A magyar labdarúgás története és a Pécsi Mecsek FC felemelkedése

A foci ma a világon a legnépszerűbb játék, milliók nézik, ahogy jólfizetett labdarúgók próbálják a labdát az ellenfél kapujába berúgni. A labdajátékok nagyon ősi múltra tekintenek vissza, valamiféle lábbal játszott játékot már évszázadok óta űztek az emberek. A mai focit, azaz a mai szabályok szerinti labdarúgást azonban a XIX. században Angliában kodifikálták, és onnan terjedt el szerte a világban.

A labdarúgás magyarországi kezdetei

Erről az angol eredetű sportról már az 1870-es években lehetett Magyarországon hallani, sőt már 1879-ben részletes beszámoló jelent meg róla a sajtóban. Az biztos, hogy szórakozásból, mezőkön már korábban is rugdostak valamiféle labdát a fiatalok, és tudunk iskolán belüli, esetlegesen sportegyesületen belüli próbálkozásokról, meccsekről is. Az is előfordult, hogy az angol szabálykönyv rossz fordítása miatt a játékosok kézzel próbálták a labdát továbbítani.

Az első hivatalos mérkőzés: 1896. november 1.

A millennium éve, 1896 sok mindenben vízválasztó volt Budapesten. Hivatalos, előre meghirdetett mérkőzésen, nézők előtt, szervezett csapatok 1896. november 1-jén léptek első alkalommal pályára Magyarországon. A mérkőzés ötlete az akkor 28 éves Löwenrosen Károlytól származott. Lőwenrosen korábban egy ideig Angliában élt és dolgozott, ott ismerte meg ezt a játékot, sőt ott focizott is egy csapatban. Hazatérve a MÁV Északi Főműhelyében volt asztalos iparosmester, és úgy gondolta, jó ötlet lenne itthon is focizni.

A meccs előtt azonban számos probléma merült fel. Egyrészt Lőwenrosennek nem volt elég pénze, hogy a labdát kiváltsák a vámból. Azt ugyanis ajándékba küldték neki a régi angol sporttársai, de fennakadt a vámon. A vámhatóság igen magas vámot vetett ki a labdára, ami 11 forint volt. Összehasonlításképpen az első meccs háromszáz fizető nézője összesen 30 forintot fizetett. Ez után megindulhatott a felkészülés, ami három hónapig tartott, a csapattagok megismerkedtek a szabályokkal és az új játék más trükkjével.

Végül a nagy nap 1896. november 1-én következett be, ám volt még egy kis probléma. Előző éjjel havazott, ezért a pályát 25 centiméteres hó fedte. Természetesen az idő is meglehetősen hideg volt, ami miatt a játékosok nem is öltöztek át a korábban saját maguk készítette sportruhába, amit rossz munkásnadrágokból és ruhákból alakítottak ki. A pályát is máshogy kell elképzelnünk, mint manapság. A kevesek által ismert hazai kezdet nehéz volt, a mai MTK pálya helyén lévő mezőn a teljesen amatőr játékosok vasalt csizmával a labda helyett inkább egymás lábát rugdosták.

A nézők zöme a játékosok családtagjaiból került ki, így közöttük ott voltak a sérült játékosok feleségei is, akik nem igazán tudták be ezt egyszerű sportsérülésnek, hiszen férjük hetekre kiesett a munkából. A feldühödött feleségek az ötletgazda Löwenrosen Károlyon kívántak eleget tenni, de ő megérezve a bajt, gyorsan kereket oldott, és napokig nem is mutatkozott. Ugyanis a meccset 15, más források miatt 20 perc múlva le kellett fújni, addigra három játékos lába tört el. A nagy lelkesedéssel játszó játékosok ugyanis inkább egymást rugdalták, mint a labdát, ami kabátban, vasalt csizmában a havas pályán nem is csoda. A focimeccs Magyarországon 1905-ben valószínűleg már szervezettebb körülmények között zajlott.

Az első magyar nyilvános labdarúgó - vagy inkább bokarúgó - mérkőzés így tehát nem sikerült jól, de ez nem verte le a sport iránti érdeklődést. A következő hónapokban volt még pár hasonló játék, ahol az ellenfél játékosai legalább annyi rúgást kaptak, mint a labda, de végül rendeződtek a sorok, sikerült lefordítani és alkalmazni a foci szabálykönyvét, és 1897-től már itthon is szabályosan játszották ezt a játékot.

