A magyar ipari munkásság társadalmi és kulturális fejlődése: hagyományoktól a politikai öntudatig
A magyar ipari munkásság története évszázados fejlődést mutat, melynek során gondolkodása, emberi tartása és társadalmi aspirációi hatalmasat fejlődtek. Az ipari munkásság egy évszázad alatt mégiscsak belenőtt a magyar társadalomba, kezdettől fogva a kialakuló polgári társadalom része volt, s „mintegy belső ellenzéke ennek a társadalomszerkezetnek”. Ez a folyamat nem csupán gazdasági vagy politikai változásokról szólt, hanem mélyen gyökerezett a munkások kulturális szokásaiban, hiedelmeiben és életmódjában is, melyek az 1930-1940-es évekig bizonyosan létező, másokkal össze nem téveszthető karaktert kölcsönöztek a munkásosztálynak.
A bányászat ősi gyökerei és a munkások hiedelmei
A munkások legrégibb foglalkozási csoportjainak, különösen a bányászoknak, éppúgy voltak ősi hiedelmei, irracionális képzetei, szentjei és keresztény kultuszai, mint a parasztságnak. Országszerte jegyeztek fel a néprajzi gyűjtők igaz történeteket, valójában hiedelemmondákat a bányatörpéről (Bergmanli, permónyik), a bányaszellemről vagy bányarémről, a varázsszóra dolgozó csákányról és lapátról, valamint az ördög eszén túljáró bányászról.
A magyar bányászok az 1940-es évek közepéig csoportosan mondtak imát leszállás előtt. Nyáron az akna szája előtti téren, a kereszt tövében imádkoztak, télen a névsorolvasást, műszakbajegyzést követően a felőr vagy hutman irodájában volt a közös ima. Bányászimák szövegei a Kárpát-medence minden részéből ismeretesek. Ezek forrása igen eltérő: részben ősi központokból, főként Selmecbányáról terjedtek el, részben lokális eredetűek és a helyi papság vagy a munkások szerzeményei.
Az imák egy része Borbálához, a bányászok védőszentjéhez szólt, akinek kultuszát különösen a dunántúli bányászok ápolták hűségesen a 19-20. században. Dorogon oltára, szobra állt a Reimann-akna rendelőjében, Tokodon és Pécsett virágdíszes képe. Salgótarjánban, Tatabányán a bányászok 1910-ig megünnepelték Borbála napját.
Ezenkívül is számos ünnepük volt. Torockón a féltél estvéje (január 25.) mint hálaünnep igen régi, és ugyanott áldozócsütörtök estéjén örömtüzeket gyújtottak. Salgótarján bányászai az 1870-1880-as években Prokop napját (július 4.) ünnepelték erősen. Hitük szerint Prokop találta fel a bányászatot, emlékére rendezték a lakomát: minden bányász fél kiló húst és egykilós cipót (prokopi cipó) kapott hozzá a vállalattól még az 1900-as évek elején is. Prokop napján és a farsangi mulatságon is fellépett a társulat fúvószenekara.
Bányászünnep volt országszerte Szent István napja is (augusztus 20.). Borsodnádasdon és Ózd környékén ezen a napon a bányászok részére úgynevezett tábori misét tartottak. Egyenruhás bányászok vitték a templomtól a szupellátot. Salgótarján környékén a bányamester díszkarddal, a többiek bányászfokossal és mindnyájan egyenruhásan mentek a templomba. Ünnep volt a bányászzászló avatása is, melynek felvonulásán a zászlóanya vitte a zászlót.
A testületi összetartozás megnyilvánulása volt minden bányásztemetés. 1900 körül már a legtöbb bányánál létezett zenekar és volt díszes egyenruha. A bányászok avatása hagyományosan az úgynevezett farbőrugrással történt. Ezt az avatási szertartást a bányamérnöki karokon is megtartották, ahol elsőéves hallgatóikat farbőrön ugratták át, melynek két végét tanárok tartották. Ami a szabadidős tevékenységeket illeti, a felföldi bányászvárosokban már a 15-16. században elterjedt a kuglizás szokása.
A méltóságért vívott harc és a munkásöntudat erősödése
A 19. század végén még előfordult a munkások testi fenyítése. 1901-ben a Pécs vidéki bányászok küldötte mondotta el a hazai bányamunkások kongresszusán: „Bikacsekkel, botokkal járnak a mérnökök, pofozgatják, ütlegelik a munkásokat. Ha az ember panaszra megy: ott van a csendőr és zsuppolja őket”.
Emberi méltóságukat sértette a gyárigazgatóság paternalizmusa, beleszólása magánéletükbe. Ózdon az egész családot kilakoltatták a „gyári lakásból”, ha leányának törvénytelen gyermeke született. Ott a gyárvezetés még az 1930-as években is beleszólt „a munkások házassági terveibe, a gyermekek nevelésébe”. A szervezett munkásság nemcsak a botozást, testi fenyítést, de a durva, lealázó megszólítást, a „prolizást” és az alamizsnát is elutasította.
A szakszervezeti élet és a kulturális törekvések
Ipari munkásságunk szakszervezetei megalakulásuktól fogva törekedtek tagságuk nevelésére, műveltségi szintjének emelésére. A szervezett munkások családon kívüli élete a szakszervezetekben, az egyletekben zajlott. Tudományos előadásokat hallgattak, könyvet kölcsönöztek, újságot olvastak, s a szórakozást is ott találták meg (színi előadás, zene, táncest). A szervezett munkás rangján alulinak tartotta pálinkamérések látogatását, beérte egy-két pohár sörrel, vasárnapi kártya- és kuglipartikkal. Legalább szurkolóként támogatta az üzemi sportegyletet, ahová inasait és gyermekeit is beszervezte. Egyleteikben szeszes italt nem szolgáltak fel, s a részegeket, alkoholistákat az öntudatos munkásság kizárta sorai közül.
