Az angol futballhuliganizmus története és hatása

Mindig is sok bajuk volt az angoloknak a futballmeccseken gyakori erőszakkal, a huligánok randalírozásával. A rendőröknek a 60-as évektől komoly problémákat okozott a stadionbeli rendbontás. A futballnak, ahogy a huliganizmusnak is, Anglia jelenti a bölcsőt. A jelenségre rá is sütötték az „angolkór” címkét, miután a brit mintát követve a világ más pontjain is jelentkeztek a labdarúgócsapatok szurkolótáborai között rendszeres összecsapások.

A huliganizmus ráadásul nagyjából egyidős a játékkal, az első labdarúgással kapcsolatos erőszakos megnyilvánulásokat II. Eduárd angol király uralkodásának idejében jegyezték fel. 1314-ben II. Eduárd pedig be is tiltotta a játékot, mert félt, hogy a meccseket övező zavargások az uralkodását is veszélybe sodró, komolyabb társadalmi nyugtalanságot fognak eredményezni. A modern futballal kapcsolatos legkorábbi huligántevékenységekre ezután egészen az 1880-as évekig várnunk kell, amikor is 1885-ben egy Preston North End-Aston Villa mérkőzés teljesen az őrületbe kergette a két brit csapat szurkolótáborát, a rivális drukkerek pedig az öt-nullára végződő meccs után köveket és botokat is bevetve támadtak egymásra, amelynek következtében még a Preston egyik játékosát is eszméletlenre verték.

A korai huligáncsoportok és az erőszak növekedése

A két legismertebb angol szurkolótábor, a Millwall csapatának hajrázó, rettegett Bushwackers és a West Ham Unitedhoz tartozó Inter City Firm hajógyári dokkmunkásokból álló ősbandái 1906-ban csaptak össze először az Upton Parkban. Miután a két világháború alatt viszonylag nagyobb elcsendesülés állt be a brit futballhuliganizmus történelmében, az 50-es évekre megindult a jelenség második hulláma. A 60-as évekre már átlagosan huszonöt atrocitást jelentettek az újságok éves szinten Angliából, ezzel együtt pedig megszületett a futballhuliganizmus általunk is ismert formája, amely aztán a 70-es és 80-as évekre kitermelte magából a szervezett formában, katonai precizitással működő, emiatt pedig extrán erőszakosnak mondható huligáncsoportokat, a cégeket (angolul: firm).

Főbb incidensek az 1970-es és 80-as években

Az angol szurkolók nevéhez az évtizedek során számos nemzetközi és hazai incidens fűződött, amelyek súlyos következményekkel jártak a klubokra és a válogatottra nézve.

A Heysel-tragédia (1985)

1985. május 29-én a brüsszeli Heysel-stadionban a Liverpool-Juventus (olasz) BEK-döntő előtt a két tábor összeverekedett, 39 szurkoló meghalt. Ez a tragédia mély nyomot hagyott a futballvilágban és az angol futball történetében egyaránt. Ezután valamennyi angol klubot öt évre kizárták az európai kupákból. A Liverpool mellékbüntetésként először nyolc idényen át nem szerepelhetett az európai kupákban, később ezt az UEFA hat évre csökkentette.

Később, 1986-ban az Everton, a Manchester United és a West Ham United összesen 150 szurkolója csapott össze egy kompon, öt személyt megkéseltek. 1988-ban az angol szövetség visszavonta az 1985-ös büntetés mérséklésére tett kérelmét, mert a huligánok az NSZK-beli Európa-bajnokságon ismét rendbontásba keveredtek. Az angol klubok az 1990/91-es idényben térhettek vissza az európai kupákba, a Liverpoolnak még egy szezont várnia kellett.

A Millwall huligánok hírneve és a '77-es dokumentumfilm

A Millwall balhéinak története egészen 1906-ig nyúlik vissza: akkor a West Ham drukkereivel kaptak össze egy tétmérkőzésen. A klubnak többször kellett zárt kapuk mögött játszania a ’20-astól az ’50-es esztendőkig, és a ’60-as, ’70-es években is gyakoriak voltak a betörések a pályára, a durva összecsapások, sőt a bírókat vagy az ellenfél játékosait érő támadások.

