Amikor a foci nem a világ: Gyermekek, sportválasztás és az utánpótlás-nevelés kihívásai

A sport szeretete sokak számára magától értetődő, különösen a futballé, amely generációkon átívelő szenvedély. Azonban nem mindenki osztozik ebben a lelkesedésben, és ez különösen igaz lehet a fiatalokra. Vajon miért van az, hogy valaki egyáltalán nem szereti a focit, miközben a társadalom jelentős része rajong érte? Ezt a kérdést járjuk körül, bemutatva személyes tapasztalatokat és szakértői meglátásokat egyaránt, kitérve a magyar utánpótlás-nevelés helyzetére és kihívásaira is.

Miért nem szeretem a focit? Egy személyes vallomás

Sok ember számára a labdarúgás csupán egy játék, de vannak, akik számára ez a viszony sokkal bonyolultabb. „Miért nem szeretem a focit? Fogalmam sincs.” - kezdődik egy személyes beszámoló, amely rávilágít, hogy a sport iránti érzések sokszor nehezen megfoghatóak. Gyerekként a szerző például szemüveges, kövérkés anyámasszony katonája volt, és eszébe sem jutott, hogy kimehetne focizni. Inkább a tévé előtt töltötte az idejét, ahol a "Lolka-Bolka" is édesebb volt a tudattól, hogy bármikor kimehetne. Bár sok lusta ember is imádja a focit, ez az indok mégis magyarázhatja a kezdeti érdektelenséget.

Ahogy az ember felnő, rá kell ébrednie, hogy létezik egy birodalom, ahová képtelen követni a többieket. Ez egy titokzatos világ, furcsa szavakkal, megmagyarázhatatlan lelkesedéssel és ok nélküli vitákkal. A gyerekek összegyűltek valamelyik padnál, suttogtak szenvedélyesen és boldogan, és olyan szavakat lehetett hallani, mint "vinkli, kötény, beszúrta, szerelés és nyilasi".

A negatív élmények is mély nyomot hagyhatnak. Egy hatéves korban történt eset, amikor egy unokatestvére hasba rúgta egy bőrlabdával, élénken él az emlékezetben. Tornaórákon röhögések és „hagyd el”-kiáltások, a közeledő labda elől való elugrás képtelensége, majd a lerepült szemüveg keresgélése és az éppen aktuális reménytelen szerelem vihogása. „Nemigen tudtam, mi a jó ebben: megizzadunk, tök veszélyes, és úgyse lehet gólt rúgni.”

A televíziós közvetítések sem tudták lekötni a figyelmét. A riporter hangjának, a tömeg zsongásának, a kereplők és egyéb zajkeltők csörömpölésének, valamint az „éjáó”-morajnak valamilyen tompító hatása van, amitől egyszerűen elalszik. Mindazonáltal, a sok hallott információmorzsa óhatatlanul is megragadt az agyban, és néha előfordult, hogy a barátok mulattatására felköhögött egy-egy focis mondatot. Idővel megértette, hogy a foci nemcsak játék, hanem harc is, és valahová tartozás, egy csapathoz, egy mezhez, egy sportlap olvasótáborához. Lehet róla álmodni, meg lehet rajta hatódni, el lehet miatta keseredni. De hiába értette meg mindezt, akkor sem lelkesedett iránta.

Amikor beléje kötnek, hogy „minden rendes embernek fontos a sport, meg a foci! Képtelen vagyok felfogni, hogy vannak ilyen emberek, mint te, akik soha nem nézik!”, düh fakad fel benne. Az ilyen megjegyzésekre legszívesebben azt mondaná: „ki vagy te, pór, hogy ítélkezni mersz halhatatlan lelkemről? Mit számít pár ostoba frizurájú, műveletlen tahó, akik átizzadt szabadidőben, pótcselekvésként kajtatják a bőrlabdát, amikor én azon töprengek, hogy milyen Skócia ősszel, és miért ilyenek a nők, és vajon fiatalok vagyunk-e még, és hogy egyedül vagyunk-e a világban?”

