A Labdarúgás Története Angliában: A Bölcsőtől a Globális Jelenségig
Anglia, a labdarúgás bölcsője - tartja a népszerű közhely, s talán nem is gondolnánk, hogy milyen igaza is volt annak, akinek száját először hagyta el ez a mondás. A Ködös Albionból származik ugyanis az első írásos megemlékezés az első, futballhoz hasonlító labdajátékról (1170). Maga a „futball” szó is Angliában látott napvilágot (1409), itt alapították az első futballklubokat (1857-től), itt szervezték az első futballtornát (1867) a tradicionális, máig létező FA- kupa első kiírása pedig 1871-re datálódik. Valóban, mondhatjuk, hogy Anglia a futball bölcsője. Több milliárd ember követi a mérkőzéseket, legyen szó a helyi csapatok összecsapásairól vagy a nemzetközi bajnokságokról, mint például a FIFA Világbajnokság. De hogyan alakult ki ez a sport, és milyen mérföldkövek vezettek a modern labdarúgás kialakulásához?
A Labdajátékok Gyökerei és Kora Angol Kezdetek
A labdarúgás gyökerei évezredekre nyúlnak vissza. Az i.e. 2-3. században Kínában játszották a „Cuju” nevű játékot, amely a labdarúgás egyik legkorábbi formájának tekinthető. A játéktér közepére két, egyenként négy méter magas bambusz rudat vertek le a földbe, közéjük hálót feszítettek ki, melybe egy kb. 60 cm átmérőjű lyukat vágtak. Ez volt a kapu, ezen kellett a játékosoknak lábbal, fejjel, mellel, ököllel vagy éppen háttal átjuttatniuk a labdát, melyet nyolc bőrdarabból varrtak össze, és tollal tömtek meg. Huang-ti császár előszeretettel játszatta ezt a játékot katonáival, mert szerinte ez a fajta testmozgás fejleszti a gyorsaságot, ügyességet és találékonyságot. A játék hatalmas népszerűségnek örvendett nem csak a katonák, de az egész nép körében. Kínai mintára később Japán is megalkotta a saját labdajátékát, bár ott ez megmaradt afféle úri huncutságnak.
Az ókori görögök és rómaiak is játszottak hasonló labdajátékokat, például az „episkyros” és a „harpastum” nevű játékokat. Érdekes módon sem a görögök, sem a rómaiak nem éreztek késztetést arra, hogy labdákat rugdaljanak, ők inkább filozofálgattak és hódítgatták a világot, így futballal legközelebb már csak a középkorban találkozunk, ekkor is Olaszországban, ahol a 14. század elején megjelent a firenzei calcio, Európában az első körülhatárolt városi pályán zajló, mérkőzésvezető által irányított csapatjáték. Egy-egy csapat 27 főből állt, és a másik fél várát jelképező sátorba kellett belőni a labdát. A játékosok szigorúan meghatározott rend szerint álltak fel: elől 15 csatár, a második sorban 5 fedezet, mögöttük 4 védő, a negyedik sorban megint 3 védő, akik közül a középső a kapus. Egyedül csak ő vehette a kezébe a labdát, a többiek rúghatták vagy ököllel üthették, a bíró vigyázott a szabályok betartására és számolta a gólokat, a büntetőpontokat. Közép-Amerika: A maja és azték civilizációk szintén ismerték a labdajátékokat, például a „pok-ta-pok” nevű játékot.
A Középkori "Mob Football" Angliában
A középkor Európájában többféle labdajáték terjedt el. Ezek gyakran kaotikusak és durvák voltak, mivel kevés szabály létezett. Angliában a labdarúgás először, mint „határlabdázás” jelenik meg, méghozzá egy rontásűző pogány népszokás keretein belül. A hagyomány szerint a bőrből készült „labdába” belegyömöszölték a gonoszságot és a rontást, majd az első tavaszi napon a falu apraja s nagyja kisereglett az utcákra, és jelképesen kirugdalták a veszedelmeket a falu határán túlra. A játék mindaddig tartott, míg a bőrbatyu ki nem szakad, és minél messzebbre sikerült eljuttatni ez idő alatt a labdát a falutól, annál messzebb kerültek a bajok is. 1170-ből, William Fitzstephen utazó tollából származnak az első olyan feljegyzések, melyek megemlékeznek erről a furcsa játékról. Az egyik legismertebb a „mob football” volt Angliában, ahol falvak vagy szomszédos települések lakói hatalmas tömegben küzdöttek egy labda birtoklásáért. A cél az volt, hogy a labdát egy adott pontra juttassák.