A BBC hírhedt dokumentumfilmje 1977-ben reflektorfénybe lökte a futballhuliganizmust, és évtizedekre aláásta a szurkolók hírnevét. A szóban forgó műsor 1977. november 14-én került a képernyőre, 20 óra 10 perckor, az aktuális sitcom után, a késő esti műsorsáv előtt. A címe: „F-Troop, Treatment & The Half-Way Line” (vagyis „Az F-osztag, a Kezelő és a Félpálya), a Millwall három, egymás alá rendelt huligánbandájának neve után.

A dokumentumfilm egy kissráccal és a bátyjával kezdődik, ahogy a szürke külvárosi sorházak és gáztartályok között áthaladva a meccsre igyekeznek. A kamerát a stadionra fordítják, hirtelen drukkerek között találjuk magunkat, akik a klub színeibe öltözve, korsóikat a magasba emelve skandálják a választ: „MILL-WALL, MILL-WALL! Ezerkilencszázhetvenhetet írunk, a Millwall a régi angol másodosztály alján támolyog. A Sex Pistols nemrég adta ki a Never Mind the Bollocks című albumát, az Egyesült Királyságban egyre gyakoribbak az áramszünetek, II. Nagy-Britanniában a harmincas évek óta nem volt ilyen magas a munkanélküliek aránya. Egyre több helyen üti fel a fejét az erőszak: a kocsmákban, az iskolákban, a buszokon. A bulvársajtó persze tombol, a címlapon ott virít a sok felirat: „GYALÁZATOS FUTBALL”, „SZOMBAT ESTI HULIGÁNOK”.

A filmet persze elítélik, mondván, hogy a futballhuliganizmust dicsőíti: a bulvársajtó vérszemet kapott. Nyilvánosan bírálja több miniszter, az FA és maga a Millwall, ahol már rég megbánták, hogy beleegyeztek a forgatásba. „A Millwall nemcsak labdarúgóklub, a Millwall életforma - így a narrátor. Harry az F-osztag, a legrangosabb huligánbanda egyik vezéregyénisége. Ők azok az „igazi ketyósok”, akik szándékosan keresik a bajt. Segédosztaguk, a Kezelő tagjait gyakran látni orvosi maszkban: ők maguk sosem keresik a balhét, de mindig ott vannak, ha mégis kitör. Az utánpótlást a harmadik banda, a Félpálya jelenti: a fiatalabb szurkolók ugyanis itt gyülekeznek a meccsek alatt. A felvételen látható, ahogy a Charltonba érkező csupán tucatnyi F-osztagos nekimegy kétezer Tottenham-drukkernek, a „bevallottan dilis” Harry pedig egymaga esik neki a teljes Bristol Rovers-lelátónak. „Egy jó focimeccs, egy jó bunyó, egy jó piálás - mondja Kutya Harry.

David Taylor, a film riportere több hetet töltött a Millwall-drukkerekkel: követte őket a lelátóra, a kocsmákba és az otthonukba is, hogy megértse, mi mozgatja őket. „Akkoriban mindenki a kezét tördelte a futballhuliganizmus miatt - magyarázza Taylor. - Ám mintha senkit sem érdekelt volna, miért viselkednek így ezek a srácok, úgyhogy szombatonként kijártam a londoni meccsekre, és beálltam a lelátókra, a kemény magba. Elmentem a West Ham, az Arsenal, a Spurs, a Chelsea és a Charlton meccseire, és megkérdeztem, kik a legdurvábbak: mind a Millwallt mondták. Ezért kértük fel őket a riportra.”

„Mi vagyunk a legjobb drukkerek az országban - mondja az egyik Millwall-függő a felvételen. - És bárhová elmegyünk. És ha valaki idejön, akkor megkapja. Ezt most megmondom.” Bobby, a Farkas veszi át a szót: „Ha valaki beszól, hát én is beszólok. Jöjjenek csak ide az északiak. Évek óta ennek a klubnak szurkolok, érted? Évek óta. És nem fogom eltűrni, hogy valami koszos északi leköpjön.”

A film hemzseg az erőszaktól és a cenzúrázatlan trágárságtól, ami nagy fejtörést okozott a BBC-nek és Taylornak. A dokumentumfilm egyik leghitelesebb szála a 21 éves Billy Plummerrel készített interjú volt. Plummer szerint az erőszak abból származik, hogy a foci az összecsapásról szól. „Ott van az a sok tahó, akik beszólnak a meccseken - mondja a riportban. - Nekiállnak gúnydalokat kántálni, és akkor az ember elveszti a fejét.”

