Dr. Edith Eva Eger: A holokauszt-túlélő, aki a szabadság és a gyógyulás útját választotta

Dr. Edith Eva Eger, akit sokan csak kedvesen karizmatikus Edith Egerként ismernek, egyike azon keveseknek, akik a holokauszt borzalmait túlélve váltak példaképpé az egész világ számára a megbocsátás és a lelki tartás terén. A magyar származású pszichológus és írónő története az emberi szellem ellenálló képességének és a választás erejének időtlen bizonyítéka.

Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeztek magyarországi szülővárosába, Kassára, és családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Edith a nővérével együtt túlélte a borzalmakat, és úgy döntött, megbocsát fogva tartóinak, és mindennap élvezi az életet. Évtizedekig tartott, mire szembenézett saját traumáival, azóta pedig ő segít a poszttraumás stresszel élőknek.

Gyermekkor Kassán és az első megpróbáltatások

Edith 1927. szeptember 29-én látta meg a napvilágot Kassán, Elefánt Edit néven, egy zsidó család harmadik lányaként. Gyermekkori emlékei röpke pillanatokból állnak: édesapja, Elefánt Lajos közismert szabóként dolgozott a városban, műhelye két aranyéremmel büszkélkedhetett. Két testvére, Klára és Magda mellett sokszor érezte magát feleslegesnek, hiszen Klára tehetséges hegedűművészként, Magda pedig zongoristaként és játékos humorával varázsolta el a családot. Édesanyja, aki értelmiségi nevelést kapott, sokszor elvitte lányát operába és koncertekre, folyamatosan taníttatta. Ennek köszönhetően Edith már gyermekként felnőtteknek szóló könyvekből olvasott fel anyukájának. Kapcsolatuk azonban nem volt zökkenőmentes.

Elefánt Edit gyermekkora a torna és a balett iránti szenvedély jegyében telt. Kislányként és tinédzserként az olimpiára készült, hasonlóan a későbbi tornász olimpiai bajnok és szintén holokauszt-túlélő Keleti Ágneshez. A szabadidejében egy könyvklub tagjaként gyűlésekre járt. A fiatalkori barátjával, Friedmann Imrével is csak olvastak és olvastak.

A családi képeket a körülöttük zajló történelem is beárnyékolja: Kassa 1920-tól 1938-ig Csehszlovákia része volt, utána visszacsatolták Magyarországhoz. 1938-ban Horthy kormányzó előtt táncolt egy ünnepségen annak tiszteletére, hogy Kassát ismét Magyarországhoz csatolták. Edith ekkor tíz-tizenegy éves volt, és csárdást kellett neki táncolnia, a végén Horthy meg is ölelte. 1939-ben azonban a társadalomban egyre nagyobb teret nyert a nyilasok által szorgalmazott faji megkülönböztetés. A magyar állam zsidótörvényei azonban 1942-ben megfosztották a tizennégy éves lányt a versenyzés lehetőségétől. Edit ezeket tudatosan figyelmen kívül hagyta, és a táncban meg a gimnasztikában keresett menedéket.

1943 augusztusában Edit apját kényszermunkatáborba viszik, egyelőre a közelbe. 1944-ben szembe kellett néznie azokkal az előítéletekkel, amelyek összetörték a jövőjéről alkotott képét: ekkor már az olimpiai csapathoz tartozott, méghozzá az egyik legerősebb versenyzőként. A felkészülés időszakában az egyik edzésen az oktatója félrehívta őt, és kénytelen volt vele közölni a lesújtó hírt: a származása miatt nem indulhat az olimpián. „Heteken belül már az életben maradásom lesz a tét. De itt, az imádott stúdióm folyosóján úgy érzem, mintha az életem már véget is ért volna.”

Auschwitz árnyékában: a túlélés tánca

1944 márciusában bejöttek a németek Kassára, és májusban már deportálták is Edithet és családját. Egy hűvös áprilisi éjszakán, éppen a zsidó húsvét, pészah ünnepén törtek rájuk a katonák - előző este a család még elfogyasztotta a széder vacsorát. Kilakoltatták Edithet és családját, testvérét, Magdát az utcán leköpték, kijárási tilalmat rendeltek el a zsidóknak. Sebtében kellett elhagyni az otthont: a szülők mereven, riadtan teljesítik az utasításokat, a máskor cinikus nővér pedig adós marad a csattanós válaszokkal.

Az Auschwitz felé robogó marhavagonban magába fordult édesanyja még ezt köti Edit lelkére: „Nem tudjuk, hová tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.” Később ezek a mondatok életmentőnek bizonyultak. Magával vitte Imre szavait is: „gyönyörű szemem és kezeim vannak. Ez tartott életben Auschwitzban.”

Auschwitzba érkezésük napján sorokba rendezték a foglyokat. Ekkor látta először a Halál Angyalát, vagyis dr. Josef Mengelét. Mindenki, aki tizennégy év alatt vagy 40 fölött volt, azokat rögtön a gázkamrákba vitték. Látszólag véletlenszerűen küldték az áldozatokat jobbra vagy balra, csak később derült ki, hogy minden 14 év alatti és 40 év feletti személy a gázkamrák áldozataivá vált. Közöttük volt Edith édesanyja is. Egy kápótól érdeklődtek arról, mikor láthatják legközelebb az anyjukat, mire a tiszt a kéményre mutatott; „Ott ég az anyád!”.

„Miután a hajunkat leborotválták és meztelenre vetkőztettek, Magda felém fordult, és azt kérdezte: »Hogy nézek ki?« Ő nagyon csinos lány volt. És akkor én dönthettem, hogy arról beszélek neki, mi veszett el, vagy arról, mi van még meg mindig, és akkor azt mondtam: »Magda, gyönyörű szemeid vannak, de eddig sosem láttam, mert a hajad mindig eltakarta őket.«” Auschwitz maga volt a pokol, de egyszer sem sírt. A raboknak egyfajta családként kellett viselkedniük. Nem tudták, hogy amikor zuhanyznak, víz vagy gáz fog jönni rájuk. A barakkban aztán például a főzésről, receptekről való számtalan, véget nem érő beszélgetés a maga módján táplálta a foglyokat.

Egyik mosakodás után Mengele behívatta Edithet az irodájába. Az első auschwitzi nap folyamán ugyanis mély benyomást keltett a Halál Angyalában, amikor egy vekni kenyérért eltáncolta neki a Kék Duna keringőt, így mocskos tervek forogtak a fejében a lánnyal kapcsolatban. Mengele parancsára Edith a Kék Duna keringő ütemeire táncolt. Teste magától tudta, mit kell tennie, ő pedig szemlehunyva, az Operaház színpadára képzelve magát anyja suttogó szavait hallja: „Senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz”. „Itt vagyok meztelenül anyám gyilkosával, de őt soha nem tudja elvenni tőlem.” Azt eldönthette, hogyan reagál a történésekre.

Fogsága alatt nemcsak Auschwitzban raboskodott. Magdával együtt megjárta Mauthausent, a halálmenettel eljutott más koncentrációs táborokba is. „Szorosan lehunyva tartom a szememet, és folytatom a táncot. […] És most érzem a kezem. Tudom, hogy az én kezem, mert a katona megérinti. Kinyitom a szememet.” Fogsága 1945 májusáig tartott. Mire 1945 májusában az amerikai felszabadító katonák megérkeznek, Edit alig él, a felépülés sok időt vesz igénybe. Harminckét kilósan, törött gerinccel, tífuszosan, tüdő- és mellhártyagyulladással, szinte alig élve menekült meg a munkatáborok borzalmaiból. A sáros földön fekvő testét egy halom haldokló és halott közül emelték ki, amikor az egyik amerikai katona észrevette, hogy a keze még megmozdul a holttestek között, a rothadó hús bűzében. Az amerikai katonák M&M's csokival kínálták. „Már a halottak közé dobtak, amikor valaki megérintette a kezem. Felnéztem, és egy amerikai katona állt fölöttem, könnyes volt a szeme, kezében M&M's volt.”

Új élet Amerikában és a gyógyulás útja

A háború utáni új megpróbáltatások következtek: házasság, gyermek, a férj börtönbe kerülése, menekülés Bécsbe, a vagyon elvesztése, újrakezdés Amerikában, bevándorlólét. A haláltáborok borzalmai megviselték az egészségét. Bevizesedett tüdejére azt hitték, hogy tbc-s lett, így tüdőgondozóba került, ahol találkozott egy tuberkulózisos férfival, Eger Bélával. 1946-ban Edith feleségül ment Bélához. Tizenkilenc évesen teherbe esett. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy vetesse el gyermekét, mert a teste túl gyenge ahhoz, hogy kihordja, de ő azt mondta nekik, ki fogja hordani. 19 éves volt, amikor megszületett a lánya, aki végül értelmet és célt adott az életének. „Én voltam a legboldogabb terhes nő a világon. Nem csak túléltem, de egy gyereket is kihordtam.”

Két évvel később Béla átvette nagyapja jól menő vállalkozását, amit nem sokkal később a szovjetek lefoglaltak. Béla tiltakozott ez ellen, így letartóztatták. Edith ekkor a nagy gyémántgyűrűjével lefizette a foglárt, ezzel kiszabadította férjét, és éjszaka elmenekültek Bécsbe. Egy karkötőt a kislánya pelenkájába varrt, így jöttek ki Amerikába 1949 októberében, pénz nélkül. Egy szót sem beszélt angolul, friss bevándorlóként, szegényen éltek, Eger varrodai segédmunkát végzett, az eladás előtti alsóneműkről vagdosta le ollóval a lelógó cérnákat.

Csak negyvenéves fejjel tudott egyetemre menni. „Az angolom 1959-re már eléggé feljavult ahhoz, hogy úgy érezzem: végre egyetemi tanulmányokba kezdhetek” - emlékszik vissza az Egyesült Államokban töltött első évtized végére. 1969-ben negyvenhárom évesen, háromgyerekes anyaként kitűnően diplomázott pszichológiából a texasi egyetemen. De a diplomaosztójára nem volt képes elmenni. „Még mindig nem értettem, miért maradtam életben, mikor a szüleim, nagyszüleim és másik hatmillió ember odaveszett.” Edith sokáig senkinek, a gyermekeinek sem beszélt a táborokban történt tragédiákról: tiltott témává, tabuvá tette traumáit. 1945 után évtizedekig lelkébe-testébe temette mindazt a szörnyűséget, amit a náci táborokban műveltek vele.

A hatvanas években kötött barátságot a szintén Auschwitz-túlélő, akkor már világhírű Viktor E. Frankl osztrák pszichiáterrel, íróval, aki terapeutája és egyben mentora lett. Eger előbb neveléslélektani mesterképzésre iratkozott be, majd 1978-ban a Texasi Egyetemen doktori diplomát szerzett klinikai pszichológiából. „Mindig két világom van. Az, amelyiket én választottam, és az, amelyet megtagadok, de az engedélyem nélkül is benyomakodik az életembe.” Emlékbetörések kínozták Editet: szapora pulzus, izzadó tenyér, beszűkülő látás, ájulásközeli állapot. Akkor még csak azt érezte, valami nincs rendben vele, később a pszichológiai képzettség birtokában már tudja, hogy ezek a test automatikus válaszreakciói a traumára.

Hosszú út vezetett a felismeréshez. Edith, akkor már Edith, dönthetett másképp is. A pácienseivel való munka során rájött arra, hogy addig nem tud igazán segíteni, amíg szembe nem néz saját múltja kísértő sötétségével. Mindennap borzalmas emlékek hullámai próbálták elmosni, miközben a túlélők bűntudatától is szenvedett. „Nem tudom addig őket gyógyítani, amíg magamat nem gyógyítom meg, hiszen minden egyes nap jöttek vissza az emlékek, és a túlélők bűntudatától is szenvedtem. Tudtam, hogy szembe kell néznem az életemnek ezen részével, nem szabad elfutnom előle. Szóval visszamentem Auschwitzba.” „Azzal, hogy elmenekültem a múlt elől - a félelmeim elől - nem leltem rá a szabadságomra.” Edith Eva Eger, pszichológus és írónő ma is dolgozik, sosem fog nyugdíjba vonulni.

"A döntés" és "Az ajándék": az önfelszabadítás üzenete

Dr. Edith Eva Eger két katartikus könyvet írt életében, s ezekkel ma alighanem az egyik legolvasottabb magyar származású szerző a bolygón. A döntés című személyes sorstörténetét elsőkötetes szerzőként szokatlanul idősen, 90 évesen jelentette meg 2017-ben. Azonnal nemzetközi bestseller lett, mostanáig számos nyelvre fordították le. A második, Az ajándék - 12 életmentő lecke című pszichológiai önsegítő könyvét 2020-ban, 93 évesen közölte.

A döntés: memoár és útmutató

A döntés című könyv különleges helyet foglal el a holokauszt-irodalomban, mert nem csak Eger személyes túlélő-történetét meséli el, hanem a traumák hosszú távú, a táborból való felszabadulás utáni pszichológiai hatásait is leplezetlenül, őszintén megmutatja. Hidat teremt a történelmi emlékezet és a lelki gyógyulás témái között, és új perspektívát nyújt a vészkorszak kutatása és a pszichológia, ezen belül a traumák gyógyítása számára. A döntés így egyszerre memoár és útmutató a gyógyuláshoz. Mélyen megrázó visszaemlékezés és életvallomás - ugyanakkor az olvasóra figyelő, közvetlenül hozzá beszélő, az olvasót segítő, motiváló szöveg, amely végigkíséri Eger élettörténetét gyermekkorától az auschwitzi borzalmak túlélésén át a világhírű pszichológussá válásig.

A kötet a döntés, a választás fogalma köré épül, és azt hangsúlyozza: bár nem mindig tudjuk irányítani a körülményeinket, mindig megválaszthatjuk, hogyan reagálunk belül a csapásokra. „A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.”

A könyv Börtön című első részében Eger a második világháború előtti és alatti kassai gyerekéletéről mesél, és azt mondja el, hogyan deportálták Auschwitzba. Visszaemlékezése a holokauszt során átélt érzelmi és pszichológiai terhekre összpontosít. A második, Szökés című egységben Eger a holokauszt okozta trauma elleni küzdelmét írja le Csehszlovákiában, majd Amerikában, ahol új életet kezdett. Ez a rész a trauma utóhatásait és a holokauszt utáni élethez való alkalmazkodás kihívásait tárgyalja. A harmadik, Szabadság című részben a túlélőből gyógyítóvá válásáról ír, elmeséli a pszichológussá fejlődése felé vezető útját. A mások problémájára figyelés önterápiát is jelentett számára, de így is több évtizedbe telt, mire képes volt őszintén szembenézni saját rettegésével.

Doktorálása és magánpraxis indítása után a gyógyulás következő lépése akkor történt meg, amikor Edith Eva Eger Németországban tartott előadást tábori lelkészeknek. Így kezdte: „Az emberek azt kérdezik tőlem, hogyan tanultam meg legyőzni a múltat. Legyőzni? Nem győztem én le semmit. Minden egyes verés, bombázás és szelekció, minden halál, az összes ég felé törő füstoszlop, a rettegés minden egyes pillanata, amikor azt hittem, itt a vég - ezek egytől egyig tovább élnek bennem, az emlékeimben és a rémálmaimban. A múlt nem tűnt el. Nem léptem túl rajta, nem metszettem ki magamból. Továbbra is itt él bennem. De éppígy tovább él bennem az a perspektíva is, amelyet a múlt adott nekem: hogy azért értem meg a felszabadítást, mert a szívemben életben tartottam a reményt. Hogy azért értem meg, hogy szabad legyek, mert megtanultam megbocsátani.”

2010-ben a kör bezárul. Dr. Egert (ekkor már 82 éves!) Coloradóba hívják meg előadni, a 71-es hadosztályhoz, ahhoz, amelyik 1945-ben elhozta számára a szabadságot. És itt is elhangzik az az édesanyjától hallott mondat, amit soha nem fog elfelejteni: „Nem tudjuk, hová tartunk, nem tudjuk, mi fog történni, de senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”

A könyv utolsó része (Gyógyulás) már a páciensei és saját gyógyulásából merített tanulságokról szól. A traumákkal való nyílt szembenézést, a megbocsátás, az önelfogadás és az élet lehetőségeinek megragadásának fontosságát hangsúlyozza. „Ha a múlt elől futunk, vagy a jelen fájdalma ellen harcolunk, akkor bebörtönözzük magunkat. A könyv központi üzenete a döntés ereje: mindig van választási lehetőségünk, függetlenül a külső körülményektől. Eger kiemeli: még élete legsötétebb pillanataiban is megvolt a döntési lehetősége - hogy megadja-e magát a kétségbeesésnek, vagy megtalálja a túlélés módját. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális. A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.”

Az ajándék: 12 életmentő lecke

Eger első könyvének folytatása, amely gyakorlati pszichológiai tanácsot, érzelmi útmutatást ad tizenkét kulcsfontosságú lelki területen. Míg A döntés elsősorban Eger holokauszt-túlélőként szerzett tapasztalataira összpontosít, Az ajándék önsegítő kézikönyv. Itt már nem a visszaemlékezés áll az előtérben. Eger tizenkét lelki börtönt azonosít, amelyekbe traumáink után hajlamosak vagyunk önmagunkat hosszú távra bezárni.

A 12 Lelki Börtön és a Szökés Kulcsai

Az alábbi táblázatban Edith Eva Eger azonosított "lelki börtöneit" és a hozzájuk kapcsolódó szabadsághoz vezető gondolatokat mutatjuk be:

Eger szerint az áldozatlét lelki börtönének felismerése az első. Elmagyarázza, hogyan esünk az áldozati szerep csapdájába, amikor arra figyelünk, hogy mit tettek velünk, s nem pedig arra, amit ennek ellenére irányítani tudunk. Az önfeladás börtöne gondolatmenet az önértékelésre és az öngondoskodás fontosságára helyezi a hangsúlyt. Az önmagunk elhanyagolása is az önbebörtönzés formája. Ehelyett meg kell tanulnunk az önelfogadást, önszeretetet, az önmagunkkal való együttérzést. Eger maga sokáig bezárva maradt a bűntudat és a szégyen börtönében, hosszan átélte a túlélők bűntudatát. A kiszabadulás kulcsa, ha megtanulunk megbocsátani magunknak, és megértjük, hogy az önértékelést nem csökkentik a múltbeli tapasztalatok. A neheztelés börtöne a múltba zárja az embereket. Eger hangsúlyozza a megbocsátás fontosságát - nem azok érdekében, akik megbántottak bennünket, hanem a saját szabadságunk érdekében. A trauma feldolgozásáról pedig azt mondja: nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél vagy amit veled tettek.