Akkor, 1897. május 9-én már Angliából hozatott felszereléssel, mezekkel, és nem a Pékerdő egy mezején, hanem az akkor, 1896-ra kialakított Millenáris sportpályán játszották. A sportpálya őre kihasználva az alkalmat, belépti díjat szedett a mérkőzésre, ahol ugyan csak 100 főnyi néző jelent meg - hozzá kell tennünk, hogy zuhogott az eső -, de a beszámolók szerint a közel két órás összecsapást nagy érdeklődéssel figyelték. A mérkőzésen a Budapesti Torna Club két csapata, a „kék-fehérek” és a „piros-fehérek” játszottak egymás ellen, és a „kék-fehérek” nyertek 5:1-re.

A foci tehát befutott itthon is, és persze a balul sikerült első meccs után Löwenrosen Károly is előkerült, és nem szakította meg a kapcsolatát a sporttal. Nemcsak a focival maradt kapcsolata, 1897-ben például Budapest és Kolozsvár nehézsúlyú birkózóbajnoka lett, de kerékpározott, atletizált, korcsolyázott, vívott, és természetesen focizott, később játékvezető lett, majd a Törekvés Sportegyesület alapító elnöke.

A pécsi labdarúgás történetének mérföldkövei

Hosszú, izgalmas, érdekes és fordulatoktól sem mentes az a sporthistória, aminek során egy belügyi nagyegyesülettől, egy városi munkássportkörön keresztül, eljutottunk egy teljesen magánkézben lévő klubig.

A Pécsi Dózsa megalakulása (1950)

Kicsivel több mint hatvan évvel ezelőtt, 1950. augusztus 22-én alakult meg a Pécsi Dózsa. A Pécsi Dózsa, mint a Belügyminisztérium „kihelyezett” tagozata, 1950 augusztusában alakult meg, miután a fővárosban eldőlt, hogy az Újpesti TE a továbbiakban, szintén ugyanezen esztendőtől, Dózsa Györgytől kölcsönzi a nevét. A nyáron megkezdődtek az egyeztető tárgyalások, augusztus 14-én a Pécsi Közalkalmazottak SE (P. KASE) választmányi ülésén nagy lelkesedéssel mondták ki, hogy csatlakoznak a dózsásokhoz. A labdarúgók az akkori NB III-ba kaptak besorolást, a röplabdázók a Pécsi Főiskolai DISZ szakosztályával közösen az NB II-ben indulhattak, ugyanúgy, mint az asztaliteniszezők.

Az új egyesület alakuló közgyűlésén a Dózsa székházat - az akkori leírások alapján - pompásan feldíszítették. Árvai Mihály rendőrtörzsőrmester tartott nyitóbeszédet, utána egy fővárosi vendég, Tarródi Zoltán rendőr alezredes jelentette be, hogy Budapest után a vidéki fellegvárakban is megalakulnak a Dózsa-egyesületek: Pécsen kívül Debrecen, Székesfehérvár, Szeged és Szolnok sem maradhatott ki ebből a sorból. Ezután már tényleg nem volt más hátra, mint megválasztani a vezetőséget. Az első elnöknek Halász Béla őrnagy vallhatta magát, ám csupán Szikra Sándor társaságában, aki a Magyar Dolgozók Pártja Megyei Pártbizottságának szervezőtitkáraként kapott fontos szerepet. Kilenc szakosztály kezdte meg működését az elkövetkező időszakban: az asztalitenisz, atlétika, labdarúgás, ökölvívás, röplabda, sakk, teke, tenisz, úszás.

A Pécsi Munkás Sport Club (PMSC) létrehozása (1973)

Természetesen a Pécsi MSC nem spontán alakult meg, hiszen 1973-ban ilyen dolgok a legritkább esetében történtek meg Magyarországon. Jól előkészített háttérmunka, ideológiai puhítás, felkészítés előzte meg a dolgot. Előtte nem sokkal találták ki országos szinten az úgynevezett nagyegyesületeket, ahol sakkozó, súlyemelő, kézilabdázó és futballista egy hatalmas sportcsalád tagjának vallhatta magát. A jogutódja a Pécsi Dózsának a Pécsi Munkás Sport Club (PMSC) lett 1973-ban. Maguk a sportolók, sportvezetők is úgy nyilatkoztak a különböző fórumokon, hogy elodázhatatlannak tűnt egy csúcsegyesület megalapítása: 1973. február 16-án „megszületett” a Pécsi Munkás Sport Club.

A Városi Tanács díszterme volt a helyszín, ahol a Pécsi Dózsa, az Ércbányász SC, a Helyiipar, valamint az Építők SC küldöttei mondták ki a boldogító igent. Nem kevesebb, mint 21 szakosztály 1800 sportolója forrt egybe, egy komoly terv megvalósulásaként. Az egyesület nevére javaslatként érkezett a Pécsi Munkás Sport Club elnevezés. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, mert ennek azért históriája van! Ilyen néven, már az elmúlt évszázad első, illetve második évtizedeiben létezett egy egyesület Pécsett. Az „ős” PMSC 1919-ben, tavasszal jött létre, midőn a PSC fuzionált a Munkás Testedzővel, de nem feltétlenül ezért esett a választás erre a lehetőségre.

