A labdarúgás: több mint sport, az élet értelme

A labdarúgás sokak számára több mint egyszerű sport; életforma, szenvedély, sőt, az élet értelmének keresése is lehet. Ahogy Pető Péter is megfogalmazza, "A futball soha nem érhet véget." Ez az állítás mélyebb igazságokat rejt, mint gondolnánk, hiszen a sportágban az emberi lét alapvető jelenségei, mint a küzdelem, az együttműködés, a győzelem és a vereség, mind megnyilvánulnak.

Majoros Péter, azaz Majka, egykori futballistaként jól tudja, milyen mélyrehatóan képes a labdarúgás befolyásolni az életet. Bár profi karrierje más irányt vett, a sporttól sosem szakadt el teljesen. Elmondása szerint a kilencvenes években mindenki futballozott az ő társaságában, reggeltől estig rúgták a labdát, ami megalapozta a klubéletet és a sport iránti elkötelezettséget. Majka szerint az ő sikerének titka az élet minden területén az, hogy felismeri, mi az, ami megy neki és mi nem. A labdarúgás terén is ez történt: tudta, hogy képességeivel nem vár rá nagy karrier.

A Való Világ után Majka sokáig nem játszott, aztán visszatért, de végül újra befejezte a focit. Most csak a padbol és a lábtenisz van. Nem hiányzik a fizikai kontaktus, a baleset, és ahogy öregszik az ember, egyre többször sérül és hosszabb idő felépülni belőle. De nagyon hiányzik a foci, én az a fajta csávó vagyok, aki mindent meg akar nyerni. Barátságos meccs nálam nem létezik. Amikor barátaival, Halmai Gabival, Bócz Tomival, Zombori Zalánnal vagy éppen Illés Bélával padboloznak, akkor is megy a "vérszívás", a másik ugratása, és óriási a presztízs. Hatalmas megtiszteltetés ilyen futballistákkal együtt játszani, a többségük válogatott, a magyar futball elmúlt 30 évének fontos szereplője. Sohasem gondolta, hogy ilyen nevekkel fog heti rendszerességgel sportolni, és néhányukat a barátjának is mondhatja. Nagyszerűen érzi magát ebben a közegben, a futballistaközösségben, mindig is imádta az öltözői hangulatot.

A padbol, mint új szenvedély

Majoros Péternek a padbol immár az életformájává vált. Alapból nagyon szerette lábteniszezni, de padbolban a pályát körülvevő falnak és a szabályoknak köszönhetően még rafináltabbnak kell lenni. Lábteniszben a poénok többsége leütésből következik, időnként rövidítésből. Padbolban nincs rövidítés, és a lecsapással is okosan kell bánni, hiszen a falról bárhova visszaérkezhet a labda. Kimerítő játék, egy alkalommal két és fél órát játszottak, szinte szédült a fáradtságtól, amikor ment haza. A játék hasonlít valamennyire a squashra, amit szintén űzött. Mindkét sportágban szükség van a rövid reakcióidőre, gondolkodásra, és hogy ki tudd számolni, hová érkezik a labda. A padbolhoz kell egy-két alkalom, mire valaki megszereti, utána viszont nem ereszt, az életévévé válik és bármeddig lehet játszani, olyan kortalan játék, mint a tenisz.

A játék után becsúszik egy-egy harmadik félidő is, ahol megy a sztorizás, a "vérszívás", kiosztják, hogy ki nyerte a nagy kupát, ki a kicsit. Zombori Zalán szerintem a világon top hármas legrosszabb vesztő, ha ő kikap, azért szeretjük "adni az ívet neki". Halmai Gáborral üzlettársak is, és nagy tervei vannak a padbollal Magyarországon. Szeretnék először eljutni a legtöbb nagyvárosba, hogy minél többen megismerjék a sportágat. Ez a játék segít minden futballistának átlátni a pályát, felkészít hirtelen megoldásokra. Bízunk benne, hogy megszeretik itthon a padbolt, szerintem kevés olyan tulajdonsága van, ami miatt ne lehetne szeretni.

