Magyarország változó arca: a nemzetiségi sokszínűség és identitás története

A történelem során Magyarország népessége, területe és kulturális arculata folyamatosan változott, alakítva az ország identitását. Milyen sokszínű világban élünk! Milyen sokfélék az emberek a világ különböző országaiban! Az idők során mindig voltak kisebb-nagyobb népmozgások, amelyekből Magyarország sem maradt ki. Most nézzük meg, hogyan és miért alakult ki hazánk nemzetiségi sokszínűsége a XVIII. század folyamán, és miként alakultak a kisebbségek sorsa a későbbi évszázadokban, egészen a rendszerváltás koráig!

A magyar nép eredete és őshazája

A magyar nemzet eredetéről és legrégibb történetéről a nyelvtudomány ad biztosabb felvilágosítást. Krónikáink tudósításai a hunok és a magyarok eredetéről, például a Jáfet nemzetségéből származó Nemrót óriás és két fia, Hunor és Magor története, amely szerint ők a Maeotisi-tó vidékén telepedtek le, és ott szaporodtak el, inkább mondák.

Nyelvünk szerkezetére, de szókincsére nézve is azokkal a nyelvekkel egyezik leginkább, melyeket együttesen ural-altáji nyelvcsaládnak szoktak nevezni; ural-altájinak azért, mert Ázsiának az Ural és Altai hegység közti vidéke e nyelvcsaládnak ősi fészke. Az ural-altáji nyelvcsalád öt főcsoportra oszlik. A finn-ugor csoportba tartozó nyelvekben az emberi test részeit, az ember testi és lelki életének jelenségeit, a külső természet tárgyait, a családi és társadalmi élet első elemeit, az ember ősi foglalkozását, a számneveket stb. a magyarral egyforma vagy közel egyforma hangzású szavakkal fejezik ki. Például a magyar szem a vogul és osztják nyelvekben sem, a finnben silm; a magyar nyelv a vogulban nyelm, az osztjákban nyalim; a magyar vér a vogulban ver, az osztjákban vir, a finnben ver; a magyar mén (menni) a vogulban men, az osztjákban man, a finnben men; a magyar ló a vogulban lú, az osztjákban lovi; a magyar vaj a vogulban voj, a finnben voi; a magyar két, kettő a vogulban kit, kiti, az osztjákban kad, kadn, a finnben kaht stb. Még nagyobb egyezés mutatkozik a magyar és a finn-ugor nyelvek között a nyelv alkotása, a szóképzés és szóragozás tekintetében.

A nyelvek hasonlósága, rokonsága abból ered, hogy e népek valamikor szoros érintkezésben állottak egymással, sőt egy nyelven beszéltek s egy népet alkottak. Idővel azonban egymástól elszakadtak, idegen népek közé kerültek, azokkal összekeveredtek, minek folytán nyelvök, de testalkotásuk is mindinkább elváltozott, úgy, hogy az ősi nyelvből többféle nyelv, az ősi népből többféle nép keletkezett. Az ugor népek lakóhelyei közül a vogulok a Közép-Uraltól keletre, a mai permi és tobolszki kormányzóságban, számtalan folyóviztől öntözött vidéken laknak. Főfoglalkozásuk a vadászat és halászat; házi állatot csak kettőt ismernek: az iramszarvast és a kutyát. A vogulok középtermetűek; arczuk kerek, kissé kiálló arczcsontokkal; orruk széles, de nem lapos; hajuk rendesen sötétbarna; szemök nyílt és kerek. Természet szerint a vogul kedélyes, jámbor nép. Főhibájuk a henyeség; munkára, mesterségre nem igen van kedvük.

Az osztjákok a vogulok keleti szomszédjai; az Ob és az Irtis mellékén laknak. Életmódjuk ugyanaz, mint a voguