A brit labdarúgás átfogó bemutatása: a Premier League-től a legendákig és a celebtulajdonosokig

A brit labdarúgás lassan 150 éves története során számtalan kiváló futballistának tapsolhattak az Egyesült Királyság szurkolói, akik közül néhányan valódi kultikus státuszt vívtak ki maguknak. Ők azok a játékosok, akik ma emblematikus figurának számítanak, és ha meghalljuk a nevüket, akkor egyből megelevenedik előttünk a brit futball históriája is. Az angol labdarúgás nem csak a legendás játékosokról, hanem a világ egyik legpatinásabb bajnokságáról, a Premier League-ről, valamint az alsóbb osztályok dinamikájáról és új jelenségeiről is szól.

A Premier League: az angol futball csúcsa

A Premier League (más néven Premiership vagy Barclays Premier League) az angol labdarúgó bajnokságok legfelsőbb osztályának elnevezése. A jelenlegi rendszert 1992. február 20-án hozták létre az addigi legfelső osztályú The Football League-ből, amit 1888-ban alapítottak. Jelenleg húsz csapat a tagja. A szezonok augusztustól májusig tartanak, és 38 mérkőzést játszanak a részt vevő csapatok, minden csapat kétszer az összes többivel, egyszer hazai, egyszer idegen pályán. Minden szezon végén három csapat esik ki a másodosztályba (The Championship), és három kerül fel onnan a Premiershipbe.

Rekordok és gólkirályok a Premier League-ben

Minden idők legsikeresebb góllövője a Premier League-ben a korábbi Blackburn Rovers és Newcastle United csatár, Alan Shearer 260 góllal. 14 szezonja alatt tízszer végzett a legjobb góllövők közt, és háromszor lett a szezon gólkirálya, egyszer pedig Thierry Henry-val együtt szerezte meg ezt a címet. Az 1992-93-as, első Premier League szezon óta 14 különböző játékos kapta meg a szezon góllövője címet, illetve osztotta meg egy másik játékossal. Thierry Henry - ugyanúgy, mint Alan Shearer - három egymást követő szezonban is elnyerte ezt a címet, míg Michael Owen és Jimmy Floyd Hasselbaink kétszer-kétszer.

Andrew Cole és Alan Shearer a rekordtartó 34-34 szezonbeli góllal. Cole az 1993-94-es szezonban, Shearer pedig az 1994-95-ös szezonban szerezte rekordmennyiségű góljait; mindkét idényben még a 42 mérkőzéses rendszer volt érvényben. A Manchester United lett az első klub, akik 1000 gólt lőttek a bajnokságban, miután Cristiano Ronaldo gólt szerzett a Middlesbrough ellen a 2005-06-os szezonban. Az Arsenal a másik csapat, akik elérték az 1000 gólos határt.

Brit labdarúgó legendák

A brit labdarúgásban számos játékos vált ikonikus figurává, akik generációk számára jelentettek inspirációt. Pályafutásuk során elért eredményeikkel és egyedi stílusukkal mély nyomot hagytak a sportág történelmében.

A világháború előtti és utáni korszak kiemelkedő alakjai

A második világháború előtti időszakból nehéz olyan brit labdarúgót kiemelni, akire a bevezetőben említettek igazak lennének. Nem mintha abban az időszakban ne kergették volna egészen kivételes képességű játékosok labdát, ám akkoriban még sokkal kevésbé jöttek át a hírek a kontinensre, így Európában az angol labdarúgók többségének csak a nevét ismerték, és maximum a válogatott mérkőzéseken látták őket. Ennek köszönhető például, hogy Magyarországon az 1930-as években Ted Drake volt a legismertebb angol futballista: a csatár 1936 decemberében mesterhármast vágott a magyar válogatott ellen egy barátságos mérkőzésen. A támadó azonban mindössze öt alkalommal húzhatta fel a címeres mezt, pedig az Arsenal FC színeiben rendkívül eredményes volt, és két bajnoki címet is szerzett az Ágyúsokkal.

