Franco tábornok és a Real Madrid: Politika, propaganda és futball egy diktatúra árnyékában
A Real Madrid történetét nehéz elválasztani Spanyolország 20. századi viharos politikai viszonyaitól. A Franco-diktatúra idején a klub különleges pozícióba került, nem annyira mint egy politikailag irányított intézmény, hanem mint a rendszer által kiaknázott jelkép, amely Franco céljait szolgálta, akár tudtán kívül is. Míg a közhiedelem szerint a Real Madrid volt a diktatúra „kedvenc klubja”, a valóság sokkal árnyaltabb, összetettebb, és bizonyos aspektusai máig vitatottak.
A spanyol polgárháború és a futball megosztottsága
1931-ben Spanyolországban kikiáltották a köztársaságot. Ezzel együtt rengeteg liberális reformot vezettek be, többek között az autonómiák önállóságát, amit a katalán Barcelonában örömmel fogadtak. Az ebben korban még szélsőségesen liberálisnak számító intézkedések miatt a királypárti és a köztársaságpárti erők folyamatosan összecsaptak, tényleges tettlegességre azonban csak 1936-ban került sor, amikor a nyílt utcán lelőtték a királypártiak egyik vezető alakját, Calvo Sotelo-t. Ez a gyilkosság vezetett Francisco Franco tábornok kormány elleni lázadásához, az ország pedig hamarosan kettészakadt: egymásnak feszült a németek és az olaszok támogatását élvező jobb, és az orosz segítséggel harcoló baloldal.
A spanyol polgárháború (1936-’39) soha nem látott pusztítást hagyott maga után Madridban is. A Real Madrid elveszítette elnökét, infrastruktúráját, játékosainak jó részét. A város hosszú ideig ostrom alatt állt, s a klub sem menekülhetett a következményektől.
A Franco-rezsim és az FC Barcelona elnyomása
Franco és rezsimje senkit sem kímélt. A köztársaságpártiakat főként az autonómiák támogatták, köztük Barcelona városa. Az FC Barcelona mindig is a katalán öntudat megtestesítője volt (szemben a szintén barcelonai Espanyollal), innen ered a klub jelmondata is: Més que un club (Több, mint egy klub). Josep Sunyol Garriga katalán ügyvéd, politikus, újságíró, és az FC Barcelona elnöke volt. Ám a radikális baloldali eszméket valló férfi nem sokáig lehetett az katalán focicsapat fejese. 1936-ban a puccsisták vezetője, Francisco Franco tárgyalás nélkül kivégeztette. Garriga klubelnök meggyilkolása után a játékosok többsége pánikszerűen elmenekült. Így esett meg, hogy napjaink egyik legnagyobb futballcsapatának összesen négy játékosa volt. A csapat akkori stadionjában, a Les Corts-ban 1939-ben rendeztek legközelebb mérkőzést, ahol Ernest Caballero, a fasiszták egyik vezető politikusa mondott beszédet. Átalakította a Barcelona címerét, a négy piros sávból kettő maradt, így már a spanyol lobogót jelképezte. A nevet is megváltoztatták a spanyol Club de Fútbol Barcelonára. Természetesen a vezetőség is változott, a katalán emberek helyére francoista vezetők kerültek.
A Real Madrid: a rezsim szimbóluma és a „futballnagykövetség”
A Real Madrid nem véletlenül kapta meg a királyi gárda megnevezést. Korábban is a spanyol királyi család támogatta a fővárosiakat, a polgárháború idején pedig a Franco-rezsim csapata lett. A rezsim klubjának és az ellenzék klubjának összecsapása így kapott egy nagyon erős politikai színezetet. A diktátor maga nem rajongott a futballért. Nem volt Madrid szurkoló sem, inkább gyanakvással figyelte a futballt, mint a tömegek potenciálisan veszélyes kifejezőeszközét. Madrid, mint főváros és a központosított nemzet szimbóluma, logikus módon került előtérbe. A Real Madrid számára ez jelentett bizonyos strukturális előnyt (pl. adminisztratív támogatás, diplomáciai kapcsolatok), ugyanakkor nem feltétlenül célzott „ajándékozást”. A rendszer inkább „társult” a klubbal, mintsem irányította volna.
