A belga és magyar labdarúgás történetének meghatározó pillanatai
A magyar és a belga labdarúgás története tele van emlékezetes találkozásokkal, melyek közül néhány mély nyomot hagyott mindkét ország sporttársadalmában. Noha a mieink 1902-ben, Belgium legjobbjai pedig 1904-ben lejátszották első válogatott mérkőzésüket, a két csapat a húszas évek közepéig nem találkozott egymással.
Az első találkozások és a korai sikerek
Az első világháború előtt már virágzott a futballkultúra mindkét országban. Ahogyan a korabeli Nemzeti Sport megállapította: „Belgium futballistái már régen az elitgárdához tartoztak, Anglia közelsége magyarázza ezt, amely mellett Dánia, Hollandia, Belgium könnyen vette át a modern játékok királyát, és fejlesztette az angolokkal való érintkezés folytán a legmagasabb fokra.” Az erőteljes, gyors, nem agyoncicomázott focit játszó belgák - akik 1920 olimpiai bajnokai voltak - idehaza nem várt győzelme mély nyomokat hagyott a sikerekhez szokott magyar sporttársadalomban.
A két ország 1925 májusában lejátszott első válogatott meccsét Budapesten „lebecsüléssel fogadott belga csapat pompás, egészséges futballal” 3:1-re megnyerte. „Azon a mérkőzésen vált először bizonyossá, hogy a magyar futball mai megtépettségében nem tudja már azt produkálni, mint annak előtte” - fogalmazott a Nemzeti Sport. A visszavágás vágya mellett érlelődött tehát valamiféle korabeli reformgondolat is, a belgiumi utat megelőző kerethirdetés mégis meglepte a zsurnalisztákat: „A névtelenek, a kevésbé ismertek csapatának mondhatjuk a mai magyar válogatottat.” A fiatalításnak persze más oka is volt: 1924-ben érte válogatottunkat egy bizonyos „egyiptomi csapás”, a mieink 3:0-ra kikaptak Egyiptom legjobbjaitól.
A magyar labdarúgás azonban hamarosan visszavágott. „Régen okozott győzelem olyan általános örömet országunknak, mint a brüsszeli siker” - írta a Nemzeti Sport 90 esztendővel ezelőtt labdarúgó-válogatottunk sikeres belgiumi fellépéséről. Az idei Eb-részvételt köszöntő évfordulós retrosorozatunk mostani epizódjában korabeli szemelvények segítségével megkíséreljük tolmácsolni, elődeink miért érezték oly fontosnak a Belgium felett 1926. február 14-én aratott 2:0-s sikert.
Az 1926-os brüsszeli diadal
De bezzeg a brüsszeli győzelmünk után! Amilyen tárgyszerű volt a másnapi Nemzeti Sport főcíme („2:0-ra győztünk Brüsszelben”), olyan gyönyörű ívet rajzolt lelkesült tudósítónk az eredmény kiváltotta „régen tapasztalt országos öröm” fölé.
A gól nélküli első félidőt követően az újonc Pipa (Lochner) István „váratlan, helyezett lövéssel” megszerezte a vezetést a mieinknek, Rémay III János pedig „ideális fejessel” biztossá tette a győzelmet. Utóbbi „még életében nem csókolózott annyit, mint a második magyar gól után, amikor örömében azt sem tudta, hogy kit öleljen-csókoljon meg.” Többször sajnos nem volt alkalma efféle érzelemmegosztásra: ezen a meccsen szerezte egyetlen válogatott gólját, akárcsak Pipa, aki először és utoljára lépett pályára a nemzeti csapatban.
