Az angol foci közvetítésének története és a magyar-angol párharcok legendája
A futball iránti érdeklődés már nagyon régóta megmutatkozott, és az, hogy 22 ember futkos egy labda után, végül az győz, aki többször talál a kapuba, nagyon régóta érdekli az embereket. A meccsek eredményére mindig kíváncsiak voltak az emberek. Hogy mióta létezik a klasszikus foci, arra ezerféle teória létezik, és a cikkünk nem is kíván ennek utánamenni, maradjunk annyiban, hogy az embereknek nagyjából a sport megjelenése óta volt igénye arra, hogy ha épp nem tudott a csapatával tartani, megtudja, az hány gólt rúgott be, esetleg hányat kapott az ellenféltől.
A közvetítés kezdetei: a szájhagyománytól a nyomtatott sajtóig
Hogy a modern technika elterjedése előtt ezt hogy oldották meg, az nagyjából egyértelmű: egy-egy adott faluból valaki ballagott a csapattal, megnézte magának, aztán alaposan kisínezve elmesélte. Hogy ha pontosabb és realisztikusabb képet akarunk kapni arról, hogy a „klasszikus” közvetítési - vagy legalábbis információközlési - szcéna mikortól indult, akkor az írás-olvasás elterjedésééig, illetve a klasszikus nyomtatott sajtó megjelenése előtti időkbe kell visszaugranunk. Velencében már az 1530-as években lehetett vásárolni kéziratot, kvázi hírleveleket, állítólag már ezekben is volt szó a „nemes sportról”.
Hatalmas ugrás, de a klasszikus tömegsajtó („Penny press”) megjelenése 1833-ra tehető: ez volt a legendás New York Sun, amit fillérekért - pennykért - árultak, és rikkancsok értékesítettek. A Sunban sokáig ment a klasszikus futball („soccer”) események leközlése, igaz, általában csak az eredményekre szorítkozva, gyakran ráadásul rosszul.
Az írott sajtó virágkorának az 1878-tól 1918-ig tartó időszakot tartják, ekkor már egyértelmű volt, hogy a sporteredmények tényszerű közlésére szükség van. Az USA-ban, Angliában, a szocializmusban mindig másként működött egy kicsit a sajtó, de volt, ami közös volt: a tényszerű focieredmények közlésének fontossága. A szóból, illetve írott szóból tehát már jó régóta tájékozódhattak a népek, de az tény, hogy a 19. század volt az, ami elhozta azt a fajta technikai forradalmat, amelyre a focidrukkerek igazán vágytak.
A technikai forradalom: film és rádió
A helyi Alumni és British-Argentino csapatok csörtéjét 1902-ben teljes egészében - vagy nagy részben - rögzítették filmre egy komplett technikai és logisztikai bravúrral, és bár hozzá kell tenni, hogy nem voltak adottak a lehetőségek arra, hogy mindez mozgalmas is legyen, a kameraszög (felülről - egy, esetünkben több állványról - az egész pályát mutatva) a mai napig a futballközvetítések alapját képezi, legalábbis a legenda szerint, mert erről a bizonyos felvételről nem nagyon találni nyomokat. Sokan úgy gondolják, a dolog nem lehetett kivitelezhető és a már említett technikai bravúr nem történt meg. Abból kiindulva, hogy a korai filmek 1895-ben 17 méteresek voltak (mármint a nyersanyag, amire rögzítették őket, ekkora hosszt tett ki) és nagyjából 50 másodpercnyi anyag kerülhetett fel rájuk, valószínűleg a kétkedőknek van igazuk abban, hogy nem a teljes meccs került felvételre.
