A Leeds United átok és feltámadás: Brian Clough 44 napjától Marcelo Bielsa forradalmáig

A fociról, magáról a játékról nem lehet jó filmet készíteni. Lehet vitatkozni, hogy miért van ez így, de tényleg az a helyzet, hogy az, ami olyan lenyűgözővé teszi ezt a csodás sportot, valahogy a vásznon nem mutat jól. Sőt, az, ami igazán egyedivé teszi a játékot, azt nem csak nem lehet, de nem is igazán érdemes filmre erőltetni. Ezt a problémát már sokan felvetették filmes fórumokon, de a lényeg az, hogy a futball iránti valódi rajongást és a játék dinamikáját nehéz a filmvászonra vinni. Éppen ezért, amikor a labdarúgásról szóló alkotások sikerességét vizsgáljuk, gyakran azt látjuk, hogy nem maga a sport, hanem a mögötte álló emberi drámák, rivalizálások és karakterek ragadják meg a nézőket. A "The Damned United" című film, amely Brian Clough leedsi időszakát mutatja be, és a "Take Us Home: Leeds United" dokumentumfilm-sorozat is ezt a megközelítést alkalmazza, a futballt csak háttérként használva a valódi történet elmeséléséhez.

A „The Damned United” - Egy edző belső drámája

A focis filmek nem arról híresek, hogy kasszát robbantanának a mozipénztáraknál, és ritka az igazán jó közöttük. A Tom Hooper rendezte "The Damned United" (magyarul elfogadhatatlan fordításban) azonban kivétel, mert ez a film nem a fociról szól a hagyományos értelemben. Rendben, az is lényeges, és amit látunk belőle, az nagyon profin van megcsinálva, de egyértelmű, hogy a lényeget itt máshol kell keresni. A főszereplők lehettek volna éppen vállalkozók, vagy kisgazdák is, csak épp az senkit nem érdekelt volna, Clough meg amúgy is közismert figura a szigetországban, így adta magát a dolog. A film Brian Clough edzői karrierjének azóta legendássá „nemesült” 44 napjáról szól, amit az átkozott Leeds United kispadján töltött. Ha ez most végtelenül le is van egyszerűsítve, akkor is az az igazság, hogy itt a karriertörténeten, a személyes dicsőség megszerzésén túlmutató barátságon van a hangsúly.

A hetvenes évek elején a Leeds United kimagaslott az angol labdarúgó-bajnokság mezőnyéből. Ám a sikerkovács, a látnoki képességekkel megáldott menedzser, Don Revie elhagyja a csapatot. A Leeds így üresen maradt menedzseri székébe pedig nem kis meglepetésre a meglehetősen öntörvényű, pofátlanul fiatal Brian Clough került, aki nem kisebb célt tűzött zászlajára, mint a lehetetlent: túlszárnyalni a nagy Revie-t, ráadásul megtisztítani a Leedset a legpiszkosabb csapat kétes imázsától. Utóda a magabiztos, minden hájjal megkent Brian Clough, aki korábban, mint a csapat egyik legfőbb bírálója hívta fel magára a figyelmet. Azt sem rejtette véka alá, hogy utálja Revie-t. Clough korábban a Derby Countynál, majd a Brightonnál dolgozott. Eddigi segítője, Peter Taylor azonban maradt és nem követte a Leedshez. Az edző új taktikája a játékosok ellenállásába ütközik.

Brian Clough magabiztossága legendás volt, és sokan hasonlítják José Mourinho-hoz. Nos, hasonló szerénységgel vette át az akkori angol topcsapatot 1974-ben, mint a portugál mester a Chelsea-t kereken harminc évvel később, 2004-ben. Bemutatkozásképpen a tévében így kezdte: „Azt nem mondanám, hogy én vagyok a legjobb angol edző, de az biztos, hogy benne vagyok a top egyben.” Látunk némi hasonlóságot azzal a kifejezéssel, hogy „én vagyok a Special One”? Noha a film Clough-nak a Leedsnél töltött, hosszúnak és sikeresnek éppenséggel nem nevezhető korszakára fókuszál, a cselekményvezetést folytonosan megtörő időbeli ugrásokkal megpróbálja lélektanilag érzékeltetni, hogy miként alakultak ki a Clough személyiségének jól ismert, karakteres vonásai, illetve a Don Revie-vel szembeni kérlelhetetlen ellenérzése.

