Kubai kézilabdázók Magyarországon és Spanyolországban

A kubai kézilabda szinte összefonódott a magyar sporttörténettel, számos kiváló játékos érkezett a karibi országból, hogy aztán hazánkban, vagy éppen Spanyolországban folytassa pályafutását. Közülük többen a magyar válogatottban is szerepeltek, és jelentős sikereket értek el. Azonban nem minden történet végződött happy enddel.

Vladimir Rivero Hernández tragikus halála

Váratlanul elhunyt a 33 éves Vladimir Rivero Hernández, a magyar kézilabda-válogatott volt, utóbb Spanyolországban védő kapusa. A hírt Hajnal Csaba, a Fotex Veszprém vezetője is megerősítette. A kapus szerdán csapatával, a San Antonio Portlanddal lépett volna pályára, de nem jelent meg a mérkőzésen. Halálának körülményeiről csütörtök délutánig a család kérésére semmit nem hoztak nyilvánosságra. A Diario de Navarra című spanyol lap csütörtöki számában azt írta, "a sportoló az utóbbi időben depressziósnak tűnt", és mivel az egészségével nem voltak problémák, és a tetemen külsérelmi nyomokat sem találtak, nem lehetett kizárni az öngyilkosság lehetőségét sem. A boncolás viszont természetes halálokot, verőértágulást állapított meg. Aquerreta csapatorvos a csütörtök délután tartott sajtótájékoztatón megerősítette, hogy "az aortában alvás közben bekövetkezett verőértágulás okozta a kapus halálát".

A havannai születésű Hernandez Magyarországon a Szolnok, a Nyíregyháza és a Dunaferr játékosa volt, de már negyedik éve játszott Spanyolországban. Idén májusban kapta meg a magyar állampolgárságot, hogy pályára léphessen a válogatottban, de egy edzőtábori összetűzés miatt mégsem utazhatott a csapattal az athéni olimpiára: egy másik kapussal, Szatmárival került összetűzésbe, és kikerült a keretből. "Beleborzongtam a hírbe - kommentálta a tragikus hírt Skaliczki László, a férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya. - Hernández pályafutása csúcspontján volt, nem tudom, hogy mi történhetett. A szakvezető szerint "bohém fiú volt Hernandez, de a kedélyállapotában voltak hullámzások - Néha magába fordult, olyankor nem lehetett vele beszélni". A hatalmas termetű játékost a világ egyik legjobb kézilabda-kapusának tartották, nagyrészt neki volt köszönhető a Portland nyári KEK-sikere. Hernandeznek három gyereke volt, kettő a kubai, egy a második, magyar feleségétől, és állítólag mindkettejükkel együtt élt.

Carlos Pérez, a veszprémi legenda

1997. október 24-én érkezett a Veszprém férfikézilabda-csapatához Carlos Pérez, a kubai származású világklasszis átlövő, aki azóta sikert sikerre halmozott a bakonyi együttesben. Carlos Pérez, a magyar válogatott és a Fotex Veszprém kubai származású átlövője szintén döbbenettel értesült barátja haláláról. "Teljesen össze vagyok törve, kisgyermekkorunk óta együtt játszottunk, a serdülő és az ifjúsági válogatotton keresztül a felnőtt nemzeti együttesig, majd Magyarországon is találkozott a pályafutásunk. Úgy volt, hogy ott lesz az athéni csapatban, csak az utolsó pillanatban került ki onnan, de akkor sem szakmai okok miatt. Depressziójáról nem volt tudomásom, de zaklatott életet élt, ez tagadhatatlan" - mondta Perez a kezilabda.com nevű internetes oldalnak.

"Már az 1995-ös izlandi világbajnokság előtt szóba került, hogy a Veszprém szívesen igazolna kubai játékosokat, ám akkor a szövetség elöljárói mereven elzárkóztak az ötlettől. Két év múlva, a japán vébén már a mi vezetőink keresték meg Hajnal Csabáékat, hogy mégis aktuális lenne a dolog azzal a kitétellel, hogy az egész kubai válogatott Magyarországra érkezzen, a játékosok nem kaphatnak profi szerződést, és kölcsönadnak bennünket elsőosztályú csapatoknak. Olyan játékosok érkeztek ebben az időben akkor Magyarországra, mint Julio Fis, Vladimir Hernandez, Ivo Diaz, vagy Urios Fonseca" - áll Pérez veszprémi adatlapján. A magyar válogatott csillaga korábban úgy nyilatkozott, tíz éve egyáltalán nem úgy jött, hogy itt is marad. "Amikor idejöttünk a kubai válogatottal, megérkezésünk után röviddel megkérdezték, maradnék-e Magyarországon. Először hallani sem akartam róla, de aztán meggondoltam magamat. Tudtam, hogy Kubában nem élünk rosszul, de nagy előrelépési lehetőségünk nem volt. Így végül mégis úgy döntöttem, maradok. Eleinte csak 6 hónapra gondoltam. Aztán úgy határoztam, legyen egy év. A következő szezon elején megint azt éreztem, visszamegyek a végén. Ma pedig már úgy tűnik, végleg itt maradok."

