Herta Müller és a zsebkendő: A személyes tárgytól a történelmi traumák szimbólumáig

Herta Müller 1953-ban született a bánáti Niczkyfalván, Romániában. 1987 óta Berlinben él. Műveiért számos német és nemzetközi díjjal tüntették ki. 2009-ben Nobel-díjat kapott. Az írónő művészetének középpontjában gyakran állnak a totalitárius rezsimek, a diktatúra, a deportálás és az egyén sorsa. Ennek egyik legmegrázóbb és legmélyebb szimbóluma a zsebkendő, melyet egy 2009. december 7-én, Stockholmban elhangzott beszédében is kiemelten tárgyalt. Elemzésében a zsebkendő nem csupán egy darab anyag, hanem a gyöngédség, az ellenállás, a remény és a pusztulás komplex jelképe.

A gyermekkori gyöngédség közvetett jele

Herta Müller beszédében mélyen személyes emlékeket idéz fel a zsebkendő kapcsán. Elmeséli, hogyan vált anyja reggeli kérdése a szeretet jelévé:

• „VAN ZSEBKENDŐD?, kérdezte anyám minden reggel a kapuban, mielőtt kiléptem az utcára.”
• „Nem volt, és mivel nem volt, visszamentem a szobába, és hoztam egy zsebkendőt.”
• „Egyik reggel sem volt, mert minden reggel vártam erre a kérdésre.”

A zsebkendő volt a bizonyíték arra, hogy anyám óvott engem reggelente. A nap többi órájában önmagamra voltam utalva. A kérdés, hogy „VAN ZSEBKENDŐD?”, a gyöngédség közvetett jele volt. Egy közvetlen jel egyenesen kínos lett volna, ilyesminek nem volt helye a parasztok világában. A szeretet egy kérdésbe öltözött. Csak így, szárazon volt kimondható, határozottan, parancsoló hangsúllyal, hasonlóan egy művelethez munka közben. Az, hogy a hang nyers volt, csak kihangsúlyozta a gyöngédséget. Minden reggel kimentem a kapuig, előbb zsebkendő nélkül, másodszorra zsebkendővel. Csak utána léptem ki az utcára, mintha anyám is velem jött volna a zsebkendővel együtt.

A zsebkendő mint az ellenállás "irodája" a diktatúrában

Húsz évvel később az írónő fordítóként dolgozott egy gépgyárban, amikor Romániában a kommunista rendszer zaklatásai elérték. A mindennapok szürkeségébe a titkosrendőrség beavatkozása hozott drámai változást:

• „Ötkor keltem, fél hétkor kezdődött a munka.”
• „Reggelente hazafias dalokat harsogott a hangszóró a gyárudvaron.”
• „Ebédszünetben munkáskórusokat, de a munkások csak ettek, tekintetük üres volt, kezük olajos, ételük újságpapírba csomagolva.”
• „Evés előtt a szalonnadarabról a nyomdafestéket levakarták.”

A lassú egyhangúság a harmadik évben szakadt meg, amikor egy hét leforgása alatt háromszor jelent meg kora reggel egy „szikrázóan kék szemű, darabos férfi az irodámban, egy kolosszus a titkosrendőrségről”. A beszervezési kísérlet során az írónő szembeszállt a rendszerrel:

• „Az asztal közepére egy üres papírlapot és egy tollat tett. Rám mordult, hogy írjam.”
• „Én állva írtam, amit diktált: a nevem, a születési dátumom, a címem.”
• „Azután, hogy… senkinek, se rokonomnak, sem más, hozzám közelállónak nem beszélek arról… és itt következett a félelmetes szó: colaborez, azaz együttműködöm velük.”
• „Ezt a szót már nem írtam le.”
• „Letettem a tollat, és az ablakhoz léptem, néztem a poros utcát odakint.”
• „Azt mondtam: N-am caracterul. Nem olyan a jellemem.”

A jellem szóra az állambiztonsági hivatalnok dührohamot kapott. Ezt követően a zaklatás mindennapossá vált: „El kellett tűnnöm a gyárból.” Minden reggel fél hétkor jelentkeznem kellett az igazgatónál, aki anyja kérdését visszhangozva, ám ridegen tette fel a kérdést: „Találtál más munkát?” Müller minden alkalommal ugyanazt válaszolta: „Nem keresek más munkát, szeretem itt a gyárban, legszívesebben nyugdíjazásomig itt dolgoznék.”

A legrosszabb a kollégák közötti gyanú volt, a rágalom, amellyel szemben tehetetlen volt. „A kollégáim szemében éppen az voltam, amit megtagadtam. Ha besúgóvá váltam volna, gyanútlanul bíztak volna bennem.” Ebben a reménytelen helyzetben, amikor nem hiányozhatott, de irodája nem volt, s barátnője sem engedhette be a sajátjába, a lépcsőházban talált menedéket. „Jártam le-fel a lépcsőkön, s hirtelen ismét anyám gyermeke voltam, mert VOLT NÁLAM ZSEBKENDŐ.”