Nem csak az erőszak fontos. Egy ilyen kilátástalan helyzetben élő, nehéz körülmények között felnövő srácnak megváltás a hovatartozás és a bajtársiasság élménye. „Sz…r csapat. Még az első osztályba sem jutottunk fel. A szurkolás a lényeg. A haverokkal vagy, akikre számíthatsz. Nekik sincs semmijük, csak a hírnevük.” A dokumentumfilm megértő hangneme nagy felháborodást keltett. Az Angol Labdarúgó-szövetség is elítélte a filmet: egyetértettek abban, hogy „csak serkenti a probléma elharapódzását”.

A Millwall-huligánok leghírhedtebb esete az 1985-ös lutoni zavargás volt, ami után Margaret Thatcher miniszterelnök a szurkolói igazolvány bevezetésével fenyegette meg a drukkereket. A Birmingham elleni vesztes pótselejtező után 2002-ben 900 Millwall-drukker esett neki a stadion körüli utcáknak. A Millwall a Wembleyben is jelenetet rendezett 2013-ban, miután kikaptak a Wigantől az FA-kupa elődöntőjében. Januárban az Evertonnál jártak, és már a meccs előtt összecsaptak az ellenfél szurkolóival. A klub megfeszített erővel dolgozik azon, hogy a huliganizmus többé ne feketítse be a nevüket. Az 1977-es riportban is kiemelik, milyen fontos számukra a jó kapcsolat a szurkolói közösséggel. Ezt a munkát a mai napig végzik. A Millwall Közösségi Alapítvány és a szurkolók klubja jelentős szociális munkát végez a környéken. Kétezer-tizenhétben elnyerték az EFL Családbarát Klub-díját, 2018-ban pedig ötödjére kapták meg a Kiemelkedően Családbarát díjat.

A Hillsborough-tragédia (1989)

1980-tól a 89-es tragédiáig ötször játszottak FA-kupa elődöntőt Sheffieldben. Korábban is akadtak már problémák a szurkolókkal. 1981-ben a Tottenham a Wolverhamptonnal találkozott a Hillsborough-ban, az összetűzésekben 38-an sérültek meg. A botrány miatt szigorították a biztonsági intézkedéseket, és amikor 1984-ben a Sheffield Wednesday feljutott az első osztályba, újabb bejárati kapukat építettek a Leppings Lane-i oldalon. Mint utóbb kiderült, ez is kevés volt, hogy elkerüljék az öt évvel későbbi tragédiát.

A Liverpool-Nottingham FA-kupa-elődöntő szombaton délután három órakor kezdődött. A meccs előtt a tévében és a rádióban is jelezték a szurkolóknak, minden jegy elfogyott. Ennek ellenére 25 ezer liverpooli kelt útra, volt olyan is, aki jegy nélkül. Problémát okozott még, hogy a Lancashire-ből autóval érkezők az utolsó pillanatban vagy az után értek a Hillsborough-hoz, mert a stadiont megközelítő M62-es országúton pályafelújítást végeztek. Ráadásul mindezt úgy, hogy előre nem is jelezték.

A szurkolók nagyobb része fél 3 és háromnegyed 3 körül bejutott a helyére, de úgy ötezer liverpooli még belépésre várt. Már itt hihetetlen tumultus alakult ki, a rendőrök képtelenek voltak kezelni a tömeget, akik az első kordon és a bejárati kapuk közé szorultak. A forgókapun keresztül nagyon lassan ment a bejutás. Voltak, akiket kis híján eltapostak, úgy kellett kiemelni őket a tömegből. Amikor néhány perccel a kezdés előtt kijöttek a csapatok melegíteni, a lelátón hatalmas ünneplés kezdődött, a kint várakozó tömeg pedig hirtelen elkezdett befelé tódulni. A tragédia már a meccse elején bekövetkezhetett volna, ha nem nyitják meg a két, korábban zárva tartott kaput is.

