Az angol válogatott labdarúgó relikviák és a magyar futball öröksége

A futball története számos felejthetetlen pillanatot és értékes emléket őriz, amelyek generációk számára mesélnek a sportág fejlődéséről és a legendás teljesítményekről. Felbecsülhetetlen értékű futballrelikviák egész gyűjteménye került a Puskás Akadémia birtokába, köztük Puskás Ferenc hatalmas, spanyolországi öröksége és Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitányának hagyatékának jelentős része, valamint a magyar futball legendás mérkőzéseinek belépőjegyei és műsorfüzetei. A több gyűjtőtől származó kollekció mintegy másfélezer tárgya között a futball fejlődését megváltoztató londoni 6:3, azaz az „Évszázad mérkőzése” több különleges tárgyi emléke is megtalálható.

A „Mérkőzés Krónikája”: Sebes Gusztáv előkészületei és taktikája

A magyarok 6:3-as elsöprő győzelmét és lehengerlő taktikai fölényét hozó mérkőzést úgy tartja számon a szakirodalom, mint azt a meccset, amely lezárt egy közel százéves korszakot a labdarúgás történetében, és elindított egy teljesen újat. A Sebes Gusztáv által irányított olimpiai bajnok magyar válogatott volt az első, a brit szigeteken kívülről érkező csapat, amely legyőzte a futball kitalálóit, az angolokat. Az újszerű taktikával, váratlan hadrenddel és az egész világot lenyűgöző technikai, fizikai, taktikai fölénnyel diadalmaskodó magyar csapat a futballjuk teljes újraszervezésére késztette az angolokat, míg a világ minden táján elemezték és próbálták meghonosítani a magyarok stílusát.

A relikviák között szereplő, közel hatvan teleírt füzetlap mintegy negyede kapcsolódik szorosan az angol mérkőzéshez. Sebes Gusztáv, aki a kommunista sportirányítás kulcsfigurája volt, egy személyben az olimpiai bizottság, a sportminisztérium szerepét betöltő OSB és a magyar válogatott vezetője, már 1951-től használta a füzetet különféle jegyzetekhez, ülések, találkozók dokumentálására, a tatai edzőtábor építésével kapcsolatos információk rögzítéséhez, beszédeinek vázlataihoz. Az angol meccsel kapcsolatos bejegyzések a 6:3-at néhány héttel megelőző Anglia-Európa-válogatott találkozóval kapcsolatos beírásokkal kezdődnek.

Sebes, aki megfigyelőként jelen volt a találkozón a Wembley-ben, részletesen leírta, miként alakult a 4-4-re végződő találkozó, az angol játékosok közül kinek mi az erőssége, mi a gyengéje, mi az angolok általános taktikája, stílusa. Érdekes és a magyar futballisták számára feltehetően hasznos módszer volt, hogy az angolok közül mindenkit egy-egy közismert magyar NB I-es futballistához hasonlított, hogy (a ma használatos videofelvételek híján) el tudják képzelni egyes ellenfeleiket. Sebes leírta többek között, hogy az angolok három védővel állnak fel, nem játszanak lesre, és hamar elfáradtak. Jóllehet eleinte „nagy iramot diktálnak, az európai csapat nem ijed meg, nyugodt passzjátékot folytat”.

„A nagy iram és az európaiak passzolásának következtében tapasztalható volt, hogy a 30. perc körül az angolok kezdtek fáradni. A balhátvéd rúgást kapott, majd a jobbhátvéd mímelt sérülést. Percekig áll a játék a pályán és a sérültet nem viszik ki, hogy időt nyerjen a többi is.” Sebes megjegyezte azt is: „Ritkán van keresztlabda, inkább meredeken kapu elé játszanak. Nem állnak emberen, engedik szabadon átvenni a labdát.”

A játékosok jellemzése is érdekes: Alf Ramsey-ről, a későbbi világbajnok szövetségi kapitányról megállapítja Sebes, hogy „jó szabadrúgó” (valóban, ellenünk is ő értékesítette november 25-én a tizenegyest), vagy ott van például a legendás Stanley Matthews, egy másik későbbi „Sir”, az első aranylabdás, aki Sebes szerint „A legtechnikásabb játékos, de semmi rendkívüli. Cseleit inkább kifelé csinálja.” Aztán: „Az angol csatársor ritkán megy hátra a félpályán túl, de a halfok se mennek rá a csatársorba. Hosszú labdákkal játszanak.” Ehhez képest a magyaroknál kimondottan feladatul szabja Budainak és Czibornak, a két szélsőcsatárnak, hogy lépjenek vissza védekezni, s ez a totális futball előszele volt. Az angolok mérkőzése és az angol válogatott futballisták hétoldalas elemzése után ugyanis a magyar játékosok általános, majd egyenkénti eligazítása következett. Afféle vázlat a szóbeli eligazításhoz, a taktikai értekezlethez.