Clough belépőjével azonnal tudatta a játékosokkal, hogy új idők járnak: „Jobb, ha az elején tisztázzuk! Fiúk, lehet, hogy sztárok vagytok, és az összes hazai kupát bezsebeltétek Don Revie-vel, de ahogy én látom a helyzetet, egy dolgot tehettek: dobjátok az összes medált, összes kupát, összes serleget, összes trófeát egy bazi nagy szemetes kukába. Mert egyiket sem becsületesen nyertétek meg! Csalással értetek el a sikereket. Tehát mostantól kicsit megváltoznak itt a dolgok, hogy Don már nincs. Először kicsit fura lesz, mint egy új cipő.”

A filmet A király beszédéért Oscar-díjat bezsebelő Tom Hooper rendezte, és stílusa bizony alaposan tetten érhető. Kiválóan érzi a ködös angol hangulatot, kis szobákban felvett jelenetei is jellegzetesek, és újfent nagyon ügyesen helyezte a fókuszpontot a karaktereire. A saját démonaival küzdő, megszállott edző történetének erre volt leginkább szüksége, hogy igazán fajsúlyossá váljon, Hooper pedig nagyon jó húzásként a futballt csak, mint háttért alkalmazza. Akárcsak Hooper, a forgatókönyvet jegyző Peter Morgan kedvenc témája is az emberi kapcsolatok, és az a feszült hangulatú rivalizálás, ami remekül működött a Frost/Nixon-ban, az most itt is megvillan. Létjogosult a nosztalgiaérzés a TV-interjúnál, nem véletlenül a mozi egyik csúcspontja, nagyon érzi ezt a dolgot Morgan, akárcsak a főszerepet alakító Michael Sheen, aki David Frost után (és egyébként sem először) újfent egy különc figurát alakít, tényleg ezek a karakterek állnak neki igazán jól. Az eredetmonda is rendkívül hasonló Clough és Mourinho esetében. Bár Clough játékosként is az angol válogatottságig vitte, de igazán akkor tett szert hírnévre, amikor a pici Derby Countyt öt év leforgása alatt a másodosztály kiesőjelöltjéből angol bajnokká tette. A színészi alakítások kiemelkedőek, Michael Sheen olyan csodálatosan hozta ezt a beképzelt, pöffeszkedő karaktert, hogy néha még az embernek is kedve lett volna megsimogatni egy péklapáttal. A díszletek és a ruhák remekül visszaadják a hetvenes évek hangulatát. A labdarúgás kedvelőinek nem fog csalódást okozni az alkotás, de különösen az angol foci kedvelőinek ajánlom.

Brian Clough lenyűgöző karrierje a Leeds előtti és utáni időkben

Túlzás nélkül állítható, hogy Brian Clough a futballtörténelem valaha élt egyik legnagyobb menedzsere. Clough karrierjéből ugyanis ki lehetett volna emelni sokkal fényesebb időszakot is, nem semmi eredményeket ért ő el annak idején. Ám a mozi nem szakmai sikereinek csúcsát ábrázolja, hanem annak éppen ellentétét. Megmutatja, mit vesztett, mint edző, de mit nyert, mint ember. Clough segítőjét, Peter Taylort Timothy Spall alakítja, aki névről talán nem ugrik be azonnal, de amint megpillantjuk karakteres fizimiskáját, egyből felkiáltunk, hogy őt már valahol láttuk. Sokan állítják, hogy Brian Clough Peter Taylor nélkül félkezű óriás lett volna. Előbbi volt a motivátor, utóbbi a taktikáért felelt.