Az MKB Veszprém szokás szerint idén is a BL-ben vitézkedik, és az Atlético Madrid (a volt Ciudad Real) elleni mai spanyolországi rangadó előtt százszázalékos mérleggel vezeti a csoportját. Igaz, most még csak két körön van túl, tavaly viszont hat fordulón át tartott a veretlenség - nem utolsósorban a csapat nagy veteránja, az immár majdnem másfél évtizede a városban kézilabdázó Pérez Carlos kiváló játéka révén. A kubai születésű klasszis a sikerek kapcsán nyilatkozott az NS-nek, szinte napra pontosan tíz esztendővel azután, hogy sínre került a honosítása. Előzőleg, 1992-ben az orosz Igor Zubjuk és Jurij Zsitnyikov nyerte el a magyar állampolgárságot a veszprémi idegenlégiósok közül, s utóbb válogatottunkban is szerepelhettek Joósz Attila kapitánysága alatt. Legközelebb pedig, mint a Nemzeti Sport 2000. október 15-i beszámolójából kiderült, Carlos Reinaldo Pérez Enrique került a klubból a honosítás küszöbére, miután megkapta a bevándorlási engedélyt.

Az az idő tájt Fotex KC-nek nevezett együttesbe, amely az akkori ranglista alapján a világ ötödik legjobb férfi kézilabdacsapatának számított, három évvel korábban érkezett karibi hazájából a majdnem kétméteres átlövő, aki több válogatott honfitársával együtt jött Magyarországra 1997-ben. Közülük Ivo Díaz és az azóta tragikusan fiatalon elhunyt Vladimir Hernández kapus utóbb szintén magára húzhatta az itteni címeres mezt is. Ami Pérezt illeti, hamar kitűnt, hogy mekkora értéke a veszprémieknek: a sydneyi játékok után, amikor az adminisztráció terén az említett nagy előrelépés történt, a lejátszott bajnoki mérkőzések alapján a 39. helyen állt (szűk háromévnyi szereplést követően) a házi örökrangsorban, a gólok tekintetében viszont már 15. volt az új idény előtt a maga 308 addigi találatával. „Pérez óriási erőssége a csapatunknak - nyilatkozta Hunyadfalvy Ákos klubelnök. - Magyar felesége van, megkapta a bevándorlási engedélyét, és a napokban leteszi azt a vizsgát is, amely szükséges az állampolgárság megszerzéséhez." „Fontos hír, hogy a nagyszerű átlövő magyar állampolgár lehet, s ezzel megnyílhat előtte az út a válogatottba - mondta Hajdu János szövetségi kapitány. - Buta lennék, ha ezek után nem számítanék a játékára. Az olimpia is fényesen bizonyította, hogy több kettős állampolgárságú kézilabdázó is szerepelt új hazája színeiben. Meg kell nézni, hogy Pérez mikor lépett pályára legutóbb a kubai válogatottban, és ha a szabályok lehetővé teszik, akkor természetesen tagja lehet az együttesünknek."

