A magyar labdarúgás első góljának története és hőskora
A múlt héten mutatták be Borbás Barna kollégánk Első gól című könyvét, amely Borbás Gáspárnak, a szerző dédapjának, a magyar labdarúgó-válogatott első gólszerzőjének - és az ő generációjának - állít emléket. Az apropó a magyar válogatott első góljának 120. évfordulója, amely 1903. április 5-én esett a csehek hálójába a pesti Millenáris siralmas állapotú pályáján. Ennek a gólnak a szerzője egy bizonyos Borbás Gáspár volt, aki a magyar labdarúgás hőskorának egyik legfontosabb alakja volt. Családregény helyett a magyar foci hőskorának és Magyarország 20. századi történelmének útelágazásai bontakoznak ki a műben, bemutatva, kik és hogyan alapozták meg a magyar futball első (világ)sikereit.
A labdarúgás gyökerei Magyarországon
A 19. század végén a polgárosodó budapesti fiatalság nagy része bérházakban élt, egészségtelen, szűk lakásokban, „… a városi falak közé szorult gyerek kirobbanó mozgásvágya jelentette azt a már megmunkált talajt, amelybe csak bele kellett vetni a magot, hogy kihajtson …” Ez a mag a futball labda volt. A sportág már korábban sem volt ismeretlen Magyarországon; 1879-ben Molnár Lajos szakmunkát írt, melynek egyik fejezete a futballról szólt, igaz, a focilabdát összekeverte a rögbilabdával.
Különböző történetek keringenek arról, hogyan került az első futball-labda az országba. Az egyik forrás szerint a „footballt” Esterházy Miksa, a Monarchia attaséja hozta be 1875-ben, a másik szerint Harry Perry, az atléták angol edzője, aki a Ludovika Akadémia tanárait és növendékeit tanítgatta. Biztosat nem lehet tudni. Az első igazi labdát Löwenrosen Károly hozta haza Angliából, s ő rendezte a Pékerdőben - a mai Hungária körúton, körülbelül az MTK pálya helyén - az első meccset. Löwenrosen Károly építészmérnök Amerikában, illetve Angliában tanult és dolgozott, majd 1895-ben a millenniumi kiállításra tért haza. A kiállítást követően a MÁV Északi Főműhelyében kapott állást mintaasztalosként, az első meccs résztvevőit is ottani munkatársai közül toborozta. Kapcsolatai révén eredeti futball-labdát hozatott a sportág őshazájából, majd rögvest bemutatta a vasúti dolgozókat tömörítő Törekvés dalárdájában.
A futballtörténeti esemény 1896. november 1-én zajlott, így pontosan százhúsz éve, 1896. november 1-jén játszották az első nyilvános futballmeccset Budapesten. A mérkőzést 300 néző tekintette meg, 300 jegyet sikerült értékesíteniük elővételben, egyenként tízkrajcáros áron. Érdekessége még, hogy a meccs napján 25 cm-es hó esett, ezért a játékosok csizmában küzdöttek. A mintegy 20 perces „rugdosódás” eredményei között 3 bokatörés is szerepelt, így a mérkőzést húsz perc elteltével lefújták. A résztvevő felek még nem voltak tisztában a labdarúgás pontos szabályaival. A számukra furcsa labdát minden rendszer nélkül rugdosták, dobálták egymásnak. A meccs végeredménye nem ismert, de szállóigeként fennmaradt, hogy a „Rókus Kórház csapata győzött 3-0-ra”.
A magyar labdarúgás kezdetét hivatalosan 1896 decemberétől számítják, amikor a BTC tornatermében Ray Rezső elmagyarázta a sportág szabályait a jelenlévő tornászoknak és atlétáknak. A bőrlabdát fia, Ray Ferenc és Stobbe Ferenc hozta Svájcból, akik korábban már angol csapatokban is futballoztak. Sokat tett a magyar futball megszületéséért Arthur Battishill Yolland Pesten élő angol nyelvtanár, kiváló sportoló, aki segített magyarra fordítani a szabályokat, valamint Harry Perry, a Magyar Atlétikai Club brit edzője, aki az Orczy-kertben magyarázta el a futball lényegét a MAC tornászainak és a Ludovika Akadémia tanárainak. A barátai és tisztelői által csak Misternek hívott Stobbe Ferenc tett még valami nagyon fontosat: kapcsolatban állt több pesti tornatanárral, rajtuk keresztül pedig rengeteg fiatallal ismertette meg a focit.