A profi futball vonzásában

Vitális Milán, a Győri ETO 24 éves válogatott középpályása a profi futballról, álmairól és a nehézségekről is beszélt. A bajnoki címről egyelőre nem gondolkodik, a realitás talaján maradva, alázatosan és szerényen dolgoznak, de minden meccset meg akarnak nyerni. Célként a középmezőny elejét tűzték ki, de örül, hogy annál is jobb eredményben bízhatnak. Abban bízott, hogy folytatják azt a sorozatot, ami az előző szezon végén az európai kuparészvételig repítette őket. Kétségtelenül jobb eredményeket produkálnak, mint azt remélték. Ugyanakkor elképesztően sűrű a mezőny, valamennyi csapatnak élet-halál harc minden egyes mérkőzés, mert minden együttesnek megvan a maga célja, éppen ezért roppant nehéz az első helyen maradni, ahogyan másoknak a tabella első feléig kapaszkodni, vagy épp a kieső helyekről elkerülni. Mindenki küzd valamiért. A klub és a szakmai stáb is elképesztően nagy munkát végez, szerinte ez az oka a jó szereplésnek. Kiválóan összerakott társaság a Győri ETO-é, magyarok vagy külföldiek, mindenki érti a másikat, mindenki tudja, mit akar a másik. Minden meccsen dominálnak, olyan játékosokat választottak ki, akik meg tudnak felelni ennek a követelménynek.

Vitális Milán szerint a nagy munkabírás, a játék jó olvasása és a remek rúgótechnika a legfőbb erényei. Azt viszont nem tudja, mi még, de azt igen, miben kell még fejlődnie. Sablonos válasz lenne, hogy mindenben, de tényleg úgy gondolja, minden téren lehet jobb. Egy középpályásnak mindent is kell tudni, védekezni és szervezni a játékot, ő pedig mindkét területen igyekszik javulni. Vannak álmai, ilyen például, hogy a Bajnokok Ligájában szerepeljen egy nap. Sőt, nem csak álom, valós célja. Egyrészt azért focizik, mert nagyon szereti ezt a játékot, másrészt azért, hogy minél magasabb szintre jusson. Nagyon reméli, hogy egy nap pályára lép a Bajnokok Ligájában. Készen áll arra, hogy egy külföldi klubban is megmutassa, mit tud. Ugyanakkor hiszi, minden úgy és akkor történik, amikor annak történnie kell, türelmesen kivárja a sorát. Nem lesz csalódott, ha sosem jut el valamelyik nagy bajnokságba, és az NB I-ben kell eltöltenie a pályafutását, mert szerinte ez nem történhet meg. Egy nap biztos, hogy külföldön folytatja a karrierjét.