Sir Stanley Matthews: Az első angol futball ikon

Az első angol futballista, aki valóban világszerte ismert lett, az alighanem Sir Stanley Matthews volt. A legendás szélső profi pályafutása 1932-ben kezdődött, és a válogatottban két évvel később mutatkozott be, de mint oly sok kortársának, a második világháború neki is kettészakította karrierjét. Sok más játékossal ellentétben viszont Matthews a világégést követően is magas színvonalon futballozott: miután 1947-ben, 32 esztendősen a Blackpool FC-be szerződött, egy évvel később megválasztották az év játékosának Angliában - és akkor még majd 20 év volt hátra pályafutásából! Az 1953-as FA-kupa-döntőn olyan teljesítményt nyújtott, hogy a mérkőzést Angliában ma is csak Matthews Final néven emlegetik, három évvel később ő lett az első aranylabdás, 1957-ben lovaggá ütötték (első labdarúgóként részesült ebben a kitüntetésben), és ugyanabban az évben még szerepelt a válogatottban - 23 évvel a debütálása után! Utolsó bajnokiját 1965-ben, pár nappal 50. születésnapja után játszotta, és alighanem ő tekinthető az angol futball első ikonjának. Az első albioni aranylabdás 1934-től 1957-ig volt a nemzeti csapat tagja, 54 mérkőzésén 11 gólt vágva. Az 1915 és 2000 között élt egykori kiváló jobbszélső 24 éven át profiskodott, a Stoke és a Blackpool adta keretek között. Ötven volt, amikor visszavonult, de 1970-ben még visszatért a máltai Hibernians színeiben. Ezt a klubot menedzserként is szolgálta akkoriban, előtte a Port Vale-ben tanulta meg új szakmája alapjait. A Stoke-nál elnökként, a Blackpoolnál alelnökként tevékenykedett később. Az IFFHS minden idők 11. legjobb labdarúgójának választotta meg, honfitársai közül csak Bobby Charlton előzte meg.

Sir Bobby Charlton: A Manchester United és a válogatott legendája

Érdekes, hogy Matthewson kívül még három futballista neve elé került a kitüntető Sir jelző (az inkább az edzői teljesítményük miatt lovaggá ütött egykori focistákat, mint Sir Matt Busbyt vagy Sir Bobby Robsont nem figyelembe véve). Egyikük, Sir Tom Finney Anglián kívül csak kevéssé ismert, ellentétben Sir Bobby Charltonnal, akinél több gólt (49) senki sem szerzett a háromoroszlánosok színeiben. Az angol válogatott (106 fellépésén 49-ig jutott) és a Manchester United gólrekordere 1937-ben látta meg a ködöt, Ashingtonban. Az egykori világklasszis középpályás neve szinte egyet jelent a Manchester Uniteddel, hiszen a Vörös Ördögök színeiben 606 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, túlélte a müncheni repülőgép-katasztrófát, 1968-ban BEK-et nyert, és tagja volt az 1966-ban világbajnoki aranyérmes angol válogatottnak is - a tornán nyújtott teljesítménye miatt az Aranylabdát is megkapta. 1954 és 1973 között a Manchester Unitedet erősítette, majd több kisebb klubban is megfordult. A háromszoros világválogatott és angol bajnok, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját is elnyert támadó, aki túlélte az MU emlékezetes légi szerencsétlenségét, 1958 és 1970 között játszott a válogatottban. Négy világbajnokságon vett részt, 1966 vb-elsőséget és aranylabdát hozott számára, 1970-ben pedig beválasztották a torna álomcsapatába. 1966-ban első a France Football választásán, 1967-ben és 1968-ban második. Számtalan szavazáson került be minden idők legjobb futballistái közé, többek között minden idők vb-válogatottjába is befért. Szereplési rekordját (758) a „vörös ördögök" között nemrégiben döntötte meg Ryan Giggs, gólcsúcsa (249) elérhetetlen messzeségben áll az utódoktól. A Preston North Endet játékos-edzőként is szolgálta, majd visszavonulása után a Wigan segédedzője, később a Man. United igazgatóságának tagja lett.

Sir Geoff Hurst: A világbajnoki döntő hőse

Az egyetlen játékos, aki világbajnoki döntőben mesterhármast ért el: Sir Geoff Hurst. Szintén a hazai rendezésű világbajnokságon, egészen pontosan annak a fináléjában tündökölt Sir Geoff Hurst, aki mind a mai napig az egyetlen, aki vb-döntőben mesterhármast ért el.

