A kortárs magyar dráma, a felolvasószínház és az autofikció metszéspontjai
A színházi világ folyamatosan keresi azokat a formákat és tartalmakat, amelyekkel megszólíthatja a közönséget, és lehetőséget adhat az új alkotásoknak. A felolvasószínház, mint félig szcenírozott előadásforma, az elmúlt években különösen fontos szerephez jutott a magyar dráma népszerűsítésében és fejlesztésében. Emellett a kortárs magyar dráma sokszínűsége és az autofikciós irodalom térnyerése is izgalmas párbeszédet generál a valóság és fikció határán.
A felolvasószínház sikere és jelentősége
A felolvasószínházi előadások egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint azt Blastik Noémi és Perczel Enikő tapasztalatai is mutatják. Perczel Enikő kiemelte, hogy rengeteg olyan darab van a ládafiókban, amelyeket soha nem tudtunk a bemutatóig eljuttatni, így a felolvasószínház kiváló lehetőséget biztosít ezeknek a műveknek a megismertetésére. Blastik Noémi hozzáfűzte, hogy négy drámát mutattak be felolvasószínházi formában a Nyílt Fórumon, amelyek mind teltházasak voltak. Kiderült, hogy a Társaskör törzsközönsége érdeklődik iránta, sőt új nézőket is be tud vonzani ez a fajta előadásforma.
A formátum előnyei az alkotók számára
A felolvasószínház jelentős előnyökkel jár mind a szerzők, mind a rendezők és színészek számára. Blastik Noémi szerint a felolvasószínházi formának az a nagy előnye, hogy itt a szerző, illetve a darab hús-vér színészekkel, rendezőkkel találkozhat. Lényeges ez a visszajelzés az íróknak: mi működik, mi mondható jól, mi az, ami esetleg papíron jónak tűnt, de színpadon nem él meg. Se a dramaturg, se a rendező nem tudja hozzáadni azt, amit a színészek. Természetesen az is fontos, hogy egy olyan rendező találkozzon a szöveggel, aki esetleg beleszeret és tovább tudja vinni kőszínházba vagy független csapathoz, akár darabra pályázva, és így létrejöhessen egy igazi előadás, hiszen a drámaszöveg csak a kezdete valaminek. Nem olyan, mint egy novella vagy egy regény, hogy levesszük a polcról és olvasgatjuk. Perczel Enikő elmondta, hogy a 2025-ben 40. születésnapját ünneplő Nyílt Fórumon nagyon sok drámaíró mutatkozott be először és lett később sikeres színpadi szerző. A Neon Labor is hasonlóan gondolkodik, amikor szövegeket válogat: minek lehet esélye arra, hogy előadás legyen belőle, de a kezdő szerző nem tud eljutni a rendezőhöz, vagy a színházigazgatóhoz. Ebben igyekszünk és tudunk segíteni. Mondhatjuk azt is, hogy egy összekötő kapocs vagyunk a két fél között.
Középpontban az emberi viszonyok és az intuíció
A felolvasószínházi előadások sikeréhez elengedhetetlen a megfelelő darabválasztás és a színészi játék. Blastik Noémi szerint azok a darabok működnek jól, amelyekben az emberi viszonyok vannak a középpontban. Hozzátette, hogy az is fontos, milyen színészekkel dolgoznak. Amelyik színész szereti ezt a műfajt, az pont azért szereti, mert a nagyon rövid és rendkívül intenzív munka sokkal többet bíz az intuícióra, a zsigeri reakciókra és arra, hogy hogyan tudnak a lehető leggyorsabban egymáshoz kapcsolódni a művészek. Perczel Enikő kiemelte az időtartam fontosságát is: az a tapasztalat, hogy maximum 70 perc az, ami jólesik mind az alkotóknak, mind a nézőknek. A rendezők kiválasztásában is nagy a felelősség. Perczel Enikő példaként említette Deés Enikő Anyakovász című kétszereplős darabját, ahol Pelsőczy Réka rendezésében Fullajtár Andrea és Messaoudi Emina keltették életre a szöveget. Két külön ötlet szerencsés találkozásaként született meg egy másik előadás, amikor Gáspár Sándornak és Gáspár Tibornak kerestek egy darabot, amiben testvéreket játszhatnak. Szabó Borbála Álmok kusza kertjeiből című drámája Szabó Máténak volt igazán való, a pszichológiai téma révén. Blastik Noémi kiemelte, hogy Maros András Rugós katica című darabja kimondottan az ő inspirálásukra született Katona László és Hajduk Károly színművészek számára, miután egy prózakötetet önálló színpadi művé alakítottak át.