A légiós szerep és a nehézségek

A légiósszerepet a DAC-ban futballozva már kipróbálhatta. A fizikalitás rendkívül hangsúlyos Szlovákiában. Az első három-négy csapat szeret és tud is futballozni, a többieknél a fizikum a domináns. Sokat tanult abból az időszakból, például azt, hogyan kell reagálni, ha váltás történik a szakmai stábban. Ha van egy edző, akinél biztos kezdő, majd jön egy másik, aki másképp gondolkodik róla, azt fel kell tudni dolgozni. Megtanulta, hogyan kell. Hogy mi a dolga ebben az esetben. Eleinte nehezen élte meg. Leküldték a szlovák másodosztályba. Lehet, hogy akkor nagy lépés volt a másodosztályú ETO után a DAC, bár tudta, csak idő kérdése, és ott is érvényesül. De kétségtelen, amikor a szlovák második ligás Somorjába terelték, azt a pályafutása legnehezebb időszakaként élte meg. Öt meccsen játszott ott, és úgy teljesített, hogy hamar visszahívták Dunaszerdahelyre. El is kezdett azután rendszeresen játszani a DAC-ban. Ebből is tanult, és ma már abszolút pozitívnak gondolja a dunaszerdahelyi időszakát, nagyon büszke arra, hogy magára ölthette a DAC mezét. Tizenegy évesen nagyon nehezen élte meg, hogy oly távolra került a családi háztól, Nyíregyházáról költözött az ETO akadémiájára. Csak néhány éve kezdett el azon gondolkodni, hogyan bírta tizenegy évesen minden hétvégén hétszáz kilométert utazni édesapjával. Apuval lakott az akadémián, édesanyja és a három testvére maradt Nyíregyházán. Azóta sem szeret utazni. Azt sem érezte gyerekként, hogy mindig úgy kezelték, mint aki nagyon sokra viheti. Ha arra irányul a kérdés, visszaélt-e a helyzettel, hát nem. Egyrészt azért nem, mert sosem éreztették ezt vele, másrészt pedig apuja nagyon szigorúan fogta, azt akarta, hogy a lehető legtöbbet dolgozzon, nagy alázattal, hogy mindig szerényen viselkedjen. Neki, a családjának és Istennek köszönheti, hogy itt tart. Nagyon boldog életet él feleségével, neki ugyancsak nagyon hálás mindenért. Hogy mellette van, hogy a támasza, hogy a legjobbat hozza ki belőle. Akkor a legboldogabb, ha azt érzi, a pályán kívül is minden rendben van. Akkor tud jól teljesíteni, olyankor úgy érzi, bármire képes. És most minden rendben, úgyhogy azt reméli, az ETO-val valamit nyernek az idén, ő maga pedig hamarosan megtapasztalhatja, milyen külföldön a futball, milyen az arrafelé megkövetelt intenzitás, milyen az a közeg, egyáltalán, hogy milyen egy nagy bajnokság futballistájának lenni. Úgy gondolja, tud úgy teljesíteni, hogy ez összejöjjön, és azzal is tisztában van, ez egyedül rajta múlik.

