Bene Ferenc: Küzdelmek, legendás gólok és a magyar kapusok történetei
Aggasztó hírek érkeztek mostanában Bene Ferencről: az újpestiek egykori kiváló labdarúgója kórházba került, az intenzív osztályon ápolták, s bizony sokan aggódtak érte. Szerencsére javult az állapota, így kikerült az intenzív osztályról, bár az orvosok még mindig nem tudják pontosan, mi is a lila-fehérek legendás futballistájának a betegsége. Bene Ferenc most először vall az elmúlt hetek megpróbáltatásairól. Nem a brazilok negyven évvel ezelőtti legyőzéséről beszélgettünk, hanem az aktuális kérdésről: mi van az újpestiek legendás csatárával, és milyen sorsok jellemezték a magyar kapusok világát az elmúlt évtizedekben.
Bene Ferenc egészségi állapota és az elmúlt hetek megpróbáltatásai
Az újpesti Árpád Kórház lakója megtörte a csendet. Fia elárulta, hogy végre kikerült az intenzív osztályról, de még mindig nincs jól, teljesen legyengült, s leginkább csak pihenne. Gyorsan és megmagyarázhatatlanul történt minden, Bene Ferenc sohasem volt beteg, szerencsére elkerülték a nyavalyák, így eddig kihagyta a különböző kórházi kezeléseket. Aztán karácsony előtt a jeges, csúszós utcán elesett. Alaposan megütötte magát, de azt mondta magában: úgyis elmúlik, jön a tavasz, s emlékezni sem fog rá, hogy mi történt vele a télen. Csakhogy szilveszterkor már egyre rosszabbul érezte magát.
Január harmadikán, meglehetősen rossz állapotban, mentővel szállították az újpesti Árpád Kórházba. Bene Ferenc elmondása szerint másfél hónap alatt sem derült ki pontosan, mi a baja, és az orvosok sem közölték vele a pontos diagnózist. "Három hét teljesen kiesett, a többi pedig álom és ébrenlét közötti idôszak volt" - fogalmazott a legendás játékos. Ezt úgy értette, hogy három hétig nem volt magánál. Tudja, mert később elmondták, hogy több műtéten is átesett, két vagy három operációt hajtottak végre rajta, s ahogy az orvosok beszélgetéséből kivette, túl mélyen vérzett be a lába. A bal lábszáram alsó részét ütötte be úgy, hogy többször is bevérzett a lábam, ezért kellett újra meg újra megoperálni.
Január harmadikától február kilencedikéig az intenzív osztályon ápolták. Azóta kikerült onnan, de meg nem mondja, hogy mi a pontos diagnózis. Sok vért vesztett, ezt többször is mondták neki. Bene Ferenc gyenge, gyógytornász jár hozzá, akinek a segítségével már fel tud kelni, s egy járógéppel csoszog. Nagyon lassan kell újra felépítenie magát, újra meg kell tanulnia járni. Az intenzív osztályon nem sokat látogathatták, de néhány régi csapattársa így is belopódzott. Itt volt Tóth Andris, Dunai Anti, Gelei József és persze egy-két haverja. Jólesett, hogy aggódnak érte, de ők is látták, jobb, ha hagyják aludni, mert úgy sincs energiája beszélgetni. Az Újpesttől nem keresték, onnan senki sem jött be hozzá.
Bene Ferenc lelkes szurkoló, az őszi hazai meccseken is ott volt. "Amikor csak tehettem, mindig kimentem a fiúk hazai meccseire, s őszintén mondom, élveztem a gólra törő játékot." Jó lett volna ott lenni a tavaszi idénynyitón, a helyszínen drukkolni a Diósgyőr elleni meccsen, de sajnos nem lehet, ugyanis elképzelhető, hogy még legalább egy hónapig kórházban kell maradnia. Minden attól függ, milyen lesz a lába, s mennyi idő alatt sikerül újra járókeret nélkül mennie. „Meg fogok gyógyulni, csak erősödjek meg. Bár csak megint szaladhatnék!” - fejezte ki reményeit.
A legendás gól: Bene Ferenc a Benfica ellen
A sportsajtó és a szurkolók egyaránt aggasztó jeleket láttak 1975-ben a magyar labdarúgásban, miután a válogatott nem jutott ki az 1970-es mexikói és az 1974-es nyugat-németországi világbajnokságra sem. Az Európa-bajnoki selejtezőkön sem sikerült továbbjutni, különösen a Wales elleni két vereség okozott nagy felháborodást. Olimpiai válogatottunk sem jutott ki az 1976-os montreali játékokra.