Mégis, ezt az 1902-es próbálkozást tekintik sok szempontból a „kezdetek kezdetének”, még úgy is, hogy már korábbról is maradtak fenn nyomok hasonló, bár kevésbé ambiciózus bravúrokból. Írországban már 1897-ben egy Glentoran-Cliftonville csörtét is megpróbáltak rögzíteni (mármint felvenni, ha valami érdekesebb történt), de persze az angolok is élen jártak: 1898-ban Londonban követtek el mindent annak érdekében, hogy a Blackburn Rovers kontra West Bromwich Albion mérkőzés izgalmasabb pillanatait megmutathassák a nagyközönségnek, majd 1899-ban is volt egy emlékezetes St. Nem véletlenül nem teljes mérkőzésekről van szó az esetek zömében: a nyersanyag, amire dolgoztak konkrétan életveszélyes volt, nem léteztek se drónok, se kézikamerák, csak igen nehéz felvevők: az első bemutatott kamera nagyjából 8 kiló volt és nem lehetett mozgatni. Mondanunk sem kell, hogy a korai huszadik század amúgy hatalmas ugrást jelentett a sport, és főleg a futballközvetítések számára: megjelentek és egyre elérhetőbbek lettek a rádiók, ezzel pedig teljesen új dimenzió kezdődött el. Írott anyagok helyett végre élőben hallhattuk, hogy ki, mit, miért csinál a labdával, ez pedig komplett családokat szögelt a vevődoboz elé. Természetesen az angol BBC (akik az első, később a második világháború során rengeteget fejlesztettek a technológiájukon) élen jártak ebben is, a britek ugyanis nem meglepő módon szeretik a focit, szóval, ha épp nem hírek mentek, akkor megpróbálkoztak a futballal.
A televízió korszaka és a magyarországi hatás
A „videó kinyírta a rádiós sztárokat” elv alapján azonban hatalmas fejlődés történt igen rövid idő alatt: az ötvenes években indult a nagyobb közönség által fogható televíziós csatornák térnyerése, a fekete-fehér mérkőzések gyakran élő közvetítését pedig mérhetetlen mennyiségű ember nézte. Azért mérhetetlen, mert akár csak itthon, úgy külföldön, Angliában is divat volt, hogy ha egy utcában valakinek volt tévéje és valami fontos adás ment, azt a teljes utca a nappaliból nézte. A legnagyobb mérföldkőig 1966-ba kell ugranunk: ekkor már igen sokan megengedhették maguknak a televíziót, így egyes mérések szerint csak a briteknél az Anglia-Németország világbajnoki döntőt 32.3 millió néző követte végig. A kapitalizmus természetesen, mint az élet a Jurassic Parkban, utat tört magának: amikor az emberek rájöttek, hogy ez egy népszerű sport, mindenki megpróbálta megsütögetni a maga pecsenyéjét: a '60-as években a népszerűbb eseményeket (mint a vb-k, Eb-k) megpróbálták minden országhoz eljuttatni, akár valós időben, akár késéssel. Természetesen muszáj átugranunk pár érát (például a hagyományos, vagyis standard, illetve a nagyobb, vagyis HD-felbontások megjelenését), csak azért, hogy egy tévútról is beszéljünk. 2010-ben járunk, amikor minden tévégyártó és mozi azt hitte, hogy a 3D a jövő: ekkor történt meg, hogy az Arsenal és a Manchaster United meccsét élőben, mi több, 3D-ben közvetítették. Valamiért senki nem érezte, hogy ez a dolog nem fog elterjedni, így az volt az elképzelés, hogy majd mindenki szemüvegben ül a nappaliban és hajol el a labda elől. Érthetetlen volt, hogy ezt komolyan gondolták, és nem is járt be nagy utat.
Érdemes azt is megnézni, hogy itthon, mindkét világháború kvázi veszteseként hogyan alakult a technológia fejlődése, de nagy különbségek nincsenek. Néha csak pár évnyi lemaradással követtük a „nyugatot”, néha kicsit még előztük is, rádió, tévés és színes közvetítések terén is. Muszáj megemlíteni a közvetítések történelmében olyan legendákat, mint Fridedlander György, vagy ahogy a világ megismerte, Szepesi György. Gyuri bácsi élőben közvetítette, amikor 1953-ban a Wembley Stadionban az angoloknak hatot vertünk be, amíg ők csak hármat a miénkbe, miután pedig egy ország megszerette a lényegre törő, mégis sokat mondó közvetítéseit, legendává vált. Hiába voltak televíziós készülékek, gyakran sokan azt tették, hogy bekapcsolták a tévét, levették a hangot és a tetejére tették a rádiót, amiben Szepesi kommentárjával élvezhették a mérkőzéseket. Gyuri bácsi végül 96 éves korában hunyt el, munkássága pedig szinte minden nagyobb kommentátorra hatással volt Knézy Jenőtől Faragó Richárdon keresztül Hajdú B. Istvánig.