A nemzetközi szövetség előírása szerint - amelyet a 2000-es ötkarikás viadal előtt magyarrá lett Radulovics Bojana és a franciákhoz „igazoló" Szabó Melinda esetében nem tartottak be - három évnek kellett eltelnie a régi és az új válogatottbeli bevetés között. Pérez az 1999-es vb-n már nem játszott a kubaiaknál, mert a torna előtt megsérült. Végül 2002-ben mutatkozhatott be a magyar nemzeti csapatban Charlie (avagy Csárli), ahogy a szurkolók becézik a szép lassan sportági ikonná előlépő játékost. A következő évi világbajnokságon már ő lett gólkirály, a 2004-es olimpián pedig tagja volt a negyedik helyen végző válogatottunknak. Klubjában BL-döntőig és KEK-diadalig jutott, hazai fronton pedig mostanáig 12 bajnoki és 11 kupaaranyat gyűjtött társaival. Fénykorában a világ (egyik) legjobbjának tartották a posztján. A múlt idő egyébként kissé megtévesztő, hiszen az idén negyvenéves klasszis értelemszerűen már tavaly sem volt fiatal, ezekben az októberi napokban mégis nagyon szépeket írhatott róla az NS. Mégpedig azt, hogy „ismét sorozatban aratja bravúros győzelmeit a BL-ben az MKB Veszprém, amelytől ez nem is nagyon meglepő, mivel az utóbbi esztendőkben a csoportküzdelmek során hasonló eredményekkel kényeztette szurkolóit. A korábbi és az idei őszi sikerek egyik titka a sokadik fénykorát élő Pérez Carlos remek formája".

A játékos az új évadban (2010-2011) is klubja egyik vezéregyénisége volt, a cikk készültekor mindenképp: az addigi négy Bajnokok Ligája-mérkőzésen 21 gólt lőtt (ráadásul a legyőzöttek közül legalább kettő - a Hamburg és a Montpellier - esélyesnek számított akár a négyes döntőbe jutásra, amiről amúgy az MKB-nál is álmodoztak csendben), és ha róla esett szó, a szakemberek s a drukkerek egyaránt azt mondták: le a kalappal előtte. „Hogy miért? Erre évek óta ugyanaz a válasz: a kivételes adottságokkal és hasonló tehetségekkel megáldott jobbkezes átlövő töretlen szorgalommal és kitartással szolgálja és lendíti előre meccsről meccsre a Veszprémet. A fergeteges hangulatú találkozókon rendre csodálatos élménnyel ajándékozza meg a nézőket, akiknek méltán nagy kedvence." Pérezt olykor már csak tizenöt-húsz percre állította be Mocsai Lajos mester, akinek tekintettel kell(ett) lennie a sportoló terhelhetőségének határaira is, ám ha nagyon szorul(t) a kapca, az átlövő hosszabb időre is pályán marad(t). „Nem kell semmilyen titokra gondolni, mert annyi az egész, hogy nagyon szeretek játszani, ezért vigyázok a kondimra, és persze annyit segítek a csapatnak, amennyit csak tudok - mondta minderről. - Örülök, hogy szívesen küld be az edzőnk a legforróbb pillanatokban, ez jelzi, hogy bízik bennem. Tudja, lekötöm az ellenfél védőit, és ezzel helyet teremtek a többieknek a góllövéshez, ami persze nekem is a kedvencem. A lényeg azonban mindig ugyanaz: nyerjen a Veszprém!"

Utóbbi óhaja nagyon gyakran, de azért nem mindig és nem is könnyen teljesül. Márpedig a városban - ahol a leggazdagabb vetélytársak költségvetésének mintegy negyedéből-ötödéből gazdálkodnak - a győzelem számít igazán, egyedül az lehet cél (a tisztes helytállás talán hiányzik is a helyi szótárakból...). „Hosszú évek óta tapasztalom, és ahol csak lehet, elmondom, hogy a BL-ben valamennyi mérkőzés rangadó, nincs olyan összecsapás a csoportban, pláne a nyolcaddöntőtől kezdve, amelyre ne kellene tökéletesen felkészülnünk - folytatta Pérez. - Az én játékom nem csodafegyver, de arra tudatosan törekszem, hogy ha lehetőséget kapok, a holtponton átlendítsem a társaimat, valamint a meccsek lélektanilag fontos pillanataiban segítsem az együttest. Ehhez az is kell, hogy az edzőmmel, a játékosokkal és a szurkolókkal maximálisan élvezzük egymás bizalmát." Az NS szakírója 2010 júniusában, a szlovének elleni Eb-selejtezőn tanúja volt egy baráti beszélgetésnek, amely során Mocsai Tamás, a válogatott jobbátlövője félig komolyan, félig viccesen megkérdezte Pérezt: „Charlie, őszintén mondd meg, meddig szeretnél kézilabdázni?" A válaszon csak egy pillanatig gondolkodott a klasszis: „Őszintén? Amíg az édesapád az edzőm." A hangján érezhető volt, hogy nem pusztán udvariasságból mondta, hiszen akkor már negyedik éve különleges munkakapcsolatban állt a szakvezetővel. „Nemcsak genetikai adottságainak, hanem kivételes emberi tulajdonságainak és példás életvitelének is köszönheti, hogy a legjobbak közé tartozik" - jellemezte Mocsai Lajos a veszprémi átlövőt, majd hozzátette: „Ugyanolyan büszke vagyok rá, mint azon korábbi játékosaimra, Talant Dusebajevre vagy Daniel Stephanra, akiket akkor választottak a világ legjobbjának, amikor a tanítványaim voltak. Veszprémbe kerülésemkor Pérez már a visszavonulás ötletével foglalkozott, ám közös munkánk eredményeként ezt meggondolta. Évek óta elkerülik a súlyos sérülések, tagja a válogatott keretnek, ezért nem is érdemes találgatni, meddig marad a csúcson."