További brit legendák

• Billy Wright: William Ambrose Wright a klubhűség egyik mintaképe: 1939 és 1959 között egyetlen klubját, a Wolverhampton Wandererst erősítette. A középhátvéd a nemzeti tizenegyben 1946-tól 1959-ig 105-ször szerepelt, 1950 és 1958 között három világbajnokságon is megfordult. A nemzeti csapat mezében egyszer sem került a neve a játékvezetők noteszébe, ellenben Puskás Ferenc az évszázad mérkőzésén alaposan elküldte gyufáért nevezetes visszahúzós cselével. A centerhalflegenda visszavonulása után az U-válogatott élére került, majd az Arsenal menedzsere lett, kevés sikerrel. Ezek után a médiában tevékenykedett, később szeretett klubja igazgatásában segített. 1994-ben hunyt el.
• Gordon Banks: A fantasztikus reflexekkel rendelkező kapus mutatta be a futballtörténelem egyik legnagyobb védését az 1970-es világbajnokságon, nem mellesleg a német futballstatisztikai szervezete, az IFFHS minden idők második legjobb kapuvédőjének választotta meg őt, Lev Jasin mögött. 1937 legvégén született, 1963-tól egy évtizeden át szerepelt a válogatottban, 73-szor, noha legszebb éveit „csak" a Leicesterben és a Stoke-ban töltötte. 41 évesen, már félvakon akasztotta szögre kesztyűit a Fort Lauderdale-ben. 1966-ban világbajnok lett odahaza a kétszeres Ligakupa-győztes játékos, aki egy alkalommal az Év játékosa is volt Angliában.
• Bobby Moore: Robert Frederick Chelsea Moore (élt 1941 és 1993 között) pályafutása során Anglia és a nagyvilág egyik legelismertebb védője volt, 108 alkalommal volt válogatott. 1958 és 1974 között a West Hamben futballozott, majd három idényt lehúzott a Fulhamben, hogy a San Antonio Thunderben és a Seattle Soundersben vezessen le. 1962 és 1970 között három vb-n vett részt (1966-ban aranyat nyert, vezéregyéniségként), megfordult az 1968-as Eb-n is. 1964-ben az Év játékosává választották, két évvel később az Év sportszemélyisége Angliában. 1978-as visszavonulása után kisebb csapatoknál edzősködött. Pelé szerint Moore volt a legtisztábban játszó, legsportszerűbb védő, akivel pályafutása során dolga akadt.
• Peter Shilton: Sokak szerint minden idők legjobb kapusa. Shilton 1966-ban kezdte pályafutását a Leicester City színeiben, utolsó ligamérkőzését pedig több, mint 30 évvel később, 1997-ben játszotta a Leyton Orientben. A két dátum között összesen 1005 bajnokin védett, ami rekordnak számít, mint ahogyan az is, hogy összesen 125 alkalommal húzhatta fel a címeres mezt. Mint a jó bor, egyre idősebben lett egyre érettebb. Az 1990-es világbajnokságon csapata erőssége volt, bár a kisdöntőben csúnyán megtréfálta a meszes derekú nagypapát a szemtelen Roberto Baggio. Az IFFHS szerint Shilton a történelem nyolcadik legjobb kapusa.
• Kevin Keegan: A kétszeres aranylabdás „Hatalmas egér" minden idők egyik legtechnikásabb angol futballistája volt, a maga idejében ismertsége a Beatlesével vetélkedett. Az 1952-es születésű Keegan az Enfield House és a Scunthorpe után 1971 és 1977 között szolgálta a Liverpoolt, csaknem száz góllal. 1977-ben „ezüstlabdás″ lett, majd a következő két idényben senkit sem találtak nála jobbnak az európai labdarúgók között. Sikerei csúcsán a Hamburghoz igazolt a rengeteg klubcímet besöprő Keegan, aztán 1980-ban váratlanul hazatért a Southamptonhoz, ahonnan két idény múlva a Newcastle-hez szerződött. Innen is vonult vissza, 1984-ben. 63 válogatottbeli szereplését 21 góllal tette emlékezetessé, de „mindössze" egy-egy vb-n és Eb-n szerepelt, és ezeken egyszer sem talált a kapuba. Menedzsernek sem volt utolsó: vezette a Newcastle-t és a Fulhamet, volt szövetségi kapitány is.
• Gary Lineker: A szimpatikus támadó éppen akkor, a nyolcvanas évek környékén termelte a gólokat, amikor a csontzenés futball élte virágkorát. Az 1960-ban napvilágot látott támadó a Leicester City, az Everton, a Barcelona, a Tottenham és a Nagoya Grampus Eight csapatában kereste kenyerét, a nemzeti tizenegyben 1984-től tizenhárom éven át 80 fellépésen 48 alkalommal rezgette meg az ellen hálóját. Háromszoros angol gólkirály, kétszer az Év játékosa Angliában. 1986-ban a világbajnokság gólkirálya, az év végén ezüstcipős, majd 1991-ben harmadik a FIFA Év játékosa szavazásán. Minden idők egyik legsportszerűbb játékosa (soha nem kapott még csak sárgát sem). 1994-es visszavonulása óta a médiában tevékenykedik.
