Edmund Burke filozófiai vizsgálódásai: A fenséges és a szép, az egyén és a társadalom
Edmund Burke híres filozófiai vizsgálódásának első kiadása bő két és fél évszázada látott napvilágot, és azóta kulturális és esztétikai, sőt kritikai irányzatok, mozgalmak, áramlatok sokaságára gyakorolt jelentős hatást. Ennélfogva a kortárs közönségtől a sok nemzedékkel későbbi méltatókig és bírálókig bezárólag mindenki elmondhatta már róla a véleményét. Az 1757-ben kiadott első változat teljes címe - híven a régi világ és a felvilágosodás határán keletkezett többi filozófiai értekezés „rövid” elnevezés-gyakorlatához - úgy hangzott, hogy Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően.
250 év óta először, immár teljes terjedelmében, magyarul is olvasható Edmund Burke esztétikai traktátusa. A kiváló fordításban megjelent magyar nyelvű kötet az 1759-es, némileg átdolgozott második kiadást tartalmazza. Burke fiatalkori, 28 esztendősen írott munkájáról van szó, amely sokkal kevésbé ismeretes és recepciója sem olyan széleskörű, mint a halála előtt hét évvel megjelentetett Töprengések a francia forradalomról (1790) című esszéértekezése.
Burke esztétikai értekezése időben félúton jár Locke és Kant érzékelés-elmélete között. A Filozófiai vizsgálódások nóvumai közül kiemelendő, hogy Burke értekezése e tárgyban - tehát a szépség és a fenségesség megkülönböztetésének ügyében - az első rendszeres, szisztematikus filozófiai munka, s imigyen az esztétika alapművei közé tartozik. Az 1757-es könyv az angol romantika fontos dokumentációja, továbbá gondolkodástörténetileg is jelentős alkotás, hiszen szerzője enciklopédikus tudás birtokában a természet, a festészet, az építészet és költészet jelenségvilágait komparatisztikus metódussal járja be, miközben megidézi többek között Longinoszt (A fenségről), Shakespeare-t és Pope-ot, görög szerzőket (Homeros, Arisztotelész, Platón) és római auktorokat (Vergilius), valamint az angolszász felvilágosodás fontos alakjait (Hobbes, Locke, Hume). Burke maga mondja ki, hogy feladata „az ízlésnek valamiféle filozófiai szilárdságot kölcsönözni” (10.).
A fenséges és a szép fogalmainak rendszerezése
Burke munkájában valóban a két esztétikai alaptény, vagy csoportosítási pólus, a fenséges és a szép határozott megkülönböztetésével és elkülönítésével foglalkozik. Ennek értelmében úgy véli: a két fogalom forrása/oka, a róluk való ismeretszerzés módszere és végső kiteljesedésük megtapasztalása nem játszható át egymásba, ezek nem azonosak, hanem külön esztétikai minőséget jelentenek.
A fenségesség forrása Burke szerint a veszélyérzet, vagyis végső soron az önérdek és az önfenntartás elve. Ennélfogva nem is kötődik hozzá „pozitív vagy abszolút gyönyör” (Goldsmith 352). A szépség ezzel szemben „javarészt a testek minősége, mely az érzékek közbenjárásával mechanikusan fejti ki hatását az emberi elmére” (Burke 135; idézi Goldsmith 352). Hogy a szépség miként ébreszthet a befogadóban gyönyörérzetet, kézenfekvőbb, mint a fenséges hatásmechanizmusa.
Mivel a (testi) fájdalom és a rettenet „az idegek természetellenes feszültségének eltérő foka” (Goldsmith 354), Burke érvelését követve a hatásukat is fizikai alapon közelíthetjük meg. A szépség hatása a fenségessel ellentétes úton, „az idegrendszer univerzális elernyedéséből” jön létre (354-355). A burke-i vizsgálódás a fájdalom és az öröm érzékelési tartományainak határvonalait jelöli ki legelébb, aminek mentén Locke kritikáját is elvégzi, aki szerint a kettő összefügg egymással, pedig nem.