Egy rátermett intéző, amikor megtudta, hogy itt már bizonyosan új klub alakul, egy sor ott lévő labdarúgóval aláíratott egy-egy átigazolási lapot. Mivel ő a PMSC-ről tudott, hát oda kötelezte el a helyszínen lévő, tébláboló focistákat. Aztán, órák múlva, mikor még egyáltalán nem volt biztos az új név, riadtan kérdezte: „Nem PMSC?” Az megalakult egyesület szakosztályai a következők voltak: asztalitenisz, atlétika, birkózás, cselgáncs, kajak-kenu, kerékpár, kézilabda, kosárlabda, labdarúgás, lovassport, motor, öttusa, sakk, súlyemelés, teke, természetjárás, torna, úszás, vívás, vízilabda. Mindez húsz sportág, de ha a kajakot külön vesszük a kenutól, akkor máris kijön a nyerőszám, a huszonegy. Az idők során innen „kopott” le minden, maradt egyedül a futball.

Az akkori világ legszélesebb köreiből kerültek ki a hamarosan piros-feketére váltott alakulat irányítói, közöttük volt Toller László, a Megye Népi Ellenőrzési Bizottság elnökhelyettese is, aki a későbbi pécsi polgármester, az azóta meghalt városvezető édesapja volt. Az első elnökként Wieder Béla kapott bizalmat, mint a Városi Tanács első embere. A PMSC továbbra is megőrzi az alapítók hagyományait, szólt az ígéret. Ami azért nem valósulhatott meg maradéktalanul, ám a történelmi változásokat ekkor még senki sem láthatta, jövendölhette meg.

A Pécsi Mecsek Futball Club (PMFC) korszaka (1995-től)

Amikor beköszöntött 1995 forró nyara, a Pécsi MSC együttesénél nem álltak jól a dolgok. Már csak három szakosztály létezett, a többiek lassan, biztosan az idők szavára hallgatva önállósodtak. Egy újsütetű befektetői csoport ugyan feltűnt a baranyai megyeszékhely elit alakulatánál, de őket leginkább a labdarúgás érdekelte. Alig hat évvel a rendszerváltás után már-már ellehetetlenült a klub, anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt.

Még mielőtt az 1995-1996-os bajnoki évad megkezdődött volna, vagyis augusztus 5-e előtt a „hármak” a Cégbírósághoz fordultak, hogy jegyezzék be a Pécsi Mecsek Futball Clubot (PMFC-t). A labdarúgók első elnökének Major Bélát tették meg. A sportági szakszövetségek átírták a sportolók igazolását, az anyagi mínusz pedig köddé vált, elpárolgott, megszűnt. Nem feledhetjük, hogy a Pécsi MSC labdarúgó-szakosztályának 1992-től 1995-ig volt alelnöke dr. Toller László, a 2010-ben elhunyt pécsi polgármester. A következő jelentős fejezet már 2007-ben, nyáron íródott, amikor is Matyi Dezső többségi tulajdonos lett a Pécsi MFC-nél.

2015 nyarán a PMFC ismét a pécsi önkormányzat tulajdonába került, miután megvásárolták azt Matyi Dezsőtől. A klub nem kapta meg a 2015/16-os NB I-es szezonban való induláshoz szükséges licencet. A PMFC felnőtt csapata végül a Baranya megyei I. osztályban indult. A csapat meg is nyerte a megyei bajnokságot, így a 2016/17-es szezont már az NB III. Közép-csoportjában kezdhette meg, továbbra is a városi PSN Zrt. égisze alatt.

A pécsi klubok címerei

A Pécsi MFC a jogelődjeitől sok-sok dolgot „örökölt”. Ilyen a jelenlegi címere is, aminek természetesen vannak előzményei, van története. A Pécsi Dózsa első - vélhetően átmeneti - képi megjelenítése meglehetősen egyszerű volt. Lila körben egy ötágú vörös csillag. De ezzel alig lehetett találkozni az akkori kiadványokban. A klub nagyjából rombusz alakú jelképéhez az 1950-es évig nyúlhatunk vissza. Ebben semmi egyedi nincsen, hiszen központilag rendelték el.

A Budapesti Dózsa (máskor Újpesti Dózsa) és a többi vidéki Dózsa között csak annyi volt az eltérés, hogy beleszerkesztették annak a városnak a nevét, ahol működött az adott egyesület. Egységesen a lila-fehér szín volt az elfogadott. A Dózsa névnek történelmi gyökerei vannak, Györgytől, a parasztvezértől származott. Az akkori retorika szerint harcosságával, a néphez való közelsége miatt lehetett alkalmas a klubok névadójának. Ilyen volt a berlini, a bukaresti, a moszkvai, folytatható még sor.

1973 februárjában „érett meg a helyzet” egy új, a kor elvárásainak megfelelő egyesület megalakítására. A PMSC piros-fekete színkombinációját az Ércbányász SC-től vették át. Arról nincsen hiteles adatunk, ki rajzolta, szerkesztette meg az első címerpajzsot, de nem azonnal történt meg, annyi bizonyos. „Pajzs alakú, szélén aranyszegéllyel határolt. A pajzs felső negyedében fehér alapon arany betűkkel Pécsi felirat. Az alsó háromnegyedben középen, aranyszínű vonallal függőlegesen elválasztva (balról jobbra) piros-fekete színezés, középen három nyomtatott nagybetűvel MSC felirat.” Ez az eredeti, amiből szinte már alig-alig létezik, inkább csak változatai lelhető fel.

Ezeknek némileg átalakított változata lett a Pécsi Mecsek FC jelképe, a következő átszabás idején. De ekkor már az 1990-es évek közepét mutatták a naptárak. Fontos azonban megemlíteni, a két arculat nem teljesen azonos. Az újabb változatnak az ívei némileg eltérnek a korábbitól, de ezek a különbségek nem olyan jelentőségűek, amik miatt ne lehetne követni a folytonosságot. Mindezt alátámaszthatjuk azzal, ami gyakran felhangzik a lelátóról. A közönség, a drukkerek egyik csatakiáltására: „Csak a Munkás!” Mert egyrészt jól hangzik, másrészt cseppnyi nosztalgiát is ébreszthet az idősebbekben. A fiatalabbaknak meg nem árt, ha ismerik a múltat, annak dicsőségeit.

Felületes címertani kutatások alapján két dolgot állapíthatunk meg. Egyrészt a piros színt tartották a hozzáértők a legnemesebbnek. Jelentése: bátorság, harciasság. Másrészt, a fekete viszont a legkevésbé előkelő színnek számít.

Az alábbi táblázatban összefoglaljuk a pécsi labdarúgás fontosabb klubneveit és azok változásait:

A magyar labdarúgás nagy pillanatai és társadalmi hatása

Hiába tűnhet új jelenségnek, hogy a magyar futball, különösen a válogatott teljesítményének témája azoknak a hétköznapjaiba is betüremkedik, akik egyáltalán nem érdeklődnek a sport iránt, van egy rossz hírem: ez már 1930 óta nincsen másként. Persze mindig változó felhanggal: őrültek már meg emberek világbajnoki esélyes válogatottért, tette tönkre a világukat nevetséges vereség, az 1990-es évektől kezdve pedig úgy általában köznevetség tárgya volt az egész, ami azért mégis fájó seb.

A foci, mint ahogy azt már korábban is bebizonyította, minden más sportágnál jobban képes arra, hogy tükröt tartson egy társadalom elé, szembesítse az embereket a saját félelmeikkel és ezzel valódi változásokat indítson el. A sport irodalmi vetületeit vizsgáló Ady stoplisban után Csillag Péter a Kapufák és kényszerítők című könyvében (olvass bele!) olyan eseteket vizsgált meg, amikor a magyar történelem fontos alakjai és a politika erőteljesebb kölcsönhatásba léptek egymással.

Az Aranycsapat és a 6:3

Matt Clough brit szerző könyve, a 6:3 - A meccs, ami örökre megváltoztatta a futballt, arról a mérkőzésről szól, amit Orbán - saját bevallása szerint - minden újévkor megnéz. A 6:3 az a meccs, amit különösebben nem kell leírni: a magyar válogatott 1953. november 25-én kontinentális csapatként a történelem során először tudta megverni otthonában Angliát. Sőt, nemcsak megverte, hanem a földbe döngölte a brit csapatot, hogy aztán London után Budapesten is megismételje ugyanezt egy újabb barátságos meccsen. A londoni találkozó fontosságáról sokat elmond, hogy a történelem legnagyobb futballmeccseivel foglalkozó listákon általában ez az egyetlen barátságos találkozó, minden más tétmeccs.

Sajnos a modern kor nagy magyar teljesítményeihez hasonlóan a 6:3-mal sem tudunk mit kezdeni. Clough könyve főleg azért jó, mert angol: az Athletic szakírója angol szemszögből, különféle emlékezetpolitikai terelgetések nélkül meséli el sok-sok forráson keresztül a meccset, ami a szerző állítása szerint is egyszerűen megváltoztatta a futballt. Itt ugyanis nem is annyira két válogatott találkozott, hanem az új a régivel, a progresszív a konzervatívval. Bármilyen meglepő, de akkor épp mi voltunk a progresszívak.