Itt megerősíti az elavult angolokra nézve lesújtó ítéletet, amelyet aztán a mérkőzés fényesen igazolt: „Az angolok Európa ellen azt játszották, amit 20 évvel ezelőtt is már játszottak.” Majd: „A kapusuk nem hagyja el nagyon a kaput, magas labdákra ugrik ki és öklöz. A 4 gól közül kettőnél is ki kellett volna szaladni.” (Nem úgy, mint Grosics, aki, mint tudjuk, szintén megelőzte a korát, és akár lábbal, a 16-oson kívül is képes volt szerelni.) És még: „Játékunk biztonsági játék kell, hogy legyen, ami nem szabad, hogy kimondott védekezésből álljon.”

A kétoldalas általános bevezetőt személyenkénti tanácsok követték. Hátborzongató elolvasni a mérkőzés hősének, Hidegkuti Nándornak adott instrukciókat. Hidegkutiról akkor már köztudott volt, hogy az MTK és Bukovi Márton által kitalált új hadrendnek megfelelően visszavont középcsatárt játszik (a hátvédek közé húzódó Zakariás Józseffel így változtatták a klasszikus angol WM-rendszert, a 3-2-2-3-at 4-2-4-gyé): „Előre tolt centerhez vannak szokva, most nyilván visszahúzódásra számítanak. Kezdetben elöl kell maradni, de erősen balra-jobbra vinni a centerhalfot. Esetleges kitörésnél abban a pillanatban lőni, ahogy a kapus kiindul, nem túl rávinni. A labdát ne cipeld, a labda fusson és lőni.” Aki ismeri a mérkőzés krónikáját, jól tudja, hogy Hidegkuti kétszeresen megcsavart szerepe tényleg összezilálta az angolokat: már az első percben kitört egy nagyszerű lövőcsel után, és, ahogy Sebes tanácsolta, lőtt - épen a jobb felső sarokba! Ez a jobb oldalon volt, aztán nem sokkal később a bal oldalon adogatták végig a labdát Puskással, hátulról indulva, ennek a vége lett az a bizonyos meg nem adott, de szabályos Hidegkuti-gól.

Itt van még a Czibornak adott tanácsok sora: „Okosan, nyugodtan. Ellenfeled nem nagy tudású játékos. Ha megszerzi a labdát, ne hagyd, szereti hazaadni vagy bepasszolni. Matthews, ha visszamegy labdát várni, rajta vagy, üldözöd. Bátran húzz kapura, kövesd Budait, ha megy.” A név szerinti (háromoldalas) taktika után olyan konkrét utasításokat is összeírt Sebes, miszerint a jobb oldali szabadrúgásokat Bozsik (egy Bozsik, Puskás variációból lőttünk is egy gólt), a bal oldaliakat Lantos végzi el (Lantos a visszavágón, a 7-1-en lőtt szabadrúgásgólt). Mint Sebes írta „nemigen állnak sorfalat”. Valóban: ami nálunk már igen, Angliában még nem volt divat, a szabadrúgásoknál nem álltak sorfalat a játékosok. A 11-esek elvégzése Puskás feladata lett volna, a helyettesének pedig Lantost jelölte a kapitány. A füzet utolsó bejegyzése az angolok taktikai felállás szerinti összeállítása.

Grosics Gyula, az Aranycsapat Fekete Párduca

Grosics Gyula, a legendás kapus, aki 1926-ban Dorogon látta meg a napvilágot, itt is kezdett futballozni. Az iskolai mérkőzéseken jó reflexei miatt a kapuba tették, noha ő csatár szeretett volna lenni. „Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek, és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem” - nyilatkozta később. A Dorogi Bányász NB II-es felnőttcsapatának kapujában 1940-ben mutatkozott be. 1944-ben megnyerték a másodosztályú bajnokságot, majd a Magyar Kupában elődöntőbe, 1945-ben pedig az NB I-be jutottak. Grosics 1947-ben Budapestre került a Mateosz, majd a Teherfuvar SE csapatához. A Mateosz államosítása után bevonultatták, a sportélet szovjet mintára történő átszervezése során 1950-ben a Bp. Honvéd csapatához került.