• Paul Gascoigne: A jó öreg Gazza példáján megtanulhatja a serdületlen, kiforratlan ifjúság, hogy mit sem ér az istenáldotta tehetség, ha mindehhez minimális akarat és intelligencia párosul. Igaz, az 1967-ben született Gascoigne még egy igen csonka pályafutással háta mögött is minden idők egyik legjobb angol karmestere, aki 1988 és 1998 között 57-szer szerepelt a nemzeti csapatban, és tíz gólt szerzett. A Newcastle neveltjeként a Tottenhamben futott be, majd 1992 nyarán 5.5 millió fontért a Lazióhoz igazolt. Később a Rangershöz tette át székhelyét, majd a Middlesbrough, az Everton és a Burnley gárdáját erősítette. A válogatottal szerepelt az 1990-es világbajnokságon, ahol a legjobb négy közé jutott. Az 1996-os, hazai kontinenstornán szintén az elődöntőig vezette a „háromoroszlánosokat", és ezen a tornán lőtte csodagólját a skótoknak.
• Jimmy Greaves: Az 1940-ben született támadó korának egyik legjobb gólvadásza volt: a válogatottban 57/44-es mérleggel zárt, klubjaiban pedig több mint 400 találatot szerzett tétmérkőzéseken. A Chelsea-ben kezdett, majd a Milanhoz igazolt, de hamar hazatért, hogy a Tottenhamben, majd a West Hamben játsszon. Greaves minden idők harmadik legeredményesebb játékosa a válogatottban Bobby Charlton és Lineker mögött. Egy érdekes rekordot tart: összes válogatottjában és klubcsapatában hálórezgetéssel debütált!
• Bryan Robson: A nyolcvanas évek legjobb angol középpályása a West Bromwich neveltje, de az MU-ban teljesedett ki karrierje, amelyet 1981-től tizenhárom éven át szolgált. 90-szeres válogatott, ezeken a fellépésein 26 gólt vágott. A Manchesterrel kétszeres bajnok, négyszeres FA-kupa-, egyszeres Kupagyőztesek Európa-kupája és európai Szuperkupa-győztes. „Captain Marvel" három világbajnokságon és egy kontinenstornán irányítgatta válogatottját.
• Tony Adams: Az angol középhátvédek egyik legkiemelkedőbb, legmorcosabb, legkeményebb, legönfeláldozóbb tagját tisztelhetjük a markáns arcélű bekkben, aki 1997 és 2000 között 66-szor acélosította a „háromoroszlánosok" hátsó sorát. Az „ágyúsokkal" négy bajnokságot, három FA-kupát és egy KEK-et nyert, a nemzeti csapattal három kontinenstornán és az 1988-as világbajnokságon vett részt. 1980-ban, 14 évesen került az Arsenalhoz, és innen is vonult vissza 2002 nyarán.
• John Barnes: A nyolcvanas évek darálófocijából emelkedett ki a jól megtermett, jamaicai származású középpályás, aki tizenhárom éven át vallhatta magát válogatottnak. Összesen 79-szer léphetett pályára az angol színekben, tizenegyszer gólt is tudott lőni. A Watfordban bukkant fel, legszebb éveit a Liverpoolban töltötte, majd levezetett a Newcastle-ben és a Charltonban.
• David Beckham: A válogatottban az 1998-as világbajnokságon a nagy rivális argentinok elleni emlékezetes kiállítása után bűnbak lett, de Sven-Göran Erikssonnál a csapatkapitányi karszalagot is megkapta. A 2002-es vb előtt már egy nemzet aggódott azért, hogy felépül-e középlábcsont-töréséből. Felépült. A világbajnokságon gólpasszt és gólt is jegyzett, utóbbit éppen az argentinok hálójába helyezte el, büntetőből. 2003 őszén az Európa-bajnokságra vezérelte a „háromoroszlánosokat". A válogatottban csapatkapitányként hét selejtezőn öt gólt vágott. Ám egy Achilles-ín-szakadás áthúzta számításait: Beckham az angol válogatottat kísérő stáb tagjaként vett részt a dél-afrikai tornán, és ez volt válogatottbeli hattyúdala.
• Paul Scholes: Scholes a Manchester közvetlen közelében lévő Salfordban született, és rövidnadrágos kora óta az MU-ban kergette a labdát. Egy ifjúsági FA-Kupa- és egy U18-as Eb-diadallal a zsebében lett az első csapat tagja (1993-ban kötött profiszerződést a klubbal, egy napon a "Fergie-fiókákkal", David Beckhammel és a két Neville-fiúval, Garyvel és Phillel), leginkább annak köszönhetően, hogy az 1994-95-ös szezonban Eric Cantona eltiltás, Mark Hughes pedig sérülés miatt hiányzott.
• Neville testvérek: Ezen a néven nem is egy, hanem két focista is beírta magát az angol labdarúgás történetébe. Phil és Gary összesen 142 alkalommal volt válogatott, megelőzve a másik híres testvérpárt, Jackie és Bobby Charltont, és 31 alkalommal játszottak együtt a háromoroszlánosok színeiben - ami szintén rekordnak számít. Gary ráadásul elmondhatja magáról, hogy 13 éven keresztül folyamatosan válogatott volt, viszont 85 mérkőzés alatt egyszer sem talált be.

