A magyar foci története és jelene: Az első rúgásoktól az Aranycsapatig és tovább

A magyar labdarúgás története hullámvölgyekben és sikerekben gazdag, manapság pedig az apróbb sikereknek is örülni kell, amikor egy stabil teljesítménnyel esetleg torna résztvevőkké válhat a nemzeti csapat. A foci 1875-ig szinte ismeretlen volt a Magyarországon, illetve akkor még Osztrák-Magyar Monarchia magyarok lakta területén. Szépen lassan elkezdtek megalakulni a különböző egyesületek, ahol először amatőr szinten játszottak mérkőzéseket egymás ellen.

A kezdetek és a labdarúgás elterjedése (19. század vége - 1900-as évek eleje)

A 19. század végén a polgárosodó budapesti fiatalság nagy része bérházakban élt, egészségtelen, szűk lakásokban. A városi falak közé szorult gyerek kirobbanó mozgásvágya jelentette azt a már megmunkált talajt, amelybe csak bele kellett vetni a magot, hogy kihajtson. Ez a mag a futball labda volt. Az első igazi labdát Löwenrosen Károly hozta haza Angliából, s ő rendezte a Pékerdőben - a mai Hungária körúton, körülbelül az MTK pálya helyén - az első meccset. A Rókus kórház alkalmazottjai állítólag 3-0-ra győzedelmeskedtek a Főműhely vasutasai ellen.

A futballtörténeti esemény 1896. november 1-én zajlott, a mérkőzést 300 néző tekintette meg. Érdekessége még, hogy a meccset 25 cm-es hóban játszották, ezért a játékosok csizmában küzdöttek. A mintegy 20 perces „rugdosódás” eredményei között 3 bokatörés is szerepelt. A résztvevő felek még nem voltak tisztában a labdarúgás pontos szabályaival. A számukra furcsa labdát minden rendszer nélkül rugdosták, dobálták egymásnak.

A sportág már korábban sem volt ismeretlen Magyarországon. 1879-ben Molnár Lajos szakmunkát írt, melynek egyik fejezete a futballról szólt. A magyar labdarúgás kezdetét hivatalosan 1896 decemberétől számítják, amikor a BTC tornatermében Ray Rezső elmagyarázta a sportág szabályait a jelenlévő tornászoknak és atlétáknak. A bőrlabdát fia, Ray Ferenc és Stobbe Ferenc hozta Svájcból, akik korábban már angol csapatokban is futballoztak. A labdarúgás gyors terjedése azzal magyarázható, hogy olyan csapatjátékról van szó, melyben jelen van az összetartozás érzete, de az együttes, kollektív teljesítmény mellett az egyéni cselekedet fontossága is megmarad.

A futballkapu megfelelt a várkapunak (az angol goal szó kaput jelent), amit mindenáron meg kellett védeni, illetve be kellett venni. A csapatszellem, a bajtársiasság, valamint a mérkőzés előtti elszánt arcok, mind a középkori ütközetekre emlékeztettek. A labdarúgást egyébként is férfihoz méltó foglalatosságnak tartották, a csapatokat erős atléták, tornászok alkották, akik gyorsak és erőszakosak voltak: lerohanták és elnyomták az ellenfelet. Ez jellemezte a BTC stílusát is, kezdeti sikerességük is ennek köszönhető.

Hivatalosan 1897. február 7-én alakult meg az ország első labdarúgó csapata, a Budapesti TC. Elnöke Ottó József volt. Az első edzést pedig rögtön a megalakulás után egy nappal tartották, a Millenáris pályán. Az edző Ray Ferenc volt, aki svájci tanulmányaiból hazatérve hozott egy igazi angol futball-labdát.

1897 januárjában megalakult a BTC első labdarúgó csapata. Az első igazi futballmérkőzést 1897. május 9-én, a Millenárison rendezték előre meghirdetett időpontban, rendes felszerelésben és a labdarúgás szabályai szerint. A BTC kék-fehér és piros-fehér csapatainak küzdelmét, a kék-fehérek nyerték 5-0-ra. E mérkőzés alapján kívánta Ray kapitány kiválasztani a bécsi Cricketerek ellen fellépő együttest. A végig szakadó esőben lezajlott mérkőzést kb. 100 néző tekintette meg, köztük számos előkelőség és fiatal hölgy is.