Ameddig az angol válogatott, bár egyre jelentéktelenebbé vált, még mindig birodalmi nosztalgiában élő közeg nagyképűségét képviselte, a magyarok olyan dolgokkal próbálkoztak, amikkel a maguk tökéletességük bűvöletében élő angolok nem is voltak hajlandók. Az angolok ugyanis még 1953-ban sem hittek abban, hogy az edzőnek kéne kiválogatni a játékosokat, helyette válogató bizottság döntött az edző feje felett, főleg statisztikákat nézve különféle játékosokról. A taktika szerepében szinte egyáltalán nem hittek.

Az Aranycsapat 1953-ban, a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben is épp az ország valódi állapotának ellentéte tudott lenni, nagyban köszönhetően a hithű kommunista szövetségi kapitány Sebes Gusztávnak, és persze annak, hogy az állam már akkor is óriási propaganda potenciált látott a tömegsportban. Ezért aztán a válogatott saját alternatív univerzum volt, ahol az olyan nyilvánvalóan jobboldali elhajlók is nyugodtan élhettek, mint a kapus Grosics Gyula. A játékosok persze pontosan tudták, hogy kiemelt szerepük csak addig tart, ameddig jól fociznak.

A világ akkor legjobb csapata, az Aranycsapat, 1954-ben a világbajnokság abszolút esélyeseként kikapott a döntőben az NSZK-tól. A megdöbbentő vereség miatt a rossz lelkületben élő ország szimpátiáját is elvesztett. Az 1956-os forradalom bukásával együtt véget ért az Aranycsapat története is. Többen emigráltak, Puskás nevét szinte kimondani sem lehetett, az egykor elképesztő újításai miatt becsült magyar futball az utolsó nagy kisülése után szép lassan kimúlt, elvesztette minden jellegzetességét, majd szép lassan a fentről érkező támogatását is. Kádár János idején az állam az olimpiai sportokra helyezte a fókuszt.

Foci és politika: további történelmi adalékok

1. A Sporthírlap 1914. augusztus 17-i száma szerint a Ferenc Ferdinánd főherceg ellen merényletet végrehajtó, és ezzel az első világháborút kirobbantó Gavrilo Princip amatőr szinten rúghatta a bőrt. A rejtélyes informátort megszólaltató cikkből kiderül, hogy Princip a pályán is rendkívül robbanékony, szélsőséges viselkedéséről vált hírhedtté, és állítólag ez okozta a bécsi egyetemről való eltanácsolását is. Ám az említett újságcikkről nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy hiteles forrásként szolgálna, elképzelhető, hogy direkt hangulatkeltési céllal íródott.

2. 1914. május 21-én egy igen érdekes gálameccs tanúi lehettek azok, akik kilátogattak az FTC pályájára. Az akkori FA-kupa győztes Burnley együttese csapott össze a pár nappal azelőtt a Fradival játszó skót bajnok és kupagyőztes Celtic-kel a Budapest Kupáért. A Celtic nyerte a kupát, ám a megérdemelt nyereményükhöz csak 1988-ban, a klub alapításának századik évfordulóján jutottak hozzá - ekkor már egy Herendi váza képében.

3. Magyarország egykori kormányzója, Horthy Miklós, megdöbbentő sporttörténeti jelentőségű életrajzi csemegét osztott meg hallgatóságával az 1934-es Magyarország-Anglia meccs előtt. Állítása szerint ugyanis ő volt az első magyar, aki komolyan futballozott. 1895-ben pályára lépett egy, az angol flotta legénysége ellen vívott haditengerészeti mérkőzésen. Itthon az első nagypályás edzőmérkőzést 1897. május 9-én rendezték meg, így Horthy Miklós valóban az első futballozó magyarok között lehetett. A kiváló sportember hírében álló Horthyt azonban a diplomáciai és tömegvonzó értékén túl kevésbé érdekelte a foci.

4. Az első elektromos lámpákkal megvilágított futballmeccs megrendezésére 1939. június 4-én került sor. A Budapest-Brüsszel mérkőzés stílszerűen a budapesti áramszolgáltató társaság egyesületének, az Elektromosnak a pályáján zajlott. A nézők hangulatát azonban így sem volt képes felvillanyozni a történelmi jelentőségű esemény, mivel a mérkőzés közben hatalmas vihar kerekedett.

