Dr. Dékány Ferenc „Pofi”: Egy Fradista legenda életútja és pályafutása a Ferencvárosi Torna Clubnál
Dr. Dékány Ferenc, akit a fradisták csak „Pofi” becenéven ismertek, egy olyan ikon volt, akinek neve elválaszthatatlanul összeforrt a Ferencvárosi Torna Clubbal. Személye megkerülhetetlen, ha a fradizmus szóba kerül, hiszen életét és pályafutását egyetlen csapatnak, a Ferencvárosnak szentelte.
Fiatalkora és a Fradihoz való csatlakozása
Dr. Dékány Ferenc 1929. március 12-én született Budapesten. Angyalföldi gyerek volt, a Tatai úti MÁV Előre-pályán lett labdaszedő, amikor a II. világháborút követően elhatározta, futballista lesz. A Vasasban próbálkozott, de kis lábfejére nem találtak cipőt, másnap egy házzal odébb, a Fradiban viszont igen. Klubunkhoz 1945-ben csatlakozott, a kölyökegyüttesben kezdte pályafutását.
Egy toborzón került az Üllői útra 1945-ben. Kétszáz gyerekből akkor kilencet választottak ki. Mindenki természetesen a saját cipőjében játszott, a kis Feri gyerek is egy kecsesnek egyáltalán nem mondható bakancsban bűvölte a lasztit, de a két nehéz lábbeliben is olyan ügyes dolgokat produkált, hogy azonmód elnyerte az edző tetszését. Egyetlen meccset játszott csak az ifjúsági csapatba, s a következőn már az a nagy megtiszteltetés érte, hogy az amatőr együttest erősíthette. Persze később visszatért a fiatalok közé, s több bajnoki cím elnyerésének lehetett részese.
Jogi diplomáját 1954-ben szerezte meg, ezt követően az összeállításokban dr. Dékány néven szerepelt. Apjáról azt mondta, „éhes mozdonyok kazánját etette”, hogy ő és bátyja tanulni tudjon. Az orvosi egyetemre jelentkezett, de azt mondták, jogászra van szükség, úgyhogy végül az lett. Amikor 1954-ben végzett, a Népsport hazakísérte a két Dékány fiút, Ferencet és bátyját, Istvánt. Feri megmutatta a mamának a diplomát meg azt az írást, amelyben az állt, hogy a jogász-futballista az Élelmiszeripari Dolgozók szakszervezetének munkabérosztályán jogi előadóként dolgozik.
Pályafutása játékosként a Fradiban
Pályafutása során soha nem játszott más klubban, csakis a Ferencvárosban. „Számomra egyetlen csapat létezett. Csak a Ferencváros. Mindig ott akartam játszani, sohasem kívánkoztam el onnan, és sehol máshol nem léptem többé pályára, amikor eljöttem a zöld-fehérektől, pedig hívtak, nem is egy helyre. Én meg mondtam, köszönöm Marci bácsi, de maga is nagyon jól tudja, hogy nálam csak egy csapat van és volt. És ez az egy maradt és maradni fog.”
1949-ben mutatkozott be az élvonal bajnokságában. A premieren mindjárt győztes csapat tagja lehetett, ugyanis az FTC akkor 1:0-ra legyőzte a Csepelt. Játszott nagyszerű társak között, olyan együttesben, amely végigverte az NB I-et, s játszott egy olyan meggyengült, erejét vesztett gárdában is, amelyik éppen, hogy bent maradt a legmagasabb osztályban. 1949-ben mutatkozott be a Fradiban, amikor még ott játszott Budai, Kocsis és Czibor is. Összesen 362 mérkőzésen (ebből 258 bajnoki) lépett pályára a Fradiban, s csakis a Fradiban! Kispéter után ő volt a csapatkapitány.