Bene Ferenc Újpesten töltötte a legjobb éveit, és az 1975 őszi kupaküzdelmek sem hoztak azonnali változást, bár a bajnok Újpest a BEK első fordulójában magabiztos, fölényes 4-0-s győzelmet aratott a svájci FC Zürich fölött. A visszavágón azonban a Zürich ledolgozta hátrányát, és 4-0-ra vezetett, mire az Újpest Nagy László révén szépített, így az 5-1-es vereség a Dózsa továbbjutását jelentette.
1975. szeptember 6-án a Népstadionban 75 ezer néző előtt szenvedett 4-1-es vereséget a villámgyorsan futballozó Ferencvárostól. Pedig erős volt az Újpest kerete, a rangadón Bene Ferencnek csak a kispadon jutott hely. Akkoriban már inkább csak epizódszerepet kapott a Megyeri úton, ám akár kezdőként, akár a kispadról beszállva jutott szóhoz, megpróbált maradandót alkotni. Fontos gólokat szerzett, tisztelték őt a védők - és ő ragaszkodott a lila-fehér szereléshez.
Amikor az Újpest október 22-én a BEK második fordulójában Lisszabonban lépett pályára, Bene a középpályán kapott szerepet, védekező feladattal. A cél nem is lehetett más, mint a szoros eredmény kiharcolása, hogy megmaradjon az esély a visszavágóra. Csakhogy a Benfica 55 ezer őrjöngő szurkolója előtt fergeteges futballal rukkolt ki, és 5-2-re győzött a magyar bajnok ellen. Sokkoló vereség volt. Ám az Újpestre sohasem volt jellemző, hogy feladja, hogy beletörődik a sorsába. Várhidi Pált, az edzőt ahányszor csak kérdezték, rendre azt válaszolta: „Igenis hiszek a továbbjutásban!”
November 5-én a Megyeri úton lejátszott mérkőzésen csaknem megtörtént a csoda. Bene már a negyedik percben vezetést szerzett, három méterről fejelt a kapu jobb oldalába. A 14. percben Rothermel Ádám kivédte Jordao tizenegyesét. Az 54. percben a futballtörténelemben egyedülálló esemény történt. „A szünet után óriási lendülettel kezdett a Dózsa, és az 54. percben rendkívüli módon újabb gólt szerzett. Egy vendég szabadrúgás után José Henrique, a Benfica kapusa megfogta a labdát a tizenegyespontnál. Kirúgáshoz készülődött, játszott a labdával, feldobta egy kicsit a levegőbe, és ez lett a veszte. A közelben álló Bene a levegőben lévő labdát az üres kapu közepébe emelte…!”
Ez egy megismételhetetlen jelenet volt. A televízió közvetítette a mérkőzést, és abban a pillanatban szerte az országban ezrek pattantak fel, és kiáltották: „Te jó ég! Ferike beemelte.” Varázslatos, szemtelen, egyedi találat volt. José Henrique szemszögéből Bene mintha a föld alól került volna elő… A fantasztikus gól plusz lendületet adott a csapatnak, amely úgy tíz perccel később a harmadik gólt is megszerezte: Horváth József futott el a bal szélen, középre emelte a labdát, és Nagy László a védők gyűrűjében hat méterről a léc alá fejelt. Három-nulla - megvan, meg lehet a továbbjutás! Csakhogy a Benfica a 74. percben Nené révén potya ízű gólt szerzett, a portugál csatár 22 méterről ívelt a kapujából feleslegesen kimozduló Rothermel fölött a hálóba. A varázslat egy pillanat alatt elillant.
A magyar kapusok világa: történetek és sorsok
A hetvenes és nyolcvanas évek magyar kapusai között számos egyedi történetet találunk, amelyek jól illusztrálják a korszakot. Lesznek olimpiai bajnokok, ezüstérmesek, valamint olyanok is, akik soha nem nyertek semmit. Olyanok is voltak, akik úgy lettek többszörös bajnokok, bajnoki érmesek, hogy a padról alig álltak fel, de ha kellett, mindig bevethetőek voltak. Vannak, akik Európában is sztárok voltak, és akik csak a megyeszékhelyen. Pályafutásokról, melyekről zeng az internet, és olyanokról, amelyekről a szerző fellelhető források híján csak saját lexikális tudására, illetve emlékeire hagyatkozhat.
