A Ferencvárosi Torna Club első otthona: A Soroksári úti pálya története
A Ferencvárosi Torna Club, a magyar sportélet egyik ikonikus szereplője, több mint 110 éve összefonódott az Üllői úttal. Azonban a Fradi története, mely a Tűzoltó utcai Sturza-gyártelep udvarán gyakorló „Tizenegyek bandája” révén indult, sokkal korábban, egy egészen más helyszínen, a Soroksári úton vette kezdetét. A ferencvárosi fiatalok klubalapításra adták fejüket, melyben Gráf József pékmester volt segítségükre, aki dr. Springer Ferenc ügyvédet, a Ferencvárosi Polgár Kör köztiszteletben álló vezető alakját kereste meg. Springer felkarolta az ügyet, és 1899. május 3-án megalakult a Ferencvárosi Torna Club.
Az FTC története közismert, ám az első, kezdetleges pálya, a Soroksári úti létesítmény részletei már kevésbé. Az Üllői úttól ekkor azonban még messze vagyunk. A Ferencvárosi Torna Club 1899. május 3-ai megalapítása után nem sokkal, 1900. szeptember 16-án már saját pályán léphetett pályára az Óbudai TE csapata ellen.
Az első otthon: A Soroksári úti pálya elhelyezkedése és kialakítása
Az FTC első állandó otthonának ügyét legelőször a Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának 1899. évi július 5-ei közgyűlésén tárgyalták. Ekkor dr. Bárczy István jegyző - Budapest későbbi főpolgármestere - terjesztette elő a klub kérését, mely a Soroksári úti népiskola mellett található, 2387 négyszögöl (azaz kb. 8.647 négyzetméter) nagyságú telket érintette.
Springer elnök örömmel számolt be arról, hogy a Székesfőváros június 5-én megtartott közgyűlése volt szíves a Ferencvárosi Torna Clubnak a külső Soroksári úton lévő elemi népiskola mellett, az Erzsébet falvai helyiérdekű vasútállomásától öt percnyire fekvő 2.387 négyszögöl nagyságú fővárosi telket 6 évre játszótér használat fejében ingyen átengedni. Az elnök szavait nagy tetszéssel fogadta a tagság és dörgő tapsviharral köszöntötték a programot. Ullmann István tevékenységét siker koronázta.
A Külső-Soroksári út adminisztratíve Budapesthez tartozott, ám annak körforgásán már kívül esett. Sportpedigréje mindenesetre volt, hiszen a közelben rendezték meg az első magyar lóversenyt 1827 júniusában. Magát a telket a „zimonyi vasút” pályája és a Soroksári út fogta közre. Felfelé elemi iskola, míg lefelé bérház helyezkedett el, ami valószínűleg főleg munkásszállóként működhetett.
Igaz, hogy a terület csak 95×55 méter nagyságú pálya létesítését tette lehetővé, mert két vasúti pályatest között terült el és későbbi pályabővítést sem lehetett tervezni, de már volt pálya! A megalakulást követő lelkes aktivitás nem volt szalmaláng. Már az elnöki tájékoztatóra elkészült a klub zöld-fehér jelvénye is, amelyben a háromszöget alkotó három “E” betű ma is jelszava az egyesületnek. Ebben a szellemben fogtak hozzá a pálya építéséhez is.
A létesítmények és a pálya jellemzői
A pálya egyik oldalának kerítését Antony Tamás ácsmester készítette, aki természetesen ferencvárosi kötődésű volt, a másik oldalát a vasúti töltés határolta. Az egyik kapu mögött egy kétemeletes bérház tűzfala, a másik mögött pedig egy iskolaépület állt. A bérház tűzfala pont kapóra jött. Ahogy Schlosser Imre évekkel később visszaemlékezett: „Nagy szorgalommal rugdostunk kapura. A labda persze gyakran a kapu fölött vagy mellett süvített el, ilyenkor nagy csattanással pattant vissza a ház faláról. Mi pedig kapásból, igazítás nélkül lőttünk újra kapura.” Előfordult, hogy Malaky lövése olyan erővel vágódott a bérház falának, hogy beleremegett az egész épület. Ilyen derűs epizódok fűszerezték az edzéseket, mérkőzéseket.