A sportág terjedése és az első hivatalos mérkőzések
A labdarúgás gyors terjedése azzal magyarázható, hogy olyan csapatjátékról van szó, melyben jelen van az összetartozás érzete, de az együttes, kollektív teljesítmény mellett az egyéni cselekedet fontossága is megmarad. A futballt egyébként is férfihoz méltó foglalatosságnak tartották, a csapatokat erős atléták, tornászok alkották, akik gyorsak és erőszakosak voltak: lerohanták és elnyomták az ellenfelet. Ez jellemezte a BTC stílusát is, kezdeti sikerességük is ennek köszönhető. A mérkőzések nagyon kemények voltak, de ezt természetes velejárójának tekintették a férfias küzdelemnek. A taszítások és lökések, illetve egymás felrugdalása tette izgalmasabbá a közönség számára a mérkőzést.
A mérkőzés után néhány hónappal, 1897 januárjában megalakult az első labdarúgó klub, a Budapesti Torna Club (BTC), amely Löwenrosen kezdeményezéséből nőtt ki. 1897 januárjában megalakult a BTC első labdarúgó csapata. Az első igazi futballmérkőzést 1897. május 9-én, a Millenárison rendezték előre meghirdetett időpontban, rendes felszerelésben és a labdarúgás szabályai szerint. A BTC kék-fehér és piros-fehér csapatainak küzdelmét a kék-fehérek nyerték 5-0-ra. A végig szakadó esőben lezajlott mérkőzést kb. 100 néző tekintette meg, köztük számos előkelőség és fiatal hölgy is. A közönség nagyobb része ekkor még a sportegyesületek tagjaiból, diákokból, tornatanárokból verbuválódott. A mérkőzésnek hamar híre terjedt, és a labdarúgás Budapest szerte divat lett. Leginkább a középiskolások körében hódított ez a sportág, annak dacára vagy talán épp azért, mert a szülők és tanárok veszedelmes játéknak tartották és ellenezték.
A szurkolók által már nagyon áhított első nemzetközi mérkőzésen a BTC nem okozott csalódást, meglehetősen szoros küzdelemben csak 2-0-ra veszített, a jó erőkből álló bécsi angolok csapata, a Cricketterek ellen. A közel 2000 néző rendkívül jól szórakozott, s elégedetten vette tudomásul, hogy a magyar csapat az első perctől az utolsóig elszántan, kitartóan küzdött.
A BTC példája nyomán egymás után alakultak meg a futballcsapatok: Óbudai Torna Egyesület, III. kerületi Torna és Vívó Club, Műegyetem, Magyar Athletikai Club, Ferencvárosi Torna Club, Törekvés Sport Egyesület, Újpesti Torna Egylet, Postások Sport Egyesülete, „33” Futball Club. A századfordulóra megalakult a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ), amely irányító, ellenőrző, esetenként fegyelmező szervezetként jött létre. Az MLSZ első elnöke Jász Géza lett, akinek vezetésével 1901. április 19-én kiírták az első országos bajnokságot.
A magyar válogatott első gólja és Borbás Gáspár
Esős nap volt 1903. április 5-én, amikor a magyar válogatott kifutott a Millenáris pályára. A nemzeti válogatott megszületése nem is volt olyan magától értetődő, mert bár 1901 óta létezik az MLSZ, 1903-ban még az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között éltek - és futballoztak - a magyarok. Minder Frigyes góljával 2:1-re győztünk a csehek ellen. Fotó sajnos nem maradt az utókorra, és a sajtó lelkesedése is visszafogott volt.
„Az első negyedóra után a prágai kapu hálójában a labda fennakadt. Károly Jenő rúgta bal felé, s a résen álló Borbás menthetetlenül rendeltetési helyére juttatta” - a Sport-Világ 1903 áprilisában ezekkel a míves szavakkal örökítette meg a magyar labdarúgó-válogatott első gólját. Százhúsz évvel ezelőtt, április 5. vasárnapra esett. Ez a kicsit szeles, kicsit borús tavaszi nap aztán az összes magyar futballtörténeti könyvbe belekerült: 750 fős közönség előtt ezen a napon esett a hálóba a nem sokkal korábban megszervezett magyar labdarúgó-válogatott első gólja a pesti Millenáris pályán. A történelmi találat megszerzőjét piarista tornatanára mutatta be a hazai futball egyik atyamesterének, Stobbe Ferencnek, aki kávéházról kávéházra járva magyarázta az általa lefordított angol szabályokat az érdeklődőknek.
A 120 évvel ezelőtt az első válogatott gólt megszerző Borbás Gáspár a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán végzett (ezzel ő lett az első „doktor labdarúgó”), majd Budapest főváros tiszti alügyésze lett. 1920 után a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezetének ügyésze, később igazgatója lett.
