Az agresszív viselkedés komplex világa a futballban: a lelátóktól a pályáig

A futball, mint a világ egyik legnépszerűbb csapatsportja, hatalmas szenvedélyeket és érzelmeket vált ki a szurkolókból és a játékosokból egyaránt. Bár a mérkőzésekre kilátogatók elsődleges célja az öröm és a csapat támogatása, gyakran előfordul, hogy az érzelmek elhatalmasodnak, és agresszív megnyilvánulásokban, sőt futballhuliganizmusban csúcsosodnak ki. De vajon mi is pontosan a futballhuliganizmus, milyen jelenségek állnak a hátterében, és hogyan nyilvánul meg az agresszió a sportolók viselkedésében?

Mi a futballhuliganizmus?

A mérkőzésre kilátogató szurkolók elsődleges célja, hogy örömüket leljék a pályán látottakban, valamint hogy támogatásukkal bíztassák a saját csapatukat. Ugyanakkor a szurkolás „gőzkieresztő” funkcióval is rendelkezik, amely feszültségek társadalmilag legális kiélését teszi lehetővé. Azonban ha az érzelmek elhatalmasodnak a szurkolókon, és valódi szereplői kívánnak lenni az ütközetnek, futballhuliganizmusba is torkollhatnak az események.

Amikor a kutatók elkezdték vizsgálni magát a jelenséget, azt találták, hogy sokkal inkább a politika és a média terméke, mint a szociálpszichológiáé vagy a szociológia tudományáé. Az általuk megteremtett „futballhuliganizmus” fogalom alatt rengeteg mindent értettek: a verbális és fizikai erőszak formáit; a vesztes játékosok, a futballpálya, a csapat épületét vagy az ellenfél drukkereinek a megdobálását; a vandalizmust; és a verekedés egyéb formáit egyaránt. Azonban a jelenség agresszivitástartalma erősen eltúlozva jelenik meg a médiában, amelynek a hátterében az áll, hogy az erőszakhíradások szenzációértéke mindig a nézőszám növelésével jár együtt. A szélsőséges szurkolási szokásokat Roversi olasz szociológus fogalmazta meg a legtalálóbban: „A futballhuliganizmus kifejezés a durvaság minden olyan formájára utal, amely a nézők között zajlik. A jelenséget a vandalizmus és a szisztematikus véres agresszió keverékeként írhatjuk le, amely a fiatalok bizonyos csoportjaira jellemző, s amelyet a hasonló korúak követnek el a stadionon belül és kívül.” Ám a jelenség komplexitása és sokszínűsége miatt ez sem egy teljesen kielégítő definíció.

A futballhuliganizmus fogalmi dilemmái

Legalább öt fogalmi dilemmát kellene pontosítani a futballhuliganizmus definíciója kapcsán:

• Míg a futballhuliganizmust leginkább a két szurkolói csoport közötti erőszakos formába burkolt versenyzést értjük, valójában nem korlátozódik csupán erre: futballhuliganizmusnak nevezhetjük a petárdák dobálását, a vandalizmust, valamint a rendőrök elleni támadásokat is.
• A rivális szurkolók közötti verekedésnek nem feltétlenül kell a futballpálya környékén történnie: lehet akár a városközpontban, a kocsmákban vagy a buszpályaudvarokon.
• A futballhuliganizmus magában foglal egy ellenállási és ritualizált agressziót, amelyet könnyen össze lehet téveszteni a valódi erőszakkal. Sokak szerint a szurkolótáborok közötti erőszak inkább a konfrontáció egyfajta „játéka”.
• Annak ellenére is, hogy a huligánok saját bevallásuk szerint önként és tudatosan alkalmaznak erőszakot, viselkedésük sokszor tartalmaz spontán elemeket: például erőszakos támadásokat rendőrök ellen. Gyakori hiba újságírók és rendőrök részéről, hogy túlhangsúlyozzák a futballhoz köthető erőszakos cselekmények esetében a szervezettséget. Előfordul, hogy ezeket a csoportokat félkatonai szervezetekhez hasonlítják. A valóság ezzel szemben az, hogy ezen csoportok szervezettségi szintje kultúránként és helyszínenként igenis változó, az igen szervezett, hierarchikusan felépülő bűnözői csoportoktól kezdve, egészen az olyan alkalmi csoportosulásokig, amelyek az adott mérkőzés miatt alakultak ki azzal a szándékkal, hogy valamilyen erőszakos cselekményt hajtsanak végre.