5. A magyar történelem viharos időszakai közül a kommunizmus évei hozták a legnagyobb változásokat a futball életében. A munkásosztály csapatait igyekeztek felfuttatni, ezért minden egyesületnek valamilyen állami vagy szakszervezet alá kellett tagozódnia. Az UTE a belügy csapata lett, így a keleti blokk többi belügyes csapatához hasonlóan valamiképp a Dinamo előtaghoz passzoló, a D betűt tartalmazó címerre kellett váltaniuk. Dózsa György kiváló példakép volt az állam szemében, így születhetett meg az Újpesti Dózsa, ami a horgonyt vörös csillagra cserélte a címerében, majd bekerül a stilizált D betű is.

6. A Rákosi-korszakban sajnos a futball-világot súlyosabban érintő tragédiák is előfordultak. A labdarúgók sem menekülhettek a kommunista párt könyörtelen szigora elől, ha államellenes cselekedetben vettek részt. Szűcs Sándor Kovács Erzsébet énekesnővel próbált meg disszidálni, ám tudtukon kívül egy ÁVH-ügynököt bíztak meg, hogy segítse őket a szökésben.

7. Mint az közismert, a magyar labdarúgó-válogatott az 1954-es svájci világbajnokságon jutott legközelebb a győzelemig. Puskáséknak minden esélye megvolt a világbajnoki cím megnyerésére, és ezt jól tudták a postán is. Így már hetekkel a döntő előtt határoztak a 3 forint értékű bélyeg gyártásáról, amely az Aranycsapat világbajnoki győzelmének állított volna emléket. Puskás és Czibor korai góljaira hamar érkezett az NSZK dupla válasza, és a lefújás előtt pár perccel egy harmadik gólt is sikerült szerezniük. A magyar válogatott világbajnoki álmai megsemmisültek, mint ahogy az emlékbélyeg majdnem teljes, 2,5 millió példányt számláló készlete is.

8. Nem sokkal az ’56-os események kitörése után az Aranycsapat több meghatározó tagját is soraiban tudó Honvéd elindult a Bilbao elleni BEK meccsére, ám a forradalom leverése után külföldön ragadtak. Később több, szintén kint maradt hírességgel kiegészülve indultak el egy illegális dél-amerikai túrára, ahol meccsenként tízezer dollárért léptek pályára. A FIFA azonban büntetést helyezett kilátásba mind a külföldön illegálisan futballozó magyar játékosoknak, mind az ellenük pályára lépő csapatoknak.

9. A forradalom után külföldre szökött labdarúgókról egy propagandaregény is megemlékezett. Takács István 1959-ben kiadott A másik város című könyvében Csomós Ferkó, a Pannónia kapusa indul útnak az ’56-os események után, és a regényben még az Aranyoss II-re keresztelt Puskással is találkozik.

10. Amikor 1959-ben Kína a népköztársaság kikiáltásának tizedik évfordulóját ünnepelte, hatalmas megemlékezésekkel és sportrendezvényekkel készültek az eseményre. A szovjet csapat mellett a magyar válogatott B csapata is pályára lépett egy tartományi válogatott ellen. A kínai foci ekkor még gyerekcipőben járt, de érdekesség, hogy az országba látogató magyar csapatot az az Ember József fogadta, aki edzőként nagy hatást gyakorolt a kínai futball fejlődésére.

11. Az 1914. évi "karácsonyi fegyverszünet" a háborúk történetében a lovagiasság és a humanitás egyik utolsó példája volt, melynek során a Királyi Walesi Lövészek 2. Zászlóalja és a 6. Porosz Vadászzászlóalj katonái barátságos mérkőzést játszottak a frontvonalon. A futball története ezzel nem teljes - sőt. A spontán fegyverszünet szimbolikája elképesztő erejű. Az aznapi meccs a történelem leghíresebb mérkőzése: néhány órára szimpla ellenfeleket csinált ellenségekből.

A Mágocs-Bóly bundabotrány (1968)

Bunda volt, van és lesz. Feltehetően egyidős a futballal, de a sportfogadással mindenképpen. Nem tudni pontosan, hogy a futball édenkertjében Éva mikor szakított először a fáról, de bunda már volt akkor is, amikor a nézők még nem is sejtették, akkor is, amikor már sejtették, de nyilvánosan senki sem beszélt róla, és akkor is, amikor már mindenki arról beszélt, de hivatalosan nem létezett. 1968-ban megtört a jég, és egy Baranya megyei I. osztályú meccsen kirobbant az első nagy országos hírverésű bundabotrány, no persze nehéz is lett volna takargatni egy olyan meccset, amelyen 24 perc alatt 14 gólt szerzett az egyik csapat!