Carlos Pérez profilja

Marcos Fis, a spanyol-kubai tehetség

Spanyolország a vártnál szorosabban, de így is végig vezetve győzött 29-27-re Szerbia ellen a férfi kézilabda Európa-bajnokság első játéknapján. A 18 éves jobbátlövő a BM Granollers neveltje, és egyike a négy újoncnak, akik bekerültek az Eb-keretbe. Ez nagy szó a spanyoloknál, hiszen a 21. Visszaesés persze tapasztalható, a legutóbbi Európa-bajnokságon 13., a legutóbbi vébén pedig csak 18. Ahogy a futballban, úgy a kézilabdában is imádnak egy tehetséges játékost más világhírű sportolóhoz hasonlítani. Fis azonban több szempontból is hihetetlenül hasonlít a Barcelona sztárjához, Lamine Yamalhoz. A fizimiskájuk és koruk mellett ugyanis a kézilabdázó is a pálya jobb oldalán helyezkedik, főleg a támadásokban kap szerepet, ráadásul balkezesként befelé cselezve igyekszik lőni. Yamallal ellentétben azonban Fisnek nem afrikai felmenői vannak, hanem kubai, ugyanis az édesapja Julio Fis. A korábbi átlövő kubai válogatott is volt, mielőtt a kilencvenes években átköltözött Spanyolországba, sőt 2005-ben már az európai országot képviselte. Fia is hasonlóan jó úton van. Marcos Fis elképesztően jól cselez, nagyon bátran vállalkozik egy az egy elleni játékra és lövésre is. Hihetetlen tempóban termelte a gólokat a tavalyi U19-es világbajnokságon is. A negyeddöntőben a házigazda Egyiptom ellen végig hátrányban voltak a spanyolok, de Fis elképesztő volt, a hajrában úgy szórt öt gólt az afrikaiaknak, hogy előtte 50 perc alatt nyolcig jutott már. Fis egyik legnagyobb erénye, hogy rendkívüli a helyzetkihasználása. Az U19-es vébén jóval 80 százalék fölött értékesítette a helyzeteit, pedig nem fukarkodott a lövésekkel. Ebből adott egy kis ízelítőt Szerbia ellen is, amely ellen már az első félidőben lehetőséghez jutott. Még jobban játszott, mint vártam! „Irgalmatlanul gyors, és hihetetlenül dinamikusan játszik. Először az U19-es világbajnokságon láttam másfél éve, ahol felfelé lógott ki a válogatottból. Azóta lehiggadt egy kicsit, nyugodtabb lett a játéka. A spanyol sajtó ódákat zengett Jordi Ribera szövetségi kapitányról is, aki bátran bedobta a rutintalan játékosát a mély vízbe. Fis viszont bátor játékkal hálálta meg, nem remegett meg a keze nehéz helyzetekben sem, remekül sült el a bemutatkozása.