A válogatottban 1947-ben a magyar-albán (3-0) mérkőzésen mutatkozott be. A nehéz természetű focistát, akinek nyakában mindig kereszt lógott, és nem volt hajlandó az elvárt összegben békekölcsönt jegyezni, 1949-ben „disszidálási szándék” vádjával őrizetbe vette az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH. Egy évre eltiltották a címeres mez viselésétől, de 1950 májusától már az Aranycsapat alapembere volt. Tagja volt az 1952-es helsinki olimpián arany- és az 1954-es berni világbajnokságon - abszolút esélyesként, hatalmas csalódásra - ezüstérmet szerzett csapatnak, továbbá az 1958-as és 1962-es világbajnokságon szerepelt magyar együttesnek. 1953-ban Európa-kupát nyert, ezután következett „az évszázad mérkőzése”, a londoni Wembley-stadionban az angolok elleni 6-3, majd az 1954-es, 7-1-re megnyert budapesti visszavágó.

A legendás kapus nagyszerű érzékkel irányította a védelmet. Szükség esetén kapuját messze elhagyva igyekezett hárítani, a labda pontos továbbításával gyors ellentámadások indítására is lehetőséget adott, ezért emlegették a válogatott „negyedik hátvédjeként”. Hat alkalommal hívták meg a világválogatottba, négyszer jelölték Aranylabdára. Máig tisztázatlan okokból hazaárulással vádolták meg, egy évre mindennemű sporttevékenységtől eltiltották, házi őrizetbe helyezték. Ezalatt kapusok sorát próbálták ki, de eredménytelenül, így a Budapestről Tatabányára száműzött Grosics 1956-ban visszakerült posztjára.

Grosics Gyula számos elismerést kapott: 1952-ben az év sportolója, 1959-ben az év labdarúgója lett, 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 1994-ben tagja lett a Halhatatlanok Klubjának. 1998-ban az évszázad legjobb magyar kapusának szavazták meg, 1999-ben a világ tíz legjobb kapusa közé választották. Szobra áll a budapesti Bikás parkban és Szegeden, a tatabányai futballstadiont róla nevezték el. Így láttam a kapuból címmel jelent meg könyve, életéről 2011-ben Keresztlécen címmel készült dokumentumfilm.

Az angol futball „verhetetlenségi mítoszának” valósága: Korábbi hazai vereségek

Az 1953-as Anglia-Magyarország (3:6) válogatott labdarúgó-mérkőzés előtt is szenvedett kellemetlen vereségeket a futball tanítómesterének tartott angol válogatott, az pedig ebben a formában mítosz csupán, hogy Puskás Ferencék fosztották volna meg a gárdát a hazai veretlenségétől. Szinte mellékesen jegyezzük meg: legjobbjainktól még korábban is kaptak figyelmeztető pofont, bár a „hathárom" mind közül valóban mérföldkőnek számít.

Az angol labdarúgó-válogatott az első hivatalos nemzetek közötti mérkőzését Skócia ellen játszotta 1872. november 30-án: a találkozó gól nélküli döntetlennel zárult. A folytatásban azonban a skótok domináltak a kezdeteknél: az első tizenhárom randevújukból kilencet nyertek meg - az angolok a harmadik találkozón kaptak ki először. Az 1883-tól megrendezésre kerülő brit háziversenyeken (British Home Championship) a kezdetekben Anglia és Skócia volt a két favorit, Wales 1907-ig, Írország 1914-ig várt az első tornagyőzelmére. Utóbbi abban az évben február 14-én Middlesbrough-ban győzött is Anglia ellen 3:0-ra! Ez Walesnek 1920. március 15-én sikerült először Londonban, ahonnan megdicsőülten és 2:1-es győzelemmel utazott haza.

Az első méretes pofont - értve ezalatt annak utóéletét és visszhangját - az angol futballtörténelemben 1928 májusának utolsó napján Skócia osztotta ki a válogatottnak. A Wembleyben(!) aratott 5:1-es győzelmük után a skótok büszkék voltak arra, hogy a csatáraik milyen okosan használták ki az angolok taktikai gyengeségét, akik nem először hagytak üres területeket a széleken. De még mindig brit ellenlábasokról beszélhetünk. Nem úgy 1929. május 15-én, amikor a spanyolok Madridban győztek 4:3-ra. Ezt az idegenbeli vereséget az angolok elintézték azzal, hogy a túl erős napsütéshez nem voltak hozzászokva, az pedig elvakította őket, és a pálya talaja is szokatlanul kemény volt.