Santiago Bernabéu szerepe és a Di Stéfano-ügy
Santiago Bernabéu, a Real Madrid korábbi játékosa, Franco feltétlen támogatója, a madridi klub elnöki tisztségét 1943-tól töltötte be. Santiago Bernabéu 1943-tól 1978-ig irányította a klubot, és ő volt az, aki a Real Madridot egy középszerű csapatból a világ egyik legismertebb futballintézményévé emelte. A polgárháborúban a nacionalista oldalon harcolt, és politikailag is jobboldali meggyőződésű volt, bár soha nem töltött be magasabb állami tisztséget. Bernabéu jó kapcsolatot ápolt a rendszer kulcsszereplőivel, és rendszerint tudta, hogyan kell lavírozni a politikai térben. Több elemzés szerint Bernabéu nem volt Franco barátja, viszont politikai realista volt, és kihasználta a rendszer nyújtotta lehetőségeket, amennyiben azok klubja javát szolgálták. Érdemes kiemelni, hogy Bernabéu néha szembement a rezsim elvárásaival: például 1960-ban meghívta a száműzött spanyol királyi család tagjait, ami komoly diplomáciai üzenetet hordozott. Emellett Izraelből is fogadott sportolókat, amikor a spanyol állam hivatalosan nem ismerte el azt.
A sport megkülönböztetett szerepet kapott a militáris szemléletű diktatúrában, kiváltképp ifjúságnevelési szempontból. Ahogy Santiago Bernabéu fogalmazott: „Vége a korszaknak, amikor a sport néhány aranyos fiatal szórakozása volt, elérkezett az idő arra, hogy testileg erős, lélekben egészséges fiatalságot lássunk, amely rátermett edzők irányítása mellett készül.” A Real Madridhoz kapcsolódó legvitatottabb ügy Alfredo Di Stéfano 1953-as átigazolása, amely a Barcelona és a Real Madrid között zajlott. Az argentin játékost egyszerre próbálta leigazolni a Barcelona és a Madrid is. Az őt birtokló kolumbiai klub (Millonarios) nem tartozott a FIFA alá, így a nemzetközi jogi keretek zavarosak voltak. Az ügy végül úgy zárult, hogy egy Spanyol Állami Sportbizottság (Franco égisze alatt) kompromisszumos megoldást javasolt: Di Stéfano négy év alatt felváltva játszott volna a két csapatban. A közhiedelem szerint Franco személyesen beavatkozott az átigazolásba, hogy megakadályozza azt, hogy a Barcelona megszerezze a korszak legnagyobb játékosát. Ezt azonban semmilyen közvetlen bizonyíték nem támasztja alá. Sokan úgy vélik, hogy a Real Madridot Franco hozta helyzetbe. Ez azonban csak részben igazolható. A klub az 1940-es években gyenge eredményeket ért el (nem nyerte meg a ligát 15 éven keresztül), miközben az Atlético Aviación (a Franco-hadsereg légierő csapata) dominált.
A Real Madrid sikerei a nemzetközi porondon
Az 1950-es években, Spanyolország nemzetközi elszigeteltségében, a Franco-rezsim kulcsfontosságúnak látta, hogy valamilyen módon javítsa az ország külső megítélését. Ekkor jött a Real Madrid aranykora: a klub zsinórban ötször nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját (1956-1960). Francoék ezt nem hagyták kiaknázatlanul: a klub sikerei a spanyol kiválóság és egység reprezentánsává váltak, a nemzetközi médiumokban pedig szisztematikusan hangsúlyozták a hatalmas ország képét, amely képes versenyezni Európa legjobbjaival. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezeket a győzelmeket nem Franco rendezte meg, ez a csapat valóban kiemelkedő sportteljesítményt nyújtott. A politikai haszon utólag, a klub teljesítményének kisajátításával jelent meg.
A nagyköveti titulus nem csupán valamiféle bárgyú hasonlat. Franco pontosan felismerte, hogy a labdarúgás a nemzetközi érintkezéseknek az a terepe, ahol a sport keretein túlmutató eredményeket érhet el, javíthatja az általa vezetett Spanyolország diplomáciai szalonképességét, elfogadottságát, megítélését. Míg a háborús években a labdarúgás elsősorban a természetes szövetségesek megtalálását segítette elő, az 1950-es években már a szélesebb nyugat-európai diplomáciai mezőnyben is érvényesülési eszközt kínált (lásd a BEK-et 1956-tól öt éven át megnyerő Real Madrid nem is annyira titkos misszióját).
Futballdiplomácia és Puskás Ferenc esete
Az általános „vörösiszony”, amelynek jegyében a Franco-féle sportvezetés korábban a spanyol válogatott mezszínét is pirosról kékre változtatta, meghatározta a szimbolikus vagy éppen nagyon is konkrét futballdiplomáciai döntéseket. Ilyen volt az 1956-os forradalom után nyugaton maradó, a hosszú eltiltás idején ide-oda csapódó magyar futballisták, többek között Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán „megmentése”, valamint 1950-ben a Magyarországon megbélyegzett, Európában bolyongó Kubala László szerződtetése a Barcelonához. A barcelonai közönségkedvenc portrékönyvében olvasni életrajzírójától, Varró Krisztiántól: „A hidegháború éveiben nem kellett jobb propaganda a Franco-rezsimnek annál, mint hogy a kelet-európai politikai üldözöttek, a nemzetközi sportélet ünnepelt sztárjai Spanyolországban sorra befogadást nyertek. A »béke és szabadság hadvezéreként« tetszelgő Franco már 1958-ban, Puskás, Czibor és Kocsis Spanyolországba érkezésének idején tette az alábbi, a kinti magyarok által sokszor felidézett kijelentését: »Egy világsztár, aki elmenekült a kommunizmusból, és Spanyolországban lett boldog: ennél jobb nem kell nekünk! Nekem mindegy, honnan jönnek, csak a kommunistákat utálják!«”
Puskás Ferenc és Franco tábornok: egy ikonikus találkozó
Izgalmas és összetett kérdés, hogy a Real Madrid-féle „futballnagykövetség” világszerte ismert arca, a spanyol állampolgársága révén az 1962-es világbajnokságon a spanyol válogatottban szereplő Puskás Ferenc miként viszonyult a diktátorhoz és rendszeréhez. Szögezzük le, hogy Puskás azért is mozoghatott egész életében olyan szabadon a különféle politikai berendezkedésű országok között - leszámítva éppen saját hazáját és a keleti tömböt -, mert magánemberként sohasem politizált. Hónapok alatt megkapta az állampolgárságot, s ezután maga a Real Madrid vigyázott rá: nem engedték a csapattal utazni egyetlen keleti meccsre sem, nem kockáztatták az esetleges letartóztatását vagy bármiféle kellemetlenséget, hanem tapintatosan eleve lemondtak a játékáról ilyenkor. Fennmaradt egy beszédes fénykép a spanyol tábornokról és a madridiak magyar csatáráról.
A lélektani szempontból is figyelemre méltó fotó rejtett jelentéstartalmait Borsi-Kálmán Béla történész a következőképpen bontotta ki Az Aranycsapat - és ami utána következik című könyvében: „A centrumban Franco generális - ő méltóságteljesen uralja a képet. […] A fénykép bal oldalán térbeli dimenzióját tekintve hősünk látható: a Panchóvá átvedlett Puskás Öcsi. Természetellenes pózban, eléggé mélyen meghajolva. De nem alázatosan meggörnyedve! Arcáról sugárzik a feszültség, pillantása merev, de nem árul el félelmet, inkább alig palástolt ellenségességet. Talán a gladiátor tekintete ez, a halált megvető bajvívóé, amikor az Imperátorral találkozik. Megadja az obligát tiszteletet - »a császárnak, ami a császáré«, de jottányival sem többet. Nem alázkodik meg. Végeredményben nem érdekli, hidegen hagyja, hogy a Generalísimo fölényesen elnéz fölötte; Franco szeme a távolba réved, bár a protokollárisan kötelező minimumot ő is teljesíti. Parolázik a hatalma egyik látványos kellékének számító új (spanyol) futballsztárral: Puskás kis keze valósággal eltűnik a széles tenyérben. […] Puskás arca pszichológiai tanulmányt érdemel: valószínűleg ez a remek felvétel fejez ki legtöbbet a pályája zenitjére érkezett hivatásos bajok bonyolult személyiségéből. A felsőséghez, a hatalomhoz való ellentmondásos viszonyáról.”