Minden érzés és szenvedély közül a fájdalom és a veszély a legerősebb, mert ezek borzongással és félelemmel - az élet elementáris féltésével - töltenek el bennünket. Ezek forrásvidékéből ered és szélesedik ki a fenséges, így válván a „legerősebb érzéssé”, valami egészen rettenetes dologgá. A fenséges tehát a fájdalom köré szerveződő gyönyör és félelem, a veszély elemi érzete. Különös és érdekes, hogy míg ezek a legrettenetesebbek, mégis bizonyos körülmények között gyönyörködtethetnek. Burke tudhatott valamit a pszichothrillerekről, talán láthatott repülőbalesetes filmeket és a katasztrófaturisták inváziójára is fel volt készülve. „Az utánzott sorscsapások esetében az egyetlen különbséget az utánzás hatásaiból fakadó öröm jelenti, mert hiszen sohasem lehet oly tökéletes, hogy ne vegyük észre: utánzás, s ebből kifolyólag valamelyest örömünket is leljük benne” (54.), vagypedig egy elképzelt londoni katasztrófáról szólva: „De tegyük fel, hogy bekövetkezik egy ilyen végzetes csapás, micsoda tömegek gyűlnének össze mindenfelől mégnézni a romokat??” (55).
Fenséges: A romantika esztétikája és eredete
A szépséget Burke ezzel szemben az ember társas viszonyán keresztül közelíti meg és - nagyon helyesen - a nemek szépségét és több más, de hangsúlyosan közösségi-társas érzelmet (kellemesség, szeretet) is tárgyal ezzel kapcsolatosan. „A nők nagyon érzékenyek erre; éppen ezért tanulnak meg selypíteni, botladozva járni, gyengeséget, sőt rosszullétet színlelni. Mindebben a természet vezeti őket. A bajba jutott szépség messze a leghatásosabb válfaja a szépségnek.” (131-132.).
A kulcsszavak, definíciók és filozófiai meghatározások sűrűjében a tisztás ott nyílik, ahol az üldögélő Burke pontról-pontra összegyűjti a fenséges és a szép mágnespólusai által vonzott szemcséket. A fenségeshez társítja a következőket: nagyság, rettenet, félelem, veszélyérzet, elborzadás, csodálat, hódolat, tisztelet, grandiózusság/monumentalitás, hatalmasság-érzet/teátralitás, s végül, mint a fenségesség hordozórakétája tűnik fel a döbbenet. Ezzel szemben a szépséghez tartozik a kicsiség, a simaság, a kényesség, a törékenység, a kiegyensúlyozottság és a mérséklet, az elegancia és a kecsesség. Burke átgondolt szépség-magyarázatában tagadja a humanisták neoplatonikus tételét az emberi test tökéletes arányosságának víziójáról, s nem is akarati vagy hasznossági szempontból mérlegel. Ahhoz, hogy valami igazán rettentő legyen, általában szükségesnek tűnik a homály. Ha valamely veszéllyel teljes mértékben tisztában vagyunk, ha képesek vagyunk hozzászoktatni szemünket, félelemérzetünk javarészt elszáll.
A fenséges és a szép összehasonlítása Burke szerint
| Jellemző | Fenséges | Szép |
|---|---|---|
| Érzet | Veszély, félelem, döbbenet, fájdalom, rettenet, csodálat, hódolat, tisztelet | Gyönyör, kellemesség, szeretet, elégedettség |
| Forrás | Önérdek, önfenntartás, veszélyérzet, homály, nagyság, hatalom | Társas viszonyok, testek minősége, kicsiség, simaság, kényesség |
| Hatásmechanizmus | Idegrendszer feszültsége, megerőltetés, elementáris aktivitás | Idegrendszer elernyedése, kiegyensúlyozottság, harmónia |
| Politikai analógia | Radikális, hatalmas, aktivitás, cselekvés | Mérsékelt, kiegyensúlyozott, nyugalom, biztonság |
Kritikai fogadtatás és a filozófiai párbeszéd
Burke Filozófiai vizsgálódásának tartalmi jelentőségét jóformán a megjelenéssel egyidejűleg felfedezte művelt olvasóközönségének nagy része. Oliver Goldsmith igen pozitív hangvételű, konstruktív bírálatot írt róla, és még az esetleges hibáiról is azt feltételezte, hogy hozzájárulhatnak az igazság kutatásához (Goldsmith 355) - nem csoda, hogy Dr. Johnson „az igazi kritika mintapéldájának” nevezte a tárgyilagos, de jóindulatú recenziót (Goldsmith 345). Goldsmith épp azt méltatja Burke-ben, amit Kant felrótt neki (Fogarasi 217): a „túl elvont spekuláció” csapdáját kikerülő empirista felfogást (Goldsmith 345). Pedig a téma nehéz, viszonylag feltáratlan, és a szerző a bevett előfeltevések helyett „a maga partikuláris érzéseiből” indul ki (346) - megelőlegezve a tapasztalati alapú pszichológia egyik alapvető metódusát. Goldsmithszel együtt dicsérhetjük a mű szakaszainak aprólékos és világos (tehát szép) elkülönítését és logikáját, ami nemcsak az olvasó, de a kutató életét is megkönnyíti, hiszen segíti az eligazodást a különféle kiadások sűrű erdejében.