Tóth Zoltán: a disszidált kapus és a rendszer kritikája
Tóth Zoltán tizennégy évesen lett az Újpesti Dózsa igazolt labdarúgója. Végigjárva a korosztályos ranglétrát, volt többszörös ifjúsági és tartalék magyar bajnok. 1977-ben került a felnőtt kerethez Rothermel Ádám tartalékjaként. Két idényen keresztül szerepelt a Megyeri úton, kétszeres magyar bajnok volt. Bajnoki mérkőzéseken páratlan a statisztikája, 13 meccset hozott le nullára, azaz nem kapott gólt. Három UEFA Kupa mérkőzésen védett, ebből kettőn ismét nem kapott gólt. Mindössze 25 bajnoki meccs után lehetett válogatott. Talán a második szovjet gólt sosem felejtjük el: Tóth már megkaparintotta a labdát, mikor szovjet sportbarátaink, élükön Ramaz Sengelijával, egész egyszerűen labdával együtt átrugdosták őt a gólvonalon.
1979-ben, huszonnégy évesen Tóth Zoltán illegálisan elhagyta Magyarországot, akkori terminus technicus-szal élve disszidált. Ezután az Egyesült Államokban a profi terembajnokságban futott be páratlan karriert. A San Diego Socks-ban és a St. Louis Stormban védett. Tóth családi háttere kifejezetten fontos, mert édesapja, Tóth György 1939 és 1948 között 15-szörös válogatott kapus volt. Az édesapa rengeteget foglalkozott a gyerekével - Tóth Zoltán csak később értette meg, hogy erre mekkora szüksége volt.
Tóth úgy érezte, mivel a bunda átszőtte az egész bajnokságot, ezért is nem volt sikeres akkoriban a magyar foci. Mert nemzetközi meccsen, amikor nem fért bele a hiba, akkor is hibáztak a kapu előtt. Ha gólt kapott, rendre analizálta magát - akkor még nem volt videó, nem lehetett ízekre szedni egy meccset -, nem szerette volna, ha benne marad sokáig a rossz emlék. „Nightmare. Olyan jó ez a szó rá, tudod. Lidérc. Hát igen. A magyar is kifejezi hűen. Nem jó, ha benned marad. Én küzdöttem ellene.” A pohár fokozatosan telt be, az édesapjával való elbánás, az előre megbeszélt eredmények mellett, nem kedvelte, hogy amikor nagy meccsekre utazott a válogatott, vagy az Újpest, akkor is a meditálás és a megfelelő mentális felkészülés helyett a seft és a csempészés érdekelte leginkább a csapat java részét. Kevésszer merült fel, hogy arról beszéljenek, hogyan lehetne megnyerni a soron következő meccset.
Állítja, nem egyedül neki volt elege ebből a rendszerből, hanem sokan másoknak is. A katonaságnál is szívatták. Amikor ízeltlábúnak hívta az egyik főtörzs, azzal is telt a pohár, gyűlt benne a méreg. Kopasz volt, uralkodtak rajta, ő pedig egyre nehezebben viselte. Egy sérülés miatt a Sportkórházba került volna, de a katonaságtól odacsörgött valaki, hogy őt kizárólag a Honvédkórházban kezelhetik, hiszen a katonáknak ott van a helyük. Végül elintézték, hogy a Sportkórházban, az előre kiszemelt specialista műtse meg, nem pedig az, akitől tartott. 1979-ben az Újpestet augusztus végén Cádizba hívták tornára, ahol a Barcelona és a Flamengo volt a másik két résztvevő. Az első fordulóban még ott állt a kapuban, a Volán ellen nyertek 2-0-ra, és neki az volt az utolsó NB I-es találkozója.
Amikor a disszidálás körülményeiről kérdezték, eszébe jutott, hogy megnézi az egyik bőröndjét, hátha benne van a naplója. Megtalálta, meg is mutatta. „Mindent egészen pontosan regisztráltam. Precíz ember voltam a kapuban is.” A Blanco hotelben elkértem annak a szekrénynek a kulcsát, amelyikben az útleveleket őrizték. Szerencsére odaadták. Magamhoz vettem az útlevelem, és irány Madrid. Egy Fiatot béreltünk, Córdobában álltunk meg aludni. A csapattagokat részletesen kihallgatták, de nem sokra jutottak, mert mindenki előtt titokban tartotta, egyedül Schumann tudott róla, felületesen, a részleteket ő sem ismerte. Ő volt viszont a kézbesítő, amikor hazatértek, és a Tóth által küldött pénzt elvitte a szülőknek.