A futball, mint közösségi élmény

A futball nem csak a játékosok, hanem a szurkolók életében is meghatározó szerepet tölt be. A Nemzetek Ligája hat összecsapásán összesen négy gólt szerzett a magyar válogatott, kettőt tizenegyesből, és tizenegyet kapott. A labdabirtoklást (átlagban 38 százalék) ismét teljesen feladták, a két figyelmeztető jellel bélyegzett találkozót követően már csak 29 százalékban volt náluk a játékszer. Támadásban 72 helyzetet dolgoztak ellenfeleik ellen, ebből 33-at Bosznia ellen. A helyzeteink minőségét jelző xG-mutató, amelyet amúgy is hosszabb távon érdemes elemezgetni, 7,55-ön állt meg. Magyarul minimum nyolc, de inkább kilenc-tíz góllal kellett volna zárniuk a sorozatot. Hatékonyságuk elvesztése az eddigi csodák, erőn felüli teljesítmények, nem várt eredmények elvesztését is jelentette. Visszakapták helyette a nagyon fegyelmezett, gyors átmenetekben gondolkodó, szimpátiát szervezettségével és küzdeni tudásával kiharcoló csapatunkat. Megtanultunk addig nyújtózkodni, ameddig takarónk ér. Itt tartunk. Azonban sokkal inkább tele az a pohár, mint üres. Megsüvegelendő, hogy ilyen gyorsan és eredményesen reagált Marco Rossi és stábja a problémákra. Nem könnyű beismerni, szavak nélkül is jelezni, ha túl sokat gondoltunk, túl gyorsan akartunk valamit, aminek még nincs itt az ideje. Amihez nincsenek meg játékosaink. Munkásságuk és az összkép grafikonja még mindig felfelé ívelő. A 2022-2023-as kiírás tíz pontja és 8-5-ös gólkülönbsége Olaszország, Anglia és Németország ellen egy kisebbfajta csoda volt. Mint egy Európa-bajnoki magyar gól 44 évet követően. 2016. június 14., Bordeaux. Kleinheisler László fordul az osztrák kapu felé a térfél közepén, majd a mainzi szerződését éppen aláíró Julian Baumgartlinger és Martin Hinteregger (az Eb-t követően az Augsburg szerződtette 10,5 millió euróért) között a hannoveri kölcsönjátékából a Hoffenheimhez visszatérő Szalai Ádámhoz passzol. Kényszerítő, a magyar középpályás visszakapja a labdát, mindeközben Aleksandar Dragovic, akit a Leverkusen csábít el 21 millió euróért egy hónappal később lemozdul Szalairól, üres folyosót kínálva a Werder Bremen magyar légiósának a külsővel való megjátszáshoz. Az átadás pontosan, Hinteregger késve érkezik. Kilencesünk hosszat tol a labdán, majd a sógorok hálóőre, Robert Almer alatt becsúszva mégis az osztrák kapuba továbbítja. Felrobban a Matmut Atlantique stadion és Magyarország köztereinek, vendéglátóhelyeinek túlnyomó többsége, tömegek árasztják el a belvárost. 44 évnyi feszültség és nélkülözés, több generációt átölelő, kieső futballélmény válik a múlt martalékává. Énekel, éltet, az utolsó pillanatig kitart. Ez az együttes energia segíti német kézre a labdát a 95. percben, túl a négyperces hosszabbításon, ez az erő ad hatalmas pluszt az újabb csodákhoz, erőn felüli produkciókhoz. A magyar válogatott legnagyobb eredménye továbbra is az, hogy szurkolótáborával így egymásra talált. Nincs már olyan válogatott fellépés a Puskás Arénában, ahol ne lenne minimum ötvenezer, mindent beleadó, támogató szimpatizáns. Szurkoló, aki egy boszniai Szoboszlai-dupla, egy Sallai-kapáslövés, vagy egy 99. perces gól bűvöletében elfelejt, megbocsájt, figyelmen kívül hagy valóságot, tényeket, támaszt oda nem illő elvárásokat. Az idei esztendő nem a Marco Rossi-éra legsikeresebb időszaka: 13 mérkőzés, 5-5 győzelem és vereség, 3 döntetlen, 46 százalékos teljesítmény. Vissza az alapokhoz. 2022. szeptember 23., 21 óra 2 perc. Szoboszlai Dominik végez el balról egy szögletet. Nyolc méterre a kaputól, középen Joshua Kimmich próbálja feltartóztatni a nála egy fejjel magasabb Szalait. A Basel légiósa ismét a rövidre indul, mint 12 évvel ezelőtt Dzsudzsák beadásánál. Ezúttal Thomas Müller próbálja átvenni, felvenni vele a ritmust, de lemarad. Szalai jobb külsővel, sarokkal a hosszú oldal felé pörgeti a labdát az ötös sarkáról. A két üres kifejelő, David Raum és Antonio Rüdiger dermedten figyel, Marc-André ter Stegen tehetetlen. A biztonság kedvéért három magyar védő, Szalai Attila, Willi Orbán és Lang Ádám is berobban, szemmel kísérik a labdát a hálóba. Hansi Flick az oldalvonal mellett bosszankodik. A lipcsei Red Bull Arénában egy újabb magyar csoda. Egy szögletgóllal kezdődött, egy szöglettel és ugyanolyan hosszú felsőbe továbbított labdával végződött. Egy amszterdami tizenegyessel - amely senkit sem érdekelt - kaptunk új esélyt az életre, egy budapesti tizenegyessel kaptunk reményt a jövőre nézve, és zártuk pozitív érzésekkel az idei válogatott évet. Egy évet, amely sokat többet adott végül sikernél, számoknál, futballélményeknél. A futball élet és halál kérdése.

