Gonzo Tamás Kapus: A Kertészkedés és a Politika Kettős Élete
Diocletianus római császár imádta a káposztát. Minden formában, sülve, főve, savanyítva, borral és liburniai olajjal meglocsolva. Még főzeléknek is. A legenda, vagyis a római történetírók szerint a káposzta annyira fontos volt neki, hogy még a császári trónról is lemondott. Visszavonult a palotájába, és haláláig a kertészkedésnek élt: káposztát termesztett. Mikor visszahívták a trónra, állítólag azt mondta: ha látnátok salonai kertemben a káposztát, amit saját kezemmel ültettem, ilyesmi eszetekbe se jutna. Palotájának falai ma is állnak Splitben: köréjük és beléjük épült a történelmi óváros. Visszavonulni, hagyni a mocskos közügyek mosott ruháit másra. Csábító gondolat nemcsak az ókori Salonában, az Adriai-tenger partján, de itt és most, Szeged-Szentmihályon, a Tisza holtágának partján is.
Az olvasót ezen a ponton figyelmeztetem, hogy a szövegben hemzsegnek az irodalmi közhelyek. Hiába szeretem a Candide-ot, úgy is mint a gonzó újságírás előképét, sokáig nem tudtam komolyan venni a végét. Se szó szerint, se átvitt értelemben. Éles emlék, szinte testi tapasztalat, máig ható szorongás: miután megjelent az első verseskötetem, fiatal költőként rácsodálkoztam, hogy az okosok rémesen el vannak hülyülve. Cibáltak minket az idősb pályatársak, magasról intettek, vigyázz, hova állsz, kit olvasol, hol publikálsz, kivel sörözöl, kivel kefélsz. Oldalt kell választani, nincs harmadik út. És ez csak az irodalmi élet, aminek semmi tétje. Minek ragozzam, úgyis érti mindenki. Hiába érti, úgysem változik semmi, úgyis a másik a hibás. Mindig úgy kezdődik, hogy visszalőnek.
Sajnos betegesen érdekelt a közélet, a politika, a világ. Viszont eldöntöttem, nem vagyok hajlandó sem belebolondulni, sem kivonulni, sem sápítozni. Nem savanyodok meg, mint a káposzta a kék műanyag hordóban, amit mezítláb tapostam gyerekkoromban. Inkább hátradőlök és röhögök, fölvéve azt a fölháborító, cinikus testtartást. Volt egy erős ütőkártyám is hozzá: én egy sokkal őrültebb országban nőttem föl, amihez képest ez csak babaház.
Márait mormoltam közben kényszeresen: helyt állni a helyeden a legjobb tudásod szerint, vagy valami ilyesmi. De most, mikor ugyanúgy, mint mindig, sőt annál is jobban megzakkantunk, mikor lehetetlennek tűnik értelmesen beszélni, mikor költő barátom azt írja, hogy ilyen mentális állapotban talán 1945-ben volt utoljára ez az ország, mikor úgy érezzük magunkat, mintha egy kotont húztak volna a fejünkre, újra eszembe jutott Voltaire és Diocletianus. Merthogy áprilisig mégiscsak ki kellene húzni valahogy, és tovább.
Volt már egy kertészeti föllángolásom évekkel ezelőtt, amikor a holtág partjára költöztünk. Háromezer négyzetméter parlag, dudva, muhar. Százötven méter hosszú telek, éhen halsz, mire lejutsz a végében hullámzó nádhoz. A néni, akitől a telket vettük, évtizedekig fóliázott rajta, paprikát, paradicsomot, mángoldot (nekem csak blitva), tököt, dinnyét stb. termesztetett.
Az elhasznált fóliasátrakat aztán szépen összesodorta, mint a vizes törölközőt, amivel egymás seggét csapkodtuk az öltözőben, majd a végtelen nejlonkígyót egyre szűkülő körökben betekerte egy-egy nagy gödörbe. Mint a bosnyákok a kerek tepsibe a burek tésztáját. Hosszú évekig ástuk, kapartuk, kapáltuk ki a kert végéből, a nádból a nejlont, és húztuk, csupáltuk, téptük ki a manillát, a madzagot a földből.