Amikor az első szökésben töltött éjszakájáról kérdezték, elmondta, álmatlanul forgolódott, de az az érzés uralkodott el rajta, hogy ennél csak jobb jöhet, bármerre is veti majd a sors. Hiába a nulláról kell kezdenie, a katonaságnál nem egzecíroztatják, és nem vezényelnek neki a párttitkárok. Tudta, hogy tűrnie kell a kudarcot, különben elveszik. A forint és a dollár között pedig már akkor is volt különbség. A játék jól ment, a kétéves eltiltásom alatt persze nagy pályán nem játszhattam, de Amerikában hokiméretű palánkkal körbe vett pályán új bajnokságot szerveztek, és pénzt is tettek bele. Neki kapóra jött. Itt egyszer akartak rábeszélni a bundára, nem jött össze. Hatszoros bajnok lett, a bajnoki aranygyűrűket büszkén mutatta meg, őrzi valamennyit. San Diegóban az egyes mezt visszavonultatták, így tisztelegtek előtte.
Más kiemelkedő magyar kapusok a '70-es és '80-as évekből
A magyar futball elmúlt évtizedeiben számos kiváló kapus tűnt fel, akiknek pályafutása eltérő utakat járt be, de mindannyian hozzájárultak a sportág történelméhez.
- Dr. Szieben László: Az 1961-es születésű egykori hálóőr az 1981/82-es bajnoki szezonban mutatkozott be az első osztályban a Zalaegerszegi TE kapusaként. 1983 nyarán igazolt az Újpesti Dózsába, Szendrei József tartalékjának szemelték ki. Három idény alatt mindössze 2 bajnoki találkozón szerepelt. 1986 nyarán Csepelre tette át székhelyét, ahol befutott és ismert kapus lett, 1993-ig több mint 100 bajnoki mérkőzésig jutott. Érdekesség, hogy a bajnoki mérkőzéseken éveken át ő rúgta csapata büntetőit, méghozzá igen biztos lábbal. Még aktív pályafutása alatt jogi diplomát szerzett.
- Szigethi: Az 1949-es születésű Szigethi a Budapesti Spartacus csapatában ismerkedett meg a kapusiskola alapjaival. 1972 nyarán igazolt az akkor már zsinórban többszörös bajnok Újpesti Dózsába. Az első idényében már több meccsen védett, mint az a Borbély László, aki addig volt a lilák tartalék kapusa.
- Dr. Szűcs István: Az 1952-es születésű egykori kapus a "Stuca" becenévre hallgatott. Alig húszévesen, az 1971/72-es idényben mutatkozott be az első osztályban a Vasas kapusaként. Első szezonjában 33, második szezonjában 19 másodosztályú bajnoki találkozón védett. 1975 nyarán az NB I-es Salgótarjáni BTC csapatához igazolt, ahol 22 meccsen védett.
- Tamás Gyula: Az 1941-es születésű egykori kapus szülővárosa csapatában, a Diósgyőri VTK-ban ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival. 1969-ig gyakorlatilag végig ő védett a DVTK-ban, 143 első osztályú bajnoki mérkőzést játszott. 1970-ben igazolt a Vasasba, ahol tizenegy szezonon keresztül védett Mészáros Bubuval párban. Tamás 1967-ben, még a DVTK kapusaként lett válogatott labdarúgó. Pályafutásának befejeztével sportvezetőként és edzőként is dolgozott.
- Veréb György: A borsodi Mérán kezdett focizni, világéletében kapus volt. Tizenöt évesen lett a Miskolci VSC játékosa. 1967 és 1988 között, ami több mint húsz esztendő, 248 első osztályú bajnoki mérkőzésen védett a DVTK-ban. Veréb György 1981 októberében azon kevés játékosok közé került be, akik a Népsporttól 10-es osztályzatot kaptak. Aktív pályafutásának befejezése után kapusedzőként és sportvezetőként is dolgozott.
- Zsiborás Gábor: Az FTC néhai kapusa 1957-ben született Budapesten. Az 1977/78-as bajnokságban, húsz évesen kapta élete első NB I-es szerepét. A Fradival egyszeres magyar bajnok és Magyar Kupa győztes volt. Ötödik fellépésére készült az Oroszország elleni világbajnoki selejtezőn 1993-ban, mikor a válogatott Üllői úti edzésén rosszul lett és kómába esett. Egy hét múlva a kórházban halt meg.