Az első futballmérkőzés leírása 1280-ból származik, és az Ashington közelében fekvő Ulgham mezején vívott küzdelmet írja le. A küzdelmet szó szerint kell érteni, az összecsapás során egy ember meghalt, miután beleszaladt ellenfele tőrébe. Ekkoriban egyébként is durvaság, sőt brutalitás jellemezte ezt a játékot. Gyakorta több százan játszottak egyszerre, olykor egymástól kilométerekre lévő „kapuk” között, s az események inkább hasonlítottak tömegverekedésre, mint kedélyes játszadozásra. A szabályok is eléggé kezdetlegesek voltak, mindössze a kezezést tiltották, minden más megengedett volt. Nem is meglepő, hogy 1314-ben Nicholas de Fardone, London polgármestere II. Edward angol király parancsára betiltatta a játékot. A játék korai változatát, vagyis amit annak lehetett nevezni, annak durvasága, valamint amiatt, hogy a beszámolók szerint „elvonja az ifjak figyelmét az olyan komoly testedzéstől, mint a hadi tudományok művelése”, már 1304-ben betiltotta II. Edward király. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a futballt továbbra is játszották, sőt egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. 1526-ban említik meg az első futballcipőt, VIII. Henrik király cipőjeként.
Valamikor 1481 és 1450 között (a pontos dátum ismeretlen) latin nyelven megjelent az első részletes kézirat a futballról, melyben már felismerhetőek a modern futball egyes elemei, mint például a cselezés: „A játék, melyet közös kikapcsolódásként űznek, „foot-ball”-nak hívnak. Olyan sport ez, melyben fiatalok egy nagy labdát hajtanak, de nem kézzel ütik a levegőbe, hanem lábbal görgetik a földön, sőt, nem csak a lábukkal, de a lábfejükkel és a sarkukkal is….majd elrúgják az ellenkező irányba.” 1581-ben Richard Mulcaster, az Eton Egyetem diákja, már úgy emlegeti a futballt, mint egy szervezett csapatjátékot. Ő ír először csapatokról (térfelek), pozíciókról (állások), játékvezetőről (bíra a felek fölött),és edzőről (oktató mester). Mulcaster játéka tehát valamiféle finomított változata lett volna az ősi brutális futballnak. Az első futballal foglalkozó könyv 1660-ban jelent meg Francis Willughby szerzeményeként, címe „Book of Sports” volt. A futball a 17. században is népszerű volt, a 19. századra a labdarúgás mit sem veszített népszerűségéből, egész Anglia szerte, sőt már Franciaországban is tömegek játszották.
A Modern Labdarúgás Születése: Szabályok és Szervezetek
A labdarúgás modern változata a 19. századi Angliában született meg. Az iparosodás és a városi életmód kialakulása idején a sport népszerű szabadidős tevékenységgé vált a munkásosztály számára. A labdarúgás bekerült az angol iskolarendszerbe, megkezdődött egységesítése és szabályainak rendszerezése. A modern szabályok alapjait a 19. század közepén akkor fektették le, amikor különválasztották a rögbit és a futballt. Szabályai azonban még nem voltak kidolgozva, a durvaság pedig még mindig jellemző volt. A foci kezdetei nagyon kaotikusnak bizonyultak, mert sok mindenre egyszerűen nem létezett szabály, például hogy döntetlen esetén mi történjen: újrajátszás, vagy hosszabbítás jöjjön? Jól jelzi a kuszaságot, hogy majdnem minden városnak, iskolának saját szabályai voltak, ami problémássá tette a meccsek megszervezését. Az Old Etonians csapata például kétféle szabályrendszert is kidolgozott a különböző típusú pályákhoz. Leggyakrabban mégis az iskolák, egyetemek csapatai küzdöttek meg egymással. A gond azonban az volt, hogy minden iskolának más-más szabályrendszere volt, melyek még a középkorból eredtek. Ekkor merült fel először, hogy a szabályokat egységesíteni kellene. Az iskolák képviselői tehát összeültek, hogy kidolgozzanak egy olyan egységes szabályrendszert, mely mindenkinek megfelelő.
Hosszas tárgyalások után az első kísérlet az ún. „The Cambridge Rules”, „cambridgei szabályok” volt 1848-ban. 1848-ban jelent meg az a szabálygyűjtemény, amely a mai játék alapja: a Cambridge University Football Rules. Voltak már egységes szabályok, 1855-ben így meg is alakult a világ első futballklubja, a Sheffield FC. Az igazi áttörés 1863-ban következett be, amikor megalakult az Angol Labdarúgó Szövetség (Football Association, FA). Ez az esemény mérföldkőnek számít a labdarúgás történetében, mivel az FA lefektette a sport hivatalos szabályait, amelyek a mai napig a modern futball alapját képezik. Tovább finomították a szabályokat is: „Gólnak számít, ha a labdát a kapuba juttatják anélkül, hogy kézben vitték vagy kézzel ütötték volna. Lábbal csak a labdát szabad rúgni. A játékosnak nem szabad a labdát érintenie, ha az a levegőben van.” Ellenben a csapatok nem sokat taktikáztak, hanem támadás esetén az összes játékos előre ment. Mivel a rögbihez hasonlóan az előre passzolást tiltották, emiatt a játék jelentős része tömeges közelharcokból állt. 1866-ban mondták ki, hogy engedélyezett az előre passzolás, de csak abban az esetben, ha a gólvonal és a labdát megkapó játékos között van legalább három védekező játékos.