„Leterítettem az egyik lépcsőfokra az első és második emelet között, szépen kisimítottam, és ráültem. A vaskos szótárat a térdemre tettem, és fordítottam a hidraulikus gépek leírását.” Ez lett az ő ellenállásának szimbolikus tere: „Én magam egy rossz vicc voltam a lépcsőn, az irodám pedig egy zsebkendő.”

A zsebkendő és a lépcső poétikája: Univerzális szimbólum

A lépcsőn töltött idő alatt Müller a szavak erejét fedezte fel. „Abban az időben, amikor egy rossz vicc voltam a lépcsőn, utánanéztem a szótárban, mi függ össze a LÉPCSŐ szóval: az első lépcsőfokot úgy hívják KEZDŐFOK, az utolsót úgy, hogy KILÉPŐ.” A vízszintes lépcsőfokok két oldalról a LÉPCSŐPOFÁKBA vannak beillesztve. A két lépcsőfok közötti részt pedig LÉPCSŐSZEMNEK nevezik. A technikai nyelvben is meglepő költőiséget talált: „S az olajos hidraulikus gépek alkatrészei között olyan szép szavakat találtam mint: FECSKEFARK, HATTYÚNYAK, a csavart pedig az ANYACSAVAR tartja.” A „LÉPCSŐPOFA, LÉPCSŐSZEM” nevek arra utaltak, hogy a legmerevebb dolgok is személyes, emberi tulajdonságokat kapnak. Az írónő szerint „Vajon nem ugyanaz az alapelve minden munkának minden szakmában, mint anyám kérdésének a zsebkendőt illetően?”

A zsebkendő a gyermekkorban is központi szerepet töltött be, egy „zsebkendős fiók” formájában, amely egyfajta családi portrét alkotott. Bal oldalon a férfizsebkendők apám és nagyapám számára álltak. Jobbra a női zsebkendők anyám és nagyanyám számára. Középen az én gyermekzsebkendőim. A méret, szín és mintázat tükrözte a viselő nemét és korát. „Semmilyen más tárgy, még saját személyünk sem volt fontosabb a zsebkendőknél.”

A zsebkendő univerzális használhatóságára számos példát hoz fel az írónő:

• Nátha esetén, orrvérzéskor, sebzett kézre, könyékre és térdre.
• Síráskor, vagy harapdálhatók voltak a sírást elkerülendő.
• A homlokra tett, hideg nedves zsebkendő enyhítette a fejfájást.
• Négy sarkára kötött csomóval fejfedőként szolgált napsütés vagy eső ellen.
• Ha valamit meg akart jegyezni az ember, emlékeztetőül bogot kötött a zsebkendőjére.
• Nehéz táskák cipelésekor a kezére tekerhette.
• Lengetni lehetett búcsúzáskor, amikor a vonat elindult az állomásról.

A zsebkendő a halál pillanatában is jelen van: „Ha a faluban meghalt otthon valaki, zsebkendővel kötötték fel az állát, hogy a száj csukva maradjon akkor is, ha a test már megmerevedett.” Ha az útszélen a városban holtan esett össze valaki, „mindig akadt egy járókelő, aki zsebkendővel takarta le a halott arcát - ily módon a zsebkendő a halottnak nyugalmat adott.”

Oskar Pastior és a hófehér batiszt zsebkendő

A zsebkendő mélyebb, történelmi traumákhoz kapcsolódó jelentősége Oskar Pastior, késő-dadaista költő történetén keresztül mutatkozik meg, akivel Herta Müller a szovjet munkatáborba való deportálásáról folytatott beszélgetéseket. Pastior elmesélte, hogyan kapott egy idős orosz anyától egy hófehér batiszt zsebkendőt. „Lehet, hogy szerencsétek lesz, neked és a fiamnak, s hamarosan hazakerültök, mondta az orosz asszony.” A fiú Oskar Pastiorral egyidős volt, s otthonától ugyanolyan távolra szakadt, mint ő, csak ellenkező irányba, egy bűntetőosztagba.

Oskar Pastior éhező koldusként kopogtatott az asszony ajtaján, egy darab szenet szeretett volna elcserélni néhány falat ételért. Az asszony beengedte a házba, és meleg levest adott neki, s mikor az orra a levesbe csepegett, akkor a fehér batiszt zsebkendőt, amit még senki sem használt. „A zsebkendő, azsúrozott szegélyével, a selyemfonallal gondosan hímzett ágacskákkal és csokrocskákkal, maga volt a szépség, ami egyidejűleg átölelte és megsebezte a koldust.” A zsebkendő „keverék volt, egyrészt batisztból való vigasz, másrészt selyem ágacskákkal és csokrocskákkal díszített mérce, amely azt mutatta, hogy milyen mélyre süllyedt.”

Ez a történet felveti a kérdést: „vajon ez a VAN ZSEBKENDŐD? mindenütt érvényes-e, átfogja a fél világot a hó csillogásában, a fagy és az olvadás között, hegyek és sztyeppék között, határokon keresztül, egészen a büntető- és munkatáborokkal teleszórt óriási birodalomig?” Müller szerint „Esetleg elpusztíthatatlan ez a VAN ZSEBKENDŐD?, nem fog rajta sem a sarló, sem a kalapács, sem az átnevelő táborok.”