A mérkőzések nagyon kemények voltak, de ezt természetes velejárójának tekintették a férfias küzdelemnek. A taszítások és lökések, illetve egymás felrugdalása tette izgalmasabbá a közönség számára a mérkőzést. A futball a társadalom minden rétegéből fiatalok tízezreit hódította meg, amellett „nemzeti erőt növelő testi kultúrának” tekintették. A labdarúgóélet vezetője ekkoriban Iszer Károly volt. A BTC-nél egyszemélyben játékos, intéző, szertáros, edző és elnök, sokat segített a többi futball-klubnál is. A BTC első riválisa a Műegyetem csapata volt, miután a főiskolások körében is egyre népszerűbb lett a labdarúgás.

A fokozódó népszerűségnek is köszönhetően aztán 1901. január 19-én megalapították a Magyar Labdarúgó Szövetséget. A bajnokság mellett ezzel párhuzamosan nemzeti válogatott is verbuválódott, akik első nem hivatalos mérkőzésüket önmaguk ellen játszották, hiszen egy A és egy B csapat mérte össze erejét, ahol utóbbiak nyertek 4-3-ra. A még mindig nem hivatalos nemzetközi mérkőzéseket a válogatott brit profi és amatőr csapatok ellen játszotta. Például 1901. április 11-én a válogatott egyik ellenfele a Richmond AFC volt, akiktől 4-0-ra kikaptak, majd ezt követően az angolok öt nap alatt megverték többek között a BTC és a Műegyetemi FC csapatát.

A valóban hivatalos nemzetközi debütáló mérkőzést 1902. október 12-én rendezték meg az osztrák válogatott ellen. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy az osztrák csapat számára is ez volt az első hivatalos mérkőzés, ami azonban csak 1908-ban kapta meg ezt a státuszt. Legelőször Magyarország az osztrákok ellen lépett pályára 1902-ben, de már ekkor is a meggypiros szín határozta meg mezeinket. Ezt követően a fehér mezek is hamar előkerültek váltódarabokként, mindez pedig azóta is végigkíséri nemzeti együttesünk történelmét.

A Horthy-korszak labdarúgása és a politika

A két háború közötti korszakból a legtöbbünknek valószínűleg csak egy-két név, esemény rémlik. A Titkos-Zsengellér-Sárosi-trió még mondhat valamit, de kár tagadni: a hazai futball ezen időszakát többé-kevésbé elfelejtettük. Pedig ekkor kezdtek a magyar játékosok és edzők külföldre vándorolni - több esetben ismert, nyugati klubok legendáivá váltak. Sárosi Györgyöt nevezhetjük a „magyar futball doktorának” is: a profi pályafutása alatt jogi végzettséget szerzett. Pályafutása után edzőként folytatta Olaszországban, ahol 1952-ben a Juventusszal a bajnoki címig jutott.

A politika igazán az első világháború után fedezte fel a sportot. A Horthy-rendszer futballpolitikája mögött két főbb mozgatórugót fedezhetünk fel. Egyfelől: ez az időszak a trianoni revízió szellemében telt. A sportokra ezért általában véve úgy tekintettek, mint egy testedzési lehetőségre, ami végső soron a katonai szerepvállalásra készíthet fel. A sport révén erősítették a katonai erényeket, mert eljöhet az idő, amikor próbára tétetik a nemzet. Ez az attitűd érthető volt, hiszen a haderő fejlesztését csak nagyon szűk keretek közt lehetett végezni a trianoni békeszerződés miatt, a sportpolitika így egyfajta lepelként funkcionált, amely mögött a férfinépességet fizikailag fel lehetett készíteni egy háborús helyzetre. Nem véletlen került ez a terület Klebelsberg Kunó kezébe. A kultuszminiszter a sportot mélyen becsatornázta az oktatásba, ezzel pedig nemcsak a két világháború közötti, de a második világháború utáni sikereinket is megalapozta.

A futball tehát egyrészt megtette azt, amit a hadseregen keresztül nem lehetett megoldani. Ezenkívül konszolidációs feladatot is ellátott. A tanácsköztársaság réme mindvégig a rendszer szeme előtt lebegett: a munkásságot valahogy depolitizálni kellett. A futballra ezért úgy tekintettek, mint egy társadalmi szelepre: ha azzal le lehet kötni a munkásosztály figyelmét, akkor megnyílik az út ahhoz, hogy a jobboldali vezetéshez lojális állampolgárokká váljanak.