Univerzális jelenség vagy „angolkór”?

A futballhuliganizmust a legtöbben Angliához, a modern labdarúgás bölcsőjéhez kötik. Ez nem meglepő, hiszen egy nagyhatalomban történő rendbontások mindig is nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint a kisebb országokban történtek. Éppen ezért sokan a hatvanas évekkel kötik össze a futballhuliganizmus megszületését - különösen az 1966-os világbajnoksághoz -, az igazság mégis az, hogy már a 19. és 20. század fordulóján is létezett a jelenség. A futballhuliganizmust mint „angolkór” terjedését az 1985-ös brüsszeli Bajnokok Ligája döntőn történt Heyzel-tragédia is felerősítette.

Míg a brüsszeli tragédiának 39 halálos áldozata volt, az 1968-as River Plate-Boca Junior meccs miatt kirobbant eseményekkor 74-en vesztették életüket, az 1964-es Peru-Argentína mérkőzésen elhunytak száma pedig 287 és 328 közé tehető! Az említett példák felvetik a kérdést: valóban univerzális jelenségről beszélhetünk?

Míg Európán belül Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban és Angliában a leggyakoribb a futballhuliganizmus, addig Portugáliában, Norvégiában és Írországban kifejezetten ritka a rendbontás a mérkőzéseken. Latin-Amerikában a szurkolói csoportok közötti erőszakos összecsapások viszonylag gyakoriak, különösen Argentínában és Brazíliában. Azonban az argentin futballhuliganizmus az 1960-as évektől eszkalálódott, és a futballhoz kapcsolódó eseményekhez egyre több gyilkosság kapcsolódott.

Pszichológiai és szociológiai tényezők az agresszív viselkedés hátterében

Az emberi természet komplex és sokszínű. Hátterében számos összetett tényező áll, így az egyén viselkedését nehezen lehet megjósolni, de ez még inkább változhat egy csoport esetén. Az erőszakos megnyilvánulások okainak meghatározása kihívást jelent, mert önmagában egyetlen jelenséggel sem lehet megmagyarázni. Fontos megkülönböztetni az agresszív viselkedést aszerint, hogy mi volt (volt-e egyáltalán) a célja a sportolónak a viselkedéssel. Ami tuti: egy agresszív viselkedést nem lehet azzal magyarázni, hogy az elkövető „agresszív személyiség”. Az agresszív viselkedést számtalan dolog kiválthatja.

Az agresszió elméleti megközelítései

• Freud szerint az agresszió az örömelv szolgálója. Magyarán ha valakit idegesít valami, tehát masszív stresszt él meg, akkor a destruktív energia elterelése révén csökkenti a feszültség szintjét és katarzist él át.
• Egy másik elmélet (Lorenz) szerint az agresszió funkciója a fajfenntartás.
• Vannak természetesen olyanok is (Dollard és Miller), akik szerint inkább a környezet/frusztráció váltja ki az ilyen típusú viselkedést. Ha engem akadályoznak a célomba (kapura rúgjam a labdát/győzelemre vigyem a csapatomat) akkor én frusztrációt fogok megélni. A frusztrációt meg legtöbbször agresszív viselkedésben vezetik le (agresszió irányulhat önmagamra vagy éppen másra).

