Az álmok megvalósítása: A WBPF/HBPF Európa Bajnokság színpadán

2023 május 20-án került megrendezésre a 12. WBPF/HBPF Európa bajnokság. Az eseménynek Újpest szívében, az UP Rendezvénytér adott otthont, ahol 9 tagország részvételével, 30 kategóriában, 118 nevezett versenyzővel zajlott a megmérettetés. Ezen a rangos eseményen sikerült elindulnom a Sport Physique Gentleman (35+) kategóriában.

Ezzel életem egyik nagy álma vált valóra, ami több mint húsz éve rajta van a bakancslistámon. Egy rövid, körülbelül 10 hetes, de annál keményebb és kihívásokkal teli felkészülés vezetett el idáig.

A sportos gyermekkor és a testépítés felé vezető út

Szerencsém volt, mert szüleim mindig támogattak, ha sportról volt szó. Sok mindent kipróbáltam gyerekként. Ezüst érmet szereztem egy országos ping-pong versenyen, majd versenyszerűen röplabdázni kezdtem Titkos Lajos bácsi (Isten nyugosztalja) szárnyai alatt és általában dobogósak voltunk. Közben megnyertem a városi futóversenyt és 23. lettem az országoson.

Később jött a küzdősport őrület, alapozásnak Taekwondo, majd később a Kick-Box. A Tóth Gábor vezette Combat „D” SC versenyzőjeként legnagyobb sikerem a prágai Európa Bajnokságon megszerzett ezüst érmem. A mai napig talán ez csillog a legfényesebben a polcomon. Voltak alkalmi sportok, mint a kosárlabda, kajakozás, síelés, snowboardozás, de ezek inkább csak röpke fellángolások voltak.

Sportmúltam egy táblázatban

Szakközépiskolás voltam, amikor a Kick-Box karrierem véget ért, majd jött a fősuli és az alkalmi sportolgatás. Sosem felejtem el, amikor pár évvel később megláttam Elek Gabi barátomat, volt szakközépiskolás osztálytársamat az egyik buszmegállóban. Először csak azt vettem és észre, hogy egy nagyon kigyúrt fazon áll ott kapucniban és edzőtáskával a vállán. Beszélgetni kezdtünk és pár héttel rá megvettem az első kondi bérletemet a hajdani SZVESE edzőtermébe. Gabi csúcsformában volt, versenyzett, kő keményen edzett, magával vitt a lendülete.

Sok dolgot megtanultam, leginkább a határaimról, és elhatároztam, hogy majd egyszer, valamikor én is szeretnék színpadra állni. Huszonévesen egy ilyen kijelentés komolytalannak tűnt, mert ahhoz sokkal többet kellett volna beletolnom, de beépült jó mélyen a tudatalattimba. Sok év elteltével, házasság és 3 gyermek nevelgetése közben döbbentem rá, hogy mennyire messzire kerültem én attól a fitt, sportos sráctól, aki voltam. Ültem a számítógép előtt a melóban, hazahordtam a 104 kilós kocatestem és jókat zabáltam.

Ez is egyfajta „boldogság” vagy legalább is a látszata, de a fejemben teljesen más kép élt magamról. 2017-ben egy üzemorvosi vizsgálaton rám ijesztett a doki, hogy zsírosodik a szívem, szigorú diéta és sport a megoldás. Ez a másfél év megmutatta nekem, hogy képes vagyok legyőzni önmagamat, nincs lehetetlen, csak kifogások! Pedig ekkor az én életem sem volt fenékig tejfel, elváltam, felköltöztem Budapestre és elkezdtem felépíteni az életem elölről.