Az Első Tornák és Nemzetközi Mérkőzések
1867-ben Sheffieldben megrendezték az első futballtornát, a Youdan-kupát, melyen 12 csapat vett részt. Az ötlet Thomas Youdan helyi színháztulajdonos fejéből pattant ki, ő volt a rendezvény főszponzora is. A Hallam-Norfolk-Mackenzie háromcsapatos döntőt március 5.-én mintegy háromezer néző figyelte. A tornát és a 2 fontot érő serleget a Hallam FC nyerte. Érdekesség az is, hogy az ezüst serleget, miután végre elkészült, gyorsan el is lopták, és csak 1997-ben bukkant fel egy skót régiségkereskedőnél, aki mindössze 2000 fontért (mintegy hatszázezer forint) készséggel visszaszolgáltatta azt a jelenleg az angol 10. osztályban szereplő Hallam FC-nek. Az FA-kupa első kiírása 1871-re datálódik. Az első nemzetközi labdarúgó-mérkőzést 1872-ben játszották Anglia és Skócia között.
A Labdarúgás Professzionalizálódása és a Hőskor Csillagai
Megjelenésükkel is az úriember mivoltukat sugallták a hőskor első csapatai. A mai ismert mezek helyett általánosan elterjedt volt a kötött pulóver, hosszú flanel- vagy térdnadrág és a színes krikettsapka viselete. Néhány csapat egyszerűen a kriketthez használt ruhát viselte. Ma már elképzelhetetlen, de akkoriban a munkások bakancsban játszottak, lévén még egyáltalán nem léteztek futballcipők. A fentiekből kiderül, hogy a XIX. század második felében a futball inkább úri szabadidős tevékenység volt, mintsem látványosság a köznép számára. Ennek ellenére a legjobb csapatok meccsei hamar felkeltették az emberek figyelmét, az újságok pedig nézők hatalmas tömegéről tudósítottak már a kezdetekkor.
A Netflix 2020-ban bemutatott saját gyártású sorozata, A foci mindenkié remekül bemutatja, milyenek voltak a futball kezdetei. A fikciós elemekkel tarkított „dokumentarista dráma” egy észak-angliai munkáscsapat, a Darwen FC, valamint az felsőbb körök reprezentáns klubja, az Old Etonians FA-kupabeli versengésének állít emléket. A sorozat a két csapatkapitány, a textilmunkás darweni Fergus Suter, és a bankár-arisztokrata, etoni lord Arthur Kinnaird párviadalának állít emléket. Lord Kinnaird egyaránt játszott az első, hivatalos futballmérkőzésen (1866: London vs. Sheffield) és az első válogatott meccsen (1872: Skócia-Anglia) is. Az utóbbi eseményen a hazai csapat tagjaként pályára lépett Sutter is. Kinnaird játékosként ötszörös kupagyőztesként, majd visszavonulása után, 30 éven át az FA elnökeként vonult be a történelembe. „Sokkal többet tett a foci népszerűsítésért, mint bármelyik ember, aki valaha is élt” - ezt Sir Frederick Wall mondta róla. Kinnard ötszörös FA kupa győztes (háromszor a Bolton Wanderers és két alkalommal az Old Etonians „csékájaként”), amivel hosszú ideig rekorder volt. Az FA-kupa első 12 kiírásából kilencszer döntőzött aktuális csapatával, ami máig felülmúlhatatlan egyéni teljesítmény.
A skót származású Fergus Suter és a csapattársa-cimborája, James Love lényegében az első profi játékosok voltak a világtörténelemben. Ez nagy botrány kavart, mert az „úriemberek sportjában” fel sem merült, hogy valakik pénzt fogadjanak el a játékukért, azt megalázónak és szabályellenesnek tartották. Fergus Suter, egy egyszerű kőműves, a skóciai Partick FC-ben kezdte meg a labdarúgó pályafutását. Onnan „igazolt” a Darwen FC-hez és két évadot töltött a lancashire-i kiscsapatban. Sutter tagja volt annak a Blackburn Rovers-nek, amely pont a Kinnaird vezette etoniak ellen veszített az 1882-es kupadöntőben. Az FA végül 1885 nyarán engedélyezte a profizmust az égisze alá tartozó csapatok és versengések körében. Ezzel mintegy legalizálva a gyakorlatot, amit a legtöbb csapat követett, miszerint fizetést ad titokban a legjobb játékosaiknak, ezzel motiválva őket.