A magyar-angol futballpárharcok legendája: A kezdetektől az Aranycsapatig
A magyar-angol válogatott labdarúgó mérkőzések történelme 1908 óta íródik. Azóta 22-szer játszott egymással a két ország válogatottja, ezek közül tétmeccs azonban csak öt párharc volt. A két csapat először 1908. június 10-én találkozott, Budapesten, a XIV. kerületben. A futball iránti érdeklődés már ezekben az időkben is megmutatkozott, a hivatalos adatok szerint 7000 néző látogatott ki a mérkőzésre. Ez azonban talán az egyetlen adat, ami a hazai csapat számára jó szívvel felemlegethető, hiszen a vendég angolok 7-0-s győzelmet arattak a magyar válogatott felett, amelyben közt ott volt a korszak legnagyobb labdarúgója, a hétszeres magyar gólkirály Schlosser Imre is.
Hosszú kihagyás után, 1934 májusában találkoztak újra a felek, és ezúttal az első magyar győzelem is megszületett. A IX. kerületi találkozón ,,2:1. Az angol futballmestereket legyőzték játékművészeink” címmel írtak az újságok. Ebben az évtizedben még egyszer, 1936 decemberében játszott egymással a két válogatott, a londoni találkozó sima, 6-2-es angol sikert hozott. Ez volt az újpesti legenda, az 1938-as vb-n ezüstérmet szerző Zsengellér Gyula első válogatott meccse.
Az Évszázad mérkőzése: Anglia - Magyarország 3:6 (1953)
Puskás Ferencék a legendás Wembley Stadionban szakították meg a „háromoroszlánosok” elképesztő szériáját. Ötven éve annak, hogy az angol futball szentélyében, a Wembleyben a magyar válogatott - ma talán úgy mondanánk - porig alázta az angolokat. 6:3-ra győzött akkor az Aranycsapat, és jóllehet azóta egyszer, Koplárovics Béla jóvoltából egy magyar csapat elkönyvelhetett egy majdnem hasonló sikert az angolok, pontosabban a Manchester United ellen, az Aranycsapat heroikus győzelme azóta is a futballtörténeti csúcs, a viszonyítási pont a focit szeretők számára.
Brian Glanville, sportújságíró szerint: „Azért fontos, azért mérföldkő, mert a magyar volt az első külföldi csapat - Írországon kívül, amely szintén megverte Angliát - szóval ez volt az első ízig-vérig külföldi csapat, amely angol földön megverte Angliát. És ahogy ezt tette, az pusztító erejű volt.” A BBC kérdésére, hogy milyennek látták a magyar csapatot Angliában, Glanville hozzátette: „A magyarok egy kommunista országból jöttek, és nálunk eléggé bizalmatlanul, sőt gyűlölettel viszonyultak a kommunizmushoz, de szerintem Magyarországra nem úgy tekintettek, mint egy kommunista válogatottra.”
A szakértők korabeli értékelése szerint Puskásék egyéni zsenialitása mellett a magyarok játékrendszere volt a nagy vereség oka, a tradicionális angol WM rendszer nem tudta megállítani az Aranycsapatot. A magyar válogatott Hidegkuti személyében visszavont középcsatárral játszott, míg az egyik középpályás inkább védekezett. Ráadásul ehhez magas védelmi vonalak és letámadás párosult, aminek hatékony végrehajtása érdekében nagyon kötetlen szerepek alakultak ki. A szélsőhátvédek is felfutottak, s bizony nemegyszer előfordult, hogy helyet cseréltek a szélsőkkel, amit az ellenfél nem tudott követni. Glanville szerint: „A lényeg az, hogy eme szenzációs győzelem után mindenki megpróbált magyar módon játszani. Ki is jött egy könyv "Tanulj játszani magyarul" címmel. Mindenki azt mondta: a magyarok tudják, hogy kell csinálni, kidolgozták a nyerő formulát.” A jó öreg Jimmi Curbain, aki lefektette azokat az alapokat az első világháború idején, amelyekhez a magyarok még mindig tartották magukat - ő is a nézők között volt. Igazából az volt a helyzet, hogy egyszerre három-négy remek játékossal is egyszerre rukkoltak ki. Puskás, Kocsis, Hidegkúti, Bozsik, Czibor és... nagyszerű csapat voltak. A ’30-as, ’40-es évek fejlődésére építve rakta le a totális futball alapjait a magyar Aranycsapat.