A felkészülés korszaka Boda Balázzsal

A Scitec Gold edzőterem közel volt, kiválasztottam Boda Balázst személyi edzőmnek, aki nagyon szimpinek tűnt és versenyzői múltja is volt. Azt láttam rajta, hogy nem csak mondja, de tudja is. Körülbelül egy év közös edzés után volt egy kis megtorpanás, de mikor visszatértem, akkor már tudtam, hogy most vagy soha. Idén 47 éves leszek, szóval nincs sok időm, ha meg akarom valósítani az álmom. Pár hónap alapozás után elhatároztuk, hogy kitűzünk egy dátumot, keresünk egy versenyt és felkészülünk. Ezzel indult meg a tízhetes, intenzív felkészülés a bajnokságra.

A verseny előtti izgalmak és a helyszíni tapasztalatok

Folyamatosan figyeltem minden hírt, posztot, média anyagot a versenyről és megjelent egy FB post a HBPF oldalán, hogy az elnök úr interjút ad a Sport Rádiónak a versenyről. A megadott időpontban felpattantam a podcastra és élőben hallgattam a rádiót, de csak a fociról volt szó. Írtam egy kommentet a post alá, hogy nem volt interjú, de nagyon kíváncsi lennék rá. Nem hiszitek el, de pár perc múlva Vladár Tamás, a HBPF elnöke rámírt messengeren, hogy csúszás volt, de felvették az adást és máris elküldi nekem! Értitek! Nekem, tök ismeretlenül, szinte azonnal és maga az elnök! Tudom, hogy másoknak ez csak egy képcsatolmány a levélben, de nekem már ez is sokat jelentett.

Életem első tagsági kártyája egy testépítő szervezetnél! WOW:)

A pénteki regisztráció és a közösség ereje

Narcizo póznadrágot vettem a Showtime Stúdióban, ami elég vicces volt, mert minél több nadrágot próbáltam, annál jobban elbizonytalanodtam. Egyszerűen mindegyik szuper jól nézett ki! Péntek délután a helyszínre érve, sorbanállás közben, baromi éhesen és szomjasan fürkésztem az ismerős arcokat. Végre személyesen is megismerhettem az elnök urat, még ha csak egy futó kézfogás erejéig. Ott volt Bognár Gary, aki a barnítást intézte a ProTan színeiben, és több versenyző, akit követek, többek között megismertem Marcit, aki egy nagyon eredményes, fiatal testépítő és igazán jó fej srác. (Szerencse, hogy nem az én kategóriámban indult!) Átvettem a sorszámomat és az ajándékcsomagot, tele szuper cuccokkal, baseball sapi, póló, logózott törölköző, kulacs, tápkieg termékminták, stb. A hölgyek a pultban végig mosolyogtak, szuper kedvesek voltak. Lehet, hogy szentimentális vagyok, de nem az ugrott be elsőre, hogy én itt most vendég vagyok, sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha befogadtak volna egy szuper közösségbe.

Gyors egyeztetés Dunavölgyi Zsolttal a fotózásról, aki egy eszméletlen jó fazon, kedves, készséges, rugalmas, jó humora van és nem utolsó sorban egy király fotós! Ezután már rohantam is haza, mert otthon felejtettem a kikészített főtt rizst, amivel még töltenem kellett volna és már engem zavart a gyomorkorgásom!

Az éjszaka előtti utolsó simítások és a lámpaláz

Nem mondom, hogy sokat aludtam péntek este, egyrészt a lámpaláz miatt, másrészt már hetek óta úgy feküdtem és úgy keltem, hogy a fejemben ezerszer lejátszottam a pózolást és a színpadi mozgást. Vízszintesben az ágyban is zakatolt az agyam és azon kaptam magam, hogy feszítem a hasam, préselem a levegőt, széthúzom a hátam, ide-oda rakom a lábam és fejben pózolok. Rengeteg póz videót megnéztem, minden edzés után gyakoroltam, csiszolgattuk közösen az apró részleteket, néztem, hogyan csinálja Marek Gyuri mellettem, tanácsot kértem tőle, mindig és mindenhol ezen járt az agyam. Ebben a sportban az embert próbáló és kihívásokkal, lemondásokkal teli felkészülés mellett az is baromi nehéz, hogy meg is tudd mutatni a legelőnyösebb pózokban a tested. Hiába vagy izmos, hiába dolgoztál rajta hónapokig, öltél bele időt, pénzt, energiát, ha a színpadon nem látszik. Ráadásul a zsűri lent ül, egy sorban, úgy kell mozognod, hogy mindannyian jól lássák, amit mutatni szeretnél nekik.