A magyar futball hőskorának polgári jellege
A magyar futballt lényegében a budapesti polgárság alapította; a gimnáziumi, főreáli diákság lábán formálódott a Duna-menti stílus. „A könyv írása során egyre erősebb lett a benyomásom, hogy az amatőr labdarúgás hőskorában a résztvevők iskolázottsága, foglalkozása alapján a futball főként polgári tevékenység volt. Ezek a sportolók tehát a hivatásuk mellett futballoztak, az általuk űzött amatőr foci pedig az Aranycsapatig és az azon is túl ívelő magyar labdarúgás évtizedeit alapozta meg.
A magyar foci első aranykorának legerősebb játékosát, Schlosser Imrét is egy iskolai meccs után igazolta le az FTC szervezője, Malaky Mihály. Maga az FTC futballvezére, Kárpáthy (több helyen Kárpáti) Béla pedagógus volt: a IX. kerületi felsőkereskedelmi iskolában tanított. A Sportnapilap 1912. karácsonyi számából tudható, hogy az akkori magyar játékosok mind legalább érettségizettek voltak, többségük hivatalnokként vagy mérnökként dolgozott. „Mindezt az is összefüggött azzal, hogy ezeknek a férfiaknak mind volt polgári foglalkozásuk, a döntésképességet a polgári neveltetésből hozták magukkal.”
A kötet második felében kirajzolódik dr. Borbás Gáspár ügyvéd második világháborús szerepe, amikor egészen más pályán küzdött: okirat-hamisítással és menlevelekkel mentette az üldözött zsidókat. Borbás doktor jelentős szerepet játszott a kecskeméti honvéd csapatkórház menekítésében, de hogy pontosan hogyan, azt nem tudjuk, és Borbás Gáspár sem beszélt erről soha. „Döbbenetes tanulság volt számomra, hogy évtizedekkel később levéltárak mélyéről kell felhozni kulcsfontosságú történeteket, mert ez az ember, aki a címben szerepel, sosem beszélt a közéleti szerepvállalásáról a második világháború alatti sztorikról - így arról sem, hogyan segített menekülni Teller Ede Magyarországon maradt családjának és másoknak a holokauszt alatt.” A kutatások során kiderült, miért kényszernyugdíjazták az első gólszerzőt Trianon után, és második világháborús embermentőként miért bánt el vele a kommunista rendszer is.
Borbás Gáspár rengeteg pofont kapott az élettől, és lehetne mondani, hogy még olcsón megúszta, hiszen az életét nem vették el és végül a család a kitelepítést is megúszta. De három gyerekéből ketten örökre elmentek az országból az 50-es években - egészen Ausztráliáig. Környezetéből, kapcsolati hálójából sokan tettek még így.
Az ollózás, mint látványos gól - A magyar vonatkozások
„Egy tökéletesen végrehajtott ollózás maga a szépség, még akkor is, ha a labda elkerüli a kaput” - szól Richard Witzig verdiktje labdarúgás-történeti könyvéből. Az ollózás eredetéről vérgőzös vitát lehet folytatni, pláne ha valaki chilei, illetve perui, ugyanis mind a két ország képviselői magukénak vallják a dicsőséget. A chilei futballbarátok szerint a nagyon fiatalon, mindössze 29 éves korában elhunyt bilbaói születésű csatár, Ramón Unzaga Asla volt az első, aki a futballpályán ollózást mutatott be. A peruiak úgy tudják, a mozdulatsort még a 19. század végén Callao kikötővárosában találták fel, ahol angol tengerészek hatására villámgyorsan elterjedt a futball népszerűsége. A nagyközönség számára a brazilok „Fekete Gyémántja”, Leonidas (avagy a „gumiember”) volt a feltaláló, a harmincas évek tán legjobb dél-amerikai csatára ugyanis csillogó játékstílusába az ollózást is beépítette. Az olaszok nem követelik a feltalálás dicsőségét, de valószínűleg náluk épült be az ollózás először az európai országok közül a játékba. A rovesciata (kb. „fordított”) meghonosítójaként Carlo Parolát tisztelik. A délkelet-ázsiaiak sosem tulajdonították magukénak az ollózást, de nagyon könnyen lehet, hogy ők a valódi feltalálók. A leglátványosabb sportok közé tartozó ősi maláj sportágban, a sepak takrawban (sepak raga, vagy sipa) ugyanis az ollózás (és különböző „elforgatott” változatai) alaptrükknek számít.