A Neon Labor projektjei nem korlátozódnak kizárólag drámai szövegekre. Perczel Enikő elmondta, hogy Kárpáti Judit készülő könyvének, a Képzeld, már fáj! című családtörténeti nyomozás kéziratából is tartottak felolvasót. Ez az est azt igazolta vissza, hogy nyugodtan feszegethetik a saját maguk által felállított kereteket, vagyis, hogy csak létező drámák kerüljenek felolvasásra, mert Lengyel Ferenc felolvasásában elképesztően jól működött ez a szöveg. Ebbe az irányba szeretnének tovább nyitni. A jövőben Horgas Ádám Átjáró című, két női szereplős darabja is bemutatásra kerül.
A dráma mint irodalmi művészet megjelenése - Mindy Ploeckelmann
| Darab címe | Szerző | Rendező(k) | Főbb szereplők | Megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
| Anyakovász | Deés Enikő | Pelsőczy Réka | Fullajtár Andrea, Messaoudi Emina | Kétszereplős darab |
| Rugós katica | Maros András | - | Katona László, Hajduk Károly | Inspirált ősbemutató |
| Álmok kusza kertjeiből | Szabó Borbála | Szabó Máté | - | Pszichológiai téma |
| Képzeld, már fáj! | Kárpáti Judit | - | Lengyel Ferenc | Családtörténeti nyomozás, próza |
A kortárs magyar dráma - irányzatok és témák
Perczel Enikő szerint azt tapasztalja, hogy az egész ország ír, annyira sok szöveget kap. Az a tendencia, hogy a saját életüket állítják fókuszba a szerzők - vagy feldolgoznak már megélt eseményeket, vagy fiktív történetté gyúrják össze a jelen életüket. Ez a vonal most nagyon erős. Blastik Noémi megjegyezte, hogy ez a kép abból adódik, hogy ők elsősorban a kevés szereplős darabokat keresik, és ebben a kategóriában a legtöbb mű az emberi kapcsolatokkal, találkozásokkal, elválásokkal, konfliktusokkal, a családi történetek, a családi feszültségek feldolgozásával foglalkozik. Ő személy szerint szívesen olvasna és segítene színpadra olyan történeteket, amelyek a hozzánk nagyon közeli 20. század eseményeit dolgozzák fel. Blastik Noémi azt gondolja, minden színház akkor van legközelebb a saját közönségéhez, amikor kortárs magyar darabot mutat be, mert azt a bőrünk alatt érezzük. Egressy Zoltánt, a Portugál szerzőjét pedig a magyar színházba járó közönségnek nem kell bemutatni.