A legendás győzelemre eredeti sajtófotókkal, különleges, a találkozóhoz kapcsolódó relikviákkal és az „évszázad mérkőzésének” összefoglalójával emlékezett a Puskás Intézet korábban a 6-3-as diadalra, aminek most a 72. évfordulója közeleg. November 25-ét a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) a londoni siker 40. évfordulóján, azaz 1993. november 25-én nyilvánította a magyar labdarúgás napjává. A mérkőzésre a londoni Empire Stadionban, a Wembleyben került sor, 105 000 néző előtt. A csapatok összeállítása a következő volt: Anglia: Gil Merrick - Alf Ramsey, Harry Johnston, Bill Eckersley - Billy Wright, Jimmy Dickinson - Stanley Matthews, Ernie Taylor, Stan Mortensen, Jackie Sewell, George Robb. MAGYARORSZÁG: Grosics Gyula (Gellér Sándor, 78.) - Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály - Bozsik József, Zakariás József - Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Gólszerzők: Sewell (14.), Mortensen (38.), Ramsey (57. - tizenegyesből), ill. Hidegkuti (1., 20., 54.), Puskás (24., 27.), Bozsik (50.).
1953. november 26-án valószínűleg hiába került a Szabad Nép címlapjára Szodorai István Kossuth-díjas esztergályos lélegzetelállító csúcsteljesítménye tervének teljesítéséről, és bizonyára elsikkadt az is, hogy a diósgyőri Lenin Kohászati Művek nagyolvasztója az év legnagyobb napi termelését produkálta. Ezen a napon Magyarországot csak egyetlen dolog érdekelte az újságból, az, ami az utolsó oldalra került: a labdarúgó-válogatott előző napi 6-3-as győzelme Londonban. Még akkor is, ha a pártlap az 1950-es évek megszokott és a hatalom részéről elvárt stílusában a valóban hatalmas sportsikerből megpróbálta a lehető legnagyobb politikai előnyt kisajtolni. "Sikerült. A magyar nemzeti válogatott beváltotta a hozzá fűzött reményeket, megfelelt dolgozó népünk szeretettel teli bizalmának: labdarúgóink 6:3 arányú nagyszerű győzelemmel megsemmisítették a kilenc évtizede eredménytelenül ostromolt angol hazai veretlenséget. (...) Labdarúgóink győzelme újabb dicsőséges állomása annak a sikerekkel teli útnak, amelyen a felszabadulás óta az egész világ elismerését kivívva, a magyar sport haladt" - írta a lap a mérkőzésről szóló beszámolójában. A magyar-angolnak sporttörténeti jelentőségén túl politikai üzenete is volt, hiszen a hidegháború időszakában egy nyugati és egy keleti tömbből származó csapat mérkőzött meg egymással.