A nehéz évek: ÉDOSZ és Bp. Kinizsi időszak
A kommunista politikai vezetés már 1947 végétől elkezdte a sportegyesületeket is „megreformáló” ténykedését. Az FTC akkori ügyvezető elnöke, Nádas Adolf hamar belátta, a folyamatot megállítani nem tudja. A sportolókat, a játékosokat folyamatosan tájékoztatta a kialakult és a várható helyzetről, arról, hogy nemsokára szakszervezeti irányítás alá kerülnek, amely folyamat végül 1949-ben elkezdődött, aztán 1950. február 16-án, az ÉDOSZ SE-be történő olvadással befejeződött. Az ÉDOSZ az Élelmezési Dolgozók Szakszervezete volt. Ezen a februári napon az FTC elvesztette a nevét, ám a színeit ekkor még érintetlenül hagyták.
Az ÉDOSZ-szá lett Fradi személyi állományát 1950 tavaszán még nem érintették a változások, az előző évi bajnokcsapat a bajnokság végén a második helyen végzett. 1950 nyarán azonban az úgynevezett villámigazolásokkal atomjaira szedték a csapatot. Ilyen előzmények után nem volt meglepő a visszaesés, a csapat az 1950-es őszi egyidényes bajnokságban, mindössze egy pontra a már kiesést jelentő helyezéstől, a 10. helyen végzett.
A megmaradtak, a hatalmas és örökké zöld-fehér szívű fradisták - mert ők mindig annak tartották magukat, bármilyen mezt is húzattak a szívük fölé - név szerint Kispéter Mihály, Dalnoki Jenő, Lakat Károly, Dékány Ferenc, Mészáros József és a felgyógyulása után Rudas Ferenc, azonban példát mutattak a fiataloknak abból, mit is jelent egy ilyen egyesületben futballozni, hogyan lehet az ellenfelek esetlegesen jóval nagyobb játéktudását kérlelhetetlen küzdéssel, szorgalommal, hittel ellensúlyozni.
Dékány Ferenc a legnehezebb időkben, amikor elvették a csapat nevét és színét is, Kispéter Mihállyal és Dalnoki Jenővel együtt tartotta a lelket a szándékosan meggyengített csapatban. Ő is mehetett volna más csapatba, de hűségesen kitartott a meggyengült gárdában is. Így a Bp. Kinizsi az 1951-es bajnokságtól, merthogy szovjet mintára átálltak a naptári év szerinti lebonyolításra, már nem a kiesés ellen küzdött, stabilizálta a helyét a középmezőnyben. 1953-tól megengedték, hogy a Kinizsi végre újra igazolhasson, no nem befutott, neves játékosokat, sokkal inkább ígéretes fiatalokat.
FM | A szenvedélyek csapata - a teljes film | 2020. 09. 14.
Játékos-jellemzői és sorsa a válogatottban
Rendkívül intelligens, sportszerű játékos volt. Pályafutásának egyik „hiányossága”, hogy nem ünnepelhetett bajnoki címet, viszont két bajnoki ezüst- és három bronzérem kerülhetett a vitrinébe. A másik fájó pont az életében, hogy egyszer sem lehetett A-válogatott, pedig ott volt a közelében, esetenként a keretében. Ennek csak az egyik oka az, hogy a Bozsik, Zakariás kettős mellett olyan kiváló fedezetek voltak abban az időben, mint Kotász, Szojka, Kovács I… és még sorolhatnám.
„Nagyválogatott nem lehettem, bár tizenháromszor ültem Sebes Gusztáv mellett a kispadon játékra készen. A címeres mezt csak magamra húzhattam, de pályára nem léphettem benne” - mondta. Sohasem sikerült bajnokcsapatban játszanom és sohasem sikerült nagyválogatottként pályára lépnem. Pedig tizenháromszor ültem a kispadon, mi több, Stockholmban kezdőjátékosnak voltam jelölve, már melegítettem is a pályán, végül mégsem én kezdtem akkor, sőt egyetlen percre sem cseréltek be. Ültem a kispadon akkor is, amikor már 5:0-ra vezetett a magyar válogatott Prágában, s amikor titkon már-már reménykedtem, talán int a kapitány. De nem. Hogy miért nem, azt sohasem fogom talán megtudni. Nem, mert akkor sem, később sem kérdeztem meg.