A futball hazatért című fejezet, ami megnevezése akár az angol mítosz ironikus kifordításaként is értelmezhető. Pető azon a folyamaton megy végig, amelyen már sokan próbáltak megragadni: megkísérli szavakba önteni a magyar válogatott elmúlt években bejárt útját. A szerző - a mostani Európa-bajnokság kapcsán megjelent vélemények alapján némileg túlzottan optimistán - a futball egyesítő hatását emeli ki. A futball valójában minden. És itt tudok személyesen is csatlakozni ahhoz, amit Pető A futball hazatért című szövegben említ, miszerint őszintén sajnálja azokat, akik teljesen kimaradnak ennek a játéknak a szépségéből. A futball tényleg soha nem érhet véget, épp ezért beszélni kell róla. Ez az egyetlen olyan tevékenység, ahol helye van minden bőrszínnek, nemiségnek, nemzetnek, kultúrának, intelligenciának, és amit szinte mindenki ért és ismer. Sok éven át elhatárolódtam ettől a sporttól, és azt hittem, hogy ez azért van, mert van okom megvető véleményt kialakítani róla, mert sokkal inkább ért el engem az a hangzavar, ami a „football” negatív képeit festi le, és olyan elitnek meg biztonságosnak tűnt legyinteni, hogy „áhhh, én nem értem ezt a sportot és nem is érdekel…”. Csak pár hónapja jöttem rá, hogy valójában tényleg nem értettem. Nem csak a fociról lehetne írni, mert több olyan sport is van, ami sokat ad az emberiségnek, de számomra ez most akkora felismerés, hogy szeretném megosztani. Hálás vagyok, hogy rájöhettem, hogy micsoda szép dolgok történnek a labdarúgás égisze alatt. Sok oldalról megvizsgáltam, mert korábban valóban ellene voltam, de ki merem jelenteni, hogy ez az egyetlen olyan tevékenység, ahol helye van minden bőrszínnek, nemiségnek, nemzetnek, kultúrának, intelligenciának, és amit szinte mindenki ért és ismer.

A kritikus hangok és a valóság

Sorra olvashatjuk és hallgathatjuk, hogy egyesek (és ők sokan vannak) milyen állatias szurkolással kísérik a focimeccseket, hogy a fociért emberek figyelmen kívül hagyják a családjukat vagy munkájukat, hogy ez nemcsak a sportról szól, hanem társadalmi szerepvállalások zűrzavaráról, pénzről, érdekekről, stadionok épüléséről, és valahogy ez a sport, a labdarúgás lett az a téma, amiről mindenkinek van véleménye, még akkor is, ha sosem járt egy meccsen sem, sosem űzte ezt a sportot, és sosem beszélgetett focistákkal vagy szurkolókkal. Az emberi élet nem írható le csupán adatokkal, míg a kortárs futballvilágban ez a dilemma a leginkább kifejező módon a videóbíró kapcsán tárgyalható. A videóbíró ígérete az, hogy a játék igazságosabbá válik általa, hiszen kevesebb téves ítélet születik. Csakhogy ez sem teljesen igaz (hiszen a videóbíró jogköre korlátozott és a működéséhez hibák is kapcsolódnak), illetve ez csak a korábban említett technokrata igazságfogalom szerint jelent megkérdőjelezhetetlen előrelépést. A meccsen a kiscsapat heroikus küzdelemben egyenlített, majd egy pillanatra úgy tűnt, a vezetést is átveszik a hosszabbításban, ám néhány centis lesről született a találat, így a VAR érvénytelenítette a gólt. Ez a helyzet jól mutatja a technokrata igazságfogalom korlátait, és azt, hogy a futballban az emberi tényező, a dráma és a véleményes ítéletek is hozzátartoznak a játékhoz.

