A foci, mint népünnepély, dráma és valóságos cirkusz

„Szóval tegyük föl, hogy ez a foci nem valamiféle sport, vagyis cirkusz, közszórakoztatás, amit vagy igénybe veszünk, vagy nem, tehát eleve könnyedén, a fölszínen zajlik minden: ha a szolgáltatás nívós, kérünk belőle, ha csapnivaló, elcsapjuk. Hanem gondoljuk azt, hogy nem állunk választás előtt, anyám, ez nekem köll, ha nincs, beledöglünk, leváltani, lecserélni nem lehet, mondom, olyan, akár az életünk, azaz, nincs mese, valamit kell vele kezdenünk” - írta Esterházy Péter A magyar szurkoló esélyeiben, érzékeltetve a futball mélyebb, már-már lételméleti vonzerejét.

A sportág sokak számára tényleg az élet része, egy olyan jelenség, amely túlszárnyalja a puszta szórakozást és a versenyt. Gyerekkoromban imádtam nagyapámmal meccseket nézni a tévében: világbajnokságot, Európa-bajnokságot, vagy a nagyobb klubok mérkőzéseit. Aztán később a fontosabb döntőkön kívül nem nagyon néztem focit. Sőt, volt, hogy évekig nem láttam egy meccset sem, egyáltalán nem érdekelt. Erről részben a magyar viszonyok tehettek.

A portugál futball "telenovellája"

Portugáliai életem harmadik-negyedik évében azon kaptam magam, hogy rendszeresen nézem a portugál Futball Bajnokság első osztálya, a „Primeira Liga” meccseit; minimum heti szinten, de van, hogy naponta olvasok róla a sajtóban, ismerem a játékosokat, edzők név szerint, izgatottan várom, hogy a következő fordulóban hogyan alakul a tabella, melyik csapat esik ki a ligából és melyik jön fel az első osztályba a másodosztályból. A portugál futball napi világa úgy szögez oda otthon vagy egy kocsmában a képernyő elé, az autóban a rádióhoz, mint egy folytatásos telenovella.

Nem a meccsek, hanem az élettörténetek: az egyéni, személyes drámák, átigazolások, nagy bukások, nagy győzelmek, a sok könny és öröm az, ami nagyon közel hozza ezt a világot. Könnyű elfelejteni, hogy ez egy durva sport, és rövid idő után az emberi oldal kerül előtérbe. Engem nagyon érdekel a portugál néplélek, mert vonzó számomra az itteniek mérsékeltsége, mértékletessége; a befogadó, barátságos, de ugyanakkor visszafogott, zárkózott és puritán stílus, a nyugatiasság felé törekvő, a 70-es években igen nehéz helyzetből induló luzitán nép küzdelme a haladásért, a felemelkedésért.

Nagyon érdekel a portugál közélet, ezért a focimeccsek mellett a politikai adásokat is évek óta rendszeresen nézem. A focival kapcsolatos műsorokban szenvedélyesen, sokszor egymást leordítva beszélnek a szakértők. Nem ellenségesek egymással, csak egyszerűen borzasztó lelkesek, nagyon felfokozott hangulatban vannak. De sosem mondanak egymásra nézve bántó dolgokat. Portugáliában a közéleti, politikai műsorokban nem illik, nem stílusos ordítani vagy agresszíven beszélni egymással. Mások a politikai szónoklatok, amikor a tömeghez beszél valaki egy kampányrendezvényen: akkor minden politikus erőteljesen fogalmaz, kiabál, szenvedélyes. De amikor nyilvánosan vitáznak egymással a tévében, akkor ez elképzelhetetlen.

A szurkolói közösség ereje és a "klubidentitás"

Sosem voltam tüntetős, vonulós, utcán aktív állampolgár, és nem szeretek mindenáron csoportba tartozni sem. Az egyenruha kifejezetten taszít, harci alakzatba sohasem álltam sokadmagammal. Az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétést estére”-jellegű menetelés nem az én világom. De úgy alakult, hogy Portugáliában a focit nézve lett egy kedvenc csapatom: a lisszaboni Sporting. Itt teljesen természetes kérdés, hogy „Que é o teu clube?”, vagyis „Mi a klubod?” És erre a kérdésre semmiképp sem lehet az a válasz, hogy „semelyik”, vagy hogy „nincs”.

Az első Sporting bajnoki meccsen, amire elmentem, igen meglepődtem azon, amit láttam: békés hangulat, semmi balhé és az 50 ezres lisszaboni Sporting CP stadion majdnem teljesen tele volt. Szünetben találós kérdések, animátorokkal szervezett játékok gyerekeknek és felnőtteknek, ahol kisebb ajándékokat lehetett nyerni. Végig, amikor csak lehet, show van, hangosbeszélővel, rockzenével.

Mindenhol vannak ultrák, mindenhol vannak agresszív szurkolók; itt is, persze. Az agresszívak a „nem normálisak” közé tartoznak, elítéli őket az emberek túlnyomó többsége és a média is. Minden klubnak az a célja, hogy nagymamák, haverok, tinilányok, nagycsaládok kicsi gyerekekkel - egyszóval mindenki minden korosztályból járjon meccsre, hiszen a jegybevétel, szponzorok, támogatók szempontjából ez a legfontosabb. Amikor a Benfica, a Sporting és az FC Porto, a legnagyobb három klub közül kettő játszik egymással az a „Classico”. Ezek nem szokványos találkozók: itt bizony sokszor elszabadulnak az indulatok, de a hatóságok és a klubok valahogy megpróbálják kordában tartani.

És miért fontos mindez? Miért fontos, hogy legyen profi cirkusz a népnek? Miért jó, hogy egyenruhában vonulhatnak együtt sok ezren? Ez nem szórakozás, ez nemcsak show, nemcsak cirkusz. A foci a hétköznapi élet része, a közönség együtt él a csapatokkal, a játékosokkal, edzőkkel, a bajnokság napi drámáival. Az emberek nagy részének, akár tetszik, akár nem, kell a csoporthoz tartozás élménye, kellenek a szimbólumok (Sporting oroszlán, FC Porto sárkány, Benfica sas), kellenek a színek (Sporting zöld, FC Porto kék, Benfica vörös), kell, hogy egyenruhába öltözhessenek hétről hétre.

Kifejezetten jó, hogy van egy meghatározott élethelyzet, amikor 90 percen keresztül mindenki annyit ordít, amennyit csak bír, annyi érzelem, indulat jön ki belőle, amennyit nem szégyell; és nem is kell szégyellnie, hiszen körülötte még ötvenezerren teszik ugyanezt. A portugál kisembereknek - taxisoknak, bolti eladóknak, kalauzoknak, pincéreknek - , de meglepő módon egész magas pozícióban, komoly végzettséggel és egzisztenciával rendelkező embereknek is van „klubidentitásuk”. Amikor meccs van, akkor minden szurkoló hangja ugyanannyit ér a stadionban a sok ezer, tízezer közül. Ordítanak, sírnak, nevetnek. Arra a másfél órára önfeledten beleélik magukat a játékba.

A „klubidentitáshoz” képest a portugálok politikai identitása, hogy balra vagy jobbra szavaznak-e, lényegtelen. A másik klub drukkerét nem utálják, akár egy családon belül is lehet két csapatnak drukkolni. Az pedig, hogy egymás torkának essenek a portugál emberek amiatt, hogy ki hova szavaz, teljesen elképzelhetetlen. „Úgyis mind ugyanolyan” - mondják -, „politikusok”. De hogy melyik klubnak hány pontja van a bajnokságban, vagy hogy tegnap igazságos volt-e a tizenegyes a Sporting meccsen, les volt-e vagy nem, arról mindenkinek megvan a határozott véleménye: nőknek, férfiaknak egyaránt, a reggeli kávé mellett a pultnál álldogálva a metrómegállóban. Fociügyben mindenki jártas.

Sportolóból artista: Németh Ágnes története

A sport és a cirkusz világa között több hasonlóság is felfedezhető, például az életforma. Négy Európa-bajnoki harmadik hely után öt évvel ezelőtt a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon is bronzérmes lett Németh Ágnes. A válogatottsági rekordot tartó, egykor Európa legjobbjának választott kosaras szerint a két világot nehéz összehasonlítani.

Január 12-e és március 10-e között óriási közönségsikert aratott a magyar cirkuszcsillagok műsora, amelyet a Fővárosi Nagycirkuszban közel ötvenezren láttak. A napjaink legkiválóbb magyar artistáit felvonultató gála szereplői között ott volt az egykor ünnepelt kosaras, Németh Ágnes is, aki férje, Dittmár Roland oldalán egy komikus jelenet főszereplőjeként nevettetett kicsiket és nagyokat. A duó műsorszámának alapját nem kellett sokáig keresni: a 202 centiméter magas egykori center párja 45 centivel alacsonyabb, így a porondon történő lánykérés azonnal mosolyt csal az arcokra, amikor nyilvánvalóvá válik a különbség. A produkció forgatókönyve egy éjszaka alatt született meg Dittmár fejében, a felesége pedig kisebb változtatások után hamar rá is bólintott. Tizenkét éves a sikerszám.