A professzionalizálódás kora

A szabadidős tevékenységen túl megindult a korszakban a játék professzionalizálódása. 1926-ig hivatalosan kizárólag amatőrbajnokságok voltak hazánkban: elvileg a játékosok nem kaphattak fizetést. A futballistáinkat viszont ekkoriban sem kellett félteni a szegénységtől. A gyakorlatban ugyanis inkább egy álamatőr szellemiség uralkodott a hazai labdarúgás legmagasabb szintjein. A másodosztálytól kezdődően volt úgynevezett meccspénz, a csapatok támogatói pedig a jólismert „szervusz, kérlek” módszerrel gyakran elintézték, hogy magas fizetésű állásokat kapjanak a futballisták. Részben emiatt, részben a rendszer antiszemita retorikája miatt megindult a magyar sztárlabdarúgók kiáramlása az országból. Sokat elmond a játékosmigrációról, hogy az első professzionális osztrák bajnokságot 1925-ben a Hakoah Wien nyerte, soraiban hat budapesti zsidó származású játékossal.

A sportlétesítmények fejlesztésével egy időben megjelent a nagyobb érdeklődés is a labdarúgás iránt, a többezres nézősereg megszokott látvánnyá vált a korszakban. A professzionális labdarúgócsapatok nálunk 1926-ban jelentek meg: ekkor huszonnégy klub vált hivatalosan profivá. E körbe már beletartoztak a vidékiek, hiszen a PLASZ (Professzionális Labdarúgó Szövetség) országos lefedettségű volt. Az első osztály tíz csapattal indult: kettő volt köztük vidéki: a szegedi Bástya és a szombathelyi Sabaria. A klubok pedig lassan elszakadtak a monarchiabeli egyletjellegtől: cégesíteni kezdték őket.

A korszak másik fontos fejleménye, hogy megjelentek a hivatalos, nemzetközi klubbajnokságok. A mi térségünket a Közép-Európai Kupa foglalta magába, magyar, osztrák, csehszlovák, jugoszláv és olasz klubok vettek benne részt. A magyar csapatok itt sem vallottak szégyent: a professzionalizálódás jót tett a nemzetközi versenyképességnek. A hazai bajnokságokban megjelentek új győztesek. 1930-ban, megszakítva az MTK és a Fradi negyedszázados rivalizálását először tudott nyerni az UTE. Sőt ebben az évben - először - európai szinten megrendezték a Bajnokok Tornáját, ahová tizenhat európai bajnokság legjobb csapatait hívták el. Az Újpest ezt a tornát is megnyerte: a döntőben a Slavia Prahát iskolázták le 3:0-val.

A korszak hazai versengéseit a Fradi dominálta: a csapat 1926 és 1941 között hét bajnoki trófeát szerzett. A sikert többek között annak köszönhette, hogy a pénzügyi lehetőségei a legbőségesebbek voltak: a klub költségvetése elérte e félmilliárd koronát. Emellett a politikai beágyazottsága is a zöld-fehéreknek volt a legjobb: a klub elnökeként Springer Ferenc tevékenykedett, aki neves ügyvéd és országgyűlési képviselő volt. Az egyre inkább jobbra mozgó rezsim a Fradit tekintette „nemzeti” klubcsapatnak, ez pedig a szimbolikus térben is leképeződött. Közben a zöld-fehérek legfőbb riválisait a politika igyekezett féken tartani. Az MTK nevét hamarosan Hungáriára változtatták az új rezsim szelleme szerint, de a zsidótörvényektől viszont ez sem mentette meg őket. 1939-ben a klubot kormánybiztos irányítása alá vonták, majd a következő évben feloszlatták. Az angyalföldiek (Vasas) a betiltást elkerülték, de 1944-ben ők is kaptak a nyakukba egy miniszteri biztost. Az első vidéki bajnokcsapat, a Nagyváradi AC 1944-ben nyerte meg az utolsó bajnokságot, amit a világháború idején végig lehetett játszani.

Nemzetközi rivalizálás és az 1938-as világbajnokság

A válogatott számára az osztrákok a Horthy-korban is az egyik legfőbb riválist jelentették. Bár a mérlegünk pozitív maradt velük szemben, az egyik legfájóbb vereséget tőlük szenvedtük el: az 1934-es világbajnokság negyeddöntőjében a sógorok állították meg a nemzeti tizenegyet. A mérkőzést a Nemzeti Sport szerint meglehetősen durva játék jellemezte.

A húszas évek közepére viszont megjelent egy új kihívó: Olaszország. A sikerkovács egyértelműen Vittorio Pozzo szövetségi kapitány, aki a Meazza-Ferrari-duóra építve megalkotta az úgynevezett catenaccio játékrendszert. Már nála megfigyelhető az a szemlélet, amit ma is, időnként túlságosan általánosítva „olaszos” futballnak hívunk: felértékelődött a védekezés és a középpálya, a támadások vezetését pedig három gyors csatárra bízta Pozzo mester. Az olaszok védőmunkája kemény volt, helyenként a sportszerűség határait súrolta, kellemetlen pillanatokat okoztak az ellenfeleknek. A magyar csapat ezt először 1928-ban tapasztalhatta meg, a Stadion Nationale megnyitóján, ahol az olaszok 4:3-ra győztek.