A rendezők talán itt követték el az egyik legnagyobb hibát: a már zsúfolásig megtelt tribünre irányították be a szurkolókat, ráadásul a bejárati alagútnál helyet foglaló rendezők nem tudták más szektorokba átterelni a liverpooliakat. A fentről érkezők egész egyszerűen a kerítésre nyomták az alul helyet foglalókat, eltaposták egymást az emberek, volt, aki a tömeg szorításában megfulladt. Döbbenet, hogy már hat perce tartott a mérkőzés, amikor a pályára befutó szurkolók szóltak, hogy óriási baj van. A meccset vezető Ray Lewis azonnal félbeszakította a találkozót, és az öltözőbe tessékelte a játékosokat. Látszott, szinte senki sincs tisztában azzal, mi történik a kapu mögötti szektorban.

John Barnes, a Liverpool egykori csatára a pályán élte át a katasztrófát: "Semmit nem láttam, amíg néhány szurkoló be nem jött a pályára, és nem kezdte el kiabálni, hogy emberek haltak meg. Nem éreztem, hogy ekkora a baj, de Bruce Grobbelaar, aki a legközelebb volt a Leppings Lane lelátóhoz, gyorsan észrevette, hogy valami borzasztóan rossz dolog történik és hallotta, hogy a szurkolók sikoltoznak: Megölnek minket, Bruce, megölnek minket. Grobbelar akkor szólt a rendezőknek, hogy csináljanak valamit."

Kenny Dalglish, aki akkor a Liverpool menedzsere volt, így elevenítette fel az eseményeket: "Senki sem tudta, hogy mekkora katasztrófa történt. Néhány szurkoló ott volt a folyosón. Azt kiáltották nekem: Kenny, Kenny odakint emberek haltak meg. Mint mindenkinek, nekem is az volt az elsõ gondolatom, hogy a családom rendben van-e. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mi történt aznap. Nem tudok úgy Hillsborough-ra gondolni, vagy kimondani ezt a szót, hogy ne jöjjenek elő ezek a szörnyű emlékek."

A mai napig érthetetlen, hogy a rendőrség és a szervezők miért csak közel tíz perccel a tragédia után nyitották ki a menekülőkapukat, mikorra már rengeteg volt a sérült és a halott. 94 szurkolón nem tudtak segíteni a helyszínen, négy nappal a tragédia után a 14 éves Lee Nicol belehalt sérüléseibe. 1993 márciusában a 96. áldozat is elhunyt, az addig kómában fekvő Tony Blandet lekapcsolták a lélegeztetőgépről. Sokkolta a közvéleményt az eset, ráadásul az egészet a BBC élőben közvetítette. Az akkor legnépszerűbb sportműsoruk, a Grandstand keretében ez volt a nap kiemelt meccse.

Sokan okolták a szervezőket és rendőrséget a tragédiáért, tény hogy rengeteg hibát követtek el. Mikor lefújták a meccset, nagyobb részük nem a szurkolóknak segített, hanem kordont állt a pályára menekülő liverpooliak és a szemközt helyet foglaló nottinghamiek közé. Akadt olyan biztonságis, aki nem akarta átengedni a sebesültek segítéségre igyekvő szurkolókat. 44 mentőautó érkezett a stadionhoz, de közülük csak egyet engedtek be, azt is negyedórával a katasztrófa kezdete után. A szurkolók a reklámtáblákból készítettek hordágyakat. Az elhunytak mellett 766-an sebesültek meg, 300-an kerültek kórházba.

A 96 áldozat közül harmincöten még a huszadik életévüket sem töltötték be, és mindössze tizenheten voltak idősebbek 30 évesnél. A legfiatalabb, mindössze 10 éves Jon-Paul Gilhooley a mai csapatkapitány Steven Gerrard unokatestvére volt. "Sokkoltak az események, iszonyatos fájdalmat éreztem, miközben a helyszínen készült képeket néztem a tévében és a rádióban a tudósításokat hallgattam - idézte fel az eseményeket Gerrard. - Végig arra gondoltam, hogy vajon van-e ismerős az áldozatok között."