Dr. Edith Eva Eger öröksége és hatása

Pszichológusként ma is praktizál és gyógyító tréningeket vezet, amelyeken traumát szenvedett katonáknak (háborús veteránoknak), bántalmazott nőknek, függőséggel, párkapcsolati vagy szülő-gyerek válsággal küszködőknek, és a gyásszal sújtott, szeretteiket drámai körülmények között elvesztő, összetört embereknek segít. Emellett az amerikai hadsereg és haditengerészet tanácsadójaként tűrőképességi tréningeket tartott, és segítette a katonákat a poszttraumás stressz legyőzésében. Számos tévéműsorban szerepelt, többek közt az Oprah Winfrey Show-ban. Ezenkívül főszereplője volt a holland nemzeti televízió holokausztról forgatott dokumentumfilmjének is. Rendszeresen tartott előadásokat az Egyesült Államokban és külföldön.

Eger szakmai pályáját a háborúban traumatizált katonák gyógyításával kezdte. A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) akkor alakul ki, ha valaki traumán, váratlan és súlyos tragikus történésen, megrázkódtatáson esett át, amely jóval túlmutat a mindennapi tapasztalatain, és az ember lelki-testi egyensúlyát fenyegeti. Hosszú távú tünetei között megtalálható a szorongás, az álmatlanság, a rémálmok, a szörnyű emlékek váratlan betörése, az elkerülő magatartás és az önbizalomhiány, stb.

„A reményről beszélj. A megbocsátásról. (…) Te egyike vagy azon keveseknek, akik arról tudnak beszélni, hogyan tartottak ki a reményük mellett még akkor is, amikor mindenüktől megfosztották őket, amikor éheztek, és amikor otthagyták őket meghalni. Nem ismerek senki mást, aki ilyenfajta hitelességgel rendelkezne.” Edith Eva Eger azt vallja, hogy a szabadság táncában az első lépés a felelősségvállalás az érzésekért, a második pedig a kockázatvállalás (ami az ő életében az Auschwitzba való visszatérés volt): szembenézés a félelmekkel, hogy azok többé ne börtönözhessenek be.

A 97 éves pszichológus - a mindig elegánsan, színesbe öltözött, szabadidejében máig társastáncra járó, angolul most is elképesztően erős magyar akcentussal beszélő idős hölgy, sokszoros dédnagymama - személyes hitelű üzenete, hogy „túlélő légy és soha ne áldozat - soha ne légy semmi, senki vagy bármiféle külső körülmény áldozata! Bármilyen elviselhetetlennek tűnő csapások érnek kívülről, belül erős és érinthetetlen maradhatsz.”

„Ha a teljes életemet belesűríteném egy pillanatba, egyetlen állóképbe, ez a következő lenne: három nő sötét színű gyapjúkabátban, egymásba karolva áll egy kopár udvaron. Kimerültek. Cipőjüket por lepi be. Egy hosszú sorban állnak. Ez a három nő: anyám, a nővérem, Magda és én.”

„A döntést gyakran hasonlítják a már említett bécsi pszichiáter, Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre! című művéhez, amely szintén az extrém auschwitzi szenvedésen keresztül talált életértelem pszichológiai mélységét tárgyalja.” Eger szándékosan egyszerű, hétköznapi nyelven ír és beszél, hogy bárki bármilyen pszichológiai előképzettség nélkül olvashassa írásai és nézhesse videóit.

A koncentrációs táborok megváltoztatták az életét. Azóta nemcsak magáért, hanem másokért is él, és a történetével számtalan elveszett emberen segített már. „Abban szeretnék segíteni olvasóimnak, hogy felfedezzék, miként szökhetnek meg saját elméjük koncentrációs táborából, és válhatnak azzá az emberré, akinek lenniük kellene.”

tags: #eger #edit #a #donto #fele

Népszerű bejegyzések:

• A German Masters snooker döntőjének összefoglalója
• Ismerje meg a City ikonikus mezszámait
• Írások Vámos Miklóstól
• Aktuális magyar kosárlabda menetrend és hírek
• Részletek az UEFA jegyigénylésről