Az olasz válogatott a magyar csapat nemezisévé vált: dominanciájuk még az 1938-as világbajnoki döntőben is kitartott. Ez volt az első alkalom, hogy hazánk válogatottja eljutott a fináléig, azonban az azzurikkal nem tudtunk mit kezdeni, Pozzo fiai 4:2-re nyertek. A Nemzeti Sport arról írt a mérkőzés után, hogy az olaszokat már tizenhárom éve nem tudjuk megverni. Az igazsághoz tartozik, hogy az olasz csapat akkoriban tényleg a világfutball legjobbja volt: négy évvel korábban is ők diadalmaskodtak a világbajnokságon.

A Horthy-korszakból még egy rivalizálást érdemes kiemelnünk: Németország szintén a kontinentális futball elitjébe tartozott. A Nationalelf történetét ekkoriban beárnyékolta a politika: a náci rezsim hasonlóan tekintett a sportra, mint Mussolini. 1936. március 15-én a budapesti mérkőzésre kivonult a magyar politikai elit színe-java, többek közt Gömbös Gyula miniszterelnök is, aki 3:2-es magyar győzelmet jósolt a félidőben. A mérkőzés valóban 3:2-es magyar győzelemmel zárult. A magyar labdarúgást a Horthy-korszak utolsó éveiben kétségkívül elragadta az a politika, amely végsősoron világháborús vereségünkhöz vezetett. A klubcsapatok ellehetetlenítése, a sport propagandacélú felhasználása mind beárnyékolja az időszakot.

Az Aranycsapat korszaka (1945-1956)

A magyar labdarúgás komoly megrázkódtatással élte meg a második világháborút. A harcok közepette szervezett „hadibajnokságok” után, a romok eltakarításával egyidőben újból megkezdődhettek a szervezett bajnokságok. 1945 és 1948 között tanúi lehetünk a magyar futball újjáéledésének: a játékosok lassan visszaszerezték régi formájukat, a csapatok erősebbek és szervezettek lettek. A hatalomra kerülő kommunista vezetés lehetőséget látott a labdarúgásban, mint népszerű médiumra. Úgy vélték, hogy a sportklubok - különösen a futball képviselői - sikerei hozzájárulhatnak a Párt támogatottságához. Ezért megkezdődött a hagyományos csapatok (FTC, MTK) átszervezése (ÉDOSZ és Textiles néven), valamint „új” együtteseket alakítottak ki. Utóbbira tipikus példa a Honvéd megszervezése és irányítása volt. Rövid időn belül ebben a csapatban találhatjuk a későbbi magyar válogatott - az „Aranycsapat” - magját, több játékost katonai rangban. Ehhez szükség volt a magyar labdarúgás centralizálására és egységes irányítására.

Sebes Gusztávot 1949. január 6-án választotta meg a Magyar Labdarúgó Szövetség a magyar válogatott kapitányának. Ő hét célt jelölt ki a magyar labdarúgás elé, úgy mint átszervezés, egy állandó csapat kiállítása, a következő olimpia (1952) megnyerése, Olaszország legyőzése (itthon és az olaszok otthonában), győzelem Londonban az angolok ellen, az Európa Kupa megnyerése, illetve az 1954-es világbajnokság aranyérme. A magyar válogatott sikerszériája 1950 június negyedikén kezdődött Varsóban, ahol 5:2 arányban győzték le a lengyel válogatottat. Ez volt a „verhetetlenségi széria” kezdete, amely egészen az 1954-es világbajnoksági döntőig tartott.

Sebes kapitányságának elején a válogatott több kisebb-nagyobb győzelmet aratott a környékbeli csapatokkal szemben. A győzelmek után újabb erőpróbának tekintették az 1952-es olimpiát. Az ide utazó nemzetek felfogása eltérő volt: a magyarok igyekeztek legjobb csapatukat küldeni, míg másik (például az olaszok) „amatőrnek” mondott játékosoknak is lehetőséget kívántak biztosítani. A magyar válogatott mindegyik mérkőzését megnyerve (Románia ellen 2-1; Olaszország ellen 3:0, Törökország ellen 7:1, Svédország ellen 6:0) jutott el a döntőig. Az olimpiai döntő a Helsinki olimpiai stadionban zajlott 60 ezer néző előtt, ahol azzal a jugoszláv csapattal találkoztak, mely a nyolcaddöntőben győzte le a szovjet válogatottat. Sokáig úgy tűnt, hogy a két csapat nem bír egymással, de előbb Puskás (70. perc) majd Czibor (88. perc) góljaival a magyar válogatott lett a győztes. Az 52-es helsinki olimpia a magyar labdarúgás első nagy sikere volt a magyar labdarúgás története során.