Ivo Díaz pályafutása és beilleszkedése Magyarországon

Már majdnem húsz éve, hogy 1997 novemberében hazánkba érkezett. A kiváló sportember szerénységével és alázatával hamar megszerettette magát a magyar szurkolókkal. A kubaiból magyarrá váló elnyűhetetlen játékos új otthonra lelt nálunk, és immár a lányáért is szoríthat, még ha nem is a kézilabdapályán. A 44 éves Díaz Ivóval visszavonulása kapcsán beszélgettünk. - Kubában a baseball és az ökölvívás számít a legkedveltebb sportágnak. Hogyan került kapcsolatba a kézilabdával? - Teljesen véletlenül. A kosárlabdáért rajongtam, de arra nem volt lehetőség a lakóhelyünkön. Fiatalon atletizáltam, majd egy barátom hívott el kézilabdázni. Részt vettem egy felmérésen, ügyesnek találtak, így tizenegy évesen kezdtem el megismerkedni a sportággal. Nálunk az volt a szokás, hogy amikor a gyerekek középiskolába mentek, egy hónapot a mezőgazdaságban kellett dolgozniuk. Nekem ehhez nem sok kedvem volt, helyette inkább sportoltam. Sportkollégiumba jártam, és egész héten ott is laktam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kézilabda lesz az életem. Eredetileg mérnök szerettem volna lenni, mert apám is az volt. Tizenhat évesen azonban bekerültem a juniorválogatottba, és már nem is akartam elszakadni a játéktól.

Családi háttér és Európába érkezés

- Hogyan fogadta a családja az ötletet, hogy Európába igazol? - A három testvéremmel megbeszéltem, ők azt mondták, az én életem, ha úgy látom, jó döntés, csináljam, támogatnak benne. Apám a kommunista párt tagja volt, így vele eleve nem lehetett erről beszélni, édesanyám sokáig nem tudott róla, apránként mertem csak elmondani neki, hogy ne okozzak akkora lelki megrázkódtatást. Így is nehezen dolgozta fel, hogy hosszú időn keresztül nem fog látni. - Nagy meglepetés lehetett, amikor 1997-ben megérkezett a téli hidegbe. A veszprémi klub először 1995-ben kereste meg a kubaiakat, és elsősorban Carlos Pérez, valamint Uríos Fonseca átigazolásáról érdeklődött, de akkor még nem született megállapodás a két szövetség között. Az 1997-es japán vb után újra felvették a kapcsolatot, és hosszas egyezkedés után novemberben érkezett Magyarországra a tízes - többek között Pérezt, Díazt, Fonsecát, Hernández Vladimirt és Júlio Fist is felvonultató - kubai kontingens. A karibiakat kis túlzással egy draft keretében osztottak el a csapatok között. Díaz először Pécsre került, ahol két évet töltött el. - Valóban az volt. Veszprémből néhány nap után átmentünk Pécsre, és amikor kiszálltunk az autóból, hófehér volt minden. Az edzőnk, Füzesi Ferenc azzal próbált nyugtatni minket, hogy csak mínusz három fok van. Értetlenül néztünk rá, hogy az nektek nem hideg? Ráadásul alig volt télre való ruhánk. Az első edzésünk előtt a kubai csapattársammal arra ébredtünk, hogy esik a hó, egyből vissza is feküdtünk. Hívott a mester, hogy hol vagyunk, de mondtuk neki, hogy ilyen időben mi nem indulunk el. Őszintén megvallom, a mintegy húsz év alatt sem tudtam teljesen alkalmazkodni a kemény magyarországi telekhez, de már jobban elviselem. Általában több réteg pulóvert és jégeralsót is magamra szoktam húzni.

Alkalmazkodás és siker

- Az időjáráson kívül mihez volt a legnehezebb alkalmazkodnia? - Kubában sokkal nyugodtabban, lassabban éltünk. Tisztában vagyunk vele, hogy néha alapvető élelmiszerekből is hiányt szenvedünk, de elfogadtuk és megszoktuk. Itt más mentalitással találkoztam, eleinte furcsa volt, hogy mindenki rohan, kapkod, hogy felelősség van, mindenhova időre kell odaérni. Az embernek szüksége van vidámságra, hogy egy pillanatra meg tudjunk állni és élvezni az életet, és ne a mindennapi gondokkal foglalkozzunk. Mi inkább öntörvényűek vagyunk, ebből akadtak is kisebb gondjaim, de összességében nem ment nehezen a beilleszkedés. - Sok külföldről érkező hosszú idő után sem boldogul a magyar nyelvvel, ön már szinte úgy beszél, mintha itt született volna. - Pedig eleinte nagy fejfájást okozott. Az első nyolc-kilenc hónap után már sokat megértettem belőle, de a beszéd lassabban ment. Az ételekkel kevesebb problémám volt, pörkölt, oldalas, cigánypecsenye vagy hagymás rostélyos bármikor jöhet, a lényeg, hogy hús legyen benne. Főzni nem tudok, az Ginára, a feleségemre vagy Laurára, a lányomra marad. Gina egy teaházat üzemeltet Balatonfüreden, előfordult már, hogy besegítettem neki, és beálltam a pult mögé.