A verseny napja: backstage-től a színpadig

Reggel hat körül értünk oda Ritával és megkerestük a backstage-ben a „parkolómat”. Az egész emelet úgy nézett ki, mint egy pláza garázs, csak a földön leszallagozott helyeken nem autók parkoltak, hanem emberek. Egy ilyen kis blokk akkora volt, hogy leteríthetted a polifómodat, lerakhattad a kis motyódat és annyi. Nekem abból a szempontból jó helyem volt, hogy sarokba kerültem, így inkább kikerültek, mint átléptek volna felettem, de ha én ki akartam menni, akkor át kellett vergődnöm mindenkin. Mégis, az egésznek volt egy olyan „nagy család” feelingje, csapatépítő tábor kigyúrt, barna heringeknek!

Első találkozás a színpaddal és a barnítás

Balázs már ott volt, gyorsan be is lógtunk és megnéztük a színpadot. Na ott elkezdett remegni a térdem. Amikor meglátod azt a nagy teret, a reflektorokat, a zsűripultot, az óriási molinókat a logókkal és feliratokkal, a nézőteret, az egyszerre felemelő és ijesztő. Balázs felparancsolt a színpadra, hogy akkor most játszuk el: ide állsz - oda állsz, innen bejössz, ott megállsz, lássuk a pózokat, stb. Fura, de ahogy a deszkákra léptem, a megnyugvás érzése lett úrrá rajtam, valahogy úgy éreztem, hogy „most érkeztem meg”! Kiléptem, pózoltam, meghajoltam, elpróbáltuk az egész rutint párszor. Az érzés kiült az arcomra, mert ő is azt mondta, hogy jól nézel ki, látszik, hogy élvezed, tök magabiztosnak látlak most!

6:30-ra kaptam időpontot barnításra, ott is voltam időben, a ProTan team szuper profin készen is állt. Ezt a részét én most éltem át először és mondhatom, hogy ez tényleg meglepő volt és mulatságos! Bemész egy szűk kis sátorba egy szál alsóban (vagy anélkül, max egy tangában) és helyes lányok, minden oldalról lefújnak festékpisztollyal, mint egy kerítést. Utána jön a hengerezés a hajlatokban és redőkben, majd még egy kis készrefújás. A végén kapsz egy saját kis hengert, amivel visszajárhatsz egész nap „vakolatjavításra”.

Csoportkép és a versenyzőtársak tisztelete

Az első barnítás után bejelentették, hogy csoportkép lesz a színpadon, minden versenyző menjen fel. Amikor gyülekeztünk a színfalak mögött, kezdtem felmérni, hogy kikkel leszek majd egy kategóriában. Én úgy hiszem, hogy bár a színpadon ellenfelek vagyunk, mégis ugyanazt a sportot műveljük, ugyanazokért az álmokért, célokért küzdünk, rengeteget dolgozunk, nagy erőfeszítések, lemondások árán érhetjük el ezeket az álmokat, ezért tisztelnünk kell egymást. Bemutatkoztam és szóba elegyedtünk. Az egyik srác hozzám hasonlóan az első versenyére jött, hát az a beszélgetés elég vicces volt, a világát nem tudta szegény. Elkezdtünk a pózokról beszélni, de még azt is összekavarta, hogy melyik láb és melyik kéz hol van. A színpadra lépve ott álltam aközött a rengeteg szuper versenyző között, zászlók lobogtak, szólt a zene, tapsolt a közönség, fenomenális érzés volt. Már attól a pár perctől, amit a csoportkép alatt a színpadon töltöttem, teljesen leizzadtam és megfolyt a barnító, szóval folyamatosan járkáltam tataroztatni.