Téthelyzetben nő a feszültség, ami ha frusztrációval párosul, akkor igen nagy az esély arra, hogy sportolónk nem a labdát fejeli le. Az agresszív viselkedéshez nemcsak az emberi ösztönök és a nagyobb fokú frusztráció vezethet, hanem kellenek még egyéb környezeti tényezők. A frusztráció és a stressz legtöbbször csak dühöt vált ki, ami nem egyenesen vezet tetlegességhez (néha elég a verbális levezetés). A zaj, a tömeg, valamint a meleg mind olyan tényező, ami segíti az agresszív viselkedés kialakulását. A sportolók többszörösen hátrányos helyzetben vannak, hiszen a fizikai aktivitás növeli az agresszív viselkedés kialakulását, főként ha előtte/közben provokálják az illetőt. Már tudjuk, hogy a közönség, a bírók és az edző, és a média is kiválthat stresszt (hiszen ezekre a tényezőkre a sportolóknak nincsen közvetlen ráhatásuk, azaz nincs kontrolljuk ezekre a forrásokra) és a stressz mint olyan könnyen vezethet agresszióhoz.

Csoportdinamikai jelenségek a szurkolásban

A sportesemények körüli erőszakos esetek nem ritkák. Bár egy meccs nem jelenti automatikusan a szurkolók erőszakos megnyilvánulását, gyakran halljuk a médiából, hogy a drukkerek között verekedés tört ki meccs után. Ennek gyakorisága különösen fokozódik a fontos futballmérkőzések, EB és a VB idején. Cikkünkben körüljárjuk azokat a szociálpszichológiai jelenségeket, amelyek a szurkolók erőszakos viselkedése mögött állhatnak.

A szociálpszichológia nagy hangsúlyt fektet a csoportviselkedésre és annak az emberi agresszióra gyakorolt hatására. Azonban ezek a vizsgálatok inkább a csoportviselkedést magyarázzák, mintsem az egyéni erőszakos megnyilvánulásokat.

• Deindividuáció: A deindividuáció során az egyén elveszíti saját identitását és önkontrollját, személyes identitása a csoportéba olvad, az „én" „mi"-vé alakul. Ez érzelmi és impulzív viselkedéshez vezet. Például, ha egy meccsen körülöttünk mindenki feláll és kiabál, mi is csatlakozunk a tömeghez. A személy ilyenkor a tömeg részévé válik, gondolatai és cselekedetei a csoport tagjaiéhoz hasonulnak még akkor is, ha más körülmények között nem így viselkedik. A deindividuáció lehetővé teszi az egyén számára, hogy elhatárolódjon pusztító viselkedésétől, mivel az egyén megszűnik önmaga lenni, és a csoport részévé válik. Ehhez hasonló jelenség a konformizmus, de lényeges a kettő közötti különbség: míg a deindividuáció során az egyén szinte elveszíti önmagát a tömegben, addig a konformizmus esetében tudatosan szeretne beilleszkedni oda.
• Konformizmus: Az egyén tudatosan összehangolja reakcióit és válaszait a többségével. A csoportnyomás hatására megváltoztatja attitűdjét és viselkedését, hogy az illeszkedjen és megfeleljen a csoport normáinak. Annak érdekében, hogy a csoporthoz tartozzon, akár olyan magatartást is képes felvenni, ami teljesen eltér attól, amit egyéni szinten tanúsítana.
• Érzelmi fertőzés: A szurkolótáborok különösen érzékenyek az érzelmi fertőzésre. Ilyenkor az egyén szinkronba hozza saját érzelmeit a körülötte lévőkével, így azok akaratlanul is átterjednek egyik személyről a másikra. Függetlenül attól, hogy a csapat sikert ér el vagy veszít, a szurkolókban ez erőteljes érzelmi reakciót vált ki.
• Csoportidentitás: Gyakran az egyes csapatoknak való szurkolás az egyének identitásának a részévé válik, az individuum számára központi kérdéssé válik, hogy ő ennek a csapatnak szurkolója, részesévé akar válni a csapat sikereinek, illetve úgy is érezheti, hogy egy globális közösségnek a tagja, mely az adott csapat köré épül. Ez szociálpszichológia értelemben a valahova tartozás fő motívuma, vagyis nekünk embereknek szükségünk van, arra, hogy valahová tartozzunk. A legelszántabb szurkolók gyakran fenyegetve érzik magukat a stadionban vagy arénában, mert a környezetet veszélyesnek tekintik, úgy érzik, hogy a rivális csapat célpontjai. Ezért óvatosak, mindenre figyelnek és harcra készek. Martha Newson és kutatótársai szerint a focimeccseken gyakran előforduló verekedések hátterében leginkább a társas kötődés és a közös identitás védelme állhat. Ez a mentalitás az erőszakos viselkedés formájában gyakran a csoport védelmét szolgálja.