Az "Évszázad mérkőzése": Anglia - Magyarország 3:6

A svédek elleni olimpiai győzelem után felfigyeltek a magyar válogatottra. 1952. június 28-án Stanley Rous - az Angol Labdarúgó-szövetség (FA) főtitkára - meghívta a magyar válogatottat egy londoni mérkőzésre. Az ajánlat elfogadása tény maradt és 1953. november 25-ét jelölték meg a válogatottak találkozójául. Ami a magyar labdarúgás számára igazi megtiszteltetésnek tűnt, az a magyar politikai elit számára kihívásként jelent meg. A mérkőzés híre ugyanis - hála a Reuters értesüléseinek - előbb érkezett meg Magyarországra, mint hogy Sebes jelentést tudott volna tenni az ügy részleteiről.

„(Sebes): Most azért kaptuk ezt a megtisztelő meghívást, mert olimpiai győztesek lettünk. Ez elől nem lehetett kitérni. (Rákosi): És mi lesz ha kikapunk? (Sebes): Ez előfordulhat, kontinenscsapat még nem győzött angol válogatott ellen Angliában - Remélem a magyarok lesznek az elsők!”

A politikai nehézségek nem zavarták meg a válogatott készülését. 1953. május 17-én avatták a római olimpiai stadiont, amely egyben az 1948-1953-as Európa-Kupáról is döntött a magyar és az olasz válogatottak között. A közel 90 ezer néző előtt játszott mérkőzésen a magyarok 3:0-ra győzték le az „igazi” - immáron profi futballistákkal felálló - olasz válogatottat Hidegkuti és Puskás (2) góljaival. Sebes Gusztáv Londonba utazott, ahol az Angol Labdarúgó Szövetség 90. éves fennállását ünnepelték egy Anglia - Európa-válogatott mérkőzéssel. A mérkőzés után Sebes engedélyt kért Stanley Roustól, hogy megnézhesse a Wembley gyepét a saját szemével, valamint pár labdát, hogy a magyarok kipróbálhassák azokat.

A felkészülésnek nem sok jót tett, hogy a svédek ellen a Népstadionban vívott mérkőzésen (1953. november 15-én) csak 2:2-es döntetlent ért el a magyar csapat. A szurkolók nem hagyták annyiban ezt a teljesítményt és kemény szidalmakat szórtak a játékosok irányába. Ezt többen a politikai közegben tapasztalható változásának tudják be. Sebes úgy döntött, hogy a válogatott inkább vasúttal utazik a londoni mérkőzés helyszínére. Az angol lapok - látva a magyarok budapesti játékát - megnyugodtak és biztosak voltak csapatuk győzelmében.

1953. november 25-én került sor az angol és a magyar válogatott összecsapására a londoni Wembley stadionba. Európa két ekkoriban talán legismertebb csapatának küzdelme a labdarúgás régi és új iskolájának összeütközésévé is vált, barátságos hangulata ellenére mindkét nemzet számára sorsfordítónak bizonyult. Az előjelek alapján valóban komoly összecsapásra kellett számítani a friss olimpiai bajnok magyar és a labdarúgás őshazáját képviselő angol válogatott között. A magyarokat fűthette az 1936-os vereségéért való visszavágás vágya, amire Sebes emlékeztette is a játékosokat. Az angolok ugyanakkor nyugodtabban várhatták az összecsapást, mivel eddig külföldi csapattól vereséget nem szenvedtek hazájukban.

A történelmi mérkőzés és taktikai újítások

Az Aranycsapat ebben a felállásban lépett pályára:

A magyar csapat már az első percben vezetést szerzett Hidegkuti góljával, amire az angolok a 15. percben válaszoltak Sewell találatával. Ezután a 20-27. perc között három magyar gól született, amire csak egy angol válasz érkezett, így a félidőben 4:2-es állással vonulhattak öltözőbe a csapatok. A második félidőben az angolok küzdöttek, de ismét két magyar gól esett (Bozsik és Hidegkuti révén). A 60. percben aztán Alf Ramsey 11-esével állította be a végeredményt - 6:3-ra győzött a magyar csapat. A magyar válogatott 6:3-as sikere bebizonyította a „magyar iskola” eredményességét, az angolok pedig elsőkézből tapasztalhatták meg saját módszereik elavultságát hazai közegben. A „száguldó vörös szellemek” egyéni és csapaszinten is olyan megoldásokat mutattak a zöld gyepen, melyek a mai napig ismertek a labdarúgás története iránt érdeklődők számára. A mérkőzésen a magyarok végig támadólag léptek fel, így már az 1. percben gólt ünnepelhettek Hidegkuti révén, aki egyébként mesterhármast is szerzett. A magyar csapat tehát történelme első hazai vereségét mérte az angolokra.