A sors furcsa fintora, hogy a hőskor két szupersztárja, sem Suter, sem Kinnaird nem futott be karriert a 1888/89-es szezonban elstartoló Football Leagueben. Suter mindössze egyszer jutott szóhoz ligameccsen (West Bromwich ellen, csereként), Kinnairdnak ennyi mérkőzés sem jutott, addigra már szögre akasztotta labdarúgó cipőjét, hogy minden erejével a foci fejlesztésére koncentráljon. A liga elindulása további szabályok bevezetését hozta magával, a nézők gyarapodásával egyre nagyobb szükség volt megfelelő létesítmények (stadionok) építésére, illetve ekkortól tűntek fel az első szponzori reklámok is a pályákon. A foci egyre gyorsabban professzionalizálódott és egyre kevésbé hasonlított arra a játékra, amit még a sorozat két hőse, Kinnaird és Suter játszott.
A Labdarúgás Világszerte
A 20. század elején a labdarúgás gyorsan terjedt a világ különböző részein. 1904-ben megalakult a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, a FIFA (Fédération Internationale de Football Association), amely ma a sport globális irányító szervezete. 1930-ban rendezték meg az első FIFA Világbajnokságot Uruguayban, amelyet a házigazda ország nyert meg. A futball népszerűsége a 20. század során robbanásszerűen megnőtt, különösen Európában, Dél-Amerikában és Afrikában.
Az Angol Futball Válsága a '80-as Években és Újjászületése
A ’80-as években a foci népszerűsége drasztikusan alábbhagyott Angliában. A történelem ritkán fekete-fehér, de a fociban valahogy mégis meg lehet húzni a pontos vízválasztókat. Carl Wilson, a New York Times írója így fogalmaz: „A nosztalgia kiöli a kritikát”. Keresve sem találnánk olyat, aki úgy sírja vissza a ’80-as éveket, hogy ott volt, és látta, milyen volt. 1985: a Heysel-tragédia, a bradfordi katasztrófa, a Luton-Milwall zavargás éve, amikor az angol csapatokat kitiltották az európai kupákból. A The Times így írt akkor a futballról: „nyomorult játék, amit nyomorult stadionokban játszanak egyre nyomorultabb emberek előtt”. A ’80-as években az angol gazdaság súlyos válságban vergődött. Az átlagos drukker pedig pont abba a társadalmi rétegbe tartozott, amelyet a leginkább megviseltek a megszorítások. 1985-ben a legtöbb zavargás a pályától távol zajlott, mégis mindenki a focit hibáztatta. A Heysel-stadionban történtek után Margaret Thatcher miniszterelnök válságtalálkozót szervezett, ahol megkérdezte, mi a terve az angol labdarúgásnak a huligánjait illetően. Ted Crokerben, az FA akkori elnökében volt annyi kurázsi, hogy szembeszálljon a Vasladyvel: „Ezeknek az embereknek szociális gondjaik vannak.” Ekkoriban egyesült a huligán és a szurkoló fogalma. A Hillsborough-t feltáró Taylor-jelentés véget vetett a középkori körülményeknek, ugyanakkor felhívta a brit társadalom figyelmét arra, hogy egészen idáig egy szubkultúrát alacsonyabb társadalmi csoportként kezeltek.
Ekkorra már a huliganizmusra is kevesebb példa akadt. Azok, akik csak a bunyó miatt jártak meccsekre, persze megoldották a maguk módján, de ezt többnyire a pályától és a nyilvánosságtól távol rendezték le, aminek a valódi szurkolók is örültek. Eközben a szurkolótáborok bizonyos százalékának tudatát már kezelésbe vette egy igen népszerű új anyag: elég nehéz az utcákon őrjöngeni, amikor már beütött az ecstasy. 1988-89-ben Anglián új szexuális és drogforradalom söpört végig. Amikor a New Ordert felkérték 1990-ben az angol válogatott vb-s reklámdalának megírására, az együttes az E for England (E mint Anglia: az angol szlengben az ecstasy-t csak E-nek hívják - a szerk.) címet akarta adni a számnak. Persze botorság lenne azt hinni, hogy az egész lelátó úgy nyelte az MDMA-t, mint a Tic-tacot, de tény, hogy az új drog elterjedésének nagy szerepe volt az indulatok csillapodásában.