Külföldi ikonok a brit futballban

Nem csupán brit születésű játékosok tettek szert hírnévre a szigetországban, hanem számos külföldi labdarúgó is felejthetetlen pillanatokat szerzett a szurkolóknak.

• Bert Trautmann: A legendás német kapus az első nem brit futballista volt, akit megválasztottak az év játékosának Angliában. A portás második világháborús hadifogolyként került az országba, ahol először amatőr csapatokban játszott, ott fedezte fel a Manchester City. Teljesítményével mindenkit meggyőzött, és az 1956-os FA-kupa döntőjében az utolsó negyedórát törött nyakkal védte végig, aminek köszönhetően valóságos hősként kezelték. 1949 és 1964 között 545 mérkőzésen védte a City kapuját.
• Gianfranco Zola: Az olasz támadó az 1990-es évek második felében az egyik első fecske volt a Premier League-be szerződött külföldiek között. 1997 novemberében igazolta őt le a Chelsea FC, és fél évvel később megválasztották az év játékosának - ő volt az első futballista, aki ezt a díjat úgy érdemelte ki, hogy nem töltött el egy teljes szezont Angliában.

Magyar játékosok a brit futballban

A magyar labdarúgók is képviseltették magukat a brit ligákban, néhányan maradandót alkotva a szigetországban.

• Gera Zoltán: Az újonc csapat első évében a bennmaradás kiharcolása volt a cél az első osztályban, de ez csak az utolsó fordulóban sikerült kiharcolni. Gera Zoltánnak nagy szerepe volt ebben. A csapat a következő évben viszont kiesett a másodosztályba. 2008-ig játszott itt, ezt követően a Fulham csapatához szerződött 3 évre. Itt is számára jól ment a játék, de a sérülések itt sem kerülték el. 2011-ig játszott itt, ezt követően visszatér a West Bromwich Albion csapatához.
• Bogdán Ádám: A Magyar labdarúgó-válogatott első számú hálóőre. Jelenleg a Bolton Wanderers FC kapuját őrzi, amely éppen az angol 2.ik vonalban szerepel. Utánpótlás éveit a Vasas SC-ben töltötte.
• Imre Varadi: Miközben a magyar futballpályákon az 1970-es és az 1980-as években Várady Béla ontotta a gólokat a Vasas színeiben, Angliában névrokona szintén meglehetősen eredményes csatárnak számított. A magyar származású, ám már Angliában született Imre Varadira elsősorban az Everton FC és a Newcastle United drukkerei emlékeznek szívesen, a Szarkák színeiben például két szezon alatt 39 gólt ért el a másodosztályban. Pályafutása végén még a Premier League-ben is szerepelt, az 1992-1993-as pontvadászatban a Leeds United játékosaként gólt is szerzett. Jelenleg FIFA-licences ügynökként tevékenykedik.

Fogalmak és érdekességek a brit futballban

A brit labdarúgás gazdag története során számos egyedi fogalom és hagyomány alakult ki, melyek hozzátartoznak a sportág helyi kultúrájához.