Az ollózás magyarországi úttörői és legendái
Az ollózás magyarországi bevezetője minden bizonnyal Jelinek Tivadar volt (legalábbis semmi írásos bizonyíték nincs arra, hogy megelőzte volna valaki). A Vasas egykori támadója, Hoppe László és Hoppe Pál „A labdarúgó világbajnokságok csillagai″ című könyve szerint már az 1910-es évek közepén meghonosította hazánkban a látványos mozdulatot. Ha Jelinek honosította meg az ollózást Magyarországon, kortársa és riválisa, Orth György villámgyorsan eltanulta. Ha minden igaz, egyben ez volt az első, ollózással elért gól a magyar nemzeti tizenegy mezében. Az eredeti tudósítás a következőképpen számol be a találatról: „A 8. percben éri el a magyar csapat harmadik gólját. Molnár átadott labdáját a nehéz helyzetben levő Orth hirtelen elhatározással mesteri lábváltással kapásból a gólba lövi, a kapus, a hátvédek és a közönség általános meglepetésére. (3:0)”
Silvio Pioláról, az ollózás olasz királyáról már szó esett korábban. Nos, a világklasszis csatár a Lazio játékosaként tanúja lehetett annak, hogy a nem gyengébb képességű (magyarul: szintén zseni) dr. Sárosi György, a Ferencváros legendája egy KK-döntőben Rómában „dörgöli az orra alá” saját specialitását, és szerez győztes gólt az 5:4-es magyar diadallal végződött mérkőzésen. No de nem csak támadók gyakorolták a látványos mozdulatot: az újpesti Balogh II Sándor kora egyik legmerészebb játékosa volt, aki akár önveszélyes módon is mindent megtett a sikeres felszabadításként. Ő volt a „repülő ember”, specialitása volt az ollózó felszabadító rúgás. Futballtörténetünk egyik legjobban fejelő csatára, Kocsis Sándor „mellékesen” a hanyatt vetődéses lövésekkel is terror alatt tartotta a kapusokat.
Az elmúlt tíz (és fél) évből elsősorban két, magyar válogatott mezben bemutatott ollózás juthat eszünkbe, mind a kettő a megoldást az átlagnál gyakrabban alkalmazó támadótól: Horváth Ferenc Szaúd-Arábiának, illetve Gera Zoltán San Marinónak lőtt gólja.
Magyarország a labdarúgó-világbajnokságokon - Emlékezetes gólok és sikerek
Már a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) 1904. évi alakuló ülésén határozat született arról, hogy kizárólag ez a szervezet jogosult arra, hogy tornát rendezzen a világ legjobb labdarúgó válogatottjai számára. Az olimpiákhoz és az első alkalommal 1960-ban megrendezett labdarúgó Európa-bajnokságokhoz hasonlóan a világbajnokságok atyja is egy francia férfiú volt. Jules Rimet-nek (1873-1956) a FIFA harmadik, s ez ideig leghosszabban, 1921-től 1954-ig hivatalban lévő elnökének meggyőződése volt, hogy a sport a nemzetek közötti megbékélés kiváló eszköze, amellyel egyidejűleg érzékelte a nagy tornák iránti felfokozott érdeklődést.
Bár a magyar válogatott 1986 óta nem jut ki a vb-re, a korábbi szerepléseinkhez szép sikerek kapcsolódnak. A magyar nemzeti tizenegy idáig kilencszer szerepelt a labdarúgás legnagyobb ünnepén, amelyből kétszer ezüstérmet szerzett, háromszor pedig negyeddöntőt játszott. Összesen 32 mérkőzést játszottunk, amelyből 15 találkozót nyertünk meg, 14-et pedig elveszítettünk. „Szeretjük azt hinni, hogy az Aranycsapattal kezdődik a magyar foci, pedig 1938-ban már szereztünk egy vb-ezüstöt, és ez az egyenesen emelkedő pályaív ott indult, 1903.”
Magyarország nevéhez több rekord is fűződik a vb-históriában. Az egyik, hogy egy tornán mi lőttük a legtöbb gólt, szám szerint 27-et, 1954-ben. A legnagyobb különbségű győzelmek során a nyertes csapat kilenc góllal múlta felül a vesztest. Három ilyen mérkőzés volt, amelyből kettő a magyar csapathoz kapcsolódik. 1954-ben Dél-Koreát 9:0-ra, 1982-ben Salvadort pedig 10:1-re győztük le. A világbajnokságok eddigi története során 47 modern értelemben vett mesterhármas született, amelyből négyet magyar játékos szerzett. A magyarok közül Kocsis Sándor 1954-ben Dél-Korea és az NSZK elleni csoportmeccsen szerzett mesterhármast, sőt ez utóbbi „mesternégyes” volt, mivel az FC Barcelona későbbi sztárja négyszer talált be. 1954-ben a magyar válogatott első számú esélyesként érkezett a világbajnokságra, azonban a döntőben alulmaradt.