Gazza's tears - 1990
A foci népszerűsége drasztikusan alábbhagyott Angliában, de Gazza könnyei segítettek újra belopni a labdát az angolok szívébe. Az olasz vb-re mindenki katasztrófát jósolt, főleg miután az angolok a hollandokkal, az írekkel és az egyiptomiakkal kerültek egy csoportba. A Thatcher-kormány egyenesen a csapat hazahívását fontolgatta. A címlapokon azonban a férfiérzelem nem az őrült tesztoszteronbomba, hanem Paul Gascoigne képében jelent meg, aki elsírta magát az NSZK elleni elődöntőben, amikor sárga lappal kizárták őt a folytatásból. A közvetítés végén a stáblista alatt Pavarotti a Nessun Dormát énekelte. Valahogy illett az eseményekhez: operába illő tragédia, ahogy a hős hiába küzd, saját hibájából végül elbukik. Bár nem mindenki tudott olaszul, az angol közönség így is együtt érzett Gazzával, és vele együtt az angol labdarúgással. Gary Lineker úgy írja le a pillanatot mint vízválasztót: „Rengeteg embernek felkeltette akkor az érdeklődését a foci - mondta.”
A Premier League Korszaka és a Modern Futball Meghódítása
A ’80-as években az angol futball elszigetelődött: Európában nem látták szívesen, a honfitársak lenézték. Így nem is csoda, hogy a ’80-as években ritkaság volt a tengerentúli játékos, ideértve az íreket is. Azon kevesek, akik feltűntek, rövid ideig maradtak, vagy egzotikumnak számítottak: például „George” és „Ted” Robledo, a Newcastle chilei testvérpárja, a hadifogolyból kapussá lett Bert Trautmann, aki majdnem nyakát szegte a pályán, Ardiles és Villa a Tottenhamnél vagy Didier Six, a Villa kiszámíthatatlan szélsője. A többség azért nem tartotta megbízhatónak a külföldieket, mert úgy vélte, úgysem bírnának a saras angol télben játszani. A ’90-es évek elejére javult a helyzet, de így is csak elvétve akadtak külföldiek az angol labdarúgásban. Az Arsenal 1980-90-es csapatában mutatóba akadt egy külhoni játékos: az izlandi középpályás Siggi Jónsson, aki addigra már öt évet lejátszott a Barnsleynál és a Sheffieldnél. Nem lehetett rá panasz: George Graham keményen felkészített osztaga lenyűgöző kupagyőzelmet aratott 1989-ben.
Persze nemcsak az Arsenal nyitotta meg kapuit: szinte minden csapat befogadott egy külföldit, hogy tanuljon valami újat. Még a legsovinisztábbak sem juthattak szóhoz, amikor Gianfranco Zola, Georgi Kinkladze, Éric Cantona vagy Juninho erősítette kedvenc csapatukat. A külhoni sporttársak azzal is segítettek, hogy új taktikákkal ismertették meg az amúgy zárkózott angol edzőket: új értelmet nyert a csatár, a támadó középpályás vagy a hátvéd fogalma, és persze el lehetett szakadni a hagyományos 4-4-2 felállástól is. Tiltakozók persze mindenütt akadtak. Nem mindenki örült, amikor Cantona Manchesterbe költözött. Emlyn Hughes szerint, aki akkor a Daily Mirrornak dolgozott, a francia csatár „túlbecsült külföldi”, és „csak pánikból vették meg”, akivel „vagy megnyeri Ferguson az idényt, vagy elveszti az állását.” Cantona végül többek között az első négy Premier League-győzelméhez segítette Fergusont.
A Sky Sports Forradalma
Minden a Sky csatornán múlt. Rupert Murdoch nagy blöffjének története azóta közismert: 304 millió fontért vette meg a Premier League kizárólagos közvetítési jogát (csak viszonyításképp: az ITV korábban 44 milliót fizetett érte). A Sky keze mindenhová elért: elég csak azokat kérdezni, akiknek a meccs előtt szóltak, hogy mégsem játszanak, vagy a jobb másodosztálybeli játékosokat, akiket csak azért vettek meg, hogy aztán az első osztály tartalékcsapataiban penészedjenek. Az angol Labdarúgó-szövetség osztotta meg az 1991-es „A labdarúgás jövőjének tervrajza” című kiadvánnyal, amelyben újraírták az angol labdarúgóligák száz éve működő, szolidaritáson alapuló pénzügyi szerkezetét. Az sem igaz, hogy a Sky sorsára hagyta a másod-, harmad- és negyedosztályt magában foglaló új Football League-et. Ez utóbbi elkerülhető lett volna, ha a Football League elfogadta volna a Premier League 1995-ös ajánlatát, amely szerint a ligát alkotó hetvenkét klubnak 20-25 százalék közötti járulékot kellett volna fizetni a jövőbeni tévés szerződések után. A Football League azonban nem volt hajlandó többet fizetni a kluboknak.
Hogy mit tett a Sky az angol labdarúgással? Gazdaggá tette. A pénz jobb résztvevőket vonzott, a világpiac legjobbjait. Az új játékosok izgalmasabbá tették a terméket, kívánatosabbá, eladhatóbbá. És amellett, hogy zsebre tette a busás hasznot, a hétköznapi focifogyasztót is kiszolgálta. A Sky Sports akkori vezető igazgatója, Vic Wakeling az alábbi eligazítást adta Martin Tylernek (a bajnokságban nem játszó Corinthian Casuals játékosának) és Andy Graynek, amikor felvette őket szakkommentátornak: „mondjatok nekem olyan dolgokat, amiket én nem tudok, de egy játékos igen”. A Soccer AM (Focirádió) rádióműsort 1995-ben indították, 1996-ban pedig elindult a délutáni üresjáratot kitöltő Soccer Saturday (Fociszombat) és a másnaposok kedvence, a Goals on Sunday (Vasárnapi gólok) is. 1998-ban pedig útjára indult a Sky Sports News tévécsatorna is a végeláthatatlan hírfolyamokkal, interjúkkal, esélyszámolgatásokkal, nem is beszélve az átigazolásokról élő tudósítást adó riporterek lila műpénisszel való zaklatásáról.
A Futball a Média Fókuszában
Újdonsült népszerűségének hála a futball a televíziózás más területeire is bejutott a ’90-es években. 1991-től 1994-ig a BBC Two ifjúsági producere, Janet Street-Porter négy évadot gyártatott le a Standing Room Only (Állóhely) című, szórakoztató rajongói magazinnak szánt műsorból. A műsor stábja az egész országot bejárta az úgynevezett Rajongói vécével, egy nyilvános vécének berendezett ministúdióval, amibe beülve a hétköznapi szurkolók kipanaszkodhatták magukat a kamerának. A már akkor a Chelsea-nek szurkoló Baddiel a West Brom-rajongó Frank Skinnerrel együtt indította el a Fantasy Football League című műsort. A műsor hűen tükrözte az angol fiatalság akkori korszellemét, a britpop zenei műfajt és annak szubkultúráját, a Loaded férfimagazinra jellemző könnyed macsóságot, valamint a hedonista életmódba süllyedő fiatal férfiak cinikus önkritikáját. 1996-ban a műsor házigazdái összeálltak a The Lightning Seeds zenekarral, és írtak a válogatottnak egy reklámdalt az Európa-bajnokságra. A korábbi reklámdalokkal ellentétben a Three Lions (Három oroszlán) szövegezése sikeresen eltalálta az egyensúlyt az átlagrajongó két állapota, a búskomorság és a naiv optimizmus között.
1996 volt a ’90-es évek csúcspontja. Tombolt a zenei és kulturális függetlenségért küzdő britpop, a társadalmi feszültségek mögött pedig felsejlett a Munkáspárt megújulásának reménye. Amikor Angliát a skótokkal egy csoportba sorsolták, a szurkolók már nem a brit, hanem az angol zászlót lobogtatták: az első botladozó lépések a független angol öntudat, és talán az Egyesült Királyság szétesése felé. A pályákon viszont minden rendben haladt. Összességében az 1996-os Eb nem a legjobb torna volt: a Wembley kivételével mindenhol elég alacsony volt a nézőszám, és gól is kevés akadt, mégis nagy focibuli alakult ki, ahol bömbölt a hangszórókból a britpop. Bár az angolok kiestek az elődöntőben, az Eb sem állíthatta meg az életérzést, ami Cool Britannia néven vált híressé.
A Szurkolói Kultúra és a Rajongói Magazinok Virágkora
A ’80-as években az igényes futballrajongónak még nem sok olvasnivalója akadt, de 1990 októberében, amikor Gazza könnyei még fel sem száradtak, megjelent az első 90 Minutes, amit akkor még egy szűk blackheath-i hálószobában szerkesztett Dan Goldstein és Paul Hawksbee. Ahogy teltek az évek, magazinok jöttek-mentek: a Goal 1995-től 1998-ig futott, a Total Football 1995-től 2001-ig, a Match of the Day 1996-tól 2001-ig, a 90 Minutes pedig 1997-ben adta be a kulcsot. A WSC-t még a ’80-as években alapították, és a punkmozgalom rajongói magazinjainak formátumát öltötte magára: a punkújságokat függetlenül adták ki, a bennük megjelent tartalmat nem szűrte meg a hivatalos sajtóipar, és általában teljesen helyi érdekűek voltak. Korábban a kiscsapatokról nem igazán közöltek semmit, kivéve, ha véletlenül közvetítették a meccsüket, vagy bekerültek a helyi sajtóba, ahol viszont nem volt helye a kritikának. De most lehetővé vált, hogy az utca szurkolója őszinte véleményt olvasson (vagy írjon) a kedvenc idiótáiról. Peter Hooton, aki később a The Farm együttes énekese lett, akkoriban a Liverpool rajongói magazinját szerkesztette. „A rajongói magazin olyan felületet biztosított, ami addig nem volt.”