A brüsszeli győzelem mérkőzésadatai a következőképpen alakultak:
| Esemény | Részletek |
|---|---|
| Mérkőzés | Barátságos |
| Dátum | 1926. február 14. |
| Helyszín | Brüsszel, Stade Daring Club |
| Nézőszám | 25 000 |
| Eredmény | Belgium-Magyarország 0:2 (0:0) |
| Gólszerzők | Pipa (51. perc), Rémay III (77. perc) |
| Szövetségi kapitány (Magyarország) | Máriássy Lajos |
Akkoriban a Nemzeti Sport a következő napokban is hosszú cikkekben foglalkozott a mérkőzéssel. Szó esett mindenekelőtt az eredmény, a mieink sikere belgiumi fogadtatásának kettősségéről. Az egyik szalagcím megállapította: „Egész Belgium elismeri, hogy megérdemelten győzött Brüsszelben a magyar csapat”, ám a helyszíni tudósító nem hallgatta el: akadt olyan lap is, amely a magyarok - „mint minden szláv nép”(!) - zsákmányvágyáról, túlzott revánsvágyáról értekezett, és sportszerűtlen, durva játékkal vádolta az egy évvel korábbi vereségért mindenáron visszavágni szándékozó mieinket.
Ennél jóval figyelemreméltóbb a Nemzeti Sportban megjelent ama fejtegetés, amely „az ország elbúsult futballtársadalmát” valamiféle fordulattal kecsegtette. A cikkíró megállapította: „a háború után nagy átalakuláson ment át a futball”, a Magyarországon is meghatározó bécsi iskola mellett - nem függetlenül a professzionalizmus terjedésétől - egyre sikeresebb „a kondícióra és a kiforrott játékra építő északi", valamint „a féktelen, mindent elsöprő temperamentumú déli” is. A magyaroknak meg kellett találniuk a hatékony választ az „újabbkori futballnemzetek új játékmodorára”, amihez tökéletes kondícióra, mesterivé fejlesztett technikai tudásra és egyéniségekre volt szükség. S főleg: „A futball most már, mely nemzetközi sikerekre pályázik, teljesen tudományos alapon felépített lehet csak.” Brüsszelben két újonccal állt fel a magyar válogatott, és csupán egyetlen játékos, az MTK-s Molnár György válogatottságainak száma haladta meg a tízet (23).
A balszerencsés évtizedek és az 1982-es világbajnokság
Ami a következő éveket, évtizedeket illeti, valóban szebb idők köszöntöttek válogatottunkra, s tényleg volt még magyar diadaloktól hangos a futballvilág, azonban a belgákkal valahogyan sohasem volt szerencsénk - talán a „teljesen tudományos alapok" elbaltázása miatt?
Egyszer, 1958 novemberében még megvertük őket - Tichy Lajos kétszer is a kapuba talált a 3:1-re végződő budapesti mérkőzésen -, de ezt leszámítva nyolc vereség mellett csak két döntetlenre futotta, és azok közül is az egyik fájdalmas kudarccal ért fel. Három emlékezetes rossz élmény: az 1972. június 17-i Eb-bronzmeccs, ahol Belgium-Magyarország 2-1 lett az eredmény. A Képes Sport akkori összefoglalója szerint: „A gyors és kemény ellenféllel szemben különösen kiütközött a magyarok lassúsága, körülményessége s bizonytalansága”. A legutóbbi találkozó 2009. november 14-én volt, ahol Belgium 3-0-ra nyert Magyarország ellen.
Az 1982-es világbajnokságra a Mészöly Kálmán vezette magyar válogatott diadalmenetben jutott ki. Igaz, ehhez kellettek a vetélytársak néha meglepő eredményei is, de a győzelmet soha nem kell magyarázni. Akkor meg végleg nem, ha egy csapat egy olyan csoport élén végez, amelybena „vert mezőny" tagja Anglia, Svájc, Norvégia és Románia. Anglia ugyan mindkétszer legyőzte a magyarokat, de így is csoportelsőként jutottak ki a vb-re Nyilasiék. A spanyolországi világbajnokságon az először 24 tagú mezőnyből hat csoportot alakítottak ki, de minden kvartettből csak két csapat jutott tovább. Válogatottunk két nagyon nehéz ellenfelet kapott, ugyanis a címvédő Argentínával, és a története során először a világ közvetlen élmezőnyébe tartozó Belgiummal került össze. Vagyis egyiküket kellett megelőzni a legjobb 12 közé kerüléshez, ugyanis a folytatásban négy háromtagú csoportban folytatták a csapatok.