A pályán remekül olvasta a játékot, szinte kitalálta az ellenfelek gondolatait is. Egykori csapattársa, Mátrai Sándor így vélekedett Dékányról: „Dékány Ferinek nagyon sokat köszönhet a Ferencváros. Az ÉDOSZ- és Kinizsi-időszakban Kispéter, Lakat, Mészáros és ő tartották bent a Fradit a legjobbak között. Technikás, nagy tudású játékos volt, mestere a »halászó« szerelésnek. Na és rettenetesen értette a labdának mellel való megszelídítését. Nagy igazságtalansága a sorsnak, hogy nem volt válogatott. De ami leginkább az emlékezetembe vésődött róla: minden körülmények között ember tudott maradni!”
A klub elnöki tisztében elért sikerei
A Fradiból, mint csapatkapitányt, 1961-ben egyik napról a másikra elküldték. Az egyesülethez azonban hű maradt, nem igazolt át máshova, inkább visszavonult. Nem játszotta meg a sértődött embert, mert - amikor szükség volt rá - 1973 és 1976 között elvállalta a labdarúgó szakosztály vezetését. Barátjával, az edző Dalnoki Jenővel szép sikereket értek el: bajnoki cím, kupagyőzelem KEK-döntő. Erre az időszakra esik egyik nyilatkozata a Labdarúgás című lapban: „Igyekeztünk a játékosokat meggyőzni, hogy a régi hagyományok alapján kell játszani és élni…Képzelje! Olyan játékosunk is van, aki nem tudja a Fradi-indulót! … Hát … Fradi-szív nélkül nem megy ez a játék! … Igen, igen..”
Sohasem lehetett bajnokcsapat tagja a Ferencvárosban, illetve egyszer igen, mint szakosztályelnök, 1976-ban. Akkor még a szertáros is kapott ajándékot, csak Dékány Ferencnek nem jutott egy jó szó sem, róla megfeledkeztek. Másnap lemondott tisztségéről...
| Időszak | Mérkőzések száma (összesen) | Bajnoki mérkőzések | Poszt | Elismerések |
|---|---|---|---|---|
| 1949-1961 (játékosként) | 362 | 258 | Fedezet | 2x bajnoki ezüst, 3x bajnoki bronz, MNK-győztes (1958) |
| 1973-1976 (szakosztály elnöke) | N/A | N/A | Szakosztály elnök | Bajnoki cím (1976), Kupagyőzelem, KEK-döntő (1975) |
Az 1956-os forradalom és a Fradi újjászületése
Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban, 1956. november 1-jén az Üllői úton tartott spontán gyűlésen a jelenlevők közfelkiáltással „újjáalakították” A Ferencvárosi Torna Clubot, visszaállítva annak címerét és színeit. Idézet a másnapi újságból: „A Springer szobor felőli oldalon, a futópálya vörös salakján már ott állt a széles asztal, beborítva a ferencvárosi szurkolók szeretett színével, a zöld-fehér színnel. Egyszerűen öltözött emberek áradata lepte el a klubház előtti teret, hogy szemtanúja legyen annak a pillanatnak, amikor kimondják: újra megalakult a Ferencvárosi Torna Club.”
Az MNK győztes Fradi. Egy érdekesség, amiről a korabeli Népsport így írt: „Az FTC megnyerte ugyan a kupát, de nem kapta meg. Játékosainak meg kellett elégedniük a jubileumi veretekkel és az érmekkel. Sokan tették fel a kérdést: hol a kupa? Válaszolni azonban senki sem tudott. A kupát legutóbb - 1955-ben - a Dózsa nyerte meg. A szép díjat Muli György adta át annak idején Kun Györgynek a Dózsa kapitányának. A Dózsa azonban most nem tud „elszámolni” a szép serleggel.”