A labdarúgás pontosan olyan jelenségeket jelenít meg, amellyel nap mint nap találkozunk az életünkben. Nyerni és veszíteni, a pillanat eredményét elfogadni, az összehangolt csapatmunkával eredményt teremteni, egy vezetőt követni, és közben hálásnak lenni a világnak, hogy ott játszhatsz… Az eredmények alapján érdemelni, mindenkit játszani és érvényesülni hagyni, komoly és kitartó munkával odajutni, és példát mutatni sok millió embernek (kicsiknek és nagyoknak). Ugyanakkor ezeket több sportról is elmondhatjuk, igen. Vannak olyan szurkolók, akik akkor is énekelnek és táncolnak, ha a csapatuk vesztésre áll. Különböző nemzetiségek és kultúrák vonulnak fel egy színtérre, és mutatják meg önfeledten igazi arcukat, és látszik, hogy a világ mennyire színes. Közben nem számít a ruházat, a vallás, a bőrszín, az éppen aktuális politikai vagy gazdasági helyzet, csak a játék van és mindaz, amit magában hordoz. Hány szituációt tudunk még felsorolni, amelyben egy sárga vagy piros papírka felmutatása valóban az elfogadást és a megállást váltja ki? Manapság, amikor már azért sem vállalunk felelősséget, amit egy szerződésben aláírtunk. A csapatokon látszik az országuk jellegzetessége, amire büszkék lehetnek. Benne van a ruhák színeiben, a pályán való játékban, a szurkolók dalaiban, és valódi, nemzetek közötti versenyt nézhetünk. És hogy ki a jobb? A pályán - jó esetben - nincs bunda, a labdát nem lehet lefizetni. Pattog, pattan, gurul, történik. Most a Bajnokok Ligáját is mosolyogva nézem, ahol egy csapatban játszanak a korábbi világbajnokságon egymás ellen vívó sportolók. Összekacsintottak a világbajnokságon is, és senkinek sem okoz nehézséget, hogy éppen milyen csapatban küzd a nyerésért.

Generációk közötti híd

Egy tavaszi délután az egyik nagy budapesti parkban a drótkerítésbe kapaszkodva áhítattal nézte a 15-18 éves fiúkat, ahogy önfeledten fociznak, és akkor olyasmi történt, amit nem hittem volna el, ha nem ülök ott és nézem végig a történetet. Ezek a nagyfiúk behívták ezt a csöpp kislegényt játszani, és nem azért, hogy kinevessék, megalázzák vagy felrúgják, hanem azért, hogy közösen játszanak. Másnap természetesen ugyanebbe a parkba kellett menni óvoda után, és egy újabb, de még idősebb csapat játszott ott. Ekkor már kicsit bátrabban indult el a fiam, hogy bekönyörögje magát a nagyfiúkhoz, de most sem kellett különösebben könyörögni, mert azonnal bevették. 15 perccel később hatalmasat esett, véresre horzsolta a térdét és a kezeit, és nyilván meg is ijedt kicsit, de némi pár perces pityergés, sebkezelés és pár nagy levegővétel után újra visszament játszani. Nem csak a fiamra voltam büszke, de könnyes szemmel állapítottam meg, hogy ezek az ifjú lakli férfiak mire tanítják meg az én kicsi fiamat, mert felszedték a földről, amikor elesett, megveregették a vállát, és újra játékra hívták. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy milyen csodálatos, hogy vannak még ilyenek ebben a digitális zajtól teli világban, hogy srácok és lányok suli után a parkban játszanak egymással. Ismeretlen emberek összejönnek a sportolás kedvéért, és vannak olyan színterek, ahol kicsik és nagyok együtt játszanak. Engem is érdekelni kezdett ez a sport, ami az egész világot megállítja, amikor éppen zajlik egy világverseny.