Hormonális hatások

A kortizol és a tesztoszteron jelentős szerepet játszanak a szurkolók erőszakos viselkedésében. A meccs során fellépő stressz növeli a kortizolt, ami pedig növeli az agresszív viselkedés jelenlétét. A rajongókból szintén stresszt válthat ki a csapatuk vesztes mérkőzése vagy rivalizáló szurkolókkal való konfliktus, ami fokozhatja az agresszív reakciókat. A tesztoszteron szintén növekedésnek indulhat egy-egy meccs során - főleg győzelem esetén nő meg - ilyenkor dominancia érzése jelenhet meg, ami erősítheti az agresszív viselkedés megnyilvánulásának esélyeit. Ezek a hormonális változások magyarázatot adhatnak az érzelmi és viselkedési reakciókra a sporteseményeken, és fontosak lehetnek az ilyen helyzetek kezelésében és megértésében.

Szurkolói típusok és a futballhuliganizmus

Mielőtt megvizsgálnánk a fociszurkolók körében tapasztalható erőszakos viselkedést, fontos elkülöníteni a focihuligánokat a valódi szurkolóktól. A huligánok előre tervezetten, erőszakos szándékkal érkeznek a stadionokba, amelyeket csupán helyszínként használnak cselekedeteikhez. Ezzel szemben a valódi szurkolókra ez nem jellemző. Ők elkötelezettek klubjuk és szurkolói közösségük iránt, ami önmagában is identitást képvisel. A mérkőzésre kilátogatókat és a futballhuliganizmus szereplőit nem feltétlenül ugyanazok a személyek alkotják, de bizonyos réteg mutat átfedést. A két főcsoportot a nézők és a szurkolók jelentik.

Az országonkénti eltérések megnehezítik a futballhuliganizmus fogalom meghatározását. A szurkolói csoportokat számos országban - mint Olaszországban, Spanyolországban és Franciaország bizonyos részein - „ultráknak” hívják, amelyek nem feltétlen az erőszak kiváltói. Hasonló csoport Dél-Amerikában a „barras bravas”, ők azonban nagymértékben különböznek az „ultráktól”, hiszen politikai megmozdulásokon is részt vesznek.

Szociológiai megközelítések a futballhuliganizmus vizsgálatában

Az 1980-as évektől kezdve kezdett kialakulni egy közös megegyezés arról, hogy a futballhuliganizmus nem kizárólag egy „angolkór”. Ekkor indultak el az Anglián kívüli kutatások, a szurkolói viselkedések részletesebb vizsgálatai, melyek lehetővé tették a jelenség egyre pontosabb megértését. A futballhuliganizmust vizsgáló szociológiai tanulmányok között három különböző megközelítést lehet elkülöníteni: az Ian Taylor és John Clarke nevéhez fűződő marxista megközelítést, a Leicester Iskolához köthető „figurációs” megközelítés, és Giulianotti és Redhead nevével fémjelzett posztmodern megközelítés.