A győzelmet utólag magyarázni nem tűnik szükségesnek, egy ilyen siker azonban számos kérdést felvetett. A szakértők megegyeznek abban, hogy ezen a napon a magyar válogatott szinte bárkit legyőzött volna, felkészültségük és taktikai fegyelmük kifogástalan volt. Az egyéni kvalitások kiemelése mellett hozzá kell tennünk, hogy a magyar csapat számos taktikai újdonságot vetett be. Az egyik ilyen a hagyományosnak mondható WM rendszertől való eltérés, melyet a magyarok WW (mások szerint MM) rendszerre cseréltek. Mai kifejezéseinkkel élve 3-2-2-3-es (mely kinézetre egy W és egy M betűre hasonlított) felállást a magyarok 3-2-3-2-re változtattak. Itt a hangsúly a középpályásokon volt, akik szükség esetén a védekezésben is be tudtak segíteni. Ennek látható nyomai is voltak a mérkőzésen, hiszen az angolok sokszor nem találták a „rájuk bízott” magyar játékosokat, mert a helyzetváltoztatások miatt mindig máshol bukkantak fel. Nem követték Raynor tanácsát, hogy próbálják kikapcsolni Hidegkutit, amely a gólokban is megérződött.

A győzelem utóélete és a visszavágó

A magyar győzelem híre a sajtónak köszönhetően gyorsan elterjedt a világban és még olyanok is tudtak róla, akik addig nem követték a labdarúgás eseményeit. Hegyeshalomnál több ezer gyűlt össze a hazatérő válogatott tiszteletére. Szinte mindegyik vasútállomáson üdvözlő tömeg várta a londoni győzteseket. A Keleti Pályaudvarra megérkező szerelvénynél tovább folytatódott az ünneplés, mely sokáig nem csitult. A játékosokat ismét mindenki megismerte a városban (és az országban), ingyen ebéddel és szórakozási lehetőségekkel várták őket. A válogatott hazautazását már komoly médiafigyelem követte, ahol az politikai vezetői is megjelentek. A sikert igyekeztek azonnal politikai (és ideológiai) köntösbe bújtatni és mint a „szocializmus győzelmének” hirdetni.

„A fizikai ügyességben, a különböző sportágak terén az élre törtünk, a legnagyobbak közé, s mint mondani szokták, sportnagyhatalom vagyunk. Valóban, a jogos nemzeti büszkeség érzése töltött el bennünket az olimpiai győzelmi sorozat után és példátlan lelkesedéssel fogadta az egész ország labdarúgóink Londonban aratott nagyszerű 6:3-as győzelmét.”

A válogatott ugyanakkor itt nem állt meg és további sikerre áhítozott. Fél évvel később Budapesten rendeztek egy visszavágót. Arról már kevesebben tudnak, hogy a visszavágón - 1954. május 23-án - a Népstadionban 92 ezer ember előtt 7:1 arányban győztek a magyarok. Így az angolok - és a világ - sem mondhatta azt, hogy a magyarok sikere egyszeri alkalom volt. Itt a várakozásoknak megfelelően kezdett a magyar válogatott, akiket a fenti győzelmek miatt az esemény egyik titkos esélyesnek tartottak a dél-amerikai csapatok (különösen Uruguay) mellett. Az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjét játszotta a nyugat-német válogatott ellen a magyar alakulat, ekkor már 5 éve veretlen volt a csapat, de a németek 3:2-re legyőzték az Aranycsapatot, ezzel véget ért a veretlenségi széria.

A magyar labdarúgás legközismertebb alakja Puskás Ferenc. 1927. április 1-én született Budapesten. Ő volt a híres Aranycsapat csapatkapitánya. Több érmet is nyert, mint például az olimpiai arany vagy a világbajnoki ezüst. 85-szörös magyar válogatott és 4-szeres spanyol válogatott. Számos klubcsapatban játszott és edzősködött is. A karrierje csúcspontja az volt, amikor a Real Madridban játszott, itt a Pancho becenevet ragasztották rá a szurkolók. Ezek mellett még a Nemzet Sportolója címmel is kitüntették Magyarországon.