• Old Firm: A két glasgow-i egyesület, a Celtic FC és a Rangers FC rivalizálásnak elnevezése. A klubok 1888-ban találkoztak egymással először, és azóta 376 alkalommal mérték össze az erejüket, a mérkőzések közül a Rangers pontosan 150-et nyert meg, a Celtic pedig 134 alkalommal diadalmaskodott - döntetlen 92 alkalommal született. A vallási ellentétek miatt az Old Firm többet jelent egyszerű sportbéli rivalizálásnál, és mivel a két egyesület alapvetően határozza meg a skót labdarúgást, így párviadaluk hatalmas jelentőséggel bír.
• Playoff: Az angol bajnokság első éveiben úgynevezett tesztmérkőzéseket rendeztek az élvonal utolsó és a másodosztály első helyezettje között. Ez a XX. század elején megszűnt, hogy a liga 1986-ban bevezesse a playoff intézményét, ami azt jelenti, hogy a második és a harmadik vonalból az első két helyezett automatikusan feljut, a mögöttük végzett négy együttes pedig kuparendszerben küzd meg egymással. Az elődöntőkben két mérkőzésen dől el a továbbjutás, a finálé pedig egyetlen találkozó - mégpedig a Wembley stadionban.
• Queen: A királyi család több szállal is kötődik a futballhoz. Az FA-kupa döntőjében mindig a királyi család egy tagja adja át a trófeát, a két angol rendezésű tornán, az 1966-os világbajnokságon és az 1996-os Európa-bajnokságon pedig maga a királynő, azaz II. Erzsébet adta át a kupát.
• Leroy Rosenior: Az egykori angol utánpótlás-válogatott focista jelenleg edzőként dolgozik, fia, Liam pedig a Premier League-ben, a Reading FC-ben kergeti a labdát. Idősebb Roseniort azonban nem emiatt említjük, hanem azért, mert az angol labdarúgás történetében ő volt a legrövidebb ideig egy csapat edzője. Egészen pontosan tíz percig mondhatta magát a Torquay United mesterének 2007. május 17-én: kinevezését követően ugyanis a klub új tulajdonoshoz került, aki rögtön menesztette...
• Újrajátszás: Az FA-kupa egyik különlegessége, hogy döntetlen esetén nincsen hosszabbítás vagy tizenegyesrúgások, hanem újrajátszás következik, a pályaválasztói jog megcserélésével. Manapság a második mérkőzést már mindenképpen eldöntik büntetőpárbajjal, de az 1991-1992-es idény előtt a csapatok annyiszor találkoztak, amíg valamelyik gárda nyerni nem tudott. Így fordult elő, hogy 1985-ben a Norwich City és a Birmingham City egy hónapon belül négy mérkőzést is játszott egymással. De nem ez volt a leghosszabb párviadal: az 1971-1972-es kiírásban két amatőr gárda, az Oxford City és az Alvechurch csak a hatodik összecsapáson döntötte el a továbbjutás sorsát.
• Wimbledon: Az egyesület története nagyon sok mindent elárul az angol futballról. A klub éveken keresztül amatőrként szerepelt, majd 1977-ben végre felvételt nyert a ligába, és gyorsan megindult felfelé. 1986-ban már az élvonalban játszott, két évvel később FA-kupát nyert, és egészen 2000-ig versenyzett a Premier League-ben. A kiesést követően azonban a gárda új tulajdonoshoz került, aki elköltöztette a klubot Milton Keynes-be, és új nevet is adott neki: MK Dons. A szurkolók erre megalapították a saját klubjukat AFC Wimbledon néven, és újrakezdték a legalacsonyabb osztálytól kezdve. Jelenleg már a hetedik vonalnál tartanak, rendszeresen több ezer néző előtt játszva.
• XI, azaz tizenegy: A világválogatott hivatalos elnevezése FIFA XI, és első alkalommal 1963-ban, az FA (Angol Labdarúgó-szövetség) fennállásának 100 évfordulójára állították össze a világválogatottat. Jellemző az angolok hozzáállására, hogy náluk ezt a gárdát így nevezték: Rest of the World, azaz a Világ többi része...
• Yard: Az angol mértékegység meghatározó szerepet játszik a labdarúgásban, hiszen a sportág szabályainak lefektetésekor ebben határozták meg a legfontosabb távolságokat. Ennek köszönhető például, hogy a szabadrúgásnál a sorfalnak 9,15 méterre kell állnia (hiszen ez pontosan tíz yard), a kapu szélessége pedig 7,32 méter - azaz nyolc yard.

Celebrity befektetők az angol futballban

A brit futball világa az elmúlt években valóságos celebjátszótérré vált. Míg korábban a klubtulajdonos a helyi vagy a hazájukat elhagyó orosz milliárdosokból, esetleg a közel-keleti olajmágnások közül került ki, az elmúlt években már hollywoodi színészek, NFL-legendák és popsztárok is sorban állnak, hogy részt kérjenek az angol futballkultúrából. Érdekesség, hogy utóbbiak nem a Premier League-ben szereplő csapatokba fektetnek be, hanem az alsóbb osztályokból nézik ki azokat az egyesületeket, melyekbe aztán egy kisebb vagyont invesztálnak a nagy haszon reményében. Snoop Dogg, Tom Brady és KSI is büszke klubtulajdonos Angliában.