A propaganda igyekezett a kommunista rendszer felsőbbrendűségének bizonyítékaként bemutatni az Aranycsapat sikereit, pedig a magyar futball már a harmincas években a világ élvonalába tartozott. Az 1950-es években a sportesemények nem taktikáról és állóképességről szóltak; a kommunista államok sportolóinak győzelmei mind-mind az imperializmusra mért csapások és a szovjet rendszer magasabbrendűségének bizonyítékai voltak, ennek szellemében fogalmazott a Szabad Nép publicistája is december 3-án, tíz nappal a mérkőzés után: "A magyar tizenegy győzelmében mi nemcsak a nagy értékű sportsikert látjuk, hanem népi demokratikus rendszerünk, szocializmust építő hazánk erejét, annak a forradalmi változásnak a jelentőségét, amely életünk minden területén, a sportban is, gyors előrehaladást eredményez. A magyar futballisták angliai vendégszereplésekor a rendszer legjobb áruját tette a kirakatba, s a játékosok nemcsak a hazai labdarúgást, hanem a friss népi demokráciát képviselték az imperializmus és a labdarúgás bölcsőjében. Az új és a régi világrend összecsapása megmozgatta a dolgozó népet Magyarországon és a világban, a játékosok lelkesedését, "önfeláldozó harci szellemüket" a dolgozó nép messziről áradó szeretete táplálta. "Emeljétek magasra a magyar nemzeti színeket, a szocializmus és a béke zászlaját!" - üzente a Pécsi Lokomotív távirata. "Vigyétek diadalra a Magyar Népköztársaság címerét!" - kérték a győrszemerei parasztok Bozsikékat. A magyar csapat vendégszereplése a Wembleyben tollat ragadtatott a brit munkásosztállyal is: "Özönlenek a legkülönfélébb levelek és táviratok a magyar csapat szállására Anglia minden részéből. A Szabad Nép egy sheffieldi munkást, L. Hayerst idézi: "Engedjék meg, hogy szerdán másfél órán keresztül Önök ellen szurkoljak. Hiszen én angol vagyok, de egyébként csodálom a magyarok országépítő munkáját, és mindig lelkes örömmel tölt el, ha sikereikről hallok". Az egyszerű angol munkások mellett a teljes béketábor a magyaroknak drukkolt, magáénak érezte a győzelmet. A lengyel Przeglad Sportowy "a népi demokrácia sportjának nagy eredményeként" üdvözölte a győzelmet, míg a bukaresti Sportul Popular az "új szellemű sport, az új életforma győzelmének (...), a népi demokratikus országok igazi szószólójának" látta a magyar diadalt. "Amikor a bolgár dolgozók a rádióból megtudták az eredményt, lelkes hurrá és bravó felkiáltásokban törtek ki. A Bulgáriában vendégszereplő moszkvai Szpartak és több bolgár labdarúgócsapat csoportosan, tolmács segítségével hallgatta a helyszíni közvetítést" - írta a magyar pártlap november 27-én.
A visszavágó: Magyarország - Anglia 7:1 (1954)
1954. május 23-án 17.30 perckor kezdődött a magyar és az angol futball válogatott mérkőzése a budapesti Népstadionban. Az évszázad mérkőzésének visszavágójára óriási volt az érdeklődés: akkor még nem volt televíziós közvetítés de százezrek akarták megtekinteni a magyar-angolt. Emiatt nem is árusítottak jegyeket, hanem központilag osztották szét a belépőket, egy részüket a Szakszervezetek Országos Tanácsa a hozzá tartozó sportegyesületeken keresztül. A Népstadionban átszámozták és így szűkebbre szabták az ülőhelyeket (akkor még nem székeken, hanem deszkapadokon ültek a nézők) illetve egy részüket állóhellyé alakították, így 85 500 fő befogadására vált alkalmassá a stadion. Ennek ellenére a meccset a Népsport szerint 92 000 fő látta, mivel sokan bemásztak, illetve különböző objektumokra felmászva nézték meg a mérkőzést.
