Időközben kapott egy kétéves eltiltást az elhíresült totóbotrány keretében, de nagy szüksége volt rá a válogatottnak, így Enzo Bearzot kapitány kivitte az 1982-es világbajnokságra. A négy évvel azelőtti tornán friss olasz gólkirályként három gólt szerző támadó kissé nehezen lendült bele, hiszen az első négy mérkőzésén momentuma sem sok akadt. Azután viszont mesterhármast szerzett a középdöntő sorsdöntő záró meccsén a brazilok ellen, a lengyeleknek az elődöntőben kettőt vágott, majd az NSZK-nak is beköszöntött a fináléban. Egyedülálló módon a torna aranyérmese, aranycipőse és legjobb játékosa lett, ezt sem előtte, sem utána mondhatta el magáról senki. Természetesen megkapta abban az évben az Aranylabdát is. Ezután a Juventusszal elért a klubfutball csúcsaira, majd 1985-ben a Milanhoz igazolt. Bár még csak 29 éves volt, mindössze két bajnoki gólt termelt, amit a következő idényben csak megduplázni tudott, immáron a Hellas Verona színeiben. A roppant sérülékeny ék 1987 nyarán vonult vissza, 48-szoros válogatottként (ezeken a fellépéseken 20 találatot szerzett). A sportágtól eltávolodva jelenleg építési vállalkozó.
11. Giovanni Rivera
Az olasz szövetség nem is kicsit meglepő módon nem szorított helyet a „tízek” között minden idők egyik legjobb talján támadójának, „Gianni” Riverának. Pedig amikor az 1970-es vb-döntő előtt a brazilok megtudták, hogy Rivera csak csere, azt mondták, hihetetlen, hogy nem játszik a világ második legjobb játékosa. A legjobbnak ugyebár Pelét tartották. Az „Aranyfiú” 1943-ban született, első klubja az Alessandria volt, ahonnan két idény múltán a Milanba került, 1960-ban, és onnan is vonult vissza 1979-ben. A „vörös ördögök” között 527 bajnokin 128 gólt szerzett, a válogatottban 60 fellépésén 14-et. Az 1969-es aranylabdás és 1973-as olasz gólkirály négy világbajnokságon és az 1968-as, olasz győzelemmel végződött kontinensbajnokságon vett részt az azzurrikkal, klubjával pedig mindent megnyert, amit csak érdemes és lehetséges volt akkoriban. Visszavonulása után a Milan elnökhelyettese lett, majd politikusnak állt, bejutott az olasz parlamentbe is.
12. Alessandro Del Piero
„Hogy szerintem melyik Del Piero ideális posztja? Úgy gondolom, hogy Alex nem klasszikus kilences és nem is klasszikus tízes. Leginkább talán kilenc és felesnek mondanám. Igen, ő a világ legjobb kilenc és felese” - mondta róla a francia zseni, Michel Platini, és ezzel nagyon jól megragadta a lényeget: az olasz nők nagy számú kedvence ugyanis középpályásként és csatárként is világklasszis. Az 1974-ben született Alex 1993-ban igazolt a Juventushoz, ma már ő a klub pályára lépési és gólrekordere. A válogatottal az 1996-os Európa-bajokság óta minden nagy tornán részt vett, sikerekben és kudarcban bőven volt része. 1998-ban érte el csúcsformáját.
tags: #volt #valogatott #olasz #labdarugo