Főbb irányzatok és példák a kőszínházakban
Perczel Enikő szerint többféle irányzatról beszélhetünk a kortárs magyar drámában. Vannak az újra felfedezett alkotások, mint Spiró Györgytől Az imposztor, Schwajda Györgytől A csoda, Szakonyi Károly Adáshibája, vagy Esterházy Péter Mercedes Benze. Ezek most is érvényes és kitűnő darabok. Aztán van egy olyan irányzat, amelyik nagy formákkal dolgozik: visszanyúlnak a nagy genezishez és mitológiai történetekhez, ezek mögé bújtatják az egyéni drámákat. Van az a vonulat, ami a meglévő nagy klasszikusból kiindulva fogalmazza meg a saját olvasatát, mint például Bodó Viktor és Tarnóczi Jakab munkái, vagy Kovács D. Dániel Don Quijote-feldolgozása, az Escape, ami egy egészen elementáris, fantasztikus alkotás. Vannak állandó író-rendező párosok, mint Székely Csaba és Sebestyén Aba, Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia, vagy Mohácsi János és Mohácsi István. Fontos az is, hogy ők többnyire egy állandó alkotói csapattal dolgoznak együtt. Aztán van olyan társulat is, mint Pintér Béláék, akik létezésük óta tulajdonképpen mást sem csinálnak, mint a legfrissebb Pintér Béla-darabokat mutatják be. Ennél kortársabb nincs is. Léteznek történelmi témákat feldolgozó ősbemutatók is, mint Lőrinczy Attila Élve megégetve című drámája, amit 2020-ban mutattak be Szegeden. Perczel Enikő azt gondolja, akkor kerül fel igazán egy színház a térképre, ha fel tud mutatni egy ősbemutatót vagy ki tud írni drámapályázatot.
Az autofikció és a férfi identitás önvizsgálata
A kortárs irodalom egyik izgalmas jelensége az autofikció, amelyben az alkotó saját életéből merít, mégis fiktív keretek között dolgozza fel élményeit. Egy szerző regénye azzal kezdődik, hogy közli apjával, hogy nevet változtat. Ez egy önállósodási, leválási gesztus volt az apjával való akkori rossz viszony miatt. Az autofikciós, vállaltan önéletrajzi, saját neves irodalom akkor kezdte el igazán foglalkoztatni, amikor egy novella írásakor véletlenül a saját neve került bele egy apjával focizós jelenetbe, ahol egy valós mondat - „Még tolószékben is elpicsázlak Zsombikám!” - vesztette el hatását, ha megváltoztatták a nevet. Erre jöttek az olvasmányélmények, Knausgård, Vida Gábor, Édouard Louis, Annie Ernaux, akik megerősítették benne azt, hogy ez baromi érdekes.
Valóság és fikció határán
A szerző regénye a dokumentumszerűség látszatát teremti meg, miközben erősen konstruált, szubjektív szemszögű alkotás. A Knausgård-féle, részletekbe menő, objektívnek tűnő leírásmóddal szemben ő inkább azt akarta leleplezni, hogy dokumentumszerűnek hazudunk valamit, ami egyébként fiktív. De valódi is. Merthogy nem azért fiktív mert nem történt meg, hanem mert valójában minden történés fiktív. A hiúságát simogatja, de közben kényelmetlen is. Olyan ez, mint amikor belenyomnak az arcodba egy kézitükröt, és mint Kubricknál a Mechanikus narancsban, szétfeszítik a szemedet, hogy tessék, nézzed. Azért, mert azt a történetet, amit ő elmesél mint valós Zsombor, a történet többi szereplője egészen máshogy meséli. A szülei válásának a felgöngyölítése során jött rá, hogy egy ilyen történetet nem lehet dokumentumszerűen elmesélni, mert teljesen ellentétes narratívák születtek az egészről, anyám így emlékszik, apám úgy, és akkor rólam meg az öcsémről ne is beszéljünk. Innen nézve, ha én igazságként állítok anyámék válásáról valamit, akkor az mindenképp hazugság lesz.