„Egyelőre ez az egy számunk van, amelyet már tizenkét éve csinálunk. A páromnak vannak más bohóctréfái, és mi is tervezünk újabb produkciót. Szerződés alapján dolgozunk, azaz ha valahol valakinek tetszünk, megyünk. Most is éppen ilyen próbajátékon vagyunk. Volt, hogy utaztunk 15 ezer kilométert is, a legtávolabbi fellépésünk a kínai Vuhanban volt” - mesélte Németh Ágnes. Arra sohasem gondoltak, hogy olyan számot találjanak ki, amelyben a komikus elemeket a sporttal vegyítik, Németh azt mondta, sosem volt az a labdazsonglőr típus. Pedig a kosárlabdapályán óriási csillagnak számított, pályafutása során 367 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban, ezzel csúcstartónak számít a mai napig.

Négy Európa-bajnoki bronz mellett 2008 januárjában a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon is bronzérmes lett Németh, ezért úgy érzi, ez az érem már végigkíséri az élete során. „A sportot és a cirkuszt külön kell választani. Utóbbira azért vagyok büszke, mert egy számomra teljesen új világban ismertek el bennünket.”

Németh Ágnes szerint van, amiben összehasonlítható a sport és a cirkusz világa. „Elsősorban az életforma ugyanaz, nálunk nincs ünnep vagy hétvége. Mi leginkább akkor dolgozunk, amikor mások pihennek. Itt a megmérettetés nem egymás ellen zajlik, a közönségnek kell bizonyítanunk. Főleg egy komikus számnál, hiszen élesben kell tesztelnünk, hogy lássuk a reakciókat. Volt, hogy nem tetszett a közönségnek, amit láttak, de ez nem olyan, mint a kosárlabda, hogy vitatkozunk egy ítélet után.” A végső lökést a kosárlabda-pályafutása vége jelentette. „A párom világ életében artista volt, így két lehetőség közül választhattam. Vagy otthon maradok a lányommal, vagy csinálunk egy közös műsorszámot. Azt mondtam, próbáljuk meg. Az első fellépésünk valahol Magyarországon volt, és azt mondták róla, nem is olyan rossz. A párom jól csinálja, amit csinál, és úgy érzem, némi iróniával én is rendelkezem. Ebből állt össze a produkció.”

A Fővárosi Nagycirkusz és a foci rendezvények

A Fővárosi Nagycirkusz nemcsak lenyűgöző előadásokat kínál, hanem különleges programokkal is vár! A Fővárosi Nagycirkusz és a Kazanyi Állami Cirkusz közös produkciója, a MIRÁZS, a magyar és közép-ázsiai őstörténet legendás világába repíti a nézőt.

A dolog lényege az, hogy a foci valóságos dolog. - ennél találóbb mottót nem is lehetett volna választani az Esterházy Péter születési évfordulóján, április 14-én megrendezett tornához, a Futball EP-hez, amelyen írószervezetek tagjai, írók és irodalmárok csaptak össze a róla elnevezett kupáért. És az idézet nemcsak azért telitalálat, mert a lehető legtömörebben foglalja össze Esterházy életre szóló, filozófiai mélységű rajongását a foci iránt, hanem mert tökéletesen illett a Bikás parkban megrendezett torna szélsőséges körülményeihez.

De hát nem is lenne méltó a laza kocogás egy olyan író emlékére megrendezett kupán, aki lételméletet csiholt kedvenc sportjából. „Ha focizom, akkor mindig győzni akarok.” - mondta, igaz, aztán hozzátette: itt már önmagában az győzelem volt, hogy létrejött ez a torna Esterházy Péter emlékére, amiért nagy köszönet jár a szervezőknek. Az első futball-EP tényleg bizonyította, hogy foci és irodalom keveréke nemcsak Esterházy prózájában, de a valóságban is termékeny lehet.

Az átigazolási időszak és a klubok pénzügyi stratégiái is a show részét képezik. Például a Chelsea-nél is mindig újrakezdődik a „bízz a folyamatban!” munkacímű feladat, jobb esetben évente, rosszabb esetben három havonta. Nyilván minden Chelsea-szurkoló abban reménykedik, hogy sikerül visszakerülni a Bajnokok Ligájába, ami nyilván a pénzügyek és az identitás szempontjából is fontos lenne. A modern foci, mint a cirkusz, folyamatosan megújul, új sztárokat és drámákat hoz a porondra, fenntartva a közönség érdeklődését és hűségét.

tags: #ha #a #foci #cirkusz #lenne

Népszerű bejegyzések:

• A Puskás Aréna világításának története
• Klublicenc a magyar labdarúgásban
• Információk a Westend Szurkolói Boltról
• Részletes Bemutatás: Bajnokságok és Szezonok
• A Férfi Kézilabda Eb döntőjéről