Más emberek nagy eredményeit természetesen tisztelni kell, és büszke is rájuk. „Nagyon ügyes, oké, de nem fogom még hatszor megnézni a tévében, elolvasni az újságban meg a képújságban és meghallgatni a rádióban.” Ha valakinek jólesik átugrani egy lécet vagy kicselezni nyolc embert, egészségére, szép teljesítmény, de nem érez késztetést arra, hogy kövesse. A foci tehát továbbra is rejtélyes dolog marad számára.

Amikor a gyerek nem akar sportolni: A motiváció és a mentalitás kulcsfontosságú

Mi a helyzet akkor, ha a gyermekünk nem a külső körülmények miatt nem szeret sportolni, hanem egyszerűen nem találja benne az örömét? Marosfi Richárd, a Mészöly Focisuli SE utánpótlás vezetőedzője szerint a lényeg a mentalitás. Nem minden gyermek születik focistának, és a legfontosabb, hogy mennyire motiváltak abban a sportágban, amelyet űznek.

Bár az alapképességek - a labdaérzékelés, a játék megértése, a fizikai adottságok - fontosak, Marosfi szerint ezekre kevesebb hangsúlyt kell fektetni, mert ritkán ezek döntik el, kiből lesz labdarúgó. Sokkal fontosabbak a mentális tényezők, mint például a hozzáállás, a motiváció, a játékszeretet, az aktivitás, a versenyszellem és a győzni akarás. Ezekhez később kell társulnia munkabírásnak és jelentős energia befektetésnek is. Mindezek híján elgondolkodhat egy szülő, hogy az adott sportág biztos a legmegfelelőbb-e a gyermekének.

A motiváció hiányának jelei

Amennyiben a gyermekén az alábbiakat látja, miközben focizik, akkor lehet, hogy nincs oda a labdarúgásért:

Fontos megérteni, hogy a helyzet sosem fekete vagy fehér. Egy edző sokat segíthet azzal, hogy visszajelzést ad, észreveszi a motiváció hiányát vagy épp a lelkesedés fellángolását. Előfordulhat, hogy egy gyermek nem mutat kedvet, mégis szereti a focit, ilyenkor figyelemmel és megfelelő pedagógiai érzékkel lehet támogatni őt. A mozgás bármilyen formában fontos a gyermekek életében, ezért a szülőknek érdemes tovább próbálkozniuk, ha egy gyermek idő előtt abbahagyja a sportot, hogy megtalálja a neki való mozgásformát.

A magyar utánpótlás-nevelés kihívásai és fejlesztési lehetőségei

A gyermekek álma, hogy világbajnokok legyenek, vagy a Manchesterben, a Barcában játszanak, éppen olyan valós Magyarországon, mint a világ bármely más pontján. Tehetséges és szorgalmas gyermekekből nálunk sincs hiány. A kérdés az, hogy miért nem vezet az útjuk oda, ahová szeretnének, annak ellenére, hogy sok lemondással jár. A szülők is megérdemelnék a választ, akik időt és pénzt nem sajnálva támogatják gyermekeiket ezen az úton.

Majd 30 éve hallgatjuk a labdarúgás vezetőitől a különböző magyarázatokat: megszűntek a grundok, kevés a gyerek, kevés a pénz, nincsenek pályák, stb. Bár milliárdok folynak el programokra, a fejlődés nem látszik. A legújabb érvelés szerint túl sok az idegenlégiós a hazai labdarúgásban, és miattuk a fiatal tehetségek 17-19 éves koruk körül nem kapnak lehetőséget az első osztályban, így megtörik, megáll a fejlődésük. Az MLSZ tett is lépéseket ez ügyben, ám ha a magyar fiatalok valóban tehetségesek lennének, és itthon nem kapnának játéklehetőséget, akkor elvinnék őket külföldre. Sajnos az a tapasztalat, hogy aki kijut, az ül a padon, vagy szégyenszemre hazakullog.