Az öltöző, a kerítés és a kezdetleges tribün is Antony Tamás ácsmester keze munkája volt. Az öltöző - egy 6×8 méter nagyságú terem - a pálya nyugati részén volt. Bejárata az iskola felőli oldalra nyílt. Közvetlenül a bejárat mellé került a mosdó, ahol a szabad ég alatt egyetlen zuhanyzórózsa állt a versenyzők rendelkezésére. Megvolt viszont az az előnye, hogy ha esett az eső, egyszerre többen is „zuhanyozhattak”. A vízvezetéket Lányi Emil készítette, és ha már volt folyóvíz, egyúttal az általa mért sört is a csap alatt hűtötte a kívánt hőmérsékletre. Az öltözőben a fal mellett körbe padokat helyeztek el, alatta kis ládikák a mezek, zoknik részére, a falon pedig fogasok. A „tribün” helye adott volt a vasúti töltés oldalában.
Maga a talaj is megér egy misét, amin nem segített, hogy az NBI-es meccsek előtt a klub tartalékcsapatai is rendszeresen megmérkőztek a szövetségi díjért. „A régi Soroksári úti FTC-pálya melletti iskolába jártam” - nyilatkozta 1955-ben Blum Zoltán. A színvonalról Pataky Károly sportújságíró is hasonlóan számolt be, aki fiatalon maga is futballozhatott az FTC színeiben a Soroksári úton: „Ma a legkisebb vidéki faluban is különb sporttelepek vannak, mint amilyen ez volt”. A pályát mindenesetre más klubok is igénybe vették, illetve nemcsak labdarúgó-meccseknek adott otthont. Kicsi volt, enyhén lejtett is, ez azonban nem zavarta a játékosokat.
Amikor pedig már besötétedett, az idősebb és módosabb tagok vendégül látták a játékosokat. Szafaládé, zöldpaprika, kenyér volt a megérdemelt vacsora, majd csapra vertek egy hordó sört, és vidám énekszó zengett a „lelátón”.
Nézők, jegyek és bevétel a hőskorban
Hasonló viszonyok uralkodtak a pálya szélén is. Schlosser említést tesz arról is, hogy a korban természetesen még nem volt klubház, mely szerepet elsősorban a Polgári Kör Bakáts téri helyisége és a tagok által frekventált kávéházak töltötték be. A pályát három oldalról körbevevő kerítésre vonatkozólag írja a Sporthirlap, hogy a vasúti töltésen legelő jéggyári kecskék alkalmanként a pályára is bemerészkedtek.
Viszont természetesen bevételt is kellett valahogy generálni. A Soroksári úti pálya nagyjából 1500 fő befogadására volt alkalmas, ám egy-egy kiemelt találkozót valószínűleg ennél többen tekintettek meg. Lenyűgöző módon már a klub első nyilvános meccsén megteltek a lelátók, amikor a Fradi az Óbudai TE csapata ellen lépett pályára 1900. szeptember 16-án.
A korabeli újságok közölték a jegyárakat, így kiderül, hogy a kevésbé fontos meccsekre, illetve egyéb sporteseményekre gyakran csak tréningjegyet kellett váltani, ami természetesen olcsóbb is volt. Az alábbi táblázat mutatja az 1901-es év jegyárait:
| Év | Mérkőzés | Jegy típusa | Ár |
|---|---|---|---|
| 1901 | BEAC ellen | Tréningjegy | 40 fillér |
| 1901 | MUE ellen | Számozott ülőhely | 2 korona |
| 1901 | MUE ellen | "I-ső" hely | 1 korona |
| 1901 | MUE ellen | "II-ik" hely | 40 fillér |
És ha voltak jegyek, hát voltak nézők is. Bár a korban például már a margitszigeti pályára is lógtak be potya-, azaz hamis jeggyel, itt erre a vasúti töltésnek köszönhetően semmi szükség nem volt. Blum Zoltán 1922-ben például úgy emlékszik, hogy gyerekkorában gyakran jegy nélkül mászott át a Soroksári úti pálya alacsony palánkján, így ingyen szurkolta végig a mérkőzéseket, de ilyesmiről Schlosser is vallott. A szurkolói balhékhoz viszont közönség is kell, a Fradi pedig már a hőskorban is a legnépszerűbb csapatok közé tartozott. Az FTC sorozatos sikerei mágnesként vonzották a közönséget és hétről-hétre emelkedett a nézők száma. A pénztár mégis rendszerint üres volt, mert kevés nézőt tudtak elhelyezni a pályán és a bevétel nem fedezte a kiadásokat.