Az Aranycsapat utáni sikerek és a modern kor

A magyar labdarúgó válogatott sikerei javát 1938-tól 1968-ig érte el. Emellett egyedülálló sikernek tekinthető a fociválogatottak történetében, hogy a magyar csapat három aranyérmet is tudott szerezni olimpiai játékokon. A fenti sikereken túl mindenképp érdemes megemlíteni még azt a nem elhanyagolható tényt sem, hogy a magyar labdarúgó válogatott rendelkezik a világ leghosszabb veretlenségi sorozatával. A következő olimpiai győzelmet 1964-ben sikerült aratni Tokióban, ahol a magyar csapat a B csoportból túljutva, a negyeddöntőben Romániát verte 2-0-ra. Ezt követte egy meggyőző 6-0-s győzelem az Egyesült Arab Köztársaság válogatottja ellen. A döntőt az akkori Csehszlovák válogatott ellen játszhatta a nemzeti tizenegy. A harmadik olimpiai siker már a következő Mexikó rendezte kiírásban összejött a magyar válogatottnak, ahol a C csoportból továbbjutva Guatemala várt a magyarokra, akiket 1-0-ra győztek le. Ezt követően az elődöntőkben a Japánok ellen magabiztos 5-0-s győzelem következett.

A modern idők magyar foci szempontjából kevésbé sikeresek, de a részsikereket ezen a téren is érdemes kiemelni. A 2016-os Európa-bajnokságon például sikerült túljutni a csoportkörön, amiben Ausztria, Izland és Portugália kapott még helyet. A csoportban első helyen végezve a belga válogatott következett, akik azonban 4 gólt rúgva búcsúztatták a magyar válogatottat.

A magyar válogatott mezének fejlődése

2024-ben vadonatúj szerelést ölthetett fel a magyar labdarúgó-válogatott, ám ezúttal is csak apróbb változtatások történtek a korábbiakhoz képest. A magyarok identitását megadó színösszeállítás ugyanis változatlan maradt a kezdetektől fogva, ám azért az egyes korszakok mutatnak némi eltérést. Egyrészt azért, mert már a történelmi zászlóinkban is sokszor megjelent a piros, másrészt állítólag a korai válogatott meccseknél ilyen színű mezek voltak kéznél.

Szót kell ejteni a címerről is, mert bár sok ország csak a szövetségének címerét teszi rá a szerelésekre, a magyarok nagyon sokáig kizárólag a nemzeti címert tették fel. Sokáig nem volt szokás, hogy a nagy sportszergyártókkal közösen hozzák létre egyedi felszereléseiket a válogatottak, a 70-es évek második feléig például nekünk is házon belül gyártották a mezeket. Ekkora állandóvá vált a meggypiros hazai mez és az idegenbeli fehér, amelyen a mellrésznél vízszintesen keresztben volt megtalálható a magyar zászló.

Az első sportszergyártó, amelyikkel a hazai szövetség elkezdett dolgozni az Adidas volt, amellyel egy kisebb megszakítással máig is tartó hosszú távú kapcsolat alakult ki. Mezeiken manapság is látható a márkára jellemző tripla csíkozás, ami eleinte a nemzeti színekben volt látható, majd később előkerültek az egyszínű piros és fehér változatok. A 80-as években aztán az Adidas révén jöttek a korábbiaktól meglepően eltérő csíkos dizájnok. Az Adidas és a magyar szövetség közötti együttműködést jelenleg két korszakra lehet leosztani. Az első 1976-tól 1989-ig tartott, ekkor jött egy váltás, mert a magyar együttest az angol Umbro kezdte el felöltöztetni. A cég nem sokáig volt jelen válogatottunk életében, hiszen 1990-ben, illetőleg 1992-ben jelentek meg dresszek az Umbro logójával, mielőtt 1994-ben ismét visszatért az Adidas.

Utoljára 1990 júniusában, Kolumbia ellen jelent meg, majd szeptembertől visszatért a koronás címer, ekkor már az Umbro gyártásában. Az általuk először kiadott garnitúra halványan rombuszmintákat tartalmazott, az idegenbeli fehér mezeken pedig a vállrésznél látványos mintákban jelentek meg a nemzeti színek. Az Adidas egy elég feltűnő, vaskos három csíkos megoldással tért vissza. Ezek eleinte csak a jobb vállon, majd később ezzel átlósan is megjelentek, esetleg a vállölnél és a nyaknál. 1996-ban kétféle hazai meze is volt a válogatottnak, melyben a piros mellett a fehér nagyobb hangsúlyt kapott, majd az évtized végére megérkeztek a mai mezekre jobban emlékeztető dizájnok.