A tragédia utóélete és a Taylor-jelentés

Később pert indítottak több, a stadion biztosítását végző rendőr ellen, de a rendőrök vezetője, David Duckenfield és Bernard Murray is megúszta a felelősségrevonást, előbbi megromlott egészségi állapota miatt. A vizsgálatokban kiderült, hogy a rendőrök vezetője, Duckenfield félretájékoztatta az angol futballszövetség lelátón helyet foglaló illetékeseit a tragédia körülményeiről és annak kialakulásáról, köztük a végrehajtó bizottság akkori elnökét, Graham Kellyt. Egy másik rendőrről, Normann Bettisonról bebizonyosodott, hogy manipulálta a bizonyítékokat. Bettisont később Merseyside rendőrfőnökének nevezték ki. A túlélők és az áldozatok hozzátartozói azóta is harcolnak azért, hogy kiderítsék, valójában mi történt azon a napon. Szerveződésük, a Hillsborough Justice Campaign a mai napig nem adta fel, Bettison kinevezése ellen aláírásgyűjtésbe kezdtek.

Az okokat vizsgáló Taylor-jelentés a rendőri intézkedéseket és a rendezőket tette felelőssé a tragédiáért. Ennek hatására mozdult el a holtpontról a stadionbiztonság ügye. Eltűntek az állóhelyek és a pályákat övező kerítések. Bevezették az azonosító-kártyás beléptetőrendszert, aminek hatására a huligánokat kitiltották a stadionokból. A jelentés kitért arra, hogy időben ki kellett volna nyitni a menekülőkapukat, illetve a bejáratnál is korábban kellett volna a két kapun beengedni a szurkolókat. A Taylor-jelentés egyes ajánlásai később törvényerőre emelkedtek. Tovább borzolta az amúgy sem nyugodt kedélyeket a tragédiát követő szerdán megjelent hírhedt The Sun-cikk, amely alaptalanul illette súlyos vádakkal a liverpooli szurkolókat a futballtörténet egyik legszörnyűbb tragédiája után.

A Hillsborough-események után négy nappal játszották az AC Milan-Real Madrid BEK-elődöntőt. A mérkőzést a 6. percben egy percre félbeszakították, a jelenlévők a liverpooli áldozatokra emlékeztek. A milánói szurkolók elénekeltek a Liverpool 1963 óta hivatalos himnuszát, a You'll Never Walk Alone-t: Hillsborough-ban egy óra azóta is a tragédia kezdetének időpontját, a 15 óra 6 percet mutatja, Liverpoolban szerdán akkor kezdik a hivatalos megemlékezést.

A futballhuliganizmus a populáris kultúrában: filmek és ábrázolások

A cégekből sok olyan egykori huligán került ki, akik később megírták memoárjaikat „azokról az időkről”, ez pedig komoly piacot generált a huligántörténeteknek, az íróikból, a társadalom által egykor söpredéknek bélyegzett huligánokból pedig valóságos celebritásokat csinált. A nosztalgikus sztorik ráadásul mozgóképre is adaptálhatónak bizonyultak, így pedig a 2000-es évekre megszületett a brit bűnügyi filmen belül a futballhuligánfilm alműfaja. A brit „futballhuligán-filmek” kritikai megítélése több szempontból is igencsak problémásnak mondható, az azonban elvitathatatlan tény, hogy a 2000-es évek végére a labdarúgócsapatok gonosz ikertestvéreinek is nevezhető szurkolóközösségekről szóló mozgóképek kész alműfajjá nőtték ki magukat.

A huligánfilm mint filmes alműfaj

Bár a futballhuligán-filmet csak a 2000-es évektől tekinthetjük kiforrott filmes szubzsánernek, ugyanis ekkortól kezdtek a brit rendezők tömegével gyártani ilyen tematikájú mozgóképeket, az első darab, melyet egyben az alműfaj origójának is tekinthetünk, már 1989-ban elkészült. Ez volt az Alan Clarke-féle The Firm, amelyet még nem is a nagyvászonra, csupán a televízióba, és oda sem önálló projektként, hanem a Screen Two címet viselő, tizenhét évadot megélt BBC-sorozat egyik epizódjaként szántak. Hiába indult azonban kicsiben az „üzem”, az 1988-as foci EB-n történt brit kezdeményezésre kitörő huligánzavargások apropójából készült, annak fiktív előzményeit bemutató, és nem mellesleg a fiatal Gary Oldmant főszerepeltető The Firm más filmeseket is megihlető jellege elvitathatatlan.