Az elkerülhetetlen költözés és a pálya kinövése
„Fv.T.C.: Úgy csatársora, mint védelme igen szépen dolgozott, hogy mégis 5:1 arányban szenvedtek vereséget, okát egyrészt abban kell keresni, hogy rendes pályájuk (soroksári úti) jóval kisebb, mint a millenáris versenypálya, melyen a B.T.C. [játszott].” Az 1500 fős befogadóképesség hamar kevésnek bizonyult, az FTC mind szurkolói, mind sportszakmai szempontból hamar kinőtte a Soroksári úti pályát. A Soroksári úti pálya befogadóképessége csak 1.500 fő volt, és a kisméretű játéktér sem felelt már meg az igényeknek. A probléma gyökere abban rejlett, hogy a terület két vasúti pályatest között terült el és későbbi pályabővítést sem lehetett tervezni.
Az évek múlásával egyre gyakoribbá vált, hogy a hazai bajnoki meccseket az ekkor legmodernebbnek számító Millenáris pályán rendezték, ami általában egyébként is helyszínéül szolgált a külföldi csapatok ellen játszott díjmérkőzéseknek. Így lehetséges, hogy a Fradi 1910-ig bezárólag mindössze 35 bajnokin lépett pályára a Soroksári úti „homoksivatagon”.
A problémát csak radikálisan lehetett megoldani: új, nagyobb méretű és nagyobb befogadóképességű pályára volt szükség. De hol és miből? Az egyesület azokban az években csak saját erejére és pártoló tagságának anyagi támogatására számíthatott. A költözés ötlete komolyabban először 1908-ban ötlött fel, és az ezt követő időszakban megalapított részvénytársaságon keresztül nekiállt a ferencvárosi polgárság, hogy összegyűjtse az új stadionra valót.
A Ferencváros retro mezei a kezdetektől
„Retró Fradi-mezek” címmel újabb, az eddigiektől eltérő sorozattal készülünk szurkolóinknak. Labdarúgócsapatunk 120 éves történelméből időrendi sorrendben gyűjtünk össze cikkenként 3-3 retró mezt, amelyeket esetleg még a legvérmesebb fradisták sem láthattak. Persze nemcsak magukkal a mezekkel készülünk, hanem röviden mindig be is mutatjuk azokat, és azt is mellékeljük hozzá, hogy kik hordták a dresszeket.
I. Az első Fradi mez
Itt kezdődött minden, ez volt az FTC labdarúgócsapatának első meze. Ők hordták: Az első labdarúgócsapat tagjai, azaz Békés Géza, Malaky Mihály, Horn K. A mieink az első, ötcsapatos NB I-ben játszottak ebben a mezben. Az FTC a harmadik helyen végzett, ám a Budapesti SC visszalépése miatt egy helyet hátracsúszott. Emiatt a bajnokság kiírásának értelmében osztályozót kellett játszania a bennmaradásért, amelyet 10-2-re nyert meg a Rákosszentmihály ellen.
II. Az 1914-es mez és az erőnléti edző
Az első mezhez hasonlóan szintén galléros. Ezen mindössze két csík volt: egy függőlegesen, éppen a mez közepén szinte nyakkendő hatását keltve, egy pedig teljesen az alján. A kép 1914-ben készült. A mieink (erőnléti) edzőjeként egy bizonyos Barney Gannon dolgozott, aki egyben az ökölvívókat is tréningezte. Később Kocsis Antal személyében utóbbiak adták a Fradi első olimpiai bajnokát. Gannon - aki később az MTK-nál is tevékenykedett - nem tekinthető azonban az FTC első hivatalos edzőjének, ő még csak amolyan „erőnléti trénerként” dolgozott.
III. A csíkos mez és Pityke emlékei
A Fradi története során többször váltakozott, hogy éppen keresztben vagy hosszában csíkos mezben léptek pályára labdarúgóink. A Pityke becenevű Pataky Mihályt nemcsak intelligens futballja, jó irányítókészsége, hanem szerénysége és sportszerű játéka miatt is nagyon szerették. „Csak akkor láthattak rajtam kesztyűt, ha hűvös, esős időben játszottunk. Pityke igazi hazaszerető, ízig-vérig fradista futballista volt, Nagy Bélának adott interjújában így nyilatkozott minderről: „Minden perc, minden mérkőzés ünnep volt, amit a zöld-fehér mezben tölthettem, de a válogatott találkozók előtti pillanatokra ma is meghatódva emlékezem. Amikor a Himnuszt hallgattuk, mindig könnyeztem.”