Marxista megközelítés (Ian Taylor és John Clarke)

Ian Taylor brit szociológus szerint a futballhuliganizmus kialakulása bizonyos társadalmi és gazdasági változások hatására alakult ki. A futball alapvetően a munkásosztály sportja, és körükben egyre inkább kiváltotta az elidegenedést a futball nemzetközivé válása, valamint az, hogy egyre inkább az üzletről szól. John Clarke is hasonlóan érvelt. Szerinte a futballhuliganizmus kiváltó oka a hagyományos meccsnézés összeütközése a sport professzionalizációjával. Clarke hangsúlyozta, hogy a munkásosztály tipikus szubkulturális elemei - jelen esetben a hagyományos meccsnézési szokások - segítettek csökkenteni például az anyagi nehézség okozta feszültséget. A professzionalizáció hatására ezek a szubkulturális elemek eltűntek, ami a futballhuliganizmust eredményezte. Azonban mindkét elméletalkotó megközelítését bírálták annak spekulatív és politikai indíttatású volta miatt, amelyek ráadásul empirikusan kevésbé voltak alátámasztva.

„Figurációs” megközelítés (Leicester Iskola, Norbert Elias és Eric Dunning)

Egy alternatív megközelítést dolgozott ki a futballhuliganizmusra a Leicester Egyetemen a már említett Ian Taylor, Eric Dunning és kollégáik. Ez az elmélet nagyban támaszkodik a német szociológus, Norbert Elias civilizációs folyamat elméletére. Eszerint a történelem szemszögéből vett civilizált viselkedés folyamatosan áthatja a különböző társadalmi osztályokat Európában, azonban a munkásosztályon belül ez nem figyelhető meg teljesen. Magában a futballhoz viszonyuló viselkedésben is bekövetkezett egy „civilizációs” folyamat, amihez nem tudtak alkalmazkodni az alsóbb munkásosztály tagjai, azon belül is legkevésbé a férfiak. Ennek következtében hatalmasodott el a futballhuliganizmus. Dunning - aki szintén szociológus professzor - és kollégái ugyan megemlítik, hogy nem kizárólag ennek a társadalmi osztálynak a rétege alkotja a futballhuligánok csoportját, legtöbbjük mégis innen kerül ki. Ugyan a Leicesteri Iskola elméletét is megtalálták a kritikus hangok, mégis ez a legszélesebb körben ismert, és a futballhuliganizmus természetét és okait meghatározó megközelítése.

Posztmodern megközelítés (Steve Redhead és Richard Giulianotti)

Steve Redhead angol professzor írása a posztmodernizmus hatását hangsúlyozza a futballkultúrán belül. Szerinte a 80-as és 90-es évek határán jelentős változás következett be a férfias futballkultúrában. A futballhuliganizmuson belül is eltűntek a hagyományos szurkolók, és felváltotta őket a média által kialakult populáris szurkolótábor. Redheadhez hasonlóan Richard Giulianotti szociológus professzor szerint is a posztmodernizmus terméke a futballhuliganizmus. Nála is megjelenik a hagyományos szurkolók fogalom, amit szintén a futballkultúra változásával magyaráz. Míg a futballhuliganizmust a többség általában egy egyszerű és egyértelmű jelenségnek tartja, addig a cikkben igyekeztünk bemutatni a jelenség komplexitását, különböző tudományos megközelítéseit.

Agresszív viselkedés a futballpályán: szabályok és büntetések

Sokszor mondják, hogy a sportolónak agresszíven kell játszania, hogy helyzetbe kerüljön. Ez alatt viszont sokszor az asszertív viselkedést értik, de az agresszív viselkedések között is van különbég. Az ellenséges agresszió: az elsődleges célja, hogy egy másik játékosnak sérülést okozzon. Ne ítélkezzünk először. Oké, randa dolog másnak ártani, de azért meg lehet érteni a szabálytalankodót is. Egy tétmeccs során, ha a játék nem úgy megy, ahogy tervezték és még ehhez hozzájárul az is, hogy az ellenfél játékosa szivatgat, könnyen sodorhatja a játékost egy olyan cselekedetbe, amire nem túl büszke.