Az alkudozás során a néni azzal győzködött minket, hogy jó föld ez, jó föld, ültessük tele batátával, azzal nincs semmi munka. Idézem, okosak ezek a négerek, csak ülnek, és nézik, hogyan nő a batáta. Megvettük. A hatalmas, üres területtől elfogott a keszonbetegség. Hát a lófaszt jó föld ez, drága Mancika néni, cudar, agyagos hordalék, ha esik, csúszós, ha száraz, cserepes, kemény, kegyetlen.
Úgy másfél éve történt, hogy mégis visszavonultam az elvadult kertbe. Ahogy romlott a világ körülöttem, úgy ültettem egyre több bokrot. Minden véresszájú komment tiszteletére leszúrtam egy-egy fűzfavesszőt a mezsgyére. Hoztam ribizlit otthonról, a szabadkai homokról. Málna, szeder, naspolya, dió, cseresznye, piszke, mandula, olíva, gránátalma, füge vert gyökeret az újmódi mediterrán tájban. Olyan urbánus divatszavakkal dobálóztam, mint a permakert, a hügelkultúra vagy a Miyawaki-minierdő. Kacérkodtam a méhlegelő gondolatával is.
A szomszéd melletti sávban fölhagytam a fűnyírással. Többet jártam a gazdaboltba, mint könyvtárba: a két marékkal szórt műtrágya pedig bedurrantotta a dzsungelt. Esténként használt rotációskapa-, fűnyírókistraktor- és ágdaráló-hirdetéseket nézegettem.
Jó föld ez, mégis jó föld, drága Mancika néni, legendás fűszerpaprika-termő vidék! „A levegő tele van a paprikaszaggal. Ahogy a kakukkfű az egész atmoszférát át tudja járni édes illatával, úgy lobog és burjánzik itt a csípős erős paprikaszag. Átjárja az orrot, a tüdőt, átjárja az állati szagokat, elnyomja a mezei gazdaság ismert bűzeit. Az új magaságyásokba jutott paprika is, csípős, nemes, tölteni való. Paradicsom hétféle, koktél, San Marzano, ökörszív stb. Eperpalánta, patisszon, cukkini, répa, zeller, sütőtök, dughagyma, spenót, cékla, mángold (nekem csak blitva). A fűszerkertben kakukkfű, tárkony, rozmaring, snidling, izsóp, babér, oregánó. Mögöttük kétszáz kicsi levendulatő hazudott Provance-ot. A slag erős vízsugara ostorként csapatta belőlük a levegőbe az illóolaj illatát. Miként szépen szaporodtak a jól fésült fűszálak az udvaron, azonmód fogytak a képernyő őrülete előtt töltött percek. Nem törődtem semmi mással, napkeltétől napnyugtáig a szabadban voltam. Micsurin elvtárs, a szovjet kert atyja is elégedett lett volna, talán Sztahanov is. Diocletianus semmiképp.
Az a baj, hogy kertészkedés valójában nem „kedés”, hanem kemény munka. Hév ám a kapa nyele, mondja a pápa az első magyar drámaíró, Sztárai Mihály hitvitázó drámájában. A horvát anyanyelvű Mihael Starin reformata lelkészhez méltón alakítja a dráma végét: a pápa belátja, hogy nem ért a prédikáláshoz, ezért inkább fölkötné magát. TAMÁS: De ha nem tudsz prédikállanyi, hiszem tudsz kapálnyi, s azzal is elélhetsz. PÁPA: Hév ám a kapa nyele. TAMÁS: Megpökjed te s meghidegedik.