A díszpáholyban helyet foglaltak a párt és állam legfőbb vezetői; Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára, Nagy Imre, a minisztertanács elnöke, Dobi István, az elnöki tanács elnöke, valamint a kommunista elit számos tagja, köztük Gerő Ernő, Farkas Mihály és Apró Antal. Jelen volt a szovjet és a brit nagykövet, illetve Jules Rimet, a leghosszabb ideig hivatalban lévő FIFA-elnök is. A játékot az angolok kezdték, de az első félidőben nem sokat volt náluk a labda. A magyar rohamok hamar eredményre vezettek: Puskás, majd Kocsis lövése még elkerülte a kaput, de Hidegkúti közeli próbálkozását már az angol kapusnak kellett védenie. A 8. percben szabadrúgáshoz jutott a magyar csapat, amit meglepetésre nem Puskás végzett el, hanem Lantos Mihály. Nem lehetett volna jobbkor nagyvonalú a Száguldó Őrnagy, mivel a magyar balhátvéd az angol sorfal mellett védhetetlenül a kapu bal sarkába rúgta a labdát. 1:0! Az angolok néhány támadással vétették észre magukat, de utána újra magyar támadások következtek: a 21. percben Kocsis lövésébe ért bele az egyik angol védő, akiről a labda Puskás elé pattant, ő pedig a kapuba lőtt. Az angolok megpróbáltak szépíteni, de csupán pár erőtlen kísérletre futotta erejükből, a magyar csapattól nem tudták átvenni az irányítást. Egymást érték a hazai támadások, amelyek a 31. percben újabb góllá értek: egy szép támadás végén Kocsis lőtt a hálóba. A második félidő elején az angolok jobban játszottak, s többet birtokolták a labdát, mint az első félidő bármelyik részében. Azonban nem a vendégek, hanem a magyarok rúgtak újabb gólt, s ismét csak Kocsis: Czibor betört a tizenhatosra, majd a rárontó két védő mellett Kocsishoz passzolt, aki az ötös magasságából a kapu jobb oldalába lőtt. A 60. percben Tóth II. megszerezte az ötödik magyar gólt: a lövését még védte az angol kapus, de a kipattanót a magyar jobbszélső besodorta a kapuba. Az angolokat megzavarta a sok kapott gól, amit mutat, hogy alig két perc múlva újabb magyar találat következett: Hidegkúti szép lövése talált utat a hálóba. A vendégek azonban nem adták fel, ismételten támadásokat indítottak a magyar kapu ellen, aminek következtében szabadrúgáshoz jutottak. A beívelést a magyar védők röviden rúgták ki, a szabad labdára lecsapott Broadis, s állítgatás nélkül kilőtte a jobb sarkot. Védhetetlen lövés volt, szépített Anglia! De ezzel még nem volt vége a mérkőzésnek; egy kiugratás után Puskás meglőtte a magyarok 7. gólját is. Óriási siker!
A meccsről a rezsim hivatalos napilapja, a Szabad Nép a 4. oldalon számolt be ,,Gólzápor az angol kapura” címmel. A címoldalra azonban a magyar futballtörténelem egyik legnagyobb győzelme nem kerülhetett fel, mivel a meccs másnapján kezdődött a Magyar Dolgozók Pártjának III. Kongresszusa. Az angol válogatott ezen a napon szenvedte el története mind a mai napig legsúlyosabb vereségét. Négy nappal később megint egy ország hallgatta a második félidőt 20.45-től, de mire a rádióközvetítés elkezdődött, a magyarok már 4-0-ra vezettek a bolgárok ellen. Ezzel együtt mindenki Szepesire figyelt, jóllehet este fél kilenctől zajlott a Ki mit tud? első elődöntője.
Az Aranycsapat utáni idők: Párharcok a '60-as évektől napjainkig
Brian Glanville megjegyezte: „Aztán jött az 1956-os forradalom, persze Puskás, Kocsis, és Czibor külföldön találta magát, nem is mentek vissza és azután persze lejtőre került a magyar futball. Mire eljött az 1958-as VB, már nagyon átlagos volt a magyar csapat, Hidegkúti megöregedett és lelassult, Bozsik megöregedett és lelassult. Emlékszem, Svédországban néztem a meccseiket. És akkora eléggé piszkos módon kezdtek el játszani: rugdosták az ellenfeleiket. John Charlest, aki nagyszerű walesi középpályás volt, brutálisan lerúgták, amikor Magyarország veszített a kis Walesszel szemben és nem játszhatott Brazíliával a döntő fontosságú negyeddöntőben.” A szisztéma kiválóságát viszont jól mutatta, hogy egy hasonló játékrendszerre építve nyert 1958-ban világbajnokságot a brazil válogatott.