A rajongói magazinok hónapról hónapra egyre szélesebb körűek és komolyabbak lettek: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a WSC. A kora ’90-es években negyvenezer példány volt a csúcspontja, de kulcsszerepe volt a rajongói vélemények széleskörű terjesztésében. Az országosan kiadott lap utolsó két oldalát mindig helyi érdekű rajongói magazinok töltötték ki. 1988-ban még csak huszonkét rajongói magazin kapott helyet ezen a két oldalon, de később ez a szám egyesek szerint a hatszázat is elérte: az újság kapacitását bővíteni kellett, volt, hogy egyszerre három számot adtak ki. Az idegenbe induló szurkolók utánajárhattak a házigazda rajongói sajtójának, amit akár postán is megrendelhettek. A rajongói magazinok terjedésének csak az internet vetett véget, de a ’90-es években virágkorukat élték az olyan egyszerű kiadványszerkesztő programoknak hála, mint a PageMaker. Addig ugyanis jócskán meglátszott az amatőr kéz nyoma: az újságok gyakran írógéppel írt lapok fűzött fénymásolatai voltak, a „kivágás-beillesztés” folyamata pedig tényleg az ollóról és a ragasztóról szólt. Ezzel szemben a viszonylag olcsó programoknak és az otthoni számítógépek fejlődő kapacitásának köszönhetően a ’90-es évek végére a rajongók elérték, vagy akár meg is haladták a hivatalos sajtó színvonalát.
Érdekességek és Kulcsfogalmak az Angol Labdarúgás Történetéből
- Neville: Ezen a néven nem is egy, hanem két focista is beírta magát az angol labdarúgás történetébe. Phil és Gary összesen 142 alkalommal volt válogatott, megelőzve a másik híres testvérpárt, Jackie és Bobby Charltont, és 31 alkalommal játszottak együtt a háromoroszlánosok színeiben - ami szintén rekordnak számít. Gary ráadásul elmondhatja magáról, hogy 13 éven keresztül folyamatosan válogatott volt, viszont 85 mérkőzés alatt egyszer sem talált be.
- Old Firm: A két glasgow-i egyesület, a Celtic FC és a Rangers FC rivalizálásnak elnevezése. A klubok 1888-ban találkoztak egymással először, és azóta 376 alkalommal mérték össze az erejüket, a mérkőzések közül a Rangers pontosan 150-et nyert meg, a Celtic pedig 134 alkalommal diadalmaskodott - döntetlen 92 alkalommal született. A vallási ellentétek miatt (a Rangers hívei protestánsok, a Celticé pedig katolikusok) az Old Firm többet jelent egyszerű sportbéli rivalizálásnál, és mivel a két egyesület alapvetően határozza meg a skót labdarúgást, így párviadaluk hatalmas jelentőséggel bír.
- Playoff: Az angol bajnokság első éveiben úgynevezett tesztmérkőzéseket rendeztek az élvonal utolsó és a másodosztály első helyezettje között, eldöntendő, hogy melyik gárda folytassa a legjobbak között. Ez a XX. század elején megszűnt, hogy a liga 1986-ban bevezesse a playoff intézményét, ami azt jelenti, hogy a második és a harmadik vonalból az első két helyezett automatikusan feljut, a mögöttük végzett négy együttes pedig kuparendszerben küzd meg egymással. Az elődöntőkben két mérkőzésen dől el a továbbjutás, a finálé pedig egyetlen találkozó - mégpedig a Wembley stadionban.
- Queen: A királyi család több szállal is kötődik a futballhoz. Az FA-kupa döntőjében mindig a királyi család egy tagja adja át a trófeát, a két angol rendezésű tornán, az 1966-os világbajnokságon és az 1996-os Európa-bajnokságon pedig maga a királynő, azaz II. Erzsébet adta át a kupát. De említhetnénk a Queen's Park Rangers nevű angol egyesületet, vagy a Queen of South nevű skót klubot is.
- Rosenior, Leroy: Az egykori angol utánpótlás-válogatott focista jelenleg edzőként dolgozik, fia, Liam pedig a Premier League-ben, a Reading FC-ben kergeti a labdát. Idősebb Roseniort azonban nem emiatt említjük, hanem azért, mert az angol labdarúgás történetében ő volt a legrövidebb ideig egy csapat edzője. Egészen pontosan tíz percig mondhatta magát a Torquay United mesterének 2007. május 17-én: kinevezését követően ugyanis a klub új tulajdonoshoz került, aki rögtön menesztette...
