A Magyar Tragédia a Don-kanyarban: A 2. Hadsereg Küzdelme és Végzete

A második magyar hadsereg 1942/43-as hősies küzdelme a Szovjetunióbeli Don folyó partján, mindörökre történelmünk része marad. Az esemény körülményeinek és részleteinek ismerete - különösen a katasztrófa évfordulóján - főhajtás azon katonáink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el a Voronyezs környékén fekvő, távoli, jéghideg, havas tájakon.

A Kiküldetés Előzményei és a 2. Magyar Hadsereg Megszervezése

Hazánk 1940 november 20-án, a Trianonban elvett területeink visszaszerzésének reményében lépett szövetségre a náci Németországgal, majd ugyanezen okból lépett a második világháborúba is 1941 június 27-én. A Szovjetunió ellen 1941 júniusában megindult német támadás (a Barbarossa-hadművelet) már 1941 decemberére kifulladt, és a Wehrmacht Moszkva alatt elszenvedte első komolyabb vereségeit. Hitler ekkor már belátta, hogy a német hadsereg a több ezer km hosszú szovjet arcvonalon nem képes mindenütt egyszerre támadni, így a déli hadseregcsoport prioritása mellett döntött. Az 1942 nyarára tervezett Kék hadművelet lényege az volt, hogy a Jelec és az Azovi-tenger közti frontszakaszon áttörve el kell jutni a Donig, majd biztosítva a folyót, onnan kiindulva elfoglalni Sztálingrádot („B” hadseregcsoport), és délen a kaukázusi - bakui olajmezőket („A” hadseregcsoport).

A birodalomnak újabb seregekre volt szüksége. Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht első embere, 1942 január 21-én Magyarországra utazott a kormánnyal való tárgyalás végett. A magyar kormány megvitatta a német „felkérést”, de túl nagy mozgástere nem volt annak elutasítását illetően. Így szövetségesünk felkérésére 1942 április 17-én a második magyar hadsereg, mintegy 207 500 magyar katonával megindult el a Szovjetunióbeli Don folyóhoz, hogy ott a németeket támogassa. A frontra kivonuló 207 ezer fős 2. magyar hadseregbe a teljes sorállománynak csak 20 százalékát sorozták be. Magas volt a tartalékosok aránya, a létszám 20 százalékát nemzetiségiek, főleg románok és ruszinok, 10 százalékát pedig zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták.

A 2. magyar hadsereg katonáit az egész ország területéről hívták be, a népességi arányok figyelembevételével. A katonailag leghasznosabb emberanyaghoz azonban nem nyúltak, mert azt a világháború utáni időkre akarta átmenteni a magyar katonai vezetőség. A III., a IV. és a VII. hadtest állományából két-két könnyű hadosztályt mozgósítottak. A 6 hadosztályt további hárommal egészítették ki. A frontra magukkal vitték a II. és az V. hadtest, illetve a kassai VIII. hadtest egy-egy könnyű hadosztályát. Nem csoda, hogy a 2. hadseregből hiányzott az összeszokottság, és a csapatszellem sem volt egységes. A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes.

A magyarok hadosztályait csupán két gyalogezred alkotta, míg a németek, sőt még az oroszok hadosztályai is három ezreddel rendelkeztek. Ezért is hívták csapatainkat könnyű hadosztályoknak. A német hadvezetés egyik nagy baklövéseként emlegetik, hogy a magyar könnyűhadosztályokat olyan feladatokkal bízta meg, ami a teljes értékű és jobban felszerelt hadosztályoknak is komoly megpróbáltatást jelentett volna. A 2. magyar hadsereg azonban, a királyi honvédséghez képest, igen jól fel volt szerelve a nem mozgósított egységektől elvett fegyverekkel.

Felszerelés és Ellátás: Súlyos Hiányosságok

A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében az ország és hadsereg vezetői arra törekedtek, hogy a "rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni". Sajnálatos azonban, hogy - az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a történelmi előzményeknek megfelelően - ez a "legjobb" így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverek terén, amiből körülbelül 620 db állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 db volt korszerűnek nevezhető és megfelelő tűzerejű.

A többi páncéltörő fegyver nagy része alig 37 mm-es elavult löveg volt (494 db), illetve rendelkeztek még 77 db „PaK 38” típusú páncéltörő ágyúval, melyek 50 mm-es lövedékek kilövésére voltak alkalmasak. Ezek mellett a tűzerőt tekintve következő legütőképesebb fegyverek a tüzérütegek voltak. Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva, így összesen 32 db 10-15 cm-es lövegek kilövésére alkalmas ágyúval és tarackkal rendelkeztek. A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult.