Miért pont az alsóbb osztályok?

A befektetők számára az alacsonyabb ligák (League One, League Two, National League) sokkal vonzóbbak. Nos, egy Premier League klub milliárdokba kerül, egy kiscsapat pár millió fontért megvehető. A feljutásokkal a klub értéke exponenciálisan nő, a legjobb példa erre a Wrexham, amelynek értéke Reynoldsék megjelenése óta elérheti a 350 millió fontot, ami közel 19 ezer százalékos (!) növekedés az eredeti vételárhoz képest. Egy kiscsapatnál a tulajdonosok sokkal nagyobb hatással lehetnek az arculatra és a közösségre. Ugyanis a sztárok befektetései mögött egyre inkább egy tudatos, professzionális üzleti modell rajzolódik ki, amely a hagyományos sportértéket ötvözi a modern digitális tartalomgyártással. A befektetők nemcsak a jegybevételekre hajtanak, hanem a globális márkaépítésre is. Ed Sheeran nemcsak klubtulajdonos az Ipswichnél, hanem szponzorként is odaáll a csapat mellé. Ugyanakkor Ed Sheeran jelenléte Ipswichben becslések szerint több mint 10 millió font pluszbevételt generált a helyi gazdaságnak a megnövekedett turizmuson keresztül.

Befektetések mértéke és a vételárak

• Wrexham AFC (Ryan Reynolds & Rob McElhenney): Vételár: 2021-ben mindössze 2 millió fontot fizettek a klubért. Befektetés: azóta több mint 9 millió fontnyi tulajdonosi kölcsönt nyújtottak a klubnak a fejlesztésekre. Értéknövekedés: a legfrissebb adatok szerint a klub értéke elérheti a 350 millió fontot, ami közel 19 000 százalékos növekedés az eredeti vételárhoz képest.
• AFC Bournemouth (Michael B. Jordan): Vételár: Jordan egy Bill Foley vezette konzorcium tagja, amely 120-150 millió fontért vásárolta meg a Premier League-csapatot 2022-ben. Részesedés: pontos összeget nem hoztak nyilvánosságra, de Jordan a kisebbségi tulajdonosi csoport vezetője.
• Birmingham City (Tom Brady): Részesedés: Brady a részvények 3,3 százalékát birtokolja. A hivatalos cégbírósági adatok szerint Brady papíron elhanyagolható összeget (néhány pennyt) fizetett a részvényekért, a vételár valójában az ő arcának és szakértelmének rendelkezésre bocsátása volt.
• Ipswich Town (Ed Sheeran): Részesedés: 1,4 százalékos passzív tulajdonrészt vásárolt 2024 augusztusában. Becsült érték: bár a vételár titkos, a klub akkori 105 millió fontos tőkeinjekciója alapján az ő része 2 millió font felett lehet.

Az újfajta hírverés és szponzoráció

A celebtulajdonosok egy teljesen új eszköztárat hoztak a brit futballba, a legismertebb az úgynevezett Storytelling, vagyis a történetmesélés. A Wrexham és a Bournemouth is dokumentumfilmeken keresztül tette szerethetővé a csapatot globálisan, amivel az USA-ban is eladhatóvá váltak a két klub által kibocsátott merchandising-termékek. A Wrexham példája mutatja a legnagyobb ugrást: az 5. osztályból a 2. osztályba (Championship) jutás 50-szeresére növelte a klub értékét.

Nézzük a többi módszert:

• Influenszeralapú elérés: KSI (Dagenham & Redbridge) és Tom Brady esetében a cél a Z generáció és az amerikai piac megszólítása, amelyek korábban nem követtek angol kiscsapatokat.
• Cross-promotion: Michael B. Jordan a filmjei (pl. Creed) bemutatóit és a klub eseményeit összekapcsolja, míg Ed Sheeran a világ körüli turnéján viseli és népszerűsíti az Ipswich mezét.
• Szakmai hitelesség: Tom Brady nemcsak „arc”, hanem az élsportolói tapasztalatát (táplálkozás, regeneráció) is beépíti a Birmingham City mindennapjaiba, növelve a klub szakmai értékét.