Politikai ébredés és ideológiai sokszínűség
A fiatal munkásnemzedék már a 20. század elején ateista, s olykor egyházellenes volt. Ennek az új társadalmi osztálynak a lelkét az egyházak megkésve próbálták megnyerni. A hirtelen kinőtt bánya- és gyártelepeken csak évtizedek múltával épült templom, szerveződött új egyházközség. A keresztény munkásegyletek, legényegyletek, katolikus körök a munkásságnak csupán töredékére voltak befolyással. A keresztény szakszervezetek, politikai mozgalmak szervezése sem járt átütő sikerrel. Az ateista attitűd fejeződött ki a munkáscsaládok otthoni faldíszítésében is: a feleség szentképet, a férj Petőfi-, Marx-, Lasalle-portrét függesztett a szoba falára.
„A magyar munkásegyesülések az 1870-es években még céhies, gazdasági-művelődési érdekű és antiszemita alakulások. Aztán a politika, a választójog kérdése, majd az osztályharc ideológiája győz. Miután a szociáldemokrácia ellen kiadott németországi kivételes törvényeket visszavonták, 1890-ben nálunk sem akadályozták már a párt megalakulását. 1909-ben már 130 000 tagja van, vezetői jórészt zsidók.”
Ugyanakkor tömegeiben a munkásság nem állt folyton az osztályharc talaján, s a szervezett munkásság is erős kritikával szemlélte saját szakszervezeti és politikai vezetőit. Az ipari munkásság szervezetlen tömegeit pedig nem a kívülről érkező ideológiák, nem a mozgalom érdekelte és formálta. Fontos kiemelni, hogy az 1940-es évek elején a munkásság újonnan érkezett, kevésbé képzett és kevésbé polgárosult rétegeiből sokan voltak fogékonyak mind a baloldali, mind a jobboldali radikalizmusra.
A polgárosodás útja és a társadalmi rétegződés
A munkásság hajlama már megvolt a polgárosodásra, ám a két világháború között a zárt iskolarendszer kevés lehetőséget nyújtott számára, hogy előbbre lépjen, s behozza műveltségi hátrányát. Polgárosodása a 19. század végén a jobban fizetett és színvonalasabb vállalati lakásokkal ellátott szakmunkás rétegekben kezdődött. Gyorsította ezt a folyamatot a kertes, családi házas lakótelepek és a tulajdonlást is lehetővé tevő „szövetkezeti lakásépítés” elterjedése a 20. század elején. Ezzel a munkások jelentős rétegei tértek át a kispolgári életformára és lakáskultúrára. Átmenetileg visszavetette a polgárosodás folyamatát az 1920-1930-as évek gazdasági válsága, amikor az ipari munkásság kevesebbet evett és rosszabbul ruházkodott, mint korábban, helyzete összességében romlott.
Társadalmi helyzetét nem csupán életformája, gazdasági adottságai határozták meg, hiszen a munkásból lett művezető fizetése Ózdon 1936-ban elérhette a havi 5600 pengőt, s négy-ötszobás vállalati lakásban élhetett, azonban a tiszti kaszinónak mégsem lehetett a tagja. Nem voltak meg hozzá az iskolái, s ezért nem tartozhatott az „úri alkalmazottak” köréhez. Gyárvárosokban is elkülönültek az úri és polgári rétegek az ipari munkásoktól, a kétkezi emberektől. Salgótarjánban a gyermekek között is két tábor volt: egyikbe tartoztak a mungónak csúfolt úri gyerekek, a tisztviselők és más polgári rétegek csemetéi, a másikba a bányász- és munkásgyerekek.
Agrárproletárok számára a munkássá válás, s különösen a szakmatanulás társadalmi emelkedést jelentett. Ezzel szemben a kispolgár szemében süllyedésnek, deklasszálódásnak minősült, ha gyermekét kénytelen volt tanoncnak, ipari munkásnak adni. A polgári társadalom és a parasztság is kevéssé ismerte a gyári munkásság tényleges helyzetét, vágyait és valódi törekvéseit, aspirációit. Ez a munkásság nem hatalmat, s nem osztályharcot akart, hanem polgárosodást, emberhez méltó életet, nyitott társadalmat.
A városi társadalom alsó rétegeit meglehetős heterogenitás jellemezte Magyarországon a korszakban. Ezt a közeget inkább negatív módon lehet körülhatárolni, azaz azzal, hogy kik és milyen kritériumok alapján nem tartozhatnak ide. Egyrészt a városi társadalom alsó rétegei különböztek a falvakhoz kötött, paraszti életmódú társadalmi csoportoktól - noha sokan rendelkeztek közülük falusi gyökerekkel, vagy akár nem is régen hagyták el a város kedvéért a paraszti világot -, másrészt pedig a városi társadalmon belül a középosztályi helyzetű rétegektől különböztek jellegzetes vonásokban. A határok persze nem élesek, mégis a jövedelem nagysága, az iskolázottság szintje, a fogyasztási szokások, az életmód mind jellegzetesen elkülönítették a városi társadalom alsó csoportjait a fölöttük állóktól.
tags: #az #ipari #munkassag #donto #resze #partunkon