A 2. magyar hadsereg összesen 184 páncélozott járművel rendelkezett, ám ezek közül csak 22 db modernnek nevezhető német Pz-IV. páncélos akadt. A többi páncélozott jármű nagy része (108 db) a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikból állt, melyek nem vehették fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel. A 184 db jármű maradék részét könnyű harckocsik, páncél gépkocsik, páncélvadászok alkották. A páncéloshadosztálynál jobb volt a helyzet. A németek segítséget nyújtottak, mert a magyar hadseregnek nem volt kellő számú közepes harckocsija. Utánpótlásként 108 darab a csehektől elkobzott, de korszerűsített T 38-ast kaptunk. A német haderő pedig 22 PZ-IV-es harckocsit bocsátott a hadosztály rendelkezésére. A páncéloshadosztály a 2. magyar hadsereg elitalakulata volt.

A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. Az 1. repülőcsoport 65 repülőből állt, köztük közel-, és távolfelderítők, vadászrepülők, bombázók, szállítógépek és futárrepülők. A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30 darabbal.

További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Csak hadosztályi szinten álltak rendelkezésre gépkocsik, egyébként lovak vontatta kocsikat kellett használni. Hadosztályonként 70 teher-, 55 személy- és 17 egyéb gépkocsi állt készen. A felajánlott járműveket azonban sohasem kapta meg a 2. magyar hadsereg, mivel azok a német hadseregben is hiánycikknek számítottak.

Az élelmiszerellátás jól megszervezett volt, jórészt német szállítmányokban érkezett. A mennyiség kielégítő volt, mindössze a katonák német koszthoz nem szokott gyomra jelentette a gondot. A kenyérben is hibákat találtak. Mivel ezt is a németek készítették, ezért állaga és íze eltérő volt, mint a hazaié. A honvédség meghallgatta a katonák panaszát és igyekezett is, hogy orvoslatot találjon gondjaikra. A német élelmiszerszállítmányokat rendszeresen magyar ételekkel egészítették ki. Az étlapra került a magyar bor, pálinka, szalonna és a hagyma. Az időjárás romlásával egyre gyakrabban maradtak el a magyar ételek, vagy érkeztek meg romlott állapotban. Ennek oka az volt, hogy a csekély számú német vasútvonalat túlságosan lekötötte az utánpótlás, így nem maradt idő és energia, hogy Magyarországról is szállítsanak élelmiszert a fronton harcolóknak.

Állások a Don-kanyarban és a Hídfőcsaták

A 2. magyar hadsereg július 6 és 10 közt érte el a Don vonalát (északon a 3.hadtest, középen a 4., délen a 7.hadtest). Ezt követően a Kék hadművelet keretében az offenzívára kijelölt frontszakasz legészakibb részére kellett hogy vonuljon, hogy onnan Voronyezs felé törve jusson el, és tartsa a Don partját. Július végére mindhárom magyar hadtest megérkezett a Don vidékére, hogy felváltsa a német hadseregcsoportokat, amelyeket a német hadvezetés a sztálingrádi ostromban akart bevetni. Augusztus 25-re minden magyar katona elfoglalta a helyét. A magyar hadsereg egy 200 km-es szakaszát védte a frontvonalnak. A magyaroktól északra a 2. német hadsereg helyezkedett el, délre pedig a 8. olasz hadsereg védte az állásokat. A Don folyó magyar védelmi szakaszán három hídfő volt: Scsucsje, Krorotojak és Uriv. Ezek a Don egy-egy kanyarulatában voltak és erős szovjet ellenállás akadályozta a lerohanásukat. A Don tökéletes védelmet jelentett a számukra.

Megkezdődtek a hídfőcsaták a három nagyobb (Uriv, Korotojak, Scsucsje) és 5 kisebb orosz hídfő ellen. Ezek az oroszok korábbi visszavonulása során maradtak szovjet kézen, a Don folyó nyugati partján. A nyár folyamán zajló hídfőcsaták végére, 1942 szeptember közepére a magyar haderő összesen 25 ezer fős veszteséget szenvedett. A több mint 10%-os veszteség „fejében” viszont csak a korotojaki hídfőt sikerült visszafoglalniuk (augusztus 28-án).