Nomura Mucuhiko és 80 év felettiekből álló futballcsapata is azt mutatja, hogy a futball kortalan, és az élet bármely szakaszában örömteli és hasznos tevékenység lehet. Az elöregedő korfájú Japánban amúgy is kifejezetten aktív életet élnek az egészen idős emberek is, de az utóbbi időben egyre többen vágnak bele 70-80 évesen a sportolásba. Egy ilyen idősekből álló focicsapatot mutat be a Reuters fotósorozata. Nomura Mucuhiko már a középiskola alatt kiemelkedő sportteljesítményt nyújtott. Későbbi futballkarrierje 18 világbajnokságot, pontosabban 70 évet ölelt fel. A korábbi japán válogatott, ezüstérmes játékos most a tokiói „Soccer For Life” (SFL) liga vadonatúj, 80 év feletti divíziójának tagja, amely ebben a hónapban játszotta első mérkőzését. „Amikor gyerek voltam, az ötvenes és hatvanas éveikben járó férfiakat »nagypapáknak« tartották. Most pedig mindannyian még mindig a nyolcvanas éveinkben járunk. Ez megdöbbentő” - mondta egy februári, szezon előtti edzőmeccs után a 83 éves Nomura, aki több amatőr csapat tagja. És még nem is ő a legidősebb játékos, hanem a liga egyik csapatának kapusa, Siozava Singo, aki 93 éves. „Szerintem a foci a legjobb dolog az egészségének” - mondja Nomura felesége, Dzsunko, aki évekig követte a férje focistakarrierjét, és megőrizte a róla szóló újságcikkeket is. A pár a mostani japán válogatott meccseit is együtt nézi. Dzsunko tisztában van a futball esetleges veszélyeivel, mégsem fél, hogy a férje esetleg lesérül. Csak Nomura magas vérnyomása miatt aggódik néha, amiről a statisztikákat ő vezeti egy füzetbe, az étkezésekkel együtt. „Szereti a húst, ezért próbálom rávenni, hogy zöldségeket egyen” - mondta férjéről, aki háromszor nyert országos bajnokságot az elmúlt években.

A japán idősek titka

A japánok magas várható élettartamának egyik kulcsa a jó egészségügyi ellátás. E mellé jön az egészséges japán konyha, aminek hála nagyon alacsony a túlsúlyosak aránya. A munkavállalók egészségére sokszor még a vállalatok is külön hangsúlyt helyeznek például azzal, hogy közös reggeli tornát szerveznek a dolgozóiknak. A japánok között emiatt kevésbé gyakoriak a szív- és érrendszeri megbetegedések, és az időskori cukorbetegség is - bár ebben a genetika is szerepet játszik. A BBC cikke szerint azonban nemcsak az életmódban rejlik a japánok „méltósággal való megöregedésének” kulcsa, hanem a rájuk jellemző versenyszellemben is. E szerint a japán idősek nagyon igyekeznek, hogy saját magukkal is felvegyék a harcot, és minél kevésbé legyenek mások terhére. Ezért is maradnak sokan a munkaerőpiacon évtizedekkel a nyugdíjkorhatár elérése után. A versenyszerű sport, például a labdarúgás, egykor tiltott területnek számított az idősek számára az országban, de a viszonylag egészséges idősek feszegetik az öregedés határait. „Úgy gondolom, hogy a 0-80-as szakosztály megalakulása azt tükrözi, amit a japán társadalomban látunk, ahol az idős demográfiai korosztály ilyen aktív lehet” - mondta Ito Jutaka, az SFL liga főtitkára. „Ha lehetséges, akkor természetesen százéves koromig ezt akarom csinálni” - mondja Nomura.

Az alábbi táblázat összefoglalja az SFL liga korosztályos divízióinak fejlődését:

Nomura korábbi válogatott focistaként egy átlagos japánhoz képest is előnyben van, hiszen számára nem ismeretlen a sport, és 83 évesen még nem is a liga legöregebbjei közé tartozik. A nála 10 évvel idősebb Siozava példáját véve akár még tíz évet is eltölthet a pályán. „Ha nem fociztam volna, már rég halott lennék” - mondta a Fehér Medvék csapat kapusa, Siozava Singo. A férfi korábban versenyautó-mérnök volt, de még ma is bejár az irodájába, ahol időnként fel-alá szaladgál, edzésképpen. Szellemileg is próbál aktív maradni azzal, hogy régi egyiptomi matekfeladványokat old meg, ugyanakkor Siozava szerint a sport vette rá arra, hogy leszokjon a dohányzásról, és segítette a felépülését a gerincferdülésből is.

