A diósgyőri szurkolói identitás mélyére ásva: Az „Amíg élek én…” című könyv bemutatása
Tompos Ádám szociográfiai ihletettségű drukkerkönyvet írt a diósgyőri szurkolói identitásról, annak mélységeiről, magasságáról és történetéről. Az „Amíg élek én…” című kötet Miskolc és a Diósgyőri Vasgyári Testgyakorlók Köre (DVTK) közötti szoros, elválaszthatatlan köteléket mutatja be, amely túlmutat a puszta sportrajongáson.
1910-ből, a vasgyári kantinból indulunk, átutazunk a szocializmuson, elidőzünk az avasi tízemeletesek tövében és a Tiszai Sas ivóban, végül elkapjuk a tribünről a DVTK-pályára repülő vécécsészét. Akinek eddig nem volt egészen világos, mit jelent a „sorsod, Borsod” mottó, az „Amíg élek én…” című könyvből kiderül számára.
Egy szociográfiai utazás a DVTK világába
Az „Amíg élek én…” című könyv október 3-i bemutatóján sorjáztak a műfaji tippek, a frissen megjelent kötet besorolása valóban nem egyszerű. Ez magyarázható elsőkönyves szerzője érdeklődési körével is. Tompos Ádám éveken át írta a borsodi társadalmi riportokat a Magyar Nemzet lapba (ma a Magyar Hang munkatársa), és a „magára hagyott Magyarország” lakói körében sok-sok Diósgyőr-szurkolóval ismerkedett meg.
Olyan szoros köteléket érzékelt a miskolciak, egyáltalán a borsodiak és a csapat között, amilyet más városban, térségben soha nem tapasztalt egy futballklub esetében. Ahogy egyre mélyebbre ásta magát a Diósgyőr, Miskolc, a régi vasgyár, a kohászok és a belőlük lett ultrák történetébe, úgy szállta meg az ihlet.
A szerző beszélgetett kultúrantropológussal, helytörténésszel, mezei szurkolókkal, ultrákkal, huligánok tucatjaival, régi DVTK-legendákkal, olvasott régi forrásokat, járt a meccsekre. Nem tagadja, időközben szép lassan szerelmes lett a Diósgyőrbe. A végeredményt „Amíg élek én…” címmel kötetbe rendezve olvashatjuk.
A DVTK gyökerei: Vasgyár és Miskolc
A könyvbemutatón is elhangzott, a diósgyőri szurkolói identitás már akkor érzékelhető volt, amikor 1910. február 6-án a vasgyár kantinjában megalakult a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre. A gyárnak érdekében állt, hogy magához közel tartsa a dolgozókat, ezért épített házakat nekik, és gondoskodott róluk.
A vasgyár jelentősége elvitathatatlan, meghatározta a város lehetőségeit, tulajdonképpen az üzem miatt bővült nagyvárossá Miskolc, kapcsolódott be a vasúti közlekedésbe, és neki köszönhette a település a futballcsapatot is. A munkáscsaládok gyerekei annak idején a DVTK-ba jártak futballozni, a tisztviselők gyerekei pedig a Diósgyőri Athlétikai Clubba (DAC).
Szintén a DVTK-hoz való kötődést erősítette, hogy a város épületeit olyan rohamtempóban húzták fel egymás mellé, hogy „elfelejtettek” szabadtéri placcokat, játszótereket, közösségi tereket létrehozni, ez valahogy kimaradt a számításból. Hétvégén maradt a futballcsapat szórakozásként.
„Ez így van, egy normális akasztáshoz sincs megfelelő tér nálunk” - nevettette a hallgatóságot a könyvbemutatón az ország talán legismertebb DVTK-drukkere, a miskolci születésű humorista, Aranyosi Péter. Aki büszke rá, hogy diósgyőri identitása előzi a magyart, s ennek köszönheti, hogy a 2016-os Európa-bajnokság magyar-izlandi meccsét nem nemzeti, hanem Diósgyőr-mezben nézte a marseille-i lelátón.
„Sorsod, Borsod”: A lokálpatriotizmus mélységei
A könyv igazi különlegességét a társadalmi utazások adják. A 20. századi borsodi, miskolci életérzés süt belőlük, s ha nem a környéken születtünk, végre kicsomagolják nekünk, mit jelent a végtelenül keserű, a helyiek számára mégis büszke lokálpatriotizmust sugárzó „sorsod, Borsod” mottó.
Mit jelent a borsodiak nyelvén a pusztulás, amikor egyetlen tollvonással 14 000 miskolci, a város lakosságának mintegy hét százaléka kerül utcára a vasgyár bezárása nyomán? A megyében összesen 60 000 ember munkája veszett el. Ezt a drámai változást egy egyszerű táblázat is jól szemlélteti:
| Esemény | Érintett személyek száma |
|---|---|
| Vasgyár bezárása (Miskolc) | 14 000 |
| Vasgyár bezárása (Borsod megye) | 60 000 |
Hogyan élik meg az évtizedeken át tartó anyagi kilátástalanságot, ezzel párhuzamosan a csapat harmatgyenge szereplését a szurkolók, akik ebben a közegben felnőve valójában nem is az eredmények miatt járnak tömegével meccsre, hanem mert már a nagyapjuk is a lelátón üvöltött.