A családi történet feldolgozása és a férfi identitás
A szülők számára is szembesítés lehetett a regény. Édesanyjának a munkafolyamat közben is mutogatott belőle, reflektált is rá, és ezek a reflexiók aztán belekerültek a könyvbe, mint a regénybeli szereplő édesanya regénybeli reflexiói. Ez azért lehetett, mert anyja partner volt abban, hogy megértse a családja történetét. Apja ezt az egészet inkább besöpörné a szőnyeg alá, vagyis hát már besöpörte, és nem nagyon akarja kikapirgálni onnan. Ő már a kész szöveget olvasta, és ahhoz fűzött javaslatokat, amelyeket a szerző nagyrészt meg is fogadott. Úgy volt vele, hogy ha ők tényleg ki szeretnének venni valamit, akkor nem fog nemet mondani. De sok olyan rész volt, amire elsőre azt mondták, hogy biztos nem, aztán ülepedett, emésztették, csavargatták magukban, és végül elfogadták.
A dráma mint irodalmi művészet megjelenése - Mindy Ploeckelmann
A regény központi problémája a férfi identitás. A szerző azt gondolja, ez most már változik. Az ő generációjának férfitagjai sokkal nyitottabbak, sérülékenyebbek, legalábbis az értelmiségi szerepben tetszelgők biztosan. De az előző generációkkal is empatikusnak kell lenni. Az identitásunk alapelemeit, amelyeket magunkra szedünk tízéves korunkban, nem lehet csak úgy lehámozni, mint az izzadt zoknit foci után. Olyan változásokat akarunk előcsiholni a társadalmunkból, amelyek az életünk legapróbb mozzanatait is újraírják, ráadásul mindez változzon meg néhány röpke év alatt, holott ilyen mértékű átalakulásokhoz korábban évszázadok kellettek. Persze próbálkozni kell, dörömböl az apja ajtaján, hátha egyszer kinyílik, de nem kárhoztathatja őt, ha most már inkább bent marad a szobájában. Ami pedig a mi generációnk férfijaira jellemző: a pszichológusom azt mondta a múlt héten, hogy gördülékenyen színlelem az érzelmi nyitottságot. A nárcisztikus ember nem az elvárásoknak akar megfelelni, hanem különleges akar lenni. Megélheti a különlegességét abban, hogy ő minden elvárást teljesít, de nem tudja, ez mennyire gyakori. Neki sajnos erős különlegességtudata van, ennek egy eleme, hogy szereti azt érezni, ő mindenkinél önreflexívebb. Nem különleges, csak azért látszik annak, mert az akar lenni. Édesanyjától ötéves korától fogva azt kapta, hogy zseni, és mivel ő asztrológus, e mögé az állítás mögé odaolvasott neki a csillagokból egy komplett ideológiát. Azt a narratívát soha nem fogja tudni kinyesni magából.
Mostanra nagyjából kialakult, hogy ő alapvetően mitől érzi magát férfinak. Biztos fog még pofonokat kapni, de egyelőre kényelmesen érzi magát a férfiasságában, ami nagy szó, ez nem volt mindig így. Tizenhárom évesen abbahagyta a vízilabdázást, utána tíz évig nem volt hajlandó egyáltalán semmit sem sportolni, még focizni se, pedig azt mindig is imádta. Az utóbbi években ezeket a görcsös ellenkezéseket próbálja megváltoztatni, sportol, úszik, túléli a sikertelen polcfelfúrásokat, ilyesmi. Ha az ember megszabadul a kényszeres ellenállásaitól, akkor sokkal pontosabban rálát arra, hogy ő maga mitől érzi magát jól. Mindig gyanús, amikor azt veszi észre, hogy valaki huszonöt évesen még nagyon haragszik a szüleire, vagy akár fordítva, ha nagyon szereti őket. Ezek a heves érzések valami lelki megdolgozatlanságról árulkodnak, az imádat meg a harag vakká tesz, és nem engedi, hogy empatikus légy. Pedig a szüleink is csak emberek. Számára a regény leginkább megindító része Sári monológja. Ezt a könyvet négyen szerkesztették, Potozky László, Juhász Tibor, Gáspár Sára és Tóth Ramóna Mirtill, a kiadó hivatalos szerkesztője, aki a már 90 százalékos kéziratban ezt az egy monológot jelölte meg újraírandóként. Ebből az a tanulság, hogy nincs megoldás.