Anglia hazai vereségei a „hathárom” előtt

Ez tehát már nem brit válogatott elleni vereség, de még a csatornán túl, és ugye ez, ha kevésbé vállalható, azért meg-/kimagyarázható. És valóban: a közvéleményt sem vágta a földhöz. Egy nap híján két évvel később a franciák Párizsban fektették két vállra Angliát, pontosabban kis képzavarral élve ötre (5:2), az 1934-es közép-európai turnén pedig mindjárt két vereséget is begyűjtött az angol válogatott. Előbb május 10-én Budapesten kapott ki 2:1-re, majd hat nappal később Prágában a csehszlovákoktól ugyanennyire. Ne feledjük azonban: mind a csehszlovák, mind a magyar együttes kora egyik legjobbja volt a kontinensen: előbbi még abban az évben (1934), utóbbi négy évvel később lett világbajnoki ezüstérmes.

A „Hathárom” és az angol futball megújítása

Az „angolmagyarral” azonban nemcsak megfújatták a riadót, hanem hosszas magyarázkodás után fel is keltek, majd hozzáláttak az érdemi változtatásoknak. A tanítók elfeledhették végre a felsőbbrendűség érzését, és gyökeresen megváltoztatták a klubok napi edzésmunkáját, a válogatottak kiválasztását, vagy éppen a csapatok taktikáját, amelyhez a tradíciók végett foggal-körömmel ragaszkodtak. De még olyan apróságoknak tűnő, bevett évtizedes hagyományokhoz is hozzányúltak, mint a nem igazán sportolásra alkalmas öltözék, illetve a meccs előtti bemelegítés. Picit megkésve világosodtak meg: húsz-harminc évvel azelőtt kellett volna hasonló szintű változásokat véghezvinniük.

Puskás Ferenc és az ő mágikus magyar társai így változtatták meg végleg az angol futballt, amely korábban is számtalan figyelmeztetést kapott, de mégis megvárta, amíg sokadszorra is a padlóra került. Akkor aztán ki is számolták: korábban hat gólt nem kaptak a Wembleyben. A 7:1-es (szemszögükből 1:7-es) budapesti visszavágó pedig a mai napig fennálló rekordveresége Angliának, amely ráadásul a jugoszlávok elleni 1:0-s belgrádi vereséggel párosult. Mindezek után a poraiból éledt újjá az angol futball, és lett azóta is a sportág egyik meghatározó válogatottja; 1966-ban otthon tartotta a vb-trófeát.

Ikonikus angol labdarúgók a második világháború után

A brit labdarúgás lassan 150 éves története során számtalan kiváló futballistának tapsolhattak az Egyesült Királyság szurkolói, akik közül néhányan valódi kultikus státuszt vívtak ki maguknak. Ők azok a játékosok, akik ma emblematikus figurának számítanak, és ha meghalljuk a nevüket, akkor egyből megelevenedik előttünk a brit futball históriája is.

Az első angol futballista, aki valóban világszerte ismert lett, az alighanem Sir Stanley Matthews volt. A legendás szélső profi pályafutása 1932-ben kezdődött, és a válogatottban két évvel később mutatkozott be, de mint oly sok kortársának, a második világháború neki is kettészakította karrierjét. Sok más játékossal ellentétben viszont Matthews a világégést követően is magas színvonalon futballozott: miután 1947-ben, 32 esztendősen a Blackpool FC-be szerződött, egy évvel később megválasztották az év játékosának Angliában - és akkor még majd 20 év volt hátra pályafutásából! Az 1953-as FA-kupa-döntőn olyan teljesítményt nyújtott, hogy a mérkőzést Angliában ma is csak Matthews Final néven emlegetik, három évvel később ő lett az első aranylabdás, 1957-ben lovaggá ütötték (első labdarúgóként részesült ebben a kitüntetésben), és ugyanabban az évben még szerepelt a válogatottban - 23 évvel a debütálása után! Utolsó bajnokiját 1965-ben, pár nappal 50. születésnapja után játszotta, és alighanem ő tekinthető az angol futball első ikonjának.