1942. július 18-án megtámadták az urivi szovjet hídfőt. A 7. könnyű hadosztály és a Zádor-csoport vett részt ebben a támadásban a 2. magyar hadseregből. Jórészt sikerült megtisztítani a területet az ellenségtől. A szovjet csapatok még az éjszaka folyamán erősítést kaptak, másnap ismét fellángoltak a harcok. A 7. könnyű hadosztály nem volt képes az ellenállásra, ezért Jány elindította az I. páncéloshadosztályt, hogy az segítsen felszámolni az orosz haderőt az urivi térségben. Eközben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg. Veress altábornagy a 7. könnyű hadosztálynak mindössze egy harckocsiszázadot és egy üteget hagyott hátra, a többi páncélost Korotojak vidékére irányította. Az ellentámadást azonnal megindították és sikerült is kiverni az oroszokat Korotojakból, de a hídfőt még mindig nem adták fel. A harc két napja alatt a 12. könnyű hadosztály 30 %-a megsemmisült. Szeptember 3-ra sikerült is teljesen megtisztítani a hídfőt.

A magyar páncélosokat nem sokkal a harcok megkezdése után visszavezényelték Urivhoz, ahol a 7. és a 20. könnyűhadosztályt segítette. Augusztus 20-án gépével lezuhant Horthy István. A hír döbbenetet keltett a magyar katonákban és tovább rombolta a morált. Mindeközben a németek elhatározták magukat az urivi szovjet hídfő mihamarabbi felszámolása mellett. A helyszínen tartózkodó 7., 13. és 20. könnyű hadosztály német segítséget kapott, a legjelentősebb a 24. német páncéloshadosztály volt. 1942. szeptember 9-én kezdődött meg a harmadik urivi csata. A támadás nem volt jól előkészítve, felesleges célpontokat támadtak a központiak és, bár hősiesen harcoltak, a veszteségek nagyok voltak. "...Egy órán belül nem élt egyetlen századparancsnokom sem, elesett a szakaszparancsnokok hetven százaléka is." Szeptember 15-én a szovjet vezetés ellentámadást hajtott végre. Ez végleg meghiúsította a németek tervét az urivi hídfő elfoglalására. Az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a stratégiai jelentőségű területet. A magyar katonáknak vissza kellett vonulniuk, az új védelmi vonalak pedig jóval kedvezőtlenebbek voltak. A csata 6 napon át folyt, a német és magyar veszteség jelentős volt. 55 tiszt és 1400 katona esett el. A sebesültek és a fogságba esettek száma elérte a nyolcezer főt.

Az Orosz Tél és a Szovjet Felkészülés

Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A Don mentén magyarok által védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen két erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). A tél beálltával befagyott a Don vize, és a szovjetek ott kelhettek át rajta, ahol csak akartak.

1942 késő őszén Sztálingrádnál rendkívül súlyos helyzet alakult ki, hiszen a szovjetek Uránusz hadművelete katlanba zárta a német 6. hadsereget, felmorzsolta a román 3. és 4. hadseregeket, majd 1942 december közepétől a Kis-Szaturnusz hadművelet a magyar 2. hadseregtől délre védekező olasz 8. hadsereg megingását okozta. A németek számos erőt vontak ki a magyar arcvonalból, hogy az olasz védelmet megszilárdítsák. Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes és a felettes német B Hadseregcsoport közötti viszony nem volt súrlódásmentes, a németek kevés információval szolgáltak a hadi helyzetet illetően. A magyar hadvezetés pedig nem tudta, hogy a hadseregcsoport 700 km szélességű arcvonalszakaszán alig van bevethető tartalék, s az 1943 januárjának elején létrehozott Cramer-hadtestbe a magyar 2. hadsereg egyetlen hadműveleti tartalékát, az esztergom-tábori 1. […] vonták ki.

A Don túlsó partján állásban lévő szovjet 40. hadsereg parancsnoka, Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy már 1942 novemberének végétől azzal számolt, hogy hadseregével hamarosan be kell jutnia a Voronyezstől délre elterülő nagy Don-kanyarba és a stratégiai fontosságú Voronyezs-Rosztov vasútvonalat birtokba vennie. A légi felderítések és a felderítő vállalkozások 1943. január elejére megvilágították, hogy valami készülődik a folyamvédelemben lévő magyar csapatokkal szemben. A hadseregparancsnokság komolyabb harctevékenységgel a hídfőkben - főként az uriviban - számolt, ám csapatai megerősítésére erejéből már nem futotta. A rossz látási viszonyok és a szovjetek megtévesztő manőverei folytán akadtak olyan vélemények is, hogy elterelő jellegű támadásra kell csak számítani. Nemes szentmáriai Lajtos Árpád vezérkari százados, a magyar 2. hadsereg-parancsnokság I.a. (hadműveleti) osztályának vezetője - személyes benyomások alapján - január 12-ére vagy 13-ára várta a támadás megindítását. Visszaemlékezése szerint: „Január 11-én este telefonon felhívtam az urivi hídfő legveszélyesebb helyén lévő 7. könnyű hadosztály parancsnokát. Megkérdeztem […], mire számít, ha például holnap reggel erős támadás éri a hadosztályát. »Csak hadd jöjjenek, kifent bicskákkal várjuk őket.”