A rendkívül fontos kiegészítés, hogy a magyar gyerekek 17-19 éves korukra nem tehetségtelenek lesznek, hanem képzetlenek maradnak. Manapság 5-7 éves korban kezd szervezett körülmények között focizni egy kisgyerek Magyarországon, jellemzően heti háromszor másfél órát. A nagy kluboknál 12-13 éves kortól már minden nap van edzés, az akadémiákon pedig 15 éves kortól már napi kettő. A különbség elsősorban a rossz képzésben, esetenként a képzés szinte teljes hiányában, a rossz körülményekben és a rossz versenyrendszerben keresendő.

Hiába lesz tiszta a WC, és gyors a büfében a kiszolgálás, rend a lelátókon, ha a mérkőzésen nem láthat a néző egy szép cselt sem, akkor nem fog kimenni a mérkőzésre. Fontos megjegyezni, hogy nem a stadionokban képzik a játékosokat. Az akadémiák, amelyek 14-15 éves kortól fogadják a játékosokat, jelenlegi állapotukban nem fognak jelentős előrelépést jelenteni. Erre a korra a mozgástanulási folyamatok jórészt lezárulnak, és egy játékosnak már mindent tudnia kellene a labdával, amit egy felnőttnek.

Fejlesztési javaslatok az utánpótlás-nevelésben

A valódi változások alapját az edzők kell, hogy adják. Az edzőképzésre nem lehet bevételi forrásként tekinteni sem az MLSZ-nek, sem az államnak. A diploma megszerzése kerüljön pénzbe, de annak időnkénti megújításáért ne kelljen fizetni. Inkább egy kreditrendszert kellene kidolgozni, ahol a papír érvényességének megőrzéséhez előadásokon, gyakorlati képzéseken vagy külföldi tanulmányutakon kellene részt venni, amelyek nagy része ingyenes lenne.

Az edzőképzés irányítóinak a felelőssége, hogy végre megértessék és elfogadtassák az edzőkkel, hogy az edzések hatékonyságának legfőbb mutatója a labdaérintések száma. Míg külföldön egy 45 perces-egy órás edzésen 500-1000 körül van a gyermekek labdaérintéseinek száma, addig nálunk, jó ha a szokásos másfél óra alatt 2-300-at eléri. Nincs szükség bonyolult feladatokra, minden gyereknél legyen labda, és úgy végezzenek folyamatosan feladatokat, vagy maximum párokban. A játék rendkívül fontos, és 11-12 éves korig sokat segítene a futsal.

Az edzőknek pedagógusoknak is kellene lenniük, és nem kellene a mérkőzést mindenáron megnyerniük. Számukra a mérkőzés arra kell, hogy szolgáljon, hogy az edzésen tanultakat éles helyzetben próbálhassák ki a gyermekek. Minden gyermeket játszatni kellene, azokat is, akik később kezdtek, vagy akik fejlődése lemaradt. Az edzőnek a gyermekeket egyéniségeknek kell tekintenie, és nem szabad csapatként gondolkodnia róluk. Egyéneket neveljenek, ne csapatot építsenek.

A jogszabályi keretek is javításra szorulnak. Az új sporttörvény egyik paragrafusa szerint 18 éves korig az amatőr szerződések hossza maximum egy év lehet, ami hosszú távon jelentős fejlődést hozhat. Az MLSZ 2013-tól eltörölte a bajnoki rendszert az U13-as korosztályig, ami remélhetőleg segít abban, hogy az edzők ne csak az eredményességben és a csapatban gondolkodjanak. Az állami pénzből megvalósuló pályaépítéseket is szabályozni kellene, hogy ne fordulhasson elő, hogy valahol tíz pálya van, máshol pedig egy sem. Mindenhová, ahol utánpótlás-nevelés folyik, építeni kellene egy műfüves pályát vagy tornatermet, mert ahol az nincs, ott telente 2-3 hónapra teljesen leáll a képzés.