Szabálytalanságok és fegyelmezési szankciók

A játékvezetőnek attól a pillanattól van joga fegyelmezési szankciók alkalmazására, amikor a játéktérre lép egészen addig, amíg elhagyja a játékteret a befejező sípszó után. Az a játékos, aki, akár a játéktéren akár azon kívül, figyelmeztetést vagy kiállítást maga után vonó szabálytalanságot követ el ellenféllel, csapattárssal, a játékvezetővel, az asszisztensek valamelyikével vagy más személlyel szemben, a szabálytalanság természetének megfelelően büntetendő. Piros vagy sárga kártya csak játékosnak, cserejátékosnak vagy lecserélt játékosnak mutatható.

Közvetlen szabadrúgást vagy büntetőrúgást vonó szabálytalanságok:

• lábbal támadja az ellenfelet;
• az ellenfelet ellöki;
• szándékosan kézzel érinti a labdát (kivéve a saját büntetőterületén belül tartózkodó kapust);
• az ellenfél visszatartása.

Büntetőrúgás az ítélet, ha a felsorolt tíz szabálytalanság valamelyikét egy játékos a saját büntetőterületén követi el, tekintet nélkül a labda helyzetére, feltéve, hogy a labda játékban van. Ha egy védő a támadót a büntetőterületen kívül kezdi visszatartani, de a visszatartást a büntetőterületen belül is folytatja, akkor a játékvezetőnek büntetőrúgást kell ítélnie. Sportszerűtlen magatartásért figyelmeztetni kell a játékost, amikor azért tartja vissza ellenfelét, hogy gátolja abban, hogy megszerezze a labdát, vagy előnyös helyzetbe kerüljön. Ki kell állítani azt a játékost, aki az ellenfele visszatartásával nyilvánvaló gólhelyzetet semmisít meg.

Közvetett szabadrúgást vonó szabálytalanságok:

• kézzel érinti a labdát, ami közvetlenül csapattársa bedobásából jutott hozzá;
• bármilyen más, a 12. szabályban előzőleg nem említett szabálytalanságot követ el, amelynél a játékot meg kell állítani figyelmeztetés vagy kiállítás céljából;
• veszélyes játék (amikor egy játékos ugyan a labdát próbálja megjátszani, de közben valakire nézve sér

  Agresszív viselkedés a futballpályákon és a lelátókon

  A mérkőzésre kilátogató szurkolók elsődleges célja, hogy örömüket leljék a pályán látottakban, valamint hogy támogatásukkal bíztassák a saját csapatukat. Ugyanakkor a szurkolás „gőzkieresztő” funkcióval is rendelkezik, amely feszültségek társadalmilag legális kiélését teszi lehetővé. Azonban ha az érzelmek elhatalmasodnak a szurkolókon, és valódi szereplői kívánnak lenni az ütközetnek, futballhuliganizmusba is torkollhatnak az események.

  

  Mi is a futballhuliganizmus?

  Mikor a kutatók elkezdték vizsgálni magát a jelenséget, azt találták, hogy sokkal inkább a politika és a média terméke, mint a szociálpszichológiáé vagy a szociológia tudományáé. A szélsőséges szurkolási szokásokat Roversi olasz szociológus fogalmazta meg a legtalálóbban: „A futballhuliganizmus kifejezés a durvaság minden olyan formájára utal, amely a nézők között zajlik. A jelenséget a vandalizmus és a szisztematikus véres agresszió keverékeként írhatjuk le, amely a fiatalok bizonyos csoportjaira jellemző, s amelyet a hasonló korúak követnek el a stadionon belül és kívül”.