- Mit tudott átadni a csapattársainak a kubai életérzésből? - Ha lehetőségem volt rá, próbáltam lazítani, Budapestre is gyakran jártam salsaestekre, egy idő után kialakultak a törzshelyeim. Pécsen fiatal csapatba kerültem, a társakkal szórakozni is eljártunk. A veszprémi Havanna bárban kubai együttesek is felléptek, ott sokszor megfordultam. Tatabányán is mindig kérték a srácok, mutassam meg nekik, hogyan kell kubai zenére táncolni. - Legnagyobb sikereit veszprémiként érte el. Mire emlékszik a legszívesebben? - Már pécsi időszakom alatt is figyeltek a veszprémiek, s két szezon után átigazoltam hozzájuk. Az új csapatomban jelentős célokért küzdöttünk, aminek örültem. Kiemelhetném az első bajnoki címet és kupasikert, de nekem a 2002-es Bajnokok Ligája-menetelés a legemlékezetesebb, még ha vegyesek is az érzéseim a Magdeburggal szemben elbukott döntő miatt. Jó visszagondolni arra, hogy tagja lehettem annak a csapatnak. Carlosszal (Carlos Pérez - a szerk.) jöttem ki a legjobban, de a többiekkel is megtaláltam a közös hangot. - Miként fogadta a veszprémi szurkolók közeledését? - Sok helyen játszottam, de elmondhatom, nincs még egy ilyen közönség a világon. A hazai mérkőzéseinken alig hallottuk egymást a nagy hangzavartól. Szívesen beszéltem bárkivel, ha megismertek az utcán - de inkább szerettem láthatatlan maradni. Mondjuk kubaiként ez nehezen ment Veszprémben... Vidéki gyereknek tartom magam, szeretem a nyugalmat. Megfordulok Budapesten, de csak ha feltétlenül szükséges. Biztos nem élnék a fővárosban, nem az én stílusom.

Nehézségek és visszatérés Kubába

- Származott bármiféle hátránya abból, hogy Magyarországot választotta? - Az első két szezont követően nyáron mindig visszamentem Kubába, hogy részt vegyek a válogatottal a Pánamerikai Játékokon. Közben a megállapodás szerint az itteni fizetésem nagyjából harminc-negyven százalékát a kubai sportminisztériumnak kellett átutalnom. Miután eldöntöttem, hogy Magyarországon maradok, otthon disszidensnek számítottam, és hét évig nem is térhettem haza. Már a veszprémi időszak elején szó volt arról, hogy magyar állampolgár legyek, de végül csak 2003-ban került rá sor. - Elképzelem, hogy emiatt otthon hazaárulónak tartották. - Tudtuk, nem örültek annak, hogy Pérezzel a magyar színekért fogunk küzdeni, de a családunknak szerencsére nem lett belőle baja. Az athéni olimpián találkoztunk a kubai sportvezetőkkel, és bizony nem néztek ránk jó szemmel, még a versenyzőiknek is megtiltották, hogy velünk beszéljenek a faluban. A budapesti kubai nagykövetségen kellett engedélyt kérnem a hazautazáshoz, de 2006 előtt mindig elutasították. Már a Leónban játszottam, amikor hívott José Savón, hogy ő sikerrel járt. - Lelkileg mennyire volt nehéz feldolgozni ezt az időszakot? - Többször is mélypontra kerültem, de ez az én döntésem volt, és számoltam a következményekkel. Szerencsére többen támogattak, az előző feleségem és a családja is sokat segített átvészelni a kemény pillanatokat.