Egyrészt szinte azonnal megfertőzte az „angolkórral” a futballhuligán-tevékenységekben addigra már szintén erősnek mondható Olaszországot, így 1991-ben már mozikban lehetett A kemény mag (Ultrá) című film. Másrészt pedig a Gary Oldman-karakter Millwallos ellenlábasát alakító Philip Davis 1995-re rendezőként kijött a Személyazonossággal (I.D.), amely - a The Firm-béli karakteréhez illeszkedve - a Millwall csapatához tartozó Bushwackerst állította a középpontba, nem mellesleg pedig valós történet, James Bannon A beépített huligán című életrajzi ihletésű regénye alapján forgott. Ezután indult be igazán a huligángyár Nagy-Britanniában, amely a 2000-es években olyan, azóta kultfilmmé vált alkotásokat szállított le futószalagon, mint a Futball faktor (The Football Factory), a Futballmaffia (Rise of the Footsoldier), a Cass, az Alan Clarke-féle The Firm remake-je, A keménymag (The Firm), vagy éppen az akkorra már hollywoodi sztárnak mondható Elijah Wood nevével fémjelzett Huligánok (Green Street Hooligans).

A huligánfilmek a 2000-es évek végére masszív filmciklust alkottak, így 2014-re elkészülhetett az alműfaji jellegzetességeket darabokra szedő paródia is, a Huligán háború (The Hooligan Factory), amelyhez a fontosabb alkotásokhoz köthető huligánfilmes sztárok is adták az arcukat egy-egy cameo erejéig. Mert hogy eddigre a futballhuligán-filmeknek már kész sztárgárdája volt, akiket egyszerűen képtelenség elválasztani ikonikus szurkolószerepeiktől. Míg Gary Oldmant (szerencsére) nem tudta beskatulyázni a The Firmben alakított huligánkaraktere, addig a Futball faktor Tommy Johnsonját alakító Danny Dyer például olyannyira eggyé vált ezzel a szereppel, hogy később két, huligántémával foglalkozó tévés dokusorozatnak is a műsorvezetője lett. De ugyanígy a huligánfilmjeiről ismerjük főként Leo Gregory-t (Huligánok, Cass, Top Dog), Craig Fairbrasst (Futballmaffia, St George’s Day), Roland Manookiant (Futball faktor, Futballmaffia, The Rise & Fall of a White Collar Hooligan), ahogy Ricci Harnett, Billy Murray, Frank Harper és az inkább már egyenesen DVD-re készülő alkotások nagyágyúja, Nick Nevern (The Rise & Fall of a White Collar Hooligan, The Hooligan Wars) neve is elsősorban huligánfilmek stáblistáiról lehet ismert.

Hiába övezte azonban az erre vevő közönség részéről legalább olyan kultstátusz ezeket a filmeket, mint mondjuk a tengerentúlon a Vin Diesel nevével összeforrt Halálos iramban-széria blockbuster-epizódjait, kritikusi körökben rendre negatív fogadtatás érte őket. És nem csak amiatt, mert a jelenség megszületésének igazi apropóját, azaz a focit jóformán teljesen „kifelejtették” az alkotók a forgatókönyvekből, helyette pedig inkább a huligánokat precízen megszervezett összecsapásokra biztató belső „zsongásra” (angolul: buzz) fókuszáltak. Emma Poulton az angol futballhuligánfilmekről írt tanulmányában három fontosabb szempontot jelöl meg a kritikusok rossz szájízének előidézőjeként: a realizmus teljes hiányát, a labdarúgáshoz kapcsolódó erőszak felesleges dicsőítését, valamint az elkoptatott és ismétlődő narratívákat, amelyekhez többnyire klisés megoldások társulnak. Az sem tett túl jót, hogy bizonyos kritikusok ok-okozati összefüggést kerestek a mozis bemutatók és a valós rendbontások között, ezzel agressziókeltőnek, erőszakosságra biztatónak bélyegezve a futballhuligánfilmeket.

A huligán, mint antihős a filmvásznon

A többnyire negatív kritikai visszhang talán annak is köszönhető, hogy a brit futballhuligánfilmek nemcsak bemutatják az erőszakos és sokszor vandál tevékenységek köré szerveződő szurkolói szubkultúrát, hanem egyenesen azonosításra biztatják nézőiket a főhőssel. Az alkotók ehhez gyakorta hívják segítségül a Scorsese-féle gengszterfilmekből jól ismert belső narrációt, amelyhez laza, csibészes hangvételt, és a nézőnek való gyakori ki-kiszólogatást társítanak. Mivel pedig a huligánfilmek központi figurái kizárólag férfiak, akik minden egyes jelenetben arról adnak tanúbizonyságot, hogy majd’ kirobbannak a bennük tomboló tesztoszterontól, a nőket pedig a filmek alkotói csaknem kizárólag szexuális tárgyként láttatják, a célközönség máris leszűkíthető azokra a férfiakra, akiknek zsigeri örömöt okoz, ha - minimum megtekintési szinten - valamennyi adrenalinnal párosuló erőszakos virtuskodást vihetnek a mindennapjaikba.