Érdekes, hogy Matthewson kívül még három futballista neve elé került a kitüntető Sir jelző (az inkább az edzői teljesítményük miatt lovaggá ütött egykori focistákat, mint Sir Matt Busbyt vagy Sir Bobby Robsont nem figyelembe véve). Egyikük, Sir Tom Finney Anglián kívül csak kevéssé ismert, ellentétben Sir Bobby Charltonnal, akinél több gólt (49) senki sem szerzett a háromoroszlánosok színeiben. Az egykori világklasszis középpályás neve szinte egyet jelent a Manchester Uniteddel, hiszen a Vörös Ördögök színeiben 606 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, túlélte a müncheni repülőgép-katasztrófát, 1968-ban BEK-et nyert, és tagja volt az 1966-ban világbajnoki aranyérmes angol válogatottnak is - a tornán nyújtott teljesítménye miatt az Aranylabdát is megkapta. Szintén a hazai rendezésű világbajnokságon, egészen pontosan annak a fináléjában tündökölt Sir Geoff Hurst, aki mind a mai napig az egyetlen, aki vb-döntőben mesterhármast ért el.

Nagy-Britannia az Olimpiai Labdarúgásban

1863-ban alakították meg a világ legelső futballszövetségét, amelyet napjainkban Angol Labdarúgó Szövetségként (The Football Association) ismerünk. Illetékességének földrajzi kiterjedése az alapító okiratban nem szerepelt, ám ez az elkövetkező 17 évben, amikor sorra megalakult a skót, a wales-i és az ír labdarúgó szövetség, önmagától definiálódott. 1872-ben, amikor a világ más részén még azt sem tudták, hogy létezik egy ilyen játék, már sor is került az első nemzetközi összecsapásra Anglia és Skócia válogatottjai között. 1946-ra sikerült rendezni a vitás kérdéseket és a 4 szövetség (mindegyik önálló tagként) visszatért a FIFA kebelébe. Érdekes, hogy csak ezután került sor a 2 hivatalosnak tekinthető, Észak-Írország részvétele ellenére nem Egyesült Királyság, hanem Nagy-Britannia név alatt lejátszott FIFA-mérkőzésre, amelyet egy össz-szigetországi válogatott játszott. 1947-ben a FIFÁ-hoz történő visszatérést ünneplendő lépett pályára a négy nemzet közös együttese és verte el 6-1-re az Európa-válogatottat. 8 évvel később pedig az Ír Labdarúgó Szövetség fennállásának 75. évfordulóját megünneplendő került sor hasonló találkozóra, ezúttal azonban az Európa-válogatott nyert 4-1-re.

Az eddigiekkel szemben azonban 1900 és 1972 között létezett egy Nagy-Britannia és Észak-Írország olimpiai csapat. Mindjárt a futball első nemzetközi tornáján, az 1900-as párizsi olimpián, ahol a sportág bemutatkozó jelleggel szerepelhetett a műsoron, a fentebb említett olimpiai csapatot képviselve a londoni Upton Park FC indult el a NOB-engedélyével és ha már ott volt, meg is nyerte a tornát. Ezt követően az 1908-as londoni olimpiát szintén a brit olimpiai csapat nyerte meg, de kizárólag angol játékosokból állt a válogatott, a többi szövetség pedig ekkor és a későbbiekre nézve is hozzájárult, hogy az Angol Labdarúgó Szövetség (FA) irányítása alatt Nagy-Britannia néven vegyenek részt az olimpiákon. Az 1912-es olimpián sikerült a címvédés, aztán az első világháború egy időre megszakította a békés vetélkedés e módját. Az 1924-es és 1928-as olimpiára, amelyek már kvázi korai nemhivatalos vébéknek is tekinthetők, a britek nem neveztek, mivel ahogy korábban említettük összerúgták a port a FIFÁ-val és a NOB-bal is az amatőr játékosok státusza ügyében.

A 2. világháború utáni visszatérés a nemzetközi porondra újraélesztette a brit labdarúgás olimpiai részvételét is, ám 1960 után már nem sikerült egyetlen tornára sem kvalifikálnia magát a 4 nemzetből álló válogatottnak. Amikor London elnyerte a nyári olimpiai játékok rendezési jogát, azonnal felmerült a közös labdarúgó válogatott indításának ötlete. Mindhárom labdarúgó szövetség a saját szuverenitását féltette és hangoztatta abbéli aggodalmát, hogy ez a jövőbeni FIFA- és UEFA-szervezésben megvalósuló szereplésüket is érintheti. A vita végére aztán egy kompromisszummal került pont, a három opponáló labdarúgó szövetség végül hozzájárulását adta, hogy az Angol Labdarúgó Szövetség állítson ki egy brit válogatottat az olimpiára. A Brit Olimpiai Bizottság kijelentette, nem csak angol játékosokat szeretne figyelembe venni, így a keretben 5 wales-i játékos is szerepelt, köztük a már gólt is szerző Giggs és Bellamy.