  Ám a jelenség komplexitása és sokszínűsége miatt ez sem egy teljesen kielégítő definíció. A futballhuliganizmus magában foglal egy ellenállási és ritualizált agressziót, amelyet könnyen össze lehet téveszteni a valódi erőszakkal. Sokak szerint a szurkolótáborok közötti erőszak inkább a konfrontáció egyfajta „játéka”. Gyakori hiba újságírók és rendőrök részéről, hogy túlhangsúlyozzák a futballhoz köthető erőszakos cselekmények esetében a szervezettséget.

  Agresszió a pályán: mi zajlik a sportolókban?

  Téthelyzetben nő a feszültség, ami ha frusztrációval párosul, akkor igen nagy az esély arra, hogy sportolónk nem a labdát fejeli le. Az agresszív viselkedést számtalan dolog kiválthatja. Ami tuti: egy agresszív viselkedést nem lehet azzal magyarázni, hogy az elkövető „agresszív személyiség”.

  Agresszió típusai a játékban:

  • Ellenséges agresszió: Az elsődleges célja, hogy egy másik játékosnak sérülést okozzon.
  • Instrumentális agresszió: Amikor a cél az ellenfél akadályozása a játékban, vagy a csapat győzelemre vitele.

  Fontos megkülönböztetni az agresszív viselkedést aszerint, hogy mi volt a célja a sportolónak a viselkedéssel. A „gondatlan” azt jelenti, hogy egy játékos az ellenfele megtámadásakor a figyelem és a megfontolás hiányát mutatja. A „felelőtlen” azt jelenti, hogy egy játékos teljesen figyelmen kívül hagyja ellenfelére nézve cselekedetének veszélyességét. Az „túlzott mértékű erőbevetés” pedig azt jelenti, hogy egy játékos messze túllépi a szükséges erőbevetést és az ellenfelének sérülésveszélyt okoz.

  

  Szociálpszichológiai magyarázatok

  A szurkolók erőszakos viselkedése mögött gyakran csoportjelenségek állnak:

  1. Deindividuáció: A deindividuáció során az egyén elveszíti saját identitását és önkontrollját, személyes identitása a csoportéba olvad.
  2. Konformizmus: Az egyén tudatosan összehangolja reakcióit és válaszait a többségével, hogy illeszkedjen a csoport normáihoz.
  3. Érzelmi fertőzés: Az egyén szinkronba hozza saját érzelmeit a körülötte lévőkével, így azok akaratlanul is átterjednek.

  Martha Newson és kutatótársai szerint a focimeccseken gyakran előforduló verekedések hátterében leginkább a társas kötődés és a közös identitás védelme állhat. Ez az evolúciósan hozott reakció során a rajongók ellenséges erőként élik meg az ellenfél drukkereit, és fizikai erőszakkal védik saját határaikat, csapatukat, egymást.

  

  Szociológiai megközelítések

  A futballhuliganizmust vizsgáló szociológiai tanulmányok között három különböző megközelítést lehet elkülöníteni:

  Megközelítés	Fő jellemzője
  Marxista	A társadalmi elidegenedés és a sport professzionalizációja okozza.
  Figurációs	A civilizációs folyamatokhoz való alkalmazkodás hiánya az alsóbb osztályokban.
  Posztmodern	A média hatására kialakult populáris szurkolókultúra terméke.

  Összefoglalva: ne ítélkezzünk először. Oké, randa dolog másnak ártani, de azért meg lehet érteni a szabálytalankodót is. Egy tétmeccs során, ha a játék nem úgy megy, ahogy tervezték, könnyen sodorhatja a játékost vagy a szurkolót egy olyan cselekedetbe, amire nem túl büszke.

  tags: #a #parom #agressziv #a #fociban

  Népszerű bejegyzések:

  • Évzáró a Pápai Játékvezetőknél – Olvassa el a részleteket!
  • Az U19-es lányok történelmi kosárlabda-sikere
  • Fedezze fel az Umbro futsal cipők kényelmét!
  • Aktuális Sárbogárd SE focihírek és eredmények
  • Futballtaktika és szabályok