A szülőknek is van szerepük: ne próbáljanak beleszólni az edzők munkájába, de mielőtt eldöntik, hogy melyik környékbeli csapathoz viszik gyermeküket, nézzenek utána az ott folyó munkának, és kérdezzék meg az edzőt, mit is gondol az utánpótlás-képzésről.

Amikor a focihoz fűződő viszony megváltozik: Egy tragédia árnyékában

A foci iránti lelkesedés nem mindig tart örökké, és néha drámai események is befolyásolhatják azt. Egy másik személyes történet arról tanúskodik, hogyan tudott megszeretni valaki egy sportot, majd hogyan távolodott el tőle teljesen.

„Kislány koromban vasárnap délutánonként apám és keresztapám szívesen hurcoltak magukkal szülőfalum kopott gyepű sportpályájára, ahol a különböző színű trikóba öltözött, izzadt, fiatal férfiak nekihevülve rúgták a bőrt.” Eleinte nem értette, miért rohangálnak ide-oda a focisták, és miért köpdösik szertartásosan a napraforgómag héját a pálya szélén álló, ordibáló tömegek. A meccs utáni cukrászdai jutalom azonban - sütemény, fagyi, két pohár bambi és egy hatalmas tábla csoki - igen lelkesen vette rá, hogy eljárjon a mérkőzésekre. Hamar megtanulta a legfontosabb szabályokat, tudta, mikor ítél a bíró 11-est, mi a bedobás, a szöglet, a les, a szabadrúgás, és miért vannak a partjelzők. Alig múlt nyolcéves, mikor már teli torokból ordibált a felnőttekkel együtt.

Az 1966-os angliai világbajnokságon a magyar válogatott csodálatos játékkal, 3:1-re győzött a címvédő brazilok ellen, és bejutott a legjobb négy közé. A zsúfolt szobában, a sörszagú férfiak között, a gólok és a kiürülő sörösüvegek számával egyenes arányban emelkedett a hangulat. „Szurkolói életemben” ez volt az első igazi vízválasztó. Ettől kezdve, ha csak tehette, mindig nézte a televízióban a focit, vagy hallgatta a rádióban a közvetítéseket, és izgult a választott csapatáért.

Azonban a sors közbeszólt. A 80-as évek közepén, amikor fia negyedik osztályos volt, gyermeknapon a fiúk focizhattak az általános iskola melletti „nagy” pályán. A szerző aznap ügyeletes volt, és hazafelé jövet tudta meg, hogy fia legjobb barátja, akivel pár órája még együtt rúgták a labdát, már nem él. Játék közben felcsimpaszkodott a futballkapura, az felborult, és éppen a fiúra esett, nyakcsigolyáját törte. „Az nem lehet…, ugye anya nem halt meg, csak megsérült, és… és meggyógyul majd?” - nézett rá reménykedve a gyermek. - „Igaz, hazaküldtek mindenkit, amikor Lalira ráesett a kapu…, de én még láttam, hogy Varga doktor bácsi azonnal szaladt a sportpályára, és… és… biztosan tudott valahogy segíteni” - kiabálta kétségbeesetten, könnyein keresztül. Ettől fogva soha többé nem nézte a tévében a focit. Azóta meccsre sem jár, és egyik csapatnak sem szurkol.

tags: #13 #eves #vagyok #es #nem #szeretem

Népszerű bejegyzések:

• A Porto és a Liverpool Bajnokok Ligája-története
• Mélyebb elemzés a PSG transzfereiről
• Grundfos Tatabánya KC menetrendje és a Junior Válogatott programja
• A játék öröme a csocsóval
• Nagykanizsai Zrínyi-napok programja