Ugyanakkor bármilyen jó állapotban vannak is a korukhoz képest a focicsapat tagjai, azért ők sem „szuperhőspapik”, hiszen a csapat átlagéletkora nyolcvanhárom és fél év. A játékosok legutolsó meccsükön időnként botladozva játszottak, nem tudták elrúgni egymásnak elég messzire a labdát, és egy 89 éves játékos, aki kifulladt, körülbelül 10 perc után cserét kért. Persze a meccs keretei is az idősek teherbírásához vannak igazítva, egy félidő csak 15 perc. Nomura nem szándékozik lassítani, hétvégente a lányával és az unokájával is rúgja a labdát, trükköket tanít nekik, és igyekszik még jobban megszerettetni velük a játékot. „Néha elmegyek megnézni az idősebbek játékát, és ettől úgy érzem, hogy nekem is keményen kell dolgoznom - mondta 48 éves lánya, Juriko. - Nagyon csodálom őt.”

A labdarúgás filozófiája

Pető Péter könyve izgalmas gondolatokkal teli, remek képi anyaggal illusztrált mű, ami hűen képviseli, hogy a futball valójában minden. És itt tudok személyesen is csatlakozni ahhoz, amit Pető A futball hazatért című szövegben említ, miszerint őszintén sajnálja azokat, akik teljesen kimaradnak ennek a játéknak a szépségéből. Nem tudok nem mélyen egyetérteni, manapság naponta eszembe jut ez a gondolat, szinte óránként olvasva az Eb kapcsán megjelenő lesajnáló gondolatokat, amelyek - hiába származnak sokszor értelmiségiektől -, nélkülöznek minden árnyalatot. Pedig a futball tényleg soha nem érhet véget, épp ezért beszélni kell róla. Ez az egyetlen olyan tevékenység, ahol helye van minden bőrszínnek, nemiségnek, nemzetnek, kultúrának, intelligenciának, és amit szinte mindenki ért és ismer. Szeretnénk, ha a világ jobban működne. Igen, szeretnénk, ha nem számítana a származásunk, a vallásunk, a bőrszínünk, a külsőnk, a belső gondolataink, a szerelmünk, az indentitásunk, és szeretnénk, ha sok emberrel végre együtt összefogva nyilváníthatnánk ki az egyenlőség lehetőségét, hogy van értelme ezt a bolygót együtt védeni, fenntartani, és az emberiség fejlődését a civilizáltság felé előre mozdítani. Elvileg ezt sokan akarjuk, és keressük ezeknek a szabad megteremtését. A sportban, ahol olykor egy csapatban, máskor egymás ellen méred meg a tudásodat, ahol női játékvezetőnek is „engedelmeskednek” a férfi játékosok, ahol nemiségre tekintet nélkül is lehetnek játékosok és játékvezetők, ahol szurkolhatsz a saját országodnak és rajonghatsz más országok játékosaiért, ahol bőrszínre tekintet nélkül, csupán a közös cél és a valós eredmények hoznak össze egy színtérre, ahol a meccsek végén mindenki gratulál, és olykor a nyertes csapat vigasztalja a vesztest, talán mindezeknek a gondolatoknak és szándéknak helye van. És a labdarúgás ezen törekvéseknek olyan helyet ad, ami akkora nyilvánosságot kap, hogy az utolsó kis faluba is eljutnak ezek az értékek és képek. Vannak-e olyan szurkolók vagy játékosok, akik nem szimpatikusak a viselkedésük miatt? Vannak. Az ember, az mindenhol ember. Vannak szimpatikus és nem szimpatikus emberek mindenhol, lesznek is. Viszont én örülök, hogy rátaláltam a világ ezen megnyilvánulási helyszínére, hogy van egy hatalmas tömeg, aki számomra pozitív emberi értékekért küzd. Örülök, hogy a gyerekek a téren rúgják a bőrt, és örülök, hogy egy ekkora tömeget megmozgató jelenség a diszkriminációmentesség és a „fair play” területén ilyen sok mindent elért már.

tags: #foci #nelkul #lehet #elni #de #minek

Népszerű bejegyzések:

• Real Madrid legendák mérkőzésszámai
• Hallgatói visszajelzések Blazsek József egyetemi teljesítményéről
• Sallai Roland és a Rába-parti tehetségek
• a PSG története, sikerei és jövője
• Hatékony bemelegítés focistáknak