A magyar kiadás, amely James T. Boulton 1958-as kritikai szövegéből készült, egyik erénye, hogy nyomon követhetjük, Goldsmith visszacsatolása miként hatott Burke-re. A második kiadás (1759) kiegészítéseit a lefordított szövegben is feltüntető
Esztétika és politika: az ítélőképesség kapcsolata
G. Fodor Gábor nemrég megjelent, de máris hosszú távú érvényességet szerző zseniális művében (Kormányzás/tudás. Századvég, Bp. 2008.) írja is, hogy Burke az ízlés finomsága és a politikai ítélőerő minősége között szoros összefüggést látott, azaz az esztétika és a politikai határterületét egy vékony senkiföldje-sávnál sokkalta szélesebb, termékeny mezőként értékelte. Komolyabban véve arról van szó, hogy a fenséges (Sublime) fogalommal jelölt esztétikai tartomány politikai értelemben a radikális, vagy a hatalmas, míg a szépség (Beautiful) mint érzékelési valami politikailag a mérséklet és a kiegyensúlyozottság értékeiben leli meg tükörképét.
De - írja G. Fodor Gábor tovább - Burke meglepő fordulattal oda lyukad ki munkájában, hogy a fenséges nem csak szörnyű és borzasztó, hanem - feltéve, ha tekintélyt parancsoló erővel és (akár bizarr) gyönyörűséggel párosul, akkor - pozitív is lehet. Ha ez utóbbi speciális halmaza lefedi a szépség mentén kialakuló mérsékelt uralomét, akkor kettejük metszete a kívánatos politikai harmónia lehet. Burke 1757-es munkája tehát ilyen megközelítésben a jó rend politikai esztétikájának hermenuetikus fejtegetése is lehet. A két fogalom közül a fenséges megkettőződik. Ez a burkei esztétikai fordulópont, ahol a fenséges lehet a fájdalom, az életveszély és a rettegés halálközeli élménye, de a döbbenetes, emberfeletti elemi aktivitás katarktikus élménye is. A burkei politikai esztétika titka is ebben rejlik, hiszen az aktivitás, a cselekvés, az anyag és a szellem radikális mozgatása sűrűsödik egybe a fenségesben, míg a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a harmónia és a biztonság a szépség szeretetközösségében egyesül egymással.
Az egyén, a szabadság és a társadalom rendje
Burke filozófiájában az egyén helye és döntési szabadsága elválaszthatatlanul összefonódik a társadalom természetes rendjével és a tapasztalati alapú emberi érzésekkel. A „maga partikuláris érzéseiből” kiinduló empirista felfogás, amelyet Goldsmith méltatott, azt mutatja, hogy Burke az egyéni észlelésből és élményből vezeti le filozófiai rendszereit, megelőlegezve a tapasztalati alapú pszichológia egyik alapvető metódusát.
Burke szerint a társadalom és az egyéni szabadság nem absztrakt elveken, hanem konkrét, történelmileg kialakult viszonyokon alapul. Akik megpróbálják egyenlősíteni az embereket, soha nem teszik őket egyenlővé. Minden társadalom a polgárok különböző rendjeiből áll, s ezek közül némelyeknek a legmagasabb helyet kell elfoglalniuk. Az egyenlősítők tehát csak átalakítják és eltorzítják a dolgok természetes rendjét; felborítják a társadalom építményét, amikor a magasba repítik azt, ami a szerkezet szilárdságának kívánalmai szerint a földön kellene, hogy maradjon. Ebben a felfogásban az egyéni „előjog”, vagyis a döntés szabadsága nem korlátlan, hanem a társadalmi egyensúly és a természetes rend keretei között értelmezendő.