Az ominózus mérkőzés a Mágocs-Bóly találkozó, amelyet 1968. november 24-én, a megyei bajnokság utolsó fordulójában tartottak. Mindkét fél számára a feljutás volt a tét az NB III-ba, így nagy volt a hírverés már a meccs előtt is, hiszen egyébként is a virágkorát élte akkoriban a helyi termelőszövetkezet és állami gazdaság által támogatott két klub - teljes nevükön a Mágocsi TSZ SK és a Bólyi MEDOSZ Traktor SE. Az 1968-as bajnokság végén a záró forduló előtt az élboly ekképpen festett: a Pécsi Porcelángyár állt a tabella élén 45 ponttal és 58:19-es gólaránnyal, a második az ugyancsak 45 pontos Bóly volt (47:17), a harmadik pedig a 44 pontos Mágocs (55:17).

A pécsiek a már kiesett Vajszló otthonában léptek pályára, míg a másik két bajnokesélyes Mágocson játszott egymással. A bólyiak intézője, Tárnoki Lajos „véletlenül az autóbuszban felejtette” a játékosok igazolásait, és amikor visszament értük, a jármű már csukva volt, amire pedig a sofőr előkerült, eltelt jó fél óra. Aztán a félidőben újabb hét perccel növelte a késést a két csapat, vagyis mindent összevéve több mint 30 perccel korábban ért véget a vajszlói meccs, mint a mágocsi. A mérkőzés a 64. percben járt, az állás 0:0 volt, és ekkor érkezett az autós hírnök jelentése, aki a pályától négy kilométerre lévő postahivatalban telefonon várta a másik meccs fejleményeit: a Porcelángyár 4:1-re győzött Vajszlón.

Ezzel tehát eldőlt, hogy a Mágocs már nem lehet bajnok, a Bóly pedig csak akkor - saját számítása szerint -, ha 14 góllal győz. És akkor jött a „csoda”, mindkét szurkolótábor (!) elkezdte hevesen biztatni a bólyi csapatot, amely az utolsó 25 percre valósággal „megtáltosodott”, nekilátott ledolgozni a 14 gólt, és a játék képe alapján hamar egyértelművé vált, hogy ez sikerülni is fog. „A bíró persze nem esett a feje lágyára, ő is tudta, mi az ábra, úgyhogy nyolc nullánál meg is kérdezte az egyik bólyi játékost, hogy mennyi kell még?” - idézte fel az FFT-nek dr. Czinege Imre, a Mágocs korábbi játékosa, aki nézőként volt jelen ezen a meccsen. Vecsere János játékvezető azért minden tőle telhetőt megtett, két nyilvánvaló lesgólt is érvénytelenített, de az erre válaszként rúgott két öngól ellen már ő sem tehetett semmit. A partjelző még nála is konokabb volt - tudjuk meg szintén dr. Czinege Imrétől. - Ő hat nulla után szólt a bírónak, hogy ezt nem csinálja tovább, és egyszerűen eldobta a zászlót. Így azonban mire végül a 14. gólt is beszerencsétlenkedték, a bírónak is elege lett a futballbohózatból, és a 86. percben komolytalan játék miatt lefújta a meccset.

A Baranya Megyei Labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottsága a meccs másnapján vizsgálatot indított, a 14:0-s végeredményt megsemmisítette, további két-két büntetőpont levonását rendelte el, majd a pár napos vizsgálat után mindkét csapatot vétkesnek találta, és visszasorolta a megyei II. osztályba. Aztán az 1969-es bajnokságot mégis ugyanebben az osztályban kezdte meg a két csapat, a szövetségnek sikerült olyan megoldást találnia, amellyel megmentette őket a kizárástól. A Dunántúli Napló 1969. január 20-án számolt be arról, hogy „példás ítélettel” végleg lezárták a bundaügyet. A két fél fellebbezése után a meccset 0:0-val könyvelték el, de egyik csapat sem kapott pontot, és a két-két pont levonás helyett 10-10 pont levonással büntették az egyesületeket.

Emellett a mérkőzés jegyzőkönyvében szereplő valamennyi focistát eltiltottak az 1969-es szezon három-három bajnoki, illetve kupamérkőzéséről, oly módon, hogy minden fordulóban csapatonként két-két kijelölt játékosnak kell az eltiltását letöltenie. A mágocsiak közül ketten kaptak büntetést, Tombi János intéző egy évig nem folytathatott sportvezetői munkát, Gyimesi József elnök pedig írásbeli figyelmeztetést kapott. Az ő vétkük az volt, hogy kiderült, a meccs előtt találkoztak a bólyi vezetőkkel, és egyeztettek a lehetséges forgatókönyvekről.

A futballközvetítések fejlődése

Szájhagyománytól az újságcikkekig, majd végül a 3D-ig és annak hanyatlásáig - a futball Eb-döntőjéhez közeledve megpróbáltuk feleleveníteni, régen hogyan jutott el az emberekhez az aktuális kedvenc csapatuk eredménye. A focit mindenki szereti! Na jó, nem, de az tény, hogy az, hogy 22 ember futkos egy labda után, végül az győz, aki többször talál a kapuba, nagyon régóta érdekli az embereket.