A kezdés szenzációsra sikeredett, a Salvador elleni 10-1-es varázslat valószínűleg örökre csúcs lesz a vb-k történetében. Azóta sem tudott egyetlen csapat sem a világbajnokságokon 10 gólt lőni az ellenfelének.
Aztán jött egy elhibázott taktikával elszenvedett súlyos vereség a Maradona vezette Argentínától, de így is a továbbjutásért szállt harcba a magyar csapat az utolsó csoportmérkőzésén Belgium ellen. Az ellenfél Argentína elleni győzelemmel kezdett, majd nagyon nehezen, egy potyagóllal kerekedett felül a mieink által korábban agyonvert Salvadoron. Az uralkodó világbajnok elleni siker viszont azt jelentette, hogy a magyar-belgán a döntetlen az utóbbi továbbjutását jelentette, míg Mészöly csapatának győzni kellett.
Ezt az ellenfél legnagyobb klasszisa, Eric Gerets is tudta, mikor ezt nyilatkozta: „Kétségtelenül előnyben vagyunk. A papírforma is mellettünk szól, de az ilyesmi labdarúgásban könnyen megbosszulhatja magát. Ami talán a legjobban aggaszt bennünket, hogy túl jól ismerjük egymást.” A belga hátvéd azt is tudta, hogy a magyar szakmai stáb az edző, Mezey György vezetésével az akkori kor lehetőségeit meghaladó precizitással térképezte fel az ellenfelet. Így Mészöly Kálmán mindent tudott a belgákról, amikor a meccs előtt így beszélt: „A belgák a vb legjobban védekező csapatai közé tartoznak, és most a döntetlen is jó nekik. Biztosra vehető tehát, hogy kitartanak sokszor kipróbált és bevált, sikert hozó játékuk mellett. Birkózni fognak a középpályán és arra várnak majd, hogy a védelmünk hibázzon. Tehát úgy kell rohamoznunk, hogy a hátsó sorok szilárdsága egy pillanatra sem inoghat meg, mert ezen a mérkőzésen nem lesz sok gól. Aki egyszer betalál az ellenfél kapujába, az nagyon közel kerül a végső sikerhez.”
A találkozó előtti sajtótájékoztatón egyébként Mészölyön kívül ott volt az a Fazekas László, aki akkor már két éve Belgiumban, a Royal Antwerp csapatában játszott, így mindenkinél jobban ismerte az ellenfelet: „Személy szerint jó barátom valamennyi belga válogatott játékos, és biztosra veszem ugyan, hogy a mérkőzésen majd jól összerugdossuk egymást, ám utána vagy másnap kibékülünk. Mert ők is tudják, én is tudom, hogy ebben az esetben ez így van rendjén!” Amikor ezeket mondta a 90. válogatott mérkőzésére készülő játékos még nem sejthette, hogy ez hatványozottan igaz lesz. Mintha a Próféta szólt volna belőle.
Az 1982-es Magyarország-Belgium mérkőzés: Egy vitatott ítélet története
Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon történt a labdarúgás történetének egyik legemlékezetesebb jelenete, amelynél a nyugatnémet kapus, Toni Schumacher az elődöntőben úgy gázolta el a francia Battistont, hogy az elveszítette az eszméletét, több foga kitört, és számára a kórházban ért véget minden idők egyik legfelejthetetlenebb focimérkőzése. Ennek az ominózus ütközésnek vaskos irodalma van hazánkban is, de egy néhány nappal korábbi, hasonló esetet szinte nálunk is mindenki elfelejtett. Pedig annak magyar főszereplője volt: Fazekas László, az Újpest ezüstcipős csatára, aki a vb-re már egy belga klubból érkezett. Ezt a találkozót Magyarország-Belgium 1-1 (1-0) eredménnyel zárult, a Labdarúgó-világbajnokságon Spanyolországban, 1982. június 22-én, Elche, Estadio Nuevo Altabix, 25 000 néző előtt. A mérkőzést White (angol) vezette, partjelzők: Lacarne (algériai) és Eschweiler (NSZK-beli) voltak.
