A labdarúgás legendás balszélsői: Kik a világ legjobbjai?
A labdarúgás története során számtalan kivételes tehetségű játékos lépett pályára, akik posztjukon a világ legjobbjai közé emelkedtek. A balszélső pozíció különleges jelentőséggel bír a modern futballban és a múlt nagy klasszikusai között is, hiszen a gyorsaság, a technikai tudás és a góllövő képesség egyedülálló kombinációját igényli. Cikkünkben a sportág legkiemelkedőbb balszélsőit mutatjuk be, különös tekintettel azokra, akik generációjukat meghatározták.
Pepe: A Santos ikonikus balszélsője, aki Pelé árnyékában is a csúcsra ért
José Macia, ismertebb nevén Pepe, 1931. augusztus 9-én született a Rio de Janeiro államban fekvő Maceióban. Játékos-pályafutását kizárólag riói klubokban (América 1942-1946, Flamengo 1946-1958, Botafogo 1958-1964) töltő balszélső fénykorában a földkerekség egyik legjobbja volt saját posztján.
Pepe São Vicentében kezdett el focizni a bátyjával, Marióval együtt, a helyi Comercial FC, a Mota Lima és a Clube Recreativo Continental csapatában. Már az elején felfigyeltek az edzők a tehetségére és elsősorban a ballábas rúgótudására, így 16 éves korában részt vett egy teszten szülővárosa, a Santos csapatában. A Santos FC akkoriban még nem tartozott közvetlenül a brazil futball elitjéhez, de sokatmondó volt, hogy a Lula néven ismertté vált Luís Alonso Péreznél kulcsjátékosa lett a tartalékcsapatnak. Amikor Lula 1955 elején átvette a santosi felnőttcsapat irányítását, Pepét is vitte magával, és a balszélső 19 évesen bemutatkozhatott a brazil élvonalban.
Az első két közös idényükben rögtön megnyerték a Santosszal a São Pauló-i állami bajnokságot, majd 1956-ban a csapathoz került a 16 éves Pelé is, és még sikeresebb korszak következett a klub történetében: a következő tíz évben ez a trió - Coutinhóval kiegészülve - a világ tetejére repítette a Santost. A csapat az állami és a régiós ligában szinte verhetetlen volt; az országos bajnokságot 1961 és 1965 között sorozatban ötször nyerte meg; egymás után kétszer diadalmaskodott a legrangosabb dél-amerikai kupasorozatban, a Libertadores Kupában; és ugyanebben a két évben (1962-ben és 1963-ban) a klubvilágbajnokság elődjének számító Interkontinentális Kupát is elhódította.
Utóbbi sorozatban Pepe mindkét alkalommal gólt lőtt az aktuális BEK-címvédő (előbb a Benfica, majd a Milan) elleni döntő második mérkőzésén - az olaszok ellen két szabadrúgásgólt is szerzett, ami nagyban hozzájárult a címvédéshez. 1969-ben távozott a Santostól, ami egyben a visszavonulását is jelentette - azaz felnőtt karrierje során nem játszott más csapatban, ez pedig egyedülállónak számít a klub történetében. Összesen 750 mérkőzésen lépett pályára a Santos játékosaként, és ezeken 405 (köztük 3 olimpiai, azaz szögletből közvetlenül elért) gólt szerzett. Elképesztő számok, de mindkét mutatóban van egy labdarúgó, aki a klub történetében ennél is magasabb számot tudhatott magáénak: Pelé 1106 meccsen 1091 gólt jegyzett. Pepét ugyanakkor az, hogy Pelé árnyékban töltötte a pályafutását, nem csalódással töltötte el, ez egy korábbi nyilatkozatából is kiderül:
Én vagyok a Santos történetének legjobb góllövője, mert a Király nem számít, ő ugyanis egy másik világból származik.
A brazil balszélső nem mellesleg a sportszerűségével is kimagaslott, ugyanis egyetlen alkalommal sem került a kiállítás sorsára - ezért a Belfort Duarte-trófeával meg is jutalmazták.