Mindehhez jön, hogy az alkotók úgy várják el a nézőiktől, hogy azonosuljanak a főszereplőjükkel, hogy azt közben valódi életcélok és perspektívák nélküli, kizárólag a cégnek és a szombatoknak élő, a családját elhanyagoló, az erőszak és a züllés kultuszát dicsőítő alaknak festik meg. A Futball faktor főszereplője ikonikus belső narrációjában például remekül illusztrálja, milyen típusú hősnek kell drukkolnunk, ha brit futballhuligánfilmet nézünk: „Nincs bennem semmi egyedi. Az unatkozó harmincas pasikhoz tartozom, akik perspektíva nélkül melóznak. Akiket a hétvége, az alkalmi szex, a sör és a kokó tart életben. Meg az, hogy néha szarrá vernek valakit…”.

Jól látható tehát, hogy - akárcsak a huligánfilm legközelebbi rokoni kapcsolatának nevezhető gengszterfilmben - központi emberünk igazi antihős, a forgatókönyvírók, a rendezők és maguk a színészek is mindent elkövetnek azért, hogy a történet során szereplőjüket megtartsák ebben az állapotban, és az ne csússzon el a már egyáltalán nem azonosulható negatív hős kategóriájának irányába. A Futball faktor Tommy Johnsonjának pimasz kiszólásai ráadásul arra késztethetik a film hasonló életkorú, átlagos problémákkal küszködő, az életét pedig kissé célnélkülinek érző férfi nézőjét, hogy átértékelje az eddigi kötelező értékeket, és ráébredjen, hogy nincs is jobb annál, mintha felszabadíthatja a mélyen benne is ott lakozó, ősi férfi ösztönöket. Hiszen, ahogy Tommy felteszi nekünk a nagy kérdést: „Mit csinálhat az ember szombaton? Kiverheti a farkát a videóklipekre, és kerülgetheti az asszonyt, aki már beletörődött a szexmentes házasságba. Elköltheti a lóvéját kebabra, nyerőgépekre és lotyókra. De ki a fasznak kell ez? Én inkább ezt választom: Tottenham, idegenben. Imádom!”.

Ez a fajta kallódó, csak a meccseknek és az azokhoz kapcsolódó összecsapásoknak szentelt létforma ráadásul van, hogy nem is találkozik semmilyen karakterfejlődéssel a történet folyamán. Ha még maradunk a Futball faktornál, akkor például egyáltalán nem. Bár a Danny Dyer alakította Chelsea-drukker Tommy végig azt érzi, hogy lassan ideje lenne kiszállni, váltani és valami komolyabb értelmet keresni az életének, ebben pedig különböző bizarr hallucinációk is megerősítik, a film végén, miközben egy Millwall-szurkolókkal való elfajult összetűzés után kijön a kórházból és eltámolyog a pubba a cég többi tagjához, a következő tanulságot vonja le maga és a néző számára egyaránt: „Félholtra vertek. […] Az egyik öregharcos örökre elment. Bill Bright-ot hét évre lecsukták. A tökömet félig letépték, hónapokig legfeljebb a cipőmet kefélhetem. Ezek után tényleg megkérdezhetem magamtól, hogy megérte-e. Naná, hogy kurvára megérte!”. Ellentétben a gengszterfilmmel, a huligánfilmben tehát nem feltétlenül található meg a kötelező felemelkedés és elbukás narratívája, a főszereplők többnyire a film elejétől a végéig ugyanabban a sehova sem tartó állapotban lebegnek, rosszabb esetben pedig ennél is lejjebb ereszkednek.