A magyar kezdőcsapat Mészáros - Martos, Kerekes, Garaba, Varga - Müller, Nyilasi, Pülöskei - Fazekas, Törőcsik, Kiss összeállításban lépett pályára. A belga csapatban Pfaff - Gerets, Meeuws, L. Millecamps, Baecke - Vandersmissen, Coeck, Ceulemans, Vercauteren - Vandenbergh, Czerniatynski szerepeltek. Cserék: Vandersmissen helyett Van Moer a szünetben, Gerets helyett Plessers a 63. percben, Müller helyett Sallai a 68. percben, Kiss helyett Csongrádi a 70. percben. A gólszerzők Varga a 28. percben és Czerniatynski a 76. percben voltak. Sárga lapot kapott Pfaff a 67. percben és Meeuws a 80. percben.
Amíg gólt kellett szereznie, addig jól játszott a magyar válogatott. Még félóra sem telt el, amikor a hátvéd Varga József az ellenfél térfelén lecsapott egy kóbor labdára, betört vele a 16-oson belülre, és éles szögből bevágta a belga kapuba. Ezt követően nehéz eldönteni, hogy a kieséstől rettegő ellenfél kapta össze magát, vagy mi álltunk vissza, de előrébb jöttek a belgák. Ám nem lógott a levegőben az egyenlítés, sőt a 67. percben eldőlhetett volna a továbbjutás!
A vitatott Fazekas-Pfaff eset
A mérkőzés leginkább góllal kecsegtető helyzetét hozta a magyar csapatnak: a 90. válogatottságát ünneplő Fazekas László középen teljesen egyedül kiugrott, a kapujából a 16-oson kívülre kifutó Jean-Marie Pfaff kapus azonban kíméletlenül leterítette. Egyértelmű gólhelyzetben történő durva szabálytalanság volt ez. Az angol bírónak mérlegelés nélkül piros lapot kellett volna adnia, de White megelégedett egy sárga lappal. Ez egészen döbbenetes és nevetséges ítélet volt. Mert azt mondanunk sem kell, mit jelentett volna a magyaroknak az emberelőny, a belgáknak meg az, hogy nem játszhat tovább a kapusuk, s 10 emberrel folytathatják csak a meccset.
Belgium - Hungary ●World Cup 1982 | Full highlight - 1080p HD
Egyébként Pfaff nem sokkal korábban saját védőjét, Eric Geretset úgy ütötte le, hogy le kellett cserélni, agyrázkódás miatt a vb további részén nem is játszhatott. Sajnos a belga válogatott kapusa folytathatta a játékot. Fazekas évekkel később így nyilatkozott erről az esetről: „Ha ez manapság történne, egyértelmű a piros lap, akkor viszont csak szabadrúgást kaptunk érte, 20-22 méterről, amiből nem lett semmi. Pfaff-fal egyébként elég közel lakunk egymáshoz Antwerpenben, ahányszor csak találkozunk, mindig nevetve mondja, hogy mennyire rendes volt, mert vigyázott, nehogy eltörje a lábamat, és tulajdonképpen én tartozom neki köszönettel, amiért nem lábra ment. Ez a bírói ítélet végül a továbbjutásunkba került, mert tíz emberrel aligha egyenlítettek volna ki a belgák.”