A korszak hatása más szakosztályokra
Ahogy a futballban, úgy a vízilabdában sem volt jó ómen 1949-ben egy erős Fradi, szúrta a hatalom szemét. Pólóban két fiatal, nagy jövő előtt álló játékos igazolt el, Markovits a Vasasba, Martin a Dózsába. 1950-ben az ÉDOSZ a negyedik helyezést érte el. Egy év múlva az ÉDOSZ-ból lett Bp. Kinizsi már egy helyet előre lépett a bajnokságban, a harmadik helyet szerezte meg. Az 1956-os bajnokcsapat a forradalom leverése után egy kicsit átalakult.
Az 1949/50-es szezon természetesen a jégkorongban is új csapatneveket rajzolt a magyar hoki térképére. A sokéves erőfeszítéseket végül 1951-ben koronázta siker. Ekkor nyerte meg az akkor Bp. Kinizsi néven versenyző csapat az első magyar bajnoki címét, méghozzá elsöprő fölénnyel, 100%-os eredménnyel. Ennek a sikernek azonban nagy ára volt. A hatalom, ahogy a futballban és vízipólóban sem, nem nézte jó szemmel a Fradi eredményességét. Szétszedték a csapatot, aztán átszervezték.
A negyvenes években a gyeplabda szakosztály rendre a bajnokság élmezőnyéhez tartozott. Aztán az ötvenes évek elején a fénykorát élte a szakosztály, 1950-ben és 51-ben a 3., 52-ben a 2. helyen végeztek, a csúcs azonban az 1953-as bajnoki cím volt. Azonban a bajnokok korosztálya sajnos kiöregedett, utánpótlás viszont nem volt. Ne feledjük, ez a Kinizsi-korszak volt, amikor nem nézték jó szemmel, ha bajnokságok születnek a Ferencvárosban.
Az FTC-ben jó ideig nem vert gyökeret a kézilabda, amelynek klubbeli megalakulása az ÉDOSZ-hoz köthető, hiszen 1950-ben alakult meg a kézilabda szakosztály. Kis- és nagypályán, férfiak és nők egyaránt elkezdték a sportág űzését. A kezdeti években az 1928-as évtől folytatólagosan megrendezett nagypályás bajnokságokat részesítették előnyben az ÉDOSZ, majd a Bp. Kinizsi csapatai.
Dékány Ferenc öröksége és búcsúja
Pályafutása befejeztével ügyvédként dolgozott. Elismerései között a Magyar Népköztársaság érdemes sportolója (1955), és az FTC örökös bajnoka (1974) cím is szerepel. Kilencven évvel ezelőtt született. Nem volt kimagasló futballista, mégis, ha a fradizmus szóba kerül, személye megkerülhetetlen. Dékány Ferencet kiválóan jellemzi e néhány sor, az egykoron Pofi becenévre hallgató fedezet a fradizmus megtestesítője volt.
„Az utolsó években együtt jártunk a Hélia Szálló uszodájába, mindig értem aggódott. Pátyolgatott, vigyázott rám. Én tűntem betegebbnek, s ő ment el. Nagyon hiányzik, ha nézem a régi csapatképeket, eszembe jutnak az együtt eltöltött évek, a száz és száz közös emlék, sztorik özöne. Ilyenkor könnyezem, s várom a napot, hogy újra találkozzunk. Vele és a többiekkel, akik már az égi futballpályán rúgják a bőrt. Gulyás Géza, Szabó Laci, Orosz Pali, Fenyvesi Máté és én maradtam itt utóvédharcosnak. De még összeáll a legendás nagy csapat.”
A legendás balfedezet 2008. november 23-án, 79 éves korában a mendei öregek otthonában elhunyt dr. Dékány Ferenc. Bár rendelkezem néhány információval ennek okáról, de nem az én feladatom ítélkezni. Megbecsültségében nagy szerepet játszott, hogy szeretett klubjáért még aktív karrierje befejezése után is mindig kész volt tenni, ám 2008-ban bekövetkezett haláláról a következő címmel tudósított egy portál: „Elhunyt az elfeledett Fradi-focista.”
Utószó: Kedves Fradisták! Tisztelt Tulajdonosok, Vezetők! Nagyon fogynak a gombfoci-csapatom játékosai! Nem kellene egy kicsit nagyobb figyelmet fordítani a még élő legendás játékosainkra?