Pepe a brazil válogatottban és az edzői karrier
Pepe 1955-ben mutatkozott be a brazil labdarúgó-válogatottban, és a fiatal kora ellenére hamar alapemberré vált a Seleçãóban. Először egy Csehszlovákia elleni felkészülési meccsen talált be, majd később az akkoriban rendezett több dél-amerikai kontinenstornán, köztük a Copa América elődjének számító sorozatban is eredményes volt, és számos trófeához segítette hozzá a válogatottat. 1958 nyarán tagja volt a svédországi világbajnokságra készülő keretnek, és az utolsó, Bulgária elleni hivatalos felkészülési meccs utolsó gólját ő maga is szerezte. A vb előtt viszont a brazil válogatott még Olaszországba utazott edzőtáborozni, ahol a Fiorentina és az Internazionale ellen lépett pályára - a milánói csapat ellen, egy héttel a vb-nyitány előtt azonban Pepe bokasérülést szenvedett, így Zagallo került be helyette a világbajnoki meccsek kezdőjébe. Pepe így is a keret tagja volt a svédországi vb-n győztes brazil fociválogatottnak, de egyetlen percet sem töltött a pályán a skandináv országban.
1962 áprilisában még gólt lőtt a Paraguay elleni Oswaldo Cruz-kupa-meccsen, és május közepén, a Walesszel szemben vívott hazai felkészülési meccsen is pályára lépett - két héttel a brazilok Mexikó elleni világbajnoki nyitómeccse előtt. Wales ellen azonban megrándult Pepe térde, így Aimoré Moreira szövetségi kapitány az elődjéhez hasonlóan kénytelen volt Zagallót beállítani a helyére a chilei vb ideje alatt. A brazil válogatott viszont ismét kibírta a hiányát, és azt is, hogy Pelé is megsérült a csehszlovákok elleni csoportmeccsen, és megvédte a világbajnoki címét - ugyanúgy Pepe nélkül.
1974-ig a vb-győztes válogatottak azon játékosai, akik a keretben szerepeltek, de egyszer sem léptek pályára a tornán, nem voltak jogosultak aranyéremre, így aztán Pepe sem kapta meg a győzteseknek járó díjakat. Egészen 2007-ig maradt aranyérem nélkül a brazil focista, amikor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) visszamenőleg odaítélte az érintett játékosoknak vagy családtagjaiknak az aranyérmeket, így Pepe is kapott kettőt, és azóta hivatalosan is kétszeres világbajnoknak mondhatja magát - úgy is, hogy vb-meccsen sosem vett részt. Pepe ugyanis 1963 után már egyszer sem szerepelt a brazil válogatottban, így az 1966-os világbajnokságon nem sérülés, hanem a válogatottságtól való visszavonulás miatt nem lépett pályára. A brazil balszélső összesen 41 hivatalos mérkőzésen szerepelt a Seleçãóban, ezeken 22 gólt szerzett.
Pepe az 1969-es visszavonulása után sem távolodott el a futballtól és a Santos csapatától, olyannyira, hogy előbb az együttes akadémiáján edzősködött, majd 1972 és 1974 között a felnőtt klub irányítását vette át. Összesen öt különböző időszakban volt a Santos trénere, de egyik periódus sem tartott két évnél tovább. Ahogy a többi edzői megbízatása sem volt hosszú életű: Brazílián kívül volt többek között a katari al-Szadd, a portugál Boavista és a japán Verdi Kavaszaki vezetőedzője is, de rövid ideig a perui labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának is mondhatta magát. Összesen 34 éven keresztül edzősködött, és ez idő alatt ugyanennyi alkalommal váltott csapatot, ami a játékos-pályafutását tekintve hatalmas változás. Egyik utolsó csapata edzőként a katari al-Ahli volt, abban az időszakban (2003 és 2005 között), amikor a jelenleg a Manchester City trénereként dolgozó Josep Guardiola is ott játszott - Pepe elmondása szerint már akkor is egyfajta taktikai zseni volt, és tulajdonképpen edzőként dolgozott mellette Guardiola.
Neymar, a meg nem értett zseni | A labda [SZÖGLETES]
Mário Zagallo: A történelem első duplázója
Mario Jorge Lobo Zagallo, aki 1931. augusztus 9-én született a Rio de Janeiro államban fekvő Maceióban, szintén a labdarúgás egyik meghatározó balszélsője volt. A játékos-pályafutását kizárólag riói klubokban (América 1942-1946, Flamengo 1946-1958, Botafogo 1958-1964) töltő balszélső fénykorában a földkerekség egyik legjobbja volt saját posztján. Rio állam ötszörös bajnoka (1953, 1954, 1955, 1961, 1962), a Rio-São Paulo-torna kétszeres győztese (1962, 1964) lett. A válogatottban 1957 és 1964 között 33 hivatalos és egy nem hivatalos mérkőzést játszott, ezeken hat, illetve egy gólt szerzett. 1958-ban és 1962-ben is világbajnoki címet nyert. Mind a svédországi tornán, mind a chilein játszott a brazilok mind a hat mérkőzésén.