Az 1962-es világbajnokság: Magyarország - Anglia 2:1
Legutóbb hatvan esztendeje nyert a magyar labdarúgó-válogatott a szombat esti vendég, Anglia legjobbjai ellen. A diadalt méltó keretek közt, az 1962-es világbajnokságon aratták honfitársaink. A chilei Rancagua sokat köszönhetett a Braden Copper Companynek: az amerikai rézbányászati cég leányvállalata építette fel a helyi stadiont, amelyben vb-mérkőzéseket rendeztek 1962-ben. A New York-i székhelyű üzem vendégházában, a két és fél ezer lakosú Coyában lakott a Mundialon az angol küldöttség, míg az 50 ezres lélekszámú Rengóban a magyar. A sporttelepi légkör sem volt különösebben forró, mindössze 7938 szurkoló váltott jegyet a magyar-angol mérkőzésre. A rancaguai vetélytársak közül a brit együttes készült jobb hangulatban, miután a világbajnokságot megelőző tesztmérkőzésén 4-0-ra nyert Limában Peru válogatottja ellen. A magyarok szálláshelyén viszont ki lehetett volna tenni a „Vigyázat, nagyfeszültség!”-táblát, mert a vb előtt Itáliában próbált a csapat, s Baróti Lajos szövetségi kapitány haza akarta küldeni a neki visszaszóló Tichy Lajost. Sándor Károly és Sipos Ferenc sírta ki a szakvezetőnél, hogy a Honvéd-csatár ne Budapestre, hanem Chilébe utazzon az olaszokkal együtt. Az affért az váltotta ki, hogy hazánk fiai Bariban 3-1-re kikaptak az olasz „B-től”. (1953: 6-3, 1954: 7-1, 1960: 2-0), és a hatvanas nyertesek, illetve vesztesek közül hat-hat játékos szerepelt Rancaguában is. Innen Grosics, Mátrai, Sipos, Rákosi, Sándor, Albert, onnan Springett, Armfield, Haynes, Flowers, Douglas, Bobby Charlton.
Az angolok összeállítása: Springett (Sheffield Wednesday) - Armfield (Blackpool), Norman (Tottenham), Moore (West Ham), Wilson (Huddersfield Town) - Haynes (Fulham), Flowers (Wolverhampton) - Douglas (Blackburn), Greaves (Tottenham), Hitchens (Internazionale), Charlton (Manchester United). A meccs nem is kezdődött rosszul. A keretbe könyörgött Tichy negyedóra múltán elindult, majd húszról hatalmas lövést küldött a léc alá. Itthon az aznap reggeli sajtóközleményekben az állt, hogy „a Magyar Rádió 20.45-kor a Kossuth adón megkísérli közvetíteni a mérkőzés második félidejét”. Szerencsére nem csupán megkísérelte, közvetítette is, sőt a Képes Sport azt írta Szepesi Györgyről: „A csapat tizenkettedik embere a legjobbak egyikének bizonyult.” A prímet Sárosi László vitte. Az Esti Hírlap szerint „a mezőny legjobbja az angyalföldi balhátvéd volt”. Azért Albert is mutatott egyet s mást a másodszor (majd még 106-szor) válogatott Bobby Moore őrizetében. Este 9 óra 13 perckor, miután negyedórával korábban Ron Flowers - a Népsport szerint „indokolatlan” - tizenegyesből egyenlített, egyenesen „felrobbantotta” Magyarországot. A félpályánál indította az első cselt, majd Sándor Csikar rászólt: „Passz!” Naná, hogy bevetett még egy trükköt. Sándor üvöltött: „Jövök!” Erre elfektette Ron Springett kapust, de balra sodródott, ezért az alapvonal közelében megállította a labdát. Sok évvel később kérdeztem öreg barátomat, Sándort: mi van, ha Flóri, mondjuk, a kapufát találja el? A center életben maradt, az angolok viszont elbúcsúztak fejenként 15 fonttól; annyi lett volna a győzelmi prémiumuk. A magyar orgánumok megenyhültek, a Képes Sport már viccelt is: „Tichy gólja királyi gól volt. A brit lapok szintén magasztalták honfitársainkat. A Daily Herald leszögezte: „A régi magyar futballművészet még mindig az angol labdarúgás átka. Anglia kilenc év alatt négyszer volt kénytelen kecsesen meghajolni a magyarok kétségbevonhatatlan fölénye előtt.” A Daily Express megállapította: „Magyarország továbbra is az angol futball ostora.”