A megmérettetés a színpadon

Ezután jött a feszült várakozás a backstage-ben, kis töltögetés főtt rizzsel, pár korty víz, fekvés. Fél tíz körül megjelentek a rendezők és kértek mindenkit, hogy készüljön, mert hamarosan színpadra lépünk. Rohantam is a színfalak mögé, de nagy izgalmamban elfelejtettem, hogy a barnítós kollegina még visszarendelt olajozásra. Mindenki ott pumpált, durrantott, így én is nyomattam a fekvőtámaszt, oldalemelést, karhajlítást kis súllyal, amit csak lehetett az utolsó pillanatokban. A Sport Physique 175+ kategória pózolt a függöny másik oldalán, hatalmas volt az ováció, ami engem is felspanolt. A srácok kitettek magukért, a show down-nál ment a tülekedés, kiabálás, a közönség örjöngött, eszméletlen volt a hangulat!

Az "I" séta és a kötelező pózok

A szívem a nyakamban dobogott, a fejemben csak az zakatolt, hogy jó helyre álljak, feszítsem a hasam, kitartsam a pózokat, ahogy gyakoroltam, az átvezető mozdulatoknál ne billenjek ki… behívták az első versenyzőt a kategóriánkból, egyet előre léptem, a függöny mögül lestem, hogy mi történik. Amint a közönség felé néztem, elvakítottak a reflektorok, de illedelmesen integettem, beálltam a kezdő pozícióba és a jelzésre előrementem elkezdeni a gyakorlatom. Bármennyit is gyakoroltam tükör nélkül, folyamatosan azon kattogtam, hogy minden részlet látszik-e!? Jól állok, felemelem a vállam, feszítem a hasam…?

A kitartásoknál préseltem is a levegőt, a fogam között sziszegtem, ezért egyáltalán nem ment a mosoly, csak ez a bárgyú, de a magabiztosság látszatát keltő vigyor. A gyakorlat végén a színpad szélére álltam, ahol még próbáltam tartani legalább egy laza, de tónusos pózt, de már nagyon elfogyott a levegő, így bele-bele pihengettem.

Reálisan felmérve a helyzetet és látva a versenyzők felkészültségét, gyakorlatát, az első két helyezés sorsa számomra nem volt kétséges. Azt viszont, mint utólag kiderült, jól érzékeltem, hogy a harmadik helyért vagyok versenyben. Miután lementek az „I” séták (így nevezik azt, amikor a színpad közepére állsz, majd előresétálsz és bemutatod a saját pózgyakorlatodat), tudtam, hogy a kihívásoknál még lesz esélyem bizonyítani. Előreszólítottak bennünket, ahol mindenkitől egyszerre kérték a kötelező pózokat. Helycsere ide-oda, majd ismét kötelező pózok. Ekkorra már tényleg nagyon kevés levegőd van, a reflektorok fényében izzadsz, mint az igásló, nem kapsz levegőt, feszíted, ahogy tudod, a végkimerültségig és közben nem érted, hogy a melletted álló srác mozgása miért tűnik annyira könnyednek és természetesnek.

A "Show Down" és a végső pózok

Egyszer csak elkezdtek villogni a fények, felnyomták a basszust és a speaker elüvöltötte magát, SHOW DOWN! Hirtelen azt sem tudtam mi van, ezt egyáltalán nem gyakoroltuk, most mit kell csinálni? Pár másodperc tétovázás után rájöttem, hogy ez az a rész, ahol bármit lehet csinálni, pózolj, amit akarsz, ez az a show elem, amikor egymást lökdösve, tülekedve, vicsorogva dobálják a pózokat a versenyzők. Na hát nálunk nem volt tülekedés, én legalább is örültem, hogy még élek! Az villant be, hogy ha ugyanazt csinálom, mint eddig az uncsi, kellene villantani valamit. Láttam, hogy mellettem röpködnek a páros bicepszek, hát dobtam én is egyet. Majd oldalról, hátulról, pörögtem-forogtam, feszítettem, az egész egy nagy káosz volt, de úgy voltam vele, hogy ez már csak hab a tortán. Végül kiderült, hogy ez már valóban csak a nézők szórakoztatására szolgált, az eredmények ekkorra már megvoltak.