Az 1956-os magyar forradalom és Franco Spanyolországa
Ricardo Ruiz de la Serna a huszadik századi magyar-spanyol kapcsolatokról, az 1956-os forradalom spanyol visszhangjáról, Habsburg Ottó és Francisco Franco kapcsolatáról, és mindenekelőtt Franco tábornok intervenciós tervéről beszélt. A spanyol polgárháborúban több mint ezer magyar önkéntes harcolt a köztársaságiak, és csak párszázan a nacionalisták oldalán. A második világháború után Magyarországon hatalomra került kommunistákkal a polgárháborúban győztes antikommunista Franco megszakította a diplomáciai kapcsolatot. Habsburg Ottó közeli kapcsolatban volt a spanyol vezetéssel, és pontos, naprakész információval látta el Francot az úgynevezett „népi demokráciákról”. Közbenjárására Spanyolország számos jelentős lépést tett a kommunizmusból menekülők befogadására, megsegítésére, magyar nyelvű műsorokat sugárzott a spanyol rádióban. Az első ország, amely diplomáciai lépéseket tett 1956-ban Magyarország támogatására, Spanyolország volt. A spanyol ENSZ-nagykövet tiltakozott a világszervezetben Moszkva agressziója ellen. A spanyolok nem csak Habsburg Ottó közbenjárása miatt, hanem valóban aggódtak Magyarországért, és szolidárisak voltak. Franco magyar bizalmasainak hatására összehívta vezérkarát és a szabadságharcosokat megsegítendő katonai misszió mellett határoztak. Fegyverszállítmányok és százezer önkéntes mozgósítása volt a terv, amelyhez a toborzást többek között Habsburg Ottó rögtön el is kezdte. Már az első napokban többezer önkéntes jelentkezett, és a katonai akció logisztikai része már november 4-én megkezdődött. A hidegháborús feszültség, a kiszélesedő konfliktustól való félelem, valamint a nyugati hatalmak hanyagsága miatt azonban meghiúsult a spanyol katonai segítségnyújtás. A polgárháború vége óta nemzetközi izolációban lévő Spanyolország számára egy kitörési pont lehetett volna a szovjetek elleni katonai akció. Azonban az USA-val még éppen rendeződőben lévő kapcsolatok miatt Madrid óvatos volt, és kikérte az amerikai külügy véleményét. A spanyol vezetésnek valóban szándékában állt a magyarok katonai úton történő megsegítése. A misszió meghiúsulása után azonban egyetlen módja maradt Spanyolországnak a segítségre: megnyitották a határokat a magyarok előtt.
A "vérvörös" szovjetek és az 1964-es ENK
A nemzetközi labdarúgás viszonyainak írott vagy íratlan szabályait is hajlamos volt felrúgni, így fordult elő a párját ritkító eset, hogy miután Spanyolország a sors szeszélye folytán 1960 májusában a Szovjetunió válogatottjával vívta volna az első ízben kiírt Európai Nemzetek Kupája negyeddöntőjét (vagy ha úgy tetszik, selejtezőjét a négyes döntőre), Franco sportirányítói nem engedték elutazni a csapatot Moszkvába - a szovjetek játék nélkül léptek tovább, mellesleg utóbb megnyerték a franciaországi tornát. Az enyhülés azonban a fő ideológiai ellenlábassal szemben sem sokat váratott magára, az 1964-es ENK-nak otthont adó Spanyolország hazai pályán az elődöntőben a kommunista Magyarország nemzeti együttesét múlta felül 2:1-re hosszabbításban, a döntőben pedig a „vérvörös” szovjet válogatottat győzte le 2:1-re Madridban. A mérkőzést követően az ABC napilap politikailag fűtött cikkében így értékelte a mozzanatot, a valós nézőszámot erősen eltúlozva: „A vegyes korú és társadalmi hátterű 120 ezres spanyol nézősereg a stadion árbócán vörös zászlóval köszöntött Szovjetunió csapata, a világ minden tájáról összesereglett hatszáz újságíró és a tévénézők millióinak szeme láttára rótta le tiszteletét az államfő előtt, aki itt politikai pályafutása egyik leghosszabb, legtüzesebb, legvisszhangosabb ovációját kapta. Spontán és támogató gesztus volt ez, amellyel a spanyol emberek üzentek a világnak és különösen a Szovjetuniónak.”