A 2000-es években több különböző megoldás jött arra, hogy a nemzeti színek, milyen helyeken és milyen csíkozásban jelenjenek meg. Olykor oldalt vagy a hónaljrésznél is eltérő színezést alkalmaztak a rákövetkező évtized viszont sokkal letisztultabb dresszeket hozott magával. A 2016-os Európa-bajnokságon is ez volt a helyzet, igaz ott hosszabb idő után a hazai szerelésen is komolyabb szerephez jutott a zöld csík. Egészen eddig jelentett egyfajta állandóságot, hogy a mellrésznél jobb oldalt volt látható az Adidas logója, de 2018-ban a sportszergyártó emblémája hosszabb időt követően visszakerült középre, a jobbon pedig megjelent az MLSZ címere. 2020-ban és 2021-ben egyébként az MLSZ címere a mezőnyjátékosok mezén még színtelenül jelent meg. Ekkor a V-nyakú kialakítás is visszatért, ami csak még hangsúlyosabb lett a 2022-ben kiadott mezeken. Utóbbi ráadásul kereknyakú lett, ami meglepő különbséget jelentett a két szett között.

Délvidéki labdarúgás: Elfeledett fejezetek

A Magyar Szó olvasói megszokhatták már, hogy lapunk hasábjain időről időre megpróbáljuk bemutatni a délvidéki labdarúgás elfeledett, elhallgatott időszakait. A közép-bánsági térség központjának számító településen Nagybecskereki Sportclub néven 1908-ban alakult meg az első labdarúgó-egyesület, majd az impériumváltást követően több új klub is alakult a többnemzetiségű városban. A magyar nemzetiségű vasmunkások 1919-ben alapították meg a Vasas nevű egyletet, amely két éven át ezen a néven versenyzett a Bánáti, illetve a Nagybecskereki Ligában. 1922-ben rendőrségi nyomásra a klub kénytelen volt nevet változtatni, így Damm Jánosék négy éven át Slavija néven szerepeltek, 1926-ban Radničkira változott a piros-fekete klub neve, és az egyesület ma is ezt a nevet viseli.

1929 nyarán a Nagybecskereki SC és a városi zsidóság csapata, a Kadima összeolvadt, az új klub pedig a Vojvodina nevet kapta, és ezen a néven versenyzett egészen 1941-ig. A Vojvodina a nagybecskereki magyarságot tömörítette, az egyesület legnevesebb vezetői Vajda Lajos, Hartner Ignác, Tikart Antal és Gusman Tibor voltak, a klub leghíresebb játékosa pedig Pálfi Béla, aki a háború alatt a magyar NB I.-ben focizott, később pedig szerepelt a Spartacus, a Partizan és a Crvena zvezda csapatában is.

Miután a német Wehrmacht egységei 1941 áprilisában bevonultak Nagybecskerekre, a városban működő futballklubok nagy részét megszüntették (a helyi németek által alapított Schwäbische Sportclub kivételével), a helyi magyarság pedig a Vojvodina helyett létrehozta a Hajrá Sportegyletet, amelyben a környék legjobb magyar nemzetiségű labdarúgói szerepeltek. Az új egyesület két szezont játszott a Bánsági Magyar Közművelődési Szövetség által megszervezett bajnokságban, és nem is akárhogyan, hiszen a gárda 1943-ban és 1944-ben is veretlenül nyerte meg a magyar csapatok pontvadászatát úgy, hogy játékosai mindkét idényben száznál több gólt szereztek.

A Hajrá SE legnevesebb labdarúgói Csikós János, Hirmann Ferenc, Pálinkás Illés, Pletl Simon és Einberger József voltak, közülük a gólerős Hirmann a negyvenes évek végén szerepelt a jugoszláv B válogatottban is, a hatvanas évek elején pedig edzőként szép sikereket ért el az újvidéki Vojvodinánál. 1944 februárjában a Hajrá együttesére épülő bánáti magyar válogatott Nagybecskereken több ezer néző előtt barátságos mérkőzést játszott a Magyar Honvédség csapata ellen. 1944 őszén azonban a Vörös Hadsereg és a kommunista partizánalakulatok bevonulásával Nagybecskereken megszűnt a magyar élet, így a Hajrá SE sem működhetett tovább. A klub rövid fennállása során egyetlen tétmeccset sem veszített el, Baranyiék 35 bajnokijukból 32-t megnyertek, az összesített gólarányuk pedig 213:36 volt.

tags: #a #magyar #foci #fos #de #ha

Népszerű bejegyzések:

• Feljutási rendszer a spanyol másodosztályban
• New Orleans-i amerikai futball
• ujjsérülések megelőzése kézilabdában
• 3D szimuláció az NFL-ben
• Wayne Rooney véleménye az Ágyúsokról