Eredmények és a beteljesült álom

A levonulás után ziháltam, izzadtam, mint az igásló, de rohantam Ritához. MEGCSINÁLTUK!!! Egyáltalán nem voltam képben, hogy amit a színpadon mutattam, az kívülről hogy nézett ki, de a szemében láttam, hogy őszintén büszke rám, ami egy pillanat alatt megnyugtatott. Gyorsan visszanéztem a telefonján a felvételeket és megkönnyebbültem. Sokkal jobban néztem ki, mint gondoltam, az I-séta is jól sikerült, a hátamat még sosem láttam ennyire jónak és bár a hasam volt a kritikus pont, egész ügyesen préseltem, egyes pózokban kifejezetten tagolt volt.

Az ellenfél és a várakozás

Megnéztem a riválisomról készült felvételeket is és megmondom őszintén, hogy akkor megnyugodtam. A felvételek alapján számomra, és a megkérdezettek számára is egyértelmű volt, hogy jobb voltam. A srác teljesen bizonytalanul pózolt, összekeverte a jobb és bal oldalt, a kötelező pózoknál felcserélte a dolgokat. Majd jött a várakozás. Folyamatosan azt latolgattam, hogy megvan-e a harmadik hely? Életem első versenyén, Európa Bajnokságon, 46 évesen, a bronz számomra a legfényesebben csillogó arany lenne! A kategóriámban, a korban utánam következő srác 8 évvel, de volt 12 évvel fiatalabb is! Folyamatosan kérdeztem barátokat, ismerősöket, hogy mi a véleményük és mindenki azt mondta, hogy megvan a bronz, amit egyre inkább elhittem és kezdtem magam beleélni, hogy ennek az álomnak csodálatos befejezése lesz.

A végső helyezés és a tanulságok

Negyedikként, amikor a nyakamba akasztották a tiszteletérmet és átadták az oklevelet, próbáltam leplezni a csalódottságomat. Arra gondoltam, hogy sportemberként, büszkén el kell fogadnom a döntést. Ott és akkor ez az egyetlen, amit tehetek. A szerelmem könnyes szemmel borult a nyakamba, és akkor nekem is sírni lett volna kedvem. Már csak egy dolog volt hátra, a portfólió fotózás Dunavölgyi Zsolttal, ami egy kicsit jobb kedvre derített. Soha életemben nem voltam még ilyen jó formában, megérdemeltem, hogy néhány igazán jó fotóval örökítsük ezt meg. Ahogy ott próbálgattuk a beállításokat, variációkat, egyre jobban ellazultam.

Elérni egy álmot nem könnyű, elsősorban magadat kell hozzá legyőznöd! Arra buzdítok mindenkit, hogy ne várjon addig, amíg én! Az eredménytől függetlenül beteljesítettem életem egyik legnagyobb álmát: „Felállni egy testépítőversenyen a színpadra”, és nem vallottam kudarcot! Az én szememben legalább is nem, mert tudom, hogy mit tettem ezért, honnan hova jutottam. Először is szeretném megköszönni feleségemnek és szerelmemnek Ritának, hogy végig támogatott az álmom valóra váltásában és mellettem állt a felkészülés során.

tags: #wbps #europa #bajnoksag

Népszerű bejegyzések:

• Traditional Hungarian Ice Hockey Helmets
• A Ferencvárosi TC és a Puskás Akadémia FC rivalizálása
• A Ferencváros védője, Miha Blažič
• Az UEFA BL megújult rendszere
• Tehetséggondozás a jégkorongban Boros Norbert példáján