Ha megnézzük a mérkőzés jegyzőkönyvét, akkor ez a megállapítás hatványozottan igaz. Ugyanis nemcsak vezetett a magyar válogatott, hanem a belgák már kétszer cseréltek, és az akkori szabályok szerint erre több lehetőségük már nem volt. Úgy kellett volna 0-1-nél 10 emberrel játszaniuk a belgáknak, hogy a kapujukban egy mezőnyjátékos szerencsétlenkedik. A kiállítás elmaradása egyértelműen a kiscsapat-nagycsapat relációnak volt köszönhető. Tiszteletadás annak a belga válogatottnak, mely két évvel korábban az Európa-bajnokságon sokakat lenyűgöző játékkal döntőig menetelt. Nincs erre jobb szó: a csaló angol White mérlegelt. És ez a legrosszabb, amit egy bíró megtehet. Egyébként akkor még nem létezett az a mai szabály, hogy a nyilvánvaló gólhelyzetben lévő játékossal szemben elkövetett egyértelmű szabálytalanság elkövetőjét ki kell állítani. Viszont létezett egy másik verdikt, ennek értelmében ha egy szabálytalanság intenzitása meghalad egy szintet, akkor fel kell mutatni a piros lapot. És ez a brutalitás kétségtelenül meghaladott minden elképzelhető szintet. Ám Pfaff maradhatott, ahogy a belgák létszáma is, és kilenc perccel később Alex Czerniatynski egyenlített. Döntetlenül végződött a találkozó, ezzel Magyarország befejezte szereplését az 1982-es világbajnokságon. Nem bukott seregként, de keserű szájízzel.
„Egyedül léptem ki, Pfaff pedig volt annyira profi, hogy gyorsan kijött a 16-oson kívülre, majd szándékosan letarolt” - idézte fel a mérkőzés azóta is sokat emlegetett pillanatát Fazekas László. „Ha ez manapság történne, egyértelmű a piros lap, akkor viszont csak szabadrúgást kaptunk érte, 20-22 méterről, amiből nem lett semmi. Ez a bírói ítélet végül a továbbjutásunkba került, mert tíz emberrel aligha egyenlítettek volna ki a belgák. Így viszont döntetlen lett, aminek ők elmondhatatlanul örültek akkor, pedig olyan kiválóságok játszottak náluk, mint Eric Gerets, Erwin Vandernbergh vagy Jan Ceulemans.” Jean-Marie Pfaff a mai napig hálás lehet a játékvezetőnek, hogy pályán maradhatott.
A korabeli sajtó visszhangja
A korabeli magyar sportújságírók óvatosan fogalmaztak. A Népsport, 1982. június 23-i összefoglalójában például azt írta: „Az ellentámadás az eddigi leginkább góllal kecsegtető helyzetét hozta a magyar csapatnak: a 90. válogatottságát ünneplő Fazekas középen teljesen egyedül kiugrott, a kapujából messze kifutó Pfaff azonban kíméletlenül leterítette. A magyar csapat szabadrúgás-lehetőséget, a belgák kapusa sárga lapot kapott…Így. Három ponttal a végén. A bíróról szó sem esett.” Az Esti Hírlap szerint: „A 67. percben a belga kapus csúnyán felrúgta Fazekast, ezért sárga lapot kapott, de elmaradt a második magyar gól, ami később megbosszulta magát.” A Magyar Hírlap is hasonlóan vélekedett: „A kirúgás nyomán Fazekas egyedül lépett ki a védők közül, elhúzta a labdát a 16-oson kívülre kifutó kapus mellett, s az üres kapu felé tarthatott volna, ha Pfaff nem vágja föl. De mert felvágta, a belgák megmenekültek a góltól, még ha Pfaff sárga lapja árán is.”
Östreicher Emil, az akkor Spanyolországban élő menedzser, nem fogta vissza magát a Magyar Nemzetnek: „Ma már lehetetlen azzal a szelíd jámborsággal futballozni, mint teszik ezt a mieink. A profi világban nincsen pardon. Pfaff, a belgák kapusa úgy rontott ki a tizenhatos vonala felé, hogy gondolkodás nélkül felrúgta Fazekast, amikor látta, hogy másképp nem mentheti meg csapatát a góltól. Ha a saját öregapja jött volna vele szemben, azt is letiporja. Vállalják a profik a sárga és a piros lapot is, ha látják, hogy ez használ a csapatuknak.”
Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a felek higgadtan, nyugodtan tudjanak erről beszélni. A Nemzeti Sport épp ebben az évben készített interjút az Év Sportolója gálára díszvendégnek meghívott belga kapussal. Pfaff ezt mondta: „Belgiumban Fazekas László igazi ikon volt, a ’82-es spanyolországi világbajnokságon a magyarok elleni meccset sosem felejtem. Nekünk szükségünk volt a döntetlenre a csoportból való továbbjutáshoz, kemény meccsen egy-egy lett a végeredmény.”
Érdekes összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy három nappal később, június 25-én Valenciában a Spanyolország-Észak-Írország (0-1) mérkőzésen a meccset vezető paraguayi Héctor Ortiz gondolkodás nélkül kiállította az északír Donaghy-t, mert „…a 62. percben Donaghy és Camacho viaskodott a partvonal mellett. Az északírek balhátvédje szerelte a spanyol játékost, majd az indulatosan rátámadó Camachót ellökte magától. A játékvezető a közönség örömujjongása közepette érthetetlenül a piros lapot (!) mutatta fel Donaghy-nek!” Pfaff, aki letaglózta Fazekast, megúszta sárgával. Donaghy meg azonnal pirosat kapott egy lökésért. Ugyanazon a világbajnokságon.
Mészöly Kálmán rövid értékelése így hangzott: „Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy emelt fővel utazhatunk haza. A vb-selejtezők megkezdése előtt nagyon nehéz helyzetben volt a magyar labdarúgás. Morális és szakmai vonatkozásban azonban sok minden történt. Mégis kevesen hitték, hogy eljutunk Spanyolországba. És amikor ez sikerült, még többen voltak azok, akik azt mondták, nagy kudarc lesz a dolog vége. Most csak a világbajnoktól kaptunk ki (!), három pontot szereztünk, és a tévé képernyőiről százezrek láthatták, hogy negyedórával a befejezés előtt még továbbjutók voltunk.” Azóta egyetlen alkalommal szerepelt a magyar válogatott focivébén (1986), ám akkor a csoportkörben mutatott teljesítményével semmi esélye nem volt a továbbjutásra. 1982-ben viszont, csak a balszerencse, és ez a megmagyarázhatatlan bírói döntés fosztotta meg attól, hogy a második körbe jusson.
A bíró sorsa
„És akkor hulljon le a lepel erről a bíróról is, aki ilyen arcátlan módon vette el válogatottunktól a továbbjutást!” Clive Bradley White 1967-ben tette le a bírói vizsgát és 1973-ban került az elsőosztályú keretbe Angliában. Az 1978-as világbajnokság után, 38 évesen került a FIFA-játékvezetők közé. Túlzottan nagy feladatokat nem bíztak rá, a '82-es vb-ig csak két selejtezőn, és három barátságos meccsen működött közre, továbbá hét nemzetközi kupatalálkozón. Viszont az 1982-es FA Kupa döntőjét ő vezette, és annak a megismételt mérkőzését is a Tottenham és a Queens Park Rangers között. Mivel az akkori korhatár szerint még hat éve lett volna nemzetközi színtéren, szép jövőt jósoltak neki.
Amikor lefújta a magyar-belga találkozót senki nem sejtette, hogy az élete utolsó meccse volt! Ugyanis a vb-ről hazatérve július közepén hazájában egy köztörvényes bűncselekmény elkövetése miatt jogerősen elítélték, és 1500 font büntetést is kiszabtak rá. Etikai okok miatt még annak a hónapnak a végén bejelentette a visszavonulását. Harmincnyolc nappal a Magyarország-Belgium mérkőzés elcsalása után. Erre mi, magyarok rosszmájúan azt mondhatjuk: bő egy hónappal korábban kellett volna visszavonulnia. Nem sokkal a vb után Clive White saját hazájában büntetőügybe keveredett és csalás miatt egy bíróság 1500 font büntetésre ítélte. Ez az ítélet vetett véget a deréknek éppen nem nevezhető sportember bírói karrierjének.