Magyarország és Anglia: A Rivalizálás története

A magyar-angol válogatott labdarúgó mérkőzések történelme 1908 óta íródik. Azóta 22-szer játszott egymással a két ország válogatottja, ezek közül tétmeccs azonban csak öt párharc volt. A két csapat először 1908. június 10-én találkozott, Budapesten. A hivatalos adatok szerint 7000 néző látogatott ki a mérkőzésre. Ez azonban talán az egyetlen adat, ami a hazai csapat számára jó szívvel felemlegethető, hiszen a vendég angolok 7-0-s győzelmet arattak a magyar válogatott felett. Hosszú kihagyás után, 1934 májusában találkoztak újra a felek, és ezúttal az első magyar győzelem is megszületett. A IX. kerületben 2:1-re győztek a magyar játékművészek. Ebben az évtizedben még egyszer, 1936 decemberében játszott egymással a két válogatott, a londoni találkozó sima, 6-2-es angol sikert hozott.

A magyar futballtörténelem legismertebb dátuma kétségkívül 1953. november 25., amikor a magyar válogatott 6:3-ra legyőzte Angliát a Wembley-ben. A 78. percig elért hat magyar gól valószínűleg kevéssé tisztázott sokak számára, de az „Évszázad mérkőzése” mindenki számára ismert. Fél évvel később az angolok a revans érdekében Budapestre utaztak, remélve, hogy a magyar válogatott ezúttal nem tud akkora fölényben játszani ellenük. A kezdőcsapat csupán egy helyen különbözött a novemberi és az 1954. május 23-i mérkőzésen. A mérkőzést visszafogottabb érdeklődés kísérte, mindössze 8000 néző előtt játszották le május 31-én. A magyarok Tichy révén vezetést szereztek az első félidőben, az angolok aztán a második játékrészben büntetőből egyenlítettek, végül azonban Albert beállította a 2-1-es végeredményt.

1962 óta tizenhárom alkalommal találkozott egymással a két alakulat, ebből két döntetlen mellett tizenegyszer az angolok örülhettek. Igen érdekesen alakult a magyar csapat 1982-es vb-selejtező csoportkörének végeredménye. Annak ellenére, hogy 1981-ben mindkét Anglia elleni meccsén kikapott a válogatott, csoportelsőként utazhatott a spanyolországi világbajnokságra. Júniusban Budapesten 3-1-re, míg novemberben Londonban 1-0-ra nyert Anglia, de ez a végelszámolásnál tulajdonképpen mit sem számított. Az 1983-as vereségek óta Magyarország egyszer sem játszott tétmérkőzést Anglia ellen, barátságos találkozókból viszont annál több jutott. 1988-tól kezdve egészen 2010-ig jószerivel három-négy évente találkoztak a felek, két döntetlen és öt angol győzelem született.

2006 májusában Manchesterben lépett pályára a két fél, ez volt mindössze a második olyan alkalom, amikor nem Budapesten vagy Londonban játszottak egymás ellen. Az angoloknál a kezdőben kapott helyet többek közt Rio Ferdinand, John Terry, David Beckham, Frank Lampard, vagy éppen Steven Gerrard is, míg a magyar csapatban ott voltak az olyan külföldön is jól csengő nevek, mint Király, Dárdai, Gera, vagy Szabics. Anglia 2-0-ra vezetett, amikor a Hertha BSC jelenlegi edzője, a korábbi magyar szövetségi kapitány Dárdai Pál átvette Tóth Balázs lapos passzát, majd Hrutkánál is távolabbról, jobb lábbal a felső sarokba vágta labdát. A legutóbbi felvonás a két nemzet több mint 110 éves közös múltjában a 2010. augusztus 11-i, londoni barátságos mérkőzés volt. A magyarok egy angol öngóllal szereztek vezetést a 62. percben, ám az öröm nem tartott sokáig, Steven Gerrard érkezett, négy perc leforgása alatt kétszer is, így mindmáig a chilei vb-n elért 2-1-es eredmény az utolsó Anglia elleni magyar győzelem.

tags: #angol #valogatott #labdarugo #relikviak

Népszerű bejegyzések:

• Kézilabda Diákolimpia
• Régió sportélete Várdarócon
• Férfi kézilabda Kiskunhalason
• A foci elemzése szakértői szemmel
• Élményalapú fejlesztés vízzel