A modern futballdokumentumfilmek korszaka és a Leeds United felemelkedése

A sorozatok aranykora a futball-dokumentumfilmeket is elérte: az elmúlt két évben több futballklúbról is készült a kulisszák mögé betekintést ígérő sorozat az Amazonon és a Netflixen, a The Guardian pedig már arról írt nemrég, hogy a focidoku-sorozatok izgalmai vetekszenek a Trónok harcával is. Ez persze túlzás, de a műfajban tényleg sok tartalék rejlik még, hiszen korunk igazi, közönség előtt zajló, nagy drámái szerencsére már a stadionokban történnek. Sajnos arról már lemaradtunk, hogy egy filmes stábot beküldjünk Sebes Gusztáv taktikai értekezletére az angol-magyar előtt, vagy hogy belülről végigkövessük mondjuk a Manchester United nagy szezonját, amely az 1999-es, Bayern München elleni BL-döntővel végződik. De most végre eljutottunk oda, hogy egyes klubok már beengedik a stábokat a színfalak mögé, akár hónapokon keresztül is. A filmben rejlő PR-érték persze nagy szó, nem véletlenül a pénzkeresésben mindenkire köröket verő angol klubok figyeltek fel rá leginkább, és le is szerződtek a nagy streamingszolgáltatókkal.

A „Sunderland ‘Til I Die”: A váratlan bukás krónikája

Ugyan tavaly elsőként a Manchester City százpontos szezonjáról mutatták be az „All or Nothing” című sorozatot, de a nagyobb feltűnést a jelenleg harmadosztályú Sunderlandről készült „Sunderland ‘Til I Die” keltette. Mert míg a nagy nemzetközi sztárcsapatok életében nehéz olyan istenigazából váratlan fordulatokba szaladni, a Sunderland esetében sikerült egy teljes összeomlást megörökíteni: a másodosztályba kiesett klubról azzal a szándékkal forgattak, hogy végigkövetik, ahogy visszajutnak a Premier League-be, ehhez képest tragikomikus szerencsétlenkedés következett, aminek végén a csapat kiesett a harmadosztályba. Ráadásul néhány szereplőről nem túl pozitív képet festett a sorozat: a nehéz sorsú, munkásosztálybeli szurkolóbázissal szemben hétről hétre nagy pénzeket felvevő, lábát lógató Jack Rodwell például ideális főgonosz, és ahogy a klubigazgató dühében káromkodik az irodájában, amikor nem sikerül eladni, az maga a nagybetűs dráma.

„Take Us Home: Leeds United” - Egy alvó óriás ébredése

A „Take Us Home: Leeds United” esetében ilyen sértődések nem lesznek, pedig a klub tavalyi szezonja tényleg igazi hullámvasút volt, mely megfilmesítés után kiáltott. Eleve egy alvó óriásról beszélünk, a hatvanas-hetvenes évek legendás csapatáról, mely még az ezredfordulón is a BL-ben szerepelt, azóta viszont nagyot fordult a világ, és már 15 éve hiába próbál visszakapaszkodni a Premier League-be. Tavaly nyáron aztán a klubvezetés gondolt egy nagyot, és kinevezte vezetőedzőnek azt a Marcelo Bielsát, aki a jelenleg aktív edzők között az egyik legnagyobb hatású szakember, hiába nincs tele trófeákkal a vitrinje. Ő pedig tényleg teljesen átformálta a klubot, a középszerűnek tartott játékosokat hetek alatt klasszisokká tette, és kevés új igazolással, sosem látott futballt játszva verték végig a Championship mezőnyét az idény első felében.

Aztán azonban jöttek a nehézségek: először a kémbotrány, amely hetekig uralta a sportsajtót, és Bielsa rendhagyó sajtótájékoztatójával ért a csúcsra, ahol prezentációval ismertette, olyan részletesen feltérképezik az ellenfeleket, hogy ahhoz képest már semmiség, hogy még az edzéseikre is megfigyelőt küldenek. Majd a januári átigazolási időszakban tényleg az utolsó pillanatban ment a levesbe a Swansea szélsője, Daniel James leigazolása, és ezzel párhuzamosan a csapat teljesítménye is kezdett romlani, a végén váratlan vereségekkel csúszott le az automatikus feljutásról. Ilyen eseménydús szezon nem minden évben adatik meg, itt viszont végig ott voltak a kamerák, és joggal reménykedhettünk valami tényleg emlékezetes sorozatban. Utóbbi például sokkal többet szerepel, mint maga Bielsa, ami nem a filmesek hibája, hiszen az argentin edző híres arról, hogy nem áll szóba újságírókkal a sajtótájékoztatóin kívül. Itt végül egy rövid monológ erejéig mégis kötélnek áll, de a sorozat nagy részében csak néha látjuk sétálni a folyosón, vagy éppen aggodalmas arccal a pálya szélén. Bátran mondhatjuk, hogy semmi újat nem tudunk meg róla a sorozatból, ellentétben Andrea Radrizzanival, a feltörekvő milánói üzletemberrel, aki nemcsak a Leeds United tulajdonosa, de a filmet készítő Eleven Sports kábelcégé is. Ennek ismeretében nem olyan meglepő, hogy Radrizzanit valósággal imádja a kamera: láthatjuk, ahogy a meccsen bosszankodik vagy örül, láthatjuk a szülei házában a gyerekkori fotóit, és láthatjuk a gyerekei és a felesége körében otthon. Rajta kívül megkedvelhetjük a vezérigazgató Angus Kinneart és a klubigazgatót, a temperamentumos, spanyol Victor Ortát is, akiről azért sikerül elkapni egy emberi momentumot, amikor a Dan James-átigazolás kútba esése után a könnyeivel küszködve ront ki az irodájából.