- Shilton, Peter: Sokak szerint minden idők legjobb kapusa, de annyi bizonyos, hogy a leghosszabb ideig ő állt a kapuban Angliában. Shilton 1966-ban kezdte pályafutását a Leicester City színeiben, utolsó ligamérkőzését pedig több, mint 30 évvel később, 1997-ben játszotta a Leyton Orientben. A két dátum között összesen 1005 bajnokin védett, ami rekordnak számít, mint ahogyan az is, hogy összesen 125 alkalommal húzhatta fel a címeres mezt.
- Trautmann, Bert: A legendás német kapus az első nem brit futballista volt, akit megválasztottak az év játékosának Angliában. A portás második világháborús hadifogolyként került az országba, ahol először amatőr csapatokban játszott, ott fedezte fel a Manchester City. A drukkerek először nehezen fogadták el, de teljesítményével mindenkit meggyőzött, és az 1956-os FA-kupa döntőjében az utolsó negyedórát törött nyakkal védte végig, aminek köszönhetően valóságos hősként kezelték. 1949 és 1964 között 545 mérkőzésen védte a City kapuját.
- Újrajátszás: Az FA-kupa egyik különlegessége, hogy döntetlen esetén nincsen hosszabbítás vagy tizenegyesrúgások, hanem újrajátszás következik, a pályaválasztói jog megcserélésével. Manapság a második mérkőzést már mindenképpen eldöntik büntetőpárbajjal, de az 1991-1992-es idény előtt a csapatok annyiszor találkoztak, amíg valamelyik gárda nyerni nem tudott. Így fordult elő, hogy 1985-ben a Norwich City és a Birmingham City egy hónapon belül négy mérkőzést is játszott egymással. De nem ez volt a leghosszabb párviadal: az 1971-1972-es kiírásban két amatőr gárda, az Oxford City és az Alvechurch csak a hatodik összecsapáson döntötte el a továbbjutás sorsát.
- Varadi, Imre: Miközben a magyar futballpályákon az 1970-es és az 1980-as években Várady Béla ontotta a gólokat a Vasas színeiben, Angliában névrokona szintén meglehetősen eredményes csatárnak számított. A magyar származású, ám már Angliában született Imre Varadira elsősorban az Everton FC és a Newcastle United drukkerei emlékeznek szívesen, a Szarkák színeiben például két szezon alatt 39 gólt ért el a másodosztályban. Pályafutása végén még a Premier League-ben is szerepelt, az 1992-1993-as pontvadászatban a Leeds United játékosaként gólt is szerzett. Jelenleg FIFA-licences ügynökként tevékenykedik.
- Wimbledon: Az egyesület története nagyon sok mindent elárul az angol futballról. A klub éveken keresztül amatőrként szerepelt, majd 1977-ben végre felvételt nyert a ligába, és gyorsan megindult felfelé. 1986-ban már az élvonalban játszott, két évvel később FA-kupát nyert, és egészen 2000-ig versenyzett a Premier League-ben. A kiesést követően azonban a gárda új tulajdonoshoz került, aki elköltöztette a klubot Milton Keynes-be, és új nevet is adott neki: MK Dons. A szurkolók erre megalapították a saját klubjukat AFC Wimbledon néven, és újrakezdték a legalacsonyabb osztálytól kezdve. Jelenleg már a hetedik vonalban tartanak, rendszeresen több ezer néző előtt játszva.
- XI, azaz tizenegy: A világválogatott hivatalos elnevezése FIFA XI, és első alkalommal 1963-ban, az FA (Angol Labdarúgó-szövetség) fennállásának 100 évfordulójára állították össze a világválogatottat. Jellemző az angolok hozzáállására, hogy náluk ezt a gárdát így nevezték: Rest of the World, azaz a Világ többi része...
- Yard: Az angol mértékegység meghatározó szerepet játszik a labdarúgásban, hiszen a sportág szabályainak lefektetésekor ebben határozták meg a legfontosabb távolságokat. Ennek köszönhető például, hogy a szabadrúgásnál a sorfalnak 9,15 méterre kell állnia (hiszen ez pontosan tíz yard), a kapu szélessége pedig 7,32 méter - azaz nyolc yard.
- Zola, Gianfranco: Az olasz támadó az 1990-es évek második felében az egyik első fecske volt a Premier League-be szerződött külföldiek között. 1997 novemberében igazolta őt le a Chelsea FC, és fél évvel később megválasztották az év játékosának - ő volt az első futballista, aki ezt a díjat úgy érdemelte ki, hogy nem töltött el egy teljes szezont Angliában.
tags: #angol #labdarugas #tortenete