A szurkolás árnyalatai: huligánok és szenvedélyes rajongók

„A futball nem élet és halál kérdése. Több annál…” - hallható a The Rise & Fall of a White Collar Hooligan című film elején. A végén pedig az is kiderül, hogy mindez a focival szoros szimbiózisban élő, a játékon parazitaként csüngő radikális szurkolói létformára, azaz a huliganizmusra is igaz. „Ez nem győzelemről vagy vereségről, ez a küzdelemről szól.” - mondja főhősünk, a Nick Nevern által alakított Mike a hitelkártyacsalásra átnyergelő huligánok közé beépült zsarunak, miközben még egy utolsó látogatást tesz a teljesen üres futballstadionban azelőtt, hogy a gengszterélettel való szakítása után tanúvédelmi programba vonulna. Mindez akár egy bűnöző közhelyes bölcselkedésének is tűnhet azok számára, akik nem tudják, mit jelent igazán rajongani a fociért. Arról nem is beszélve, hogy a kívülről öncélúnak látszó erőszakosságuk miatt sokan akkor is kapásból leírják magukban a futballhuligánokat, ha egyébként maguk is a létezésnek értelmet adó tényezőként, vagyis konkrét életformaként tekintenek a szurkolásra, a kedvenc csapatuk támogatására.

Mielőtt tehát rátérnénk a brit futballhuligánfilmek komolyabb boncolgatására, nem árt tisztázni, pontosan miként is tudunk különbséget tenni futballszurkoló és futballszurkoló között. Ha csak a brit filmeket vesszük górcső alá, akkor is remekül alátámasztható, hogy nem feltétlenül kell bandákba verődve megküzdenünk az ellenfél drukkereivel ahhoz, hogy megszállottan rajongjunk a fociért. Jó példa erre Colin Firth karaktere, Paul Ashworth a Nick Hornby regényéből készült Egy férfi, egy nő és egy focicsapat (Fever Pitch) című moziban. A középiskolai tanárként dolgozó Pault hiába kecsegteti főnöke, az iskola igazgatója előléptetéssel. A komolyabb pozíció nagyobb felelősséggel, ezzel együtt pedig több munkaidővel járna, ami ugyanúgy veszélyeztetné Paul számára a szombat esti Arsenal-meccseken való részvételt, mint hogy kolléganője, és újdonsült barátnője szeretné jobban elmélyíteni a kapcsolatukat, valamint átvenni az első helyet a futballtól a férfi életében. Paul számára tehát szó szerint a foci, azon belül is a kedvenc csapata jelent mindent. A szezonbéli meccsek dátumai a stabil viszonyítási pontok számára a naptárban, és minden mást, beleértve a szerelmi életét is, ehhez igazít. Magányos idealista, akinek a fociért való rajongás elvált szülők gyermekeként a valahova való tartozás fontossága miatt alakulhatott ki, hiszen ahogy ki is fejti: „Nem könnyű futballdrukkerré válni, évekig is eltarthat, ám hogyha hajlandó vagy belefeccölni az időt, egy nagy, szerető család tagjává válsz.”.

Erre a „családra” vágyik a brit kisrealista rendezőzseni, Ken Loach főhőse, a postásként dolgozó Eric Bishop is a Barátom, Eric (Looking for Eric) című filmben. Eric nem olyan kényszeresen látogatja a meccseket, mint Paul, ám mindent elmond a focihoz való hozzáállásáról, hogy egy kis marihuána hatására a Manchester United egykori játékosában, Éric Cantonában ismer rá a testet öltött lelkiismeretére, a képzeletbeli barát mentori segítségnyújtásával pedig végül rendeződik is hősünk igencsak félresiklottnak mondható élete. Habár a Barátom, Eric főszereplője már kacérkodik a huliganizmussal - elvégre postástársaival Cantona-maszkokba és mezekbe bújva, kalapácsokkal és husángokkal felfegyverkezve fenyítik be a környéket terrorizáló gazdag gengszterficsúrt -, igencsak messze áll attól, hogy a futballhoz kapcsolódó durva virtuskodást jelölje meg életcéljaként. Ezért is különíthetünk el a huligánoknak egy teljesen új szintet a fanatikus futballrajongók népes táborában.

tags: #angol #szurkolok #balhe

Népszerű bejegyzések:

• A Spurs legutóbbi eredményei
• az első kötet részletes elemzése
• Regionális labdarúgási lehetőségek Kistarcsán
• Az epikus Djokovic-Nadal döntő
• A Pest vármegyei I. osztályú labdarúgó-bajnokság legfrissebb összefoglalója