A játékosok is készségesen a kamera elé állnak, nem nagyon mond senki csúnyát a másikról, egyedül az ellenfelét színészkedve kiállíttató csatárt, Patrick Bamfordot cukkolják egyszer alig észrevehetően. Itt nincsenek olyan jelenetek, mint a Sunderland-sorozatban a szurkoló, aki majdnem összeverekszik Chris Coleman menedzserrel, az itt bemutatott fanatikusok csalódottak ugyan a vereségek után, de semmi olyat nem csinálnak, ami rosszat tenne a klub hírnevének. Pláne, hogy a sorozat egyik fő üzenete az, hogy az egész város a csapat mögött áll, és ők a legszenvedélyesebb szurkolók a világon (ugyanezt állította persze a saját szurkolóikról a Sunderland-sorozat is). Vannak persze jó dolgok is: az öltözőfolyosókon készült felvételeken láthatunk olyan jeleneteket, melyeket tényleg sehol máshol, így például azt, ahogy a Wigan menedzsere, Paul Cook rekedtre ordibálja magát a játékvezetőkkel. És persze itt van Russell Crowe, akit Leeds-szurkolóként sikerült megnyerni narrátornak, és az ő hangja végig ad a filmnek egy drámai alaphangulatot, még akkor is, amikor teljesen hétköznapi dolgokról beszél.

Járt a stáb Bielsa sikereinek helyszínén, az argentínai Rosarióban, ahol ma is tömegek szurkolnak miatta a Leedsnek, megismerünk külföldi Leeds-szurkolókat (köztük három magyart is), és feltűnik sok mindenki, ám az alkotók tényleg kényszerpályán mozognak, hiszen bántóan hiányzik a főszereplő, Marcelo Bielsa. Az ő házába azonban nem jutunk be, ahogy az öltözőbe sem (talán ez a legfájóbb hiányossága a sorozatnak) és sajnos, amikor megszólal, akkor sem mond sok konkrétumot, csak azt, szereti a klubot, és sajnálja, hogy nem sikerült a feljutás. Sőt, azt is mondja egyszer, tudja, miben hibázott, de hogy ez mi volt pontosan, az sajnos megint csak nem derül ki a filmből. Ugyancsak adós marad a film azzal, hogy legalább megpróbálja megérteni, mi történt a csapattal, miért omlott össze látványosan a kiesőjelölt Wigan elleni meccsen, ahol hazai pályán (!), egy-nullás vezetésről (!!), emberelőnyben (!!!) volt képes veszíteni. A jó hír azonban az, hogy lehet javítani: Bielsa a nyáron szerződést hosszabbított, a csapat kicsit átalakult, de állítólag a vezetők teljesítették a kívánságait, és most, öt forduló után a Leeds vezeti a tabellát, parádés futballal, akárcsak tavaly. Senki ne higgye azonban azt, hogy sima lesz az út, sőt, Bielsát és a klubot ismerve biztosak lehetünk benne, hogy az idei szezonban is lesznek bukkanók bőven. Félő, hogy a megbízóik teljesen elégedettek ezzel a mostani sorozattal így, ahogy van.

tags: #az #elatkozott #leeds #united #videa

Népszerű bejegyzések:

• Kézilabda pálya jellemzői
• Az NB II múltja és jelene
• Budapesti buszmenetrendek
• magyar kosárlabda csapatok
• Korai sportfejlesztés Kapuváron