Franco halála után: a politikai rivalizálás öröksége
Francisco Franco tábornok ötven éve bekövetkezett halála és a két nappal később, 1975. november 22-én trónra lépő I. János Károly király uralomra jutása nem csak a demokratikus alkotmányos monarchia kiépülését segítette elő Spanyolországban, de a futballban is változásokat hozott. Az 1975-1976-ban még Copa del Generalísimo néven meghirdetett sorozat a következő idénytől ismét Copa del Rey, azaz Király-kupa néven futott, az előző jó három és fél évtized hagyatékát azonban nem lehetett egyik pillanatról a másikra eltüntetni.
Az 1943-as Spanyol Kupa elődöntőjében is összekerült a két csapat. Az első mérkőzésen a Barcelona nyert 3-0-ra. A visszavágón azonban a fővárosiak nyertek: 11-1-re. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy felsőbb utasításra kapott ki a katalán csapat. Ez eléggé felszította a kedélyeket, emiatt Franco kénytelen volt mindkét klubot 25 ezres pezetás büntetéssel sújtotta. Ettől kezdve a Barcelona játéka nem volt kitéve politikai nyomásnak, de a katalán indentitását csak 1975-ben nyerte vissza a csapat. Persze még azelőtt volt valaki, aki hatalmasat rúgott a madridiak önérzetébe: a később klublegendává vált Johan Cruyff. Elmondása szerint azért nem a Real csapatához szerződött, mert nem szerződne olyan csapathoz, amelynek köze van a diktatúrához. Franco 1975-ös halála utáni első Real Madrid elleni meccsre a katalán szurkolók nem kevesebb, mint 700 katalán zászlót vittek be. A helyzet természetesen napjaikban sem változott. A Barcelona mérkőzései rendre tele vannak katalán zászlókkal, a hazai mérkőzések 17. percének 14. másodpercében a nézőközönség az 1714-es beolvasztásra emlékezve üvölti, hogy függetlenség. 2014-ben egy hivatalosan el nem ismert szavazáson Katalónia megszavazta önnön önállóságát, ám ez a spanyol parlamentben mindenkit épp csak annyira érdekel, hogy közöljék velük: amennyiben valaha is függetlenek lesznek, az FC Barcelona elbúcsúzhat a Primera Divisón-tól. Az 1938-ban született, a spanyol királyi címet - Francisco Franco halála után - 1975 és 2014 között viselő, a trónról 11 éve lemondó I. János Károly sportkedvelő ember. Fiatalabb korában úszott, síelt, karatézott, ám szívéhez legközelebb a vitorlázás áll, amelyben olimpián is versenyzett 1972-ben. A Real Madrid a Franco-rezsim alatt nem volt politikai báb, de kétségtelenül a rendszer eszközévé vált, különösen akkor, amikor sikerei hasznosnak bizonyultak a rezsim nemzetközi imázsépítésében. Franco nem építette a Madridot, de nem is hátráltatta, inkább hagyta kibontakozni, majd kihasználta a benne rejlő lehetőségeket, valamint az akadályoknál kicsit megtolta a fővárosiakat, melyben Bernabéu személye volt a kulcs. Santiago Bernabéu és a klub vezetése okosan navigált a politikai térben, felismerve, hol érdemes együttműködni, hol lehet távolságot tartani. A klub tehát nem a rezsim teremtménye, hanem a rezsim mellett élni tudó, abból pragmatikusan profitáló szervezet volt. Erkölcsileg ez valahol a semmit nem tehető, csak élni akaró állampolgár és a közkatona parancsra cselekvése között van, mely kétségtelenül olyan helyzetet teremtett a csapat számára, amivel Spanyolország szerte szinte csak ők rendelkeztek. Innen erednek a mítoszok és a tagadások: a két tábor két külön véleményt vall magáénak: az egyik tagad, míg a másik emberiség ellenes bűncselekményként értékeli Bernabéuék tevékenységét.
tags: #franco #tabornok #real #madrid