Az Osztrogozsszk-Rosszosi Hadművelet: A Szovjet Áttörés (1943. január 12.)

1943. január 12-én indította meg támadását a szovjet Vörös Hadsereg a Don-kanyarban, melynek következtében a 207 ezer fős 2. […] A mínusz 30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, és 8-12 kilométer mélyen hatolt előre. Az osztrogozsszk-rosszosi hadműveletek megindítása előtt, 1943. január 12-én a szovjet 40. hadsereg harcfelderítést végzett Urivnál. A mínusz 42 fokos hidegben végrehajtott felderítő vállalkozást a szovjetek élőerőben három és félszeres, tüzérség tekintetében tízszeres túlerőben hajtották végre. Pár óra leforgása alatt legázolták az urivi hídfőben lévő soproni 7.

Román István tartalékos hadnagy beszámolója szerint: „Már kivilágosodott, amikor a priccsen kinyújtózkodva pár perc múlva mély álomba zuhantam. Arra riadok fel, hogy remeg a föld, elszabadult a pokol állásaink felett. Irtózatos dübörgés, a szovjet tüzérségi előkészítés zaja. A pergőtűz mindenkit fedezékbe kényszerít, ezalatt a szovjet gyalogság zavartalanul felkészülhet a rohamra. Órámon kilenc óra negyvenöt percet mutat a mutató. Telefon-összeköttetést keresek a századokkal. - Állásainkon állandó tüzérségi tűz... jobbszárnyunkon már betörtek... velük nincs összeköttetésünk... segítséget...”

A szovjet támadást 9 óra 45 perckor negyvenöt perces tüzérségi előkészítés vezette be, majd a harckocsikkal támogatott 25. gárda-, a 107. és a 340. lövészhadosztály részei több hullámban rohanták le a 4. […] A soproni 7/I. fogatolt könnyű tábori tüzérosztály arról jelentett, hogy „9 h 55 I-kor igen rossz látási viszonyok mellett (köd) 50 perces tüzérségi előkészítés kezdődött, mely végig a 4. gyalogezred sávjában, súllyal annak első vonalán, illetve annak közelében telepített tüzér figyelőkön feküdt. Becslés szerint az előkészítésben [...] 30-35 üteg vett részt és legalább 2-3 »Sztálin orgona«. Az ütegek egyharmada közepes, egy vagy kettő nehézüteg lehetett. Az előkészítésben ezeken felül nagyszámú harckocsilöveg is részt vett.”

Moszkalenko vezérőrnagy memoárjából: „Az előrevetett zászlóaljak rohamát január 12-én egyórás tüzérségi tűz előzte meg. Ez 11 órakor kezdődött. Az ellenség peremvonalára fergeteges tűzcsapás zúdult. A tüzérségi előkészítést két BM-13-as sorozatvető-osztály hatalmas össztüze zárta.”

A szovjet gyalogság elképesztő rohamairól a soproni seregtesthez tartozó szombathelyi 35. gyalogezred parancsnoka, Vécsey Béla alezredes így fogalmazott: „A tömegben támadó gyalogságnak - amelynek zöme géppisztollyal volt ellátva - legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt. [...] Úgy a tisztek által megvizsgált hullákon, mind a nagyobb számban fogságba esett gyalogosokon a teljes leittasodás jelei voltak kétségkívül megállapíthatók.”

„11 h körül a 7/3. üteg figyelőjét bekerítették, sőt, az ellenség délről a Gyevica völgyében magasságunkon, majd azon egy km-rel túljutott. Az ütegparancsnok mindaddig, míg a tüzelőállásban kifejlődött közelharc miatt már képtelen volt ütege tüzét vezetni, figyelőjében járőrével kitartott. A 7/2. üteg tüzelőállásában 12 h 15 I körül közelharc fejlődött ki. [...] a 7/3. üteg tüzelőállásában lévő dr. Balogh-Kovács Sándor főhadnagy, a teljes bekerítés veszélyét látva, elrendelte az ott lévő legénységnek Bolgyirevkára halogatva való visszavonulását. [...] hősies ellenállással vezette a közelharcot, majd a legénységet ellentámadásra víve lehetővé tette, hogy az üteg műszaki tisztese a lövegeket felrobbantsa.”