Megpillanthatjuk a tízemeletes avasi paneltömbök közötti kukatárolókra rajzolt kapukat, a régi grundok mementóit. A különböző tömbökben lakó fiatalok között gyakori volt a verekedés, ennek ellenére az egyik megszólaló drukker szerint „akkoriban a DVTK színei mögött a lakótelepek úgy álltak össze, mint ma a magyar válogatott mögött a klubcsapatok szervezett szurkolói csoportjai.”
Megtapasztalhatjuk milyen ordító különbség feszül a végtelenül lecsúszott Tetemvár városrész és az onnan mindössze tízpercnyi távolságra lévő üde, felújított belváros között. Tompos Ádám a Tiszai pályaudvarnál működő Tiszai Sas orosz pultosának segítségével elkalauzol bennünket a vasútállomás környékére, ahol nem is olyan régen kilenc kocsma működött, és mára egy maradt.
Beléphetünk a diósgyőri ultrák szektorába, az Északi Bástyába, ahonnan a szurkolók rálátnak az egykori kőfejtőre. Hasonlóan az újpesti kemény maghoz, amely a Megyeri úti D lelátóról, az egykori ultraszektorból a Tungsram-gyár kéményeit csodálhatta (azóta átköltöztek a stadion túloldalára). Kelet-európai életérzés a köbön.
Felejthetetlen szurkolói történetek és dicsőségek
A szerző az anyaggyűjtés fázisában végigjárta a környék összes kocsmáját infók, sztorik után kutatva. Utóbbiból milliónyi található a kötetben, kezdve a DVTK-Újpesten a vendégszektor gépzsírral bekent kerítésétől a Debrecenben előállított 18 renitens miskolci drukkerig, akik közül négyen jelezték a rendőröknek, hogy igyekezzenek az igazoltatással, ők maguknak is szolgálatra kellene lassan jelentkezniük - a miskolci kapitányságon.
Természetesen a DVTK-történelem legnagyobb dicsőségei, az 1977 és az 1980-as kupagyőzelem és a nemzetközi kupameccsek szurkolói háttérsztorijai sem maradhattak ki a kötetből. Innen tudjuk, hogyan osztották a pofonokat a miskolci legények Bécsben a Rapid-stadionnál, majd hogyan pihenték ki a fáradalmakat a szocialista Magyarországon addig hírből sem ismert pornómoziban.
Mi az üzenete a diósgyőri tribünről ismert „Szar minden” drapériának, és hogyan repülhetett vécécsésze a megszűnés előtt álló klub utolsó hazai mérkőzésén 2000 tavaszán? Miért tőről metszett borsodi futballmese Jurek Gáboré, akinek gyerekként még a klub szerzett szegény sorsú szurkolói családokat segítő alapítványi büdzséből melegítőt, ma pedig már ő boldogítja DVTK-mezben egykori jótevőit?
Válaszok a kötetben, mely azokról a diósgyőri drukkerekről szól, akik a millenniumi megszűnéskor saját maguk húztak DVTK-mezt a hetedosztályban, hogy a klub tovább éljen. Akik a pályán vesznek elégtételt, ha a csapatuk saját magát alázza meg, a legapróbb siker esetén pedig az egekbe emelik övéiket. Nagy Attila helytörténésztől idézve: „Diósgyőrben csak menny van és pokol, átmenet nélkül.”
A DVTK, mint életérzés
„A DVTK nem a második legjobb csapat idehaza, még csak bajnokok sem voltak soha, de van egy régió ebben az országban, ahol százezreknek ez a gárda jelenti a csapatot, a sportot, a szórakozást, a közösséget, a közéletet. Sőt, az utolsó szó elé talán fölösleges is odaírni, hogy ,,köz”: a DVTK sokaknak az életet jelenti. Túlzásnak tűnik?
„- Figyelj, Diósgyőrben nem nagyon lesznek ám futballsikerek - mondja Zénó és pálinkával kínál. Egy temető és egy omladozó pártház között állunk, Miskolc szívében, és egy szezonindító buszos túrára indulunk Budapestre. Elmagyarázom neki, hogy engem csak másodsorban érdekel az, ami a pályán zajlik, amire én igazán kíváncsi vagyok, az a lelátó.
„- Na, ez egy nagyon szép szociográfiai feladat, fejtsél meg minket! Fejtsd meg azt, amire mi magunk se jöttünk rá, pedig jó pár túrán felmerült már, kérdezgettük magunktól, hogy miért vagyunk, mitől vagyunk ilyen vadak? Vagy miért vagyunk büszkék rá, hogy időnként rendesen nekimegyünk fejjel a falnak - mondja Zénó ezt már a Fáy utcai stadion büféjében, és monológját csak akkor hagyja félbe, amikor egy hatalmas csattanást, majd hangos morajlást hallunk.”
Ahogy Aranyosi Péter is mondja: „akárhogy is vesszük, ez a diósgyőri sztori egy népmese.”
Kinek szól a könyv?
Hogy kinek szól a könyv? A szerző, Tompos Ádám szerint a futballszerető tömegen kívül például azoknak, akiknek egyszer lesz miskolci szomszédja, illetve érdeklődőknek, akik pusztán arra kíváncsiak, miért gondolnak mást a világról Észak-Magyarországon, mint mondjuk Budapesten.