Megfogadtam Tamás tanácsát, mégis hamar kudarcot vallottam. A hanyatlás úgy kezdődött, hogy bedagadt a térdem a sok térgyepülés miatt. Majd bedurrant a hátam a hajlongásban. Nem ment a gyomlálás, a péntek esti focival is fölhagytam: sorra kaptam kötényben a megalázó gólokat. A kutam is tönkrement. Mire megtanultam, hogy van talpszelep is a világon, kiszáradt a palánták fele. Egyik mag például a fényre csírázik, a másik hetvenhárom és fél milliméterrel a föld alatt, és így tovább. Az egyik növény a savanyú földet szereti, a másik a lúgosat. Nem mind kér sok vizet vagy műtrágyát, nem mind imádja a fényt, az sem mindegy, mit mi mellé teszel, milyen távolságra.
A metszés külön tudomány. A YouTube segítségével olyan szintre hoztam magam, hogy legalább azt tudtam, rosszul csinálom, ami csak még jobban frusztrált. Ott vannak még a poétikus nevű kórokozók, mint a monília és a tafrina, amitől szép fodros lesz a levél. A késő őszi lemosást elfelejtettem, a kora tavasziról lemaradtam. Amit a mikroorganizmusok és a korai fagyok a fán hagytak, azzal a rovarok és a gerincesek végeztek. Nálam a seregély nem félt a sörösdobozoktól, a darázs nem fulladt bele a sörbe, a meztelencsigának nem ártott a tojáshéj. A sárgabarack elfagyott, a cseresznyét, a szőlőt, a meggyet a dögök lezabálták. Az alma férgesen hullott a földre. A málnatövekkel a globális fölmelegedés végzett. A cukkinit már virágkorában letarolták a csigák. A maradék zeller, spenót, sütőtök, eper, retek stb. gyenge gyökerével a lóbogár végzett. A vakond maga a tasmán ördög: a gyepet pedig ragyásra túrja.
A méhlegelő halva született: a szomszéd segítőkészen átkaszált a mezsgyén. Cserébe idegesen hívogat, hogy a fűzfáim kirobbanó formában vannak. A paradicsomtövek mellett tartottam ki legtovább. Tudtam, a burjánzó hónaljszőrt kacsolni kell. Na de hetente? Megbokrosodott, kecskeszarnyi bogyókat termett. Dilettáns kertész. Hév ám a kapa nyele, hiába pököd: akkor már inkább a közéleti köpködő. Vagy inkább fölkötöm magam, de kapát a kezembe többet nem veszek. Se metszőollót, se fűrészt, se dugványozót, se sövényvágót, se fűkaszát, se ásót, se gereblyét.
Megváltás, hogy nyaralás után minden kiszáradt. Kiégett. Mediterrán déli verő. Azóta sincs új megküzdési stratégiám, pedig jó lenne valahogy kihúzni áprilisig és tovább. De legalább visszatértem a focihoz. Beugró kapus vagyok az öregfiúk amatőr kispályás bajnokságában. A T-Boy, érted, a téboly csapatában. A Kisstadion legendás hely.
Az első meccsen történt. Kontrát vezetünk, az ellenfél cserejátékosa üvölt: törd el a lábát! Én, a veterán amatőr kertész- és közéleti naiva széttárom felé a kezemet: normális vagy, ember? Miért kell fasznak lenni? Velem üvölt tovább. A szünetben mondom a csapattársaimnak: ennek semmi értelme. Semmi értelme ezért lesérülni. Ja, ez ilyen, vonják meg a vállukat, így megy ez itt. Lehozom gól nélkül a második félidőt. Lehet, nekik van igazuk: a tébolyban ez tényleg normális.
Sokat gondolkodtam azon, mit lehet csinálni, de hát semmit. Mi marad? Normálisnak és nyugodtnak maradni minden áron. Megbecsülni azt a pár embert, aki van, a gyerekeinket nevelni, nem tönkretenni őket, nem meghülyülni, és végképp nem megkeseredni. De hát verset írni? Van értelme? Nincs. Mégis.
A szerző Szegeden élő vajdasági író. Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra.