A zsebkendővel kapcsolatos nyelvi felismerések is fontosak: „S bár évekig beszéltem románul, csak az Oskar Pastiorral folytatott beszélgetéseim során ötlött eszembe, hogy a zsebkendőt románul BATISTÁ-nak nevezik.” Ez az érzéki román nyelv, amely szavait kényszerű egyszerűséggel a dolgok szívébe hajtja. „Mintha minden zsebkendő mindenkor és mindenütt batisztból lett volna.” Oskar Pastior a zsebkendőjét relikviaként őrizte: „egy kettős anya ajándékát kettős fiának.” Azért vitte haza az öt lágerév elteltével, „mert a fehér batiszt zsebkendő reményt jelentett és félelmet. Ha az ember lemond a reményről és a félelemről, akkor meghal.”

Matz története és a halál zsebkendője

Herta Müller egy másik történettel is összekapcsolja a zsebkendő szimbólumát, amely a halál és a történelmi sors tragédiájáról szól: „Zsebkendővel végződik egy másik történet is: A nagyszüleim fiát Matz-nak hívták.” Matzot a harmincas években Temesvárra küldték kereskedőinasnak, hogy a család gabona- és gyarmatáru kereskedését átvehesse. Az iskolában birodalmi németek voltak a tanárok, igazi nácik. Matzból a tanfolyamot követően meggyőződéses náci lett, mintha kicserélték volna. „Antiszemita jelszavakat üvöltözött, megközelíthetetlen volt, akár egy debilis.” Nagyapja hiába próbálta rendre utasítani vagy felpofozni.

Matz elvesztette a józan eszét, és önkéntesként jelentkezett az SS-be, a frontra akart kerülni. „Néhány hónap múlva hazajött megházasodni.” A fronton tapasztalt háborús bűncselekmények jobb belátásra bírták, s egy „érvényes varázsige” segítségével otthagyta néhány napra a háborút. A varázsige házasodási szabadság volt. Nagyanyjának két fényképe volt fiáról, Matzról, egy fiók legalján: egy esküvői és egy halotti kép. „Az esküvői képen egy fehérbe öltözött menyasszony áll, tenyérnyivel magasabb nála, törékeny és komoly gipszmadonna. Fején viaszkoszorú, mint behavazott levéldísz.” Mellette Matz náci egyenruhában. Ahelyett, hogy vőlegény lenne, katona. Egy házasodó katona és egy utolsó honvéd.

„Alig került vissza a frontra, jött a halotti fénykép. Rajta a legutolsó katona, akit egy akna darabokra szakított.” A halotti fénykép „tenyér nagyságú, fekete szántóföld közepén egy fehér vászondarabbal, rajta egy kis, szürke emberhalommal.” A feketeségben olyan kicsi a vászondarab, mint egy gyermekzsebkendő, aminek a k...

A Lélegzethinta: A deportálás feldolgozása

Herta Müller Lélegzethinta című regényét Oskar Pastior késő-dadaista költővel együtt tervezte megírni. Pastior a saját lágerélményeit osztotta meg vele, de 2006-ban bekövetkezett halála véget vetett a közös munkának. Herta Müller a jegyzetek felhasználásával, egyedül írta meg a regényt, amely óriási visszhangot váltott ki hazájában és külföldön. „A könyv hozzájárul annak az évtizedekig elhallgatott traumának a feldolgozásához, amelyet a német polgári lakosság élt át a második világháború után.”

A regény főhőse, Leo Auberg nagyszebeni kamaszfiú még nem tudja, mit jelent, ha valakit elvisznek az oroszok. „Egyet akar csupán: minél messzebb utazni a kisvárosból, ahol, úgy tűnik, mindenki az ő homoerotikus kalandjait figyeli.” Öt évet tölt egy kelet-ukrajnai láger poklában. Megismeri az éhséget és a tetveket, megtanul szenet lapátolni és koldulni. Megérti a kegyetlenség és jóság bonyolult egyensúlyát. És megtapasztalja a lágerboldogságot. „Leo Auberg Köves Gyuri német testvére a Sorstalanság ikerkönyvében.” A Lélegzethinta a Nobel-díjas német írónő, Herta Müller „megrázó, költői erejű és dokumentumhitelességű regénye.”

A Lélegzethinta fejezeteinek válogatása

Herta Müller és Oskar Pastior közös munkájának gyümölcse, a Lélegzethinta regény fejezetei is mélyen reflektálnak a lágerélet és az emberi tapasztalat különféle aspektusaira. Az alábbi táblázat néhány fejezetcímet és azok lehetséges tematikus összefüggéseit mutatja be, ahogy a szöveg is utal rájuk:

tags: #hertha #muller #a #zsebkendo

Népszerű bejegyzések:

• Morvai név a magyar sportban
• Az "utánpótlás-nevelés" helyesírása
• A walesi csillag madridi hullámvölgyei
• Egy úttörő karrier a magyar fociban
• a magyar jégkorong egyik kiemelkedő tehetsége