Mário Zagallo az első világbajnok futballista lett, aki edzőként is megszerezte ugyanezt a címet (azóta is csak Franz Beckenbauer lépett a nyomába.) Még a harmincas éveiben járt, amikor a Brazil Labdarúgó-szövetség rábízta az arany-zöld mezeseket. Pelé később azt mondta, Zagallo, akit mindannyian jól ismertek, többen még játszottak is vele vagy éppen ellene, nagyon bölcsen hagyta őket futballozni, de amikor arra szükség volt, bölcs tanácsaival segített. Éppen annyira „nyúlt bele” a csapatba, amennyire kellett, nem akarta a keménykezű mindentudót, s főleg nem - Saldanha rossz példájából is tanulva - az autokrata edzőt játszani. Jairzinho mesélte később, hogy Zagallo tudta, a mexikói hőség veszélyes ellenfél lehet, ezért már egy hónappal a torna kezdete előtt elvitte a csapatát Guanajuatóba.
Az NSZK-ban rendezett vb-n még ő dirigálta a csapatot, de az ott elért negyedik hely kudarccal ért fel. Két esztendőn át klubedzőként dolgozott hazájában, majd kisebb megszakításokkal irányította a kuvaiti, majd a szaúd-arábiai válogatottat, illetve utóbbi ország legjobb klubcsapatát, az al-Hilalt. Hazatérése után újra klubedzőként dolgozott Rióban, majd visszatért Ázsiába, az Arab Emírségek gárdáját dirigálta, egészen a vb-részvételig. Az olaszországi Mondialén azonban már nem ő, hanem Carlos Alberto Parreira vezette az emírségek csapatát. 1991-től a válogatott technikai tanácsadója volt - ebben a minőségében volt részese az újabb világbajnoki címnek az Egyesült Államokban, éppen Parreira oldalán - majd 1994-ben ismét szövetségi kapitány lett. Időközben az egykori szorgalmas balszélsőből, akit Formiguinhának, Kis Hangyának becéztek, az egyik neve alapján Velho Lobo, Öreg Farkas lett. Később dolgozott a Flamengónál is - igaz, kevés sikerrel.
Czibor Zoltán: A magyar Aranycsapat balszélsője
A magyar aranycsapat, amely az ötvenes évek elején született, világbajnoki trófea nélkül is rettegésben tartotta a világot. Ennek a kivételes együttesnek volt tagja Czibor Zoltán, a tehetséges balszélső. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány tudatosan építette fel a csapatot, maga mellé vette Titkos Pált és Mándi Gyulát, akikkel a Hungáriában együtt játszott. Czibor végig tagja volt a csapatnak, és kiemelkedő teljesítményt nyújtott az olimpiai bajnoki cím megszerzésében Helsinkiben.
Az Aranycsapat első nagy sikerét a helsinki olimpia megnyerése jelentette. A magyar-jugoszláv mérkőzés után játékosaink a pálya egyik sarkában felsorakoztak, hogy megköszönjék a lelkes, szívből jövő biztatást. Czibor az egyik csatársorba került Budai és Puskás mellé, miután Sebes gondolt egyet, és az osztrákok ellen, május 8-án, a Budapesten lejátszott meccsen már a fiatalokra építette a csapatot, és 6:1-re nyert a válogatott.
A balszélső poszt a modern labdarúgásban és a FIFA értékeléseiben
A "világ legjobb balszélsője" cím elnyerése mindig is vita tárgyát képezte, hiszen az értékelés szubjektív, és a különböző korszakok játéka is eltérő volt. A modern labdarúgásban a szélsők szerepe még inkább felértékelődött, sebességükkel, cselező képességükkel és gólpasszaikkal döntőek lehetnek egy mérkőzésen. Gareth Bale, a Real Madrid támadója például Ryan Giggs-t tartotta a világ legjobb játékosának. A FIFA játéksorozataiban is rendszeresen értékelik a balszélsőket, olyan neveket kiemelve, mint Sancho vagy a Premier League legjobb balszélsői, akik a legmagasabb pontszámokat kapják pozíciójukban.
A FIFA játékok, mint a FIFA 22 vagy a FIFA 21, részletesen rangsorolják a játékosokat, beleértve a balszélsőket is, figyelembe véve sebességüket, lövőerejüket, cselező képességüket és egyéb statisztikáikat. Ezek a rangsorok, bár a játékmenetre optimalizáltak, rávilágítanak a poszt sokszínűségére és arra, hogy milyen sokféle tulajdonság tehet valakit kiemelkedővé.
tags: #vilag #legjobb #balszelsoje #futball