Későbbi találkozások: Selejtezők és barátságos mérkőzések
1962 óta tizenhárom alkalommal találkozott egymással a két alakulat, ebből két döntetlen mellett tizenegyszer az angolok örülhettek. Igen érdekesen alakult a magyar csapat 1982-es vb-selejtező csoportkörének végeredménye. Annak ellenére, hogy 1981-ben mindkét Anglia elleni meccsén kikapott a válogatott, csoportelsőként utazhatott a spanyolországi világbajnokságra. Ehhez kellett, hogy a norvégokat oda-vissza verje, a románoktól egyszer se kapjon ki a válogatott, míg az angolok Svájc, Norvégia és Románia ellen is vereséget szenvedtek egy-egy alkalommal. Júniusban Budapesten 3-1-re, míg novemberben Londonban 1-0-ra nyert Anglia, de ez a végelszámolásnál tulajdonképpen mit sem számított. A vb-selejtezők után rögtön az Eb-selejtező alkalmával, 1983-ban is szembekerült egymással a két válogatott, ám az több szempontból is keserűbben sikerült, mint a két évvel korábbi mérkőzések.
Az 1983-as vereségek óta Magyarország egyszer sem játszott tétmérkőzést Anglia ellen, barátságos találkozókból viszont annál több jutott. 1988-tól kezdve egészen 2010-ig jószerivel három-négy évente találkoztak a felek, két döntetlen és öt angol győzelem született. 1999. április 28-án a Népstadionban 40 ezer néző gyűlt össze, hogy megtekintse az 2000-es Eb selejtezőiben már javában viaskodó csapatokat, ám ezúttal mindössze egy felkészülési meccs erejéig. Anglia a 22. percben Alan Shearer büntetőjéből vezetést szerzett, az angol előny meg is maradt a mérkőzés 76. percéig.
2006 májusában Manchesterben lépett pályára a két fél, ez volt mindössze a második olyan alkalom, amikor nem Budapesten vagy Londonban játszottak egymás ellen. Az angoloknál a kezdőben kapott helyet többek közt Rio Ferdinand, John Terry, David Beckham, Frank Lampard, vagy éppen Steven Gerrard is, míg a magyar csapatban ott voltak az olyan külföldön is jól csengő nevek, mint Király, Dárdai, Gera, vagy Szabics. Anglia 2-0-ra vezetett, amikor a Hertha BSC jelenlegi edzője, a korábbi magyar szövetségi kapitány Dárdai Pál átvette Tóth Balázs lapos passzát, majd Hrutkánál is távolabbról, jobb lábbal a felső sarokba vágta labdát.
A legutóbbi felvonás a két nemzet több mint 110 éves közös múltjában a 2010. augusztus 12-i londoni mérkőzés volt. A magyarok egy angol öngóllal szereztek vezetést a 62. percben, ám az öröm nem tartott sokáig, Steven Gerrard érkezett, négy perc leforgása alatt kétszer is, így mindmáig a chilei vb-n elért 2-1-es eredmény az utolsó Anglia elleni magyar győzelem.
Összesített mérleg Magyarország és Anglia között:
- 1908. június 10., Budapest: Magyarország 0 - 7 Anglia (Barátságos)
- 1934. május, Budapest: Magyarország 2 - 1 Anglia (Barátságos)
- 1936. december, London: Anglia 6 - 2 Magyarország (Barátságos)
- 1953. november 25., London: Anglia 3 - 6 Magyarország (Barátságos)
- 1954. május 23., Budapest: Magyarország 7 - 1 Anglia (Barátságos)
- 1962, Rancagua (VB): Magyarország 2 - 1 Anglia (Világbajnokság)
- 1981. június, Budapest: Magyarország 1 - 3 Anglia (VB-selejtező)
- 1981. november, London: Anglia 1 - 0 Magyarország (VB-selejtező)
- 2006. május 30., Manchester: Anglia 2 - 1 Magyarország (Barátságos)
- 2010. augusztus 12., London: Anglia 2 - 1 Magyarország (Barátságos)
tags: #angol #foci #kozvetitese #magyarorszagon #eloszor