A hírességek mágnesként vonzzák a támogatókat. A sztárok legnagyobb előnye nem az, hogy saját pénzt öntenek a klubba, hanem az, hogy a nevükkel megnyitják a globális szponzori piacot. A Wrexham azért tudott az ötödosztályban is Championship-szintű fizetéseket adni, mert a globális marketingbevételeik - mezvásárlások az USA-ban, reklámok - messze meghaladták a kategóriájuk átlagát. Természetesen a két hollywoodi sztár nevének köszönhetően. A hírességek érkezése valóságos mágnesként vonzza azokat a globális nagyvállalatokat, amelyek korábban soha nem fektettek volna egy angol kiscsapatba. Ezek a márkák nem a sportszakmai eredményeket, hanem a celebek közösségi médiás elérését és a róluk szóló dokumentumfilmek nézettségét vásárolják meg.

• Wrexham AFC (Ryan Reynolds & Rob McElhenney-hatás): A United Airlines a klub fő mezszponzora.
• Birmingham City (Tom Brady hatás): A Delta Air Lines 2024-ben jelentették be, hogy a légitársaság a klub hivatalos partnere lesz. Ez egyértelműen Brady amerikai imázsának és kapcsolatrendszerének köszönhető. A Nike marketingértéke Brady révén az USA-ban is kiaknázhatóvá vált.
• Ipswich Town (Ed Sheeran-hatás): Az énekes saját márkája, a Mathematician Records/Ed Sheeran Tour a mezszponzor, ami egyedülálló módon reklámozza a zenész albumait és turnéit a pályán. Az Umbro sportszergyártó különleges, Ed Sheeran által inspirált „fekete kollekciót" is kiadott, ami világszerte rekordidő alatt fogyott el.
• AFC Bournemouth (Michael B. Jordan-hatás): A Cannondale kerékpárgyártó óriás Jordan érkezése után vált partnerré. Az MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) stúdióval a Creed III. című film promóciója során közös kampányt folytatott a klub.

Nagy kérdés, mindez miért is éri meg mindez ezeknek a márkáknak. A magyarázat egyszerű: a hirdetők számára egy ilyen együttműködés content-factory (tartalomgyár). Nemcsak 90 percnyi reklámfelületet vesznek a pályán, hanem elképesztő online elérést, gondoljunk csak arra, hogy amikor Ryan Reynolds posztol a Wrexhamről, az 50+ millió követőhöz jut el azonnal. Ráadásul a „tündérmese” jellegű felemelkedéstörténetekhez való kapcsolódás minden esetben javítja a márka megítélését. A jelenleg a hatodosztályban játszó Dagenham & Redbridge pályája már sok mindent megélt, és a milliárdos influenszer, KSI segítségével akár a Wrexham útjára is léphet a kiscsapat.

A brit futball gazdasági piramisa: különbségek a ligák között

A brit futball gazdasági piramisa hatalmas szakadékot mutat az elit (Premier League) és az alacsonyabb osztályok (EFL - Championship, League One, League Two) között mind a közvetítési bevételek, mind a profittermelési képesség terén. Ez a különbség például a televíziós bevételek esetében több mint tízszeres. Azt nem lehet mondani, hogy a Dagenham & Redbridge szurkolói ne lennének lelkesek:

A két szint között nemcsak a bevételek nagysága, hanem az üzleti modell stabilitása is jelentősen eltér. A Premier League esetében a klubok többsége (kb. 60 százaléka) képes operatív profitot termelni a hatalmas globális bevételeknek köszönhetően. Egy középcsapat is százmillió font feletti éves forgalmat bonyolít, ami lehetővé teszi a világsztárok megfizetését és a globális márkaépítést. Ugyanakkor a Championship a világ egyik leggazdagabb, de legveszteségesebb bajnoksága. A klubok gyakran bevételük 100 százalékát (vagy többet) költik fizetésekre a feljutás reményében, ami rendszerszintű fizetésképtelenséget és külső tőkeigényt eredményez. A League One és Two esetében a televíziós bevételek már csak a költségvetés töredékét fedezik - megközelítőleg 1-2 millió font/év -, ezekben az osztályokban a profitpotenciál alapja a helyi jegyértékesítés, a szponzoráció és a játékoseladás.

tags: #brit #labdarugo #tagjai

Népszerű bejegyzések:

• környezetbarát foci mintás szívószálak
• Az első ligás incidens Molnár Bálinttal
• A magyar foci múltja és sporteseményei
• Etika és szakértelem a kézilabda edzésben
• Kaposvári röplabda