Válogatott sikerek és edzői karrier

- Melyiket emelné ki a magyar válogatottal lejátszott meccsek közül? - Furcsa volt, amikor először a magyar himnuszt hallgattam, de büszke is voltam rá, hogy bekerültem a keretbe, mert ezek szerint valamit jól csináltam. Világbajnokságon többször is szerepeltem Kubával, de az olimpia nagy élményt jelentett. A kubai nemzeti csapattal hiába jutottunk ki több alkalommal is, a gazdasági helyzet nem tette lehetővé az indulásunkat. Mindig kíváncsi voltam rá, milyen lehet, Athén pedig a negyedik helyünk miatt is emlékezetes marad. - Miért szerződött Veszprémből Spanyolországba? - Lett volna lehetőségem tovább maradni, de ki akartam próbálni magam egy másik bajnokságban. A spanyol ligáról sok jót hallottam, akkor még a Barcelona mellett volt több nagyon erős klub. Tanulni mentem, és ilyen szempontból elértem a célomat. Élveztem a kézilabdát, új stílussal és új edzésmódszerekkel ismerkedtem meg. - Amikor hét évvel ezelőtt visszatért, volt a fejében pontos dátum, meddig akarja folytatni? - Nem, de azt sem gondoltam volna, hogy negyvennégy évesen is a pályán leszek. Tatabányán megtaláltam a helyem, hálás vagyok a klubnak, amiért lehetővé tette, hogy ilyen sokáig játszhassak. Úgy terveztem, amíg fizikailag bírom és élvezem, folytatom. A genetika biztos sokat számított, de vigyáztam is magamra. Az edzőtől kaptam engedményeket, odafigyeltem az étkezésre és a pihenésre, hanyagoltam a káros szenvedélyeket, így meghosszabbítható a pályafutás. Már tavaly is közel álltam a befejezéshez, nem bánom, hogy belementem az újabb szezonba, de már nincs meg bennem a kellő energia és motiváció, hogy lemenjek edzeni, és odategyem magam. E nélkül pedig nem szabad csinálni.

- Mennyire voltak vevők a fiatalok az útmutatásaira? - Erről a csapattársaimat kellene megkérdeznie. De remélem, példát tudtam mutatni nekik. Több tehetséges fiatal játszik Tatabányán, úgy láttam, ők hallgattak a tanácsaimra. A magam részéről a pályán mindig mindent megtettem a klubért, még ha sokszor nem is voltam elégedett a teljesítményemmel. - Az utolsó hazai találkozója emlékezetesre sikerült. - Nem is tudom elmondani, mit éreztem a pályán. Megkönnyeztem, ahogy a több mint ezer ember a nevemet skandálta és felállva tapsolt, miközben a klub bejelentette, hogy visszavonultatja az ötös számú mezemet. Két hetest is kihagytam a meccsen, mégis én szereztem akcióból a Tatabánya utolsó gólját. - Tudja már, mihez kezd? - Szeretnék az utánpótlásban dolgozni, és átadni valamit abból, amit a sok év alatt megtanultam. Még nincs aláírt szerződés, de valószínűleg Veszprémben fogok dolgozni. Már belekóstoltam az edzősködésbe, és nagyon élveztem az iskolásokkal való munkát. Az motivál, ha látom egy csapat fejlődését, és meg tudom tanítani, mit jelent egymásért küzdeni, egységesnek és összetartónak lenni. Fontos, hogy a kézilabda mellett az életre is neveljük a fiatalokat. - Elégedett azzal, amit nálunk elért? - Amit elterveztem, megvalósítottam. A karrieremet tovább tudtam vinni, beilleszkedtem egy új környezetbe, kultúrába, ahol családom lett. Tudom, nem úgy nézek ki, de mindig azt mondom, már félig magyar vagyok. Többször előfordult, hogy meglepődtek a testvéreim, amikor önkéntelenül is magyarul szólaltam meg otthon.

Ivo Díaz profilja

• Név: IVO LUIS ALDAZABAL DÍAZ
• Született: 1972. május 10., Matanzas (Kuba)
• Sportága: kézilabda
• Posztja: irányító, átlövő
• Klubjai: Matanzas (kubai, 1990-1997), Pécsi MKC (1997-1999), Fotex KC Veszprém (1999-2005), Ademar León (spanyol, 2005-2006), JD Arrate (spanyol, 2006-2009), Tatabánya KC (2009-2016)
• Válogatottsága/góljai: 42 meccs/116 gól (a kubai válogatottban 83 mérkőzést játszott)
• Kiemelkedő sikerei: olimpiai 4. (2004), vb-8. (1999, Kubával), vb-9. (2007), Eb-9. (2004), BL-2. (2002), 5x magyar bajnok (2001, 2002, 2003, 2004, 2005), 5x Magyar Kupa-győztes (2000, 2002, 2003, 2004, 2005), 4x Pánamerikai Játékok-győztes

tags: #fiss #kubai #kezilabda

Népszerű bejegyzések:

• Kosárlabda átadási technikák és stratégiák
• Alapvető kosárlabda szabályok
• Tradíció és innováció a Stop Cukrászdában
• Részletes útmutató a focilabdák világába
• Innováció és kézilabda Magyarországon