Hogy a modern technika elterjedése előtt ezt hogy oldották meg, az nagyjából egyértelmű: egy-egy adott faluból valaki ballagott a csapattal, megnézte magának, aztán alaposan kiszínezve elmesélte. Hogy ha pontosabb és realisztikusabb képet akarunk kapni arról, hogy a „klasszikus” közvetítési - vagy legalábbis információközlési - szcéna mikortól indult, akkor az írás-olvasás elterjedésééig, illetve a klasszikus nyomtatott sajtó megjelenése előtti időkbe kell visszaugrunk.

Velencében már az 1530-as években lehetett vásárolni kéziratot, kvázi hírleveleket, állítólag már ezekben is volt szó a „nemes sportról”. A klasszikus tömegsajtó („Penny press”) megjelenése 1833-ra tehető: ez volt a legendás New York Sun, amit fillérekért - pennykért - árultak, és rikkancsok értékesítettek. A Sunban sokáig ment a klasszikus futball („soccer”) események leközlése, igaz, általában csak az eredményekre szorítkozva, gyakran ráadásul rosszul. Az írott sajtó virágkorának az 1878-tól 1918-ig tartó időszakot tartják, ekkor már egyértelmű volt, hogy a sporteredmények tényszerű közlésére szükség van.

A rádió és a televízió megjelenése

A szóból, illetve írott szóból tehát már jó régóta tájékozódhattak a népek, de az tény, hogy a 19. század volt az, ami elhozta azt a fajta technikai forradalmat, amelyre a focidrukkerek igazán vágytak. A helyi Alumni és British-Argentino csapatok csörtéjét 1902-ben teljes egészében - vagy nagy részben - rögzítették filmre egy komplett technikai és logisztikai bravúrral, bár erről a bizonyos felvételről nem nagyon találni nyomokat. Mégis, ezt az 1902-es próbálkozást tekintik sok szempontból a „kezdetek kezdetének”, még úgy is, hogy már korábbról is maradtak fenn nyomok hasonló, bár kevésbé ambiciózus bravúrokból.

A korai huszadik század amúgy hatalmas ugrást jelentett a sport, és főleg a futballközvetítések számára: megjelentek és egyre elérhetőbbek lettek a rádiók, ezzel pedig teljesen új dimenzió kezdődött el. Írott anyagok helyett végre élőben hallhattuk, hogy ki, mit, miért csinál a labdával, ez pedig komplett családokat szögelt a vevődoboz elé. Természetesen az angol BBC élen járt ebben is, a britek ugyanis nem meglepő módon szeretik a focit, szóval, ha épp nem hírek mentek, akkor megpróbálkoztak a futballal.

A „videó kinyírta a rádiós sztárokat” elv alapján azonban hatalmas fejlődés történt igen rövid idő alatt: az ötvenes években indult a nagyobb közönség által fogható televíziós csatornák térnyerése, a fekete-fehér mérkőzések gyakran élő közvetítését pedig mérhetetlen mennyiségű ember nézte. A legnagyobb mérföldkőig 1966-ba kell ugranunk: ekkor már igen sokan megengedhették maguknak a televíziót, így egyes mérések szerint csak a briteknél az Anglia-Németország világbajnoki döntőt 32.3 millió néző követte végig. A kapitalizmus természetesen utat tört magának: a '60-as években a népszerűbb eseményeket (mint a vb-k, Eb-k) megpróbálták minden országhoz eljuttatni, akár valós időben, akár késéssel.

Muszáj megemlíteni a közvetítések történelmében olyan legendákat, mint Friedlander György, vagy ahogy a világ megismerte, Szepesi György. Gyuri bácsi élőben közvetítette, amikor 1953-ban a Wembley Stadionban az angoloknak hatot vertünk be, amíg ők csak hármat a miénkbe, miután pedig egy ország megszerette a lényegre törő, mégis sokat mondó közvetítéseit, legendává vált. Hiába voltak televíziós készülékek, gyakran sokan azt tették, hogy bekapcsolták a tévét, levették a hangot és a tetejére tették a rádiót, amiben Szepesi kommentárjával élvezhették a mérkőzéseket. Gyuri bácsi végül 96 éves korában hunyt el, munkássága pedig szinte minden nagyobb kommentátorra hatással volt.

tags: #foci #teljes #mecsek

Népszerű bejegyzések:

• Magyar karate története
• Az NBA aranykora a Bulls szemszögéből
• Labdarúgás és utánpótlás-nevelés
• A kosárlabda sportág technikai háttere
• Fiatalság forrása: Juventus Gyógyvíz