A támadók legázolták a magyar páncélelhárítást és az ütegállások zömét. Délután egy óra után már csak a főellenállási vonalból kivetett 4. […] A szovjet csapatok az Uriv templomdombról, s az otticsiha-szeljavnojei hídfőállásból indították nagy erejű támadásukat, rendkívül heves tüzérségi és harckocsi tűzelőkészítés után, illetve támogatással. A szovjet harckocsik áttörtek, zászlóaljaink maradványai még elöl harcban voltak, de a harckocsik támogatásával előretolt szovjet gyalogság már Bolgyirevka fölött, a Gyevica patak északi oldalán, a Bolgyirevka és Uriv között húzódó dombháton és horhosokban gyülekezett. A szovjet csapatok itt megálltak, hogy a hídfőbe mind nagyobb erőket gyülekeztessenek a további támadások végrehajtásához.

A Védelem Összeomlása és a Visszavonulás

A német és magyar hadvezetés szerint ekkor még nem volt kritikus a helyzet, ám a szovjet 18. önálló lövészhadtest két nappal később indított scsucsjei támadása kettészakította a magyar királyi 2. […] A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését. A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. […] is támadás alá került. Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni.

Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Budapestről szintúgy határozott parancs érkezett: „Legfelsőbb hadurunk elrendeli, hogy ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. Visszamenni senkinek sem szabad.” A magyar 2. hadsereg magára maradt, érvényben volt az állások feltétlen megtartását előíró Führer-parancs, miközben a magyar hadseregparancsnoknak „takarékoskodnia kellett a drága magyar vérrel”.

Január 16-ára a három részre szakított 2. magyar hadsereg arcvonala felbomlott. Jány január 17-én hajnalban rendelte el az alakulatok visszavonását, de az elvágott, német alárendeltségbe került III. hadtest tovább harcolt. Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta, és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt.

Németh József tizedes papírra vetette: „Utunk még nem tudom meddig tart és még meddig fogom bírni, és mikor fogok megfagyni, kimerülten elesni az út mellett, és soha többé föl nem kelni, már csak az ösztön s akaraterő visz előre, más semmi. Papírra vetni azt a szenvedést nem tudom, az csak örök emlék marad, melyet elfelejteni talán sohasem lehet, és aki nem volt ott, úgysem hiszi el, és nem tudja átérezni.”

Az gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én "vált ki az arcvonalból". A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtest február 1-én kapott utasítást arra, hogy törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt. Végül a hadtestparancsnok (gróf Stomm Marcell) az alakulatot feloszlatta. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. A hatalmas veszteségeket szenvedett magyar egységek a kijevi összevonási területen keresztül jutottak haza.

Jányt a jórészt fegyvertelen katonák látványa késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására, mely szerint "a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét". A katonákat gyávasággal vádolta, és a "rend helyreállítása" érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből. A tábornokot a Népbíróság 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélte, majd november 26-án kivégezték.

A Doni Katasztrófa Veszteségei

A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A beérkezett veszteségi lajstromok több mint egy évig tartó feldolgozása után, 1944. május 15-én tették közzé a már említett, belső használatra szánt jelentésüket az 1941. június 25. - 1943. december 31-i elszenvedett veszteségekről (ezeket a számsorokat az 1946-os béke-előkészítő anyagban is közölték). Eszerint a végső számadat: 142.699 fő.

A doni összeomlás során a harcokban 120 ezer magyar honvéd esett el, vagy került fogságba. Egy 1943. március 8-i kimutatás szerint a hadműveleti területre 13 500 fővel kiérkezett 7. könnyű hadosztály létszáma 5983 fő (209 tiszt, 5774 legénység), fegyverzete 2754 puska, 46 golyószóró, 7 géppuska, 96 géppisztoly, 856 pisztoly, 2 nehézpuska, 6 aknavető, 1241 ló, 490 országos jármű (szekér) és 4 gépjármű volt, vagyis a soproni seregtest az 1943. […] A 2. magyar hadsereg vesztesége 1942-ben 33 763 fő volt.

tags: #don #kanyar #rosztov

Népszerű bejegyzések:

• Ausztrál válogatott
• Információk a válogatott meccsek jegyeiről
• Szállások és látnivalók Madridban
• ELO és statisztikai elemzés a MU-Watford meccsről
• Angyalföldi Vasas legendák