A szabadságot sem tekintette elvonatkoztatott fogalomnak: „Vajon pusztán azért, mert a szabadság elvontan szemlélve az emberiség áldásai közé tartozik, jókívánságaimat kell-e kifejeznem az őrültnek, aki megszabadult cellája védelmező rácsaitól és biztonságos sötétjéből, amiért visszanyerte a fény és a szabadság élvezetét?” Ez a gondolat rávilágít arra, hogy a valódi szabadság felelősséggel és a körülmények mérlegelésével jár együtt. Az egyéni ítélőképességet és döntéseket nagymértékben befolyásolják a mélyen gyökerező „előítéletek” is: „Általában csiszolatlan érzéseket tápláló emberek vagyunk; ahelyett, hogy sutba dobnánk minden régi előítéletünket, nagyon is becsben tartjuk őket, s hogy szégyenünk még nagyobb legyen, ezt éppen azért tesszük, mert előítéletek; s minél hosszabb ideje élnek, s minél inkább elterjedtek, annál inkább ragaszkodunk hozzájuk.”
Fenséges: A romantika esztétikája és eredete
A jog sem ismeri sem a hízelkedést, sem a sértegetést, ami az egyén számára egy stabil, de nem feltétlenül rugalmas keretet biztosít. Burke szerint az emberek hajlamosak a dolgokat abban az állapotukban szemlélni, amelyben találják őket, anélkül, hogy figyelmet szentelnének azoknak az okoknak, amelyek létrehozták, s amelyek esetleg fenntarthatják őket. Ez a megállapítás az egyéni döntések alapjául szolgáló perspektíva mélységére hívja fel a figyelmet, hangsúlyozva a történelmi kontextus és az ok-okozati összefüggések megértésének fontosságát.
Az egyéni felelősség hangsúlyozása megjelenik a morális döntésekben is: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.” Ez a gondolat az egyéni cselekvés - vagy épp a tétlenség - jelentőségét emeli ki a társadalmi rend fenntartásában. A gyengeségeket mindaddig meg kell tűrni, amíg bűnökké nem gerjednek, ami újfent a mérlegelés és az egyéni határok felismerésének szükségességét sugallja. A történelem nagyobbrészt azokból a balszerencsékből áll, amelyeket a kevélység, a törtetés, a bosszúszomj, a becsvágy, a pártütés, a képmutatás, a féktelen buzgóság és a kusza vágyak egész sora hozott a világra, így az egyén döntéseinek következményei messzemenőek lehetnek.
Burke hagyatéka és a modern konzervativizmus
Az 1757-ben és 1790-ben alkotott művek - azaz az ifjú és az érett Burke vélekedésének - közös pontja például, hogy a törvényesség és a mérséklet, valamint a félelem (Terror) és a borzalom (Horror) itt is, ott is központi fogalmak - előbbiben esztétikailag, utóbbiban politikailag. A neokon társutas Robert Nisbet írja, hogy „Burke a konzervativizmus Marxa”, mivel a Töprengések a - nem-ideologikus természetű - konzervatív eszme, vagy még inkább „konzervatív meggyőződés” (Irving Kristol) kialakulására olyan erővel hatott, mint a Tőke a szocializmus felépítményére.
Ám az angolszász szakirodalomban Burke prerevolution-korszakának nevezett 1790 előtti alkotói időszakából származó művek sem hanyagolhatóak el, sem a Burke-életmű értelmezése, sem pedig a kontinentális és angol típusú konzervativizmus megközelítése szempontjából. Éppen a Filozófiai vizsgálódásokról írja Scruton - a saját eszmei fejlődését dokumentáló Miért lettem konzervatív? című esszéjében -, hogy „Burke annál is jobban érdekelt, mert kezdetben hasonló cipőben járt, mint én. Akárcsak nekem, az ő első műve is esztétikai tárgyú volt.” Ez is alátámasztja, hogy Burke esztétikai gondolatai mennyire alapvetőek az egész filozófiai életművének megértéséhez. Ez magyarázható, hogy Burke műve a mai magyar nyelven éppoly modernnek hat, mint az eredeti szöveg kétszázötven évvel ezelőtt.
tags: #edmund #burke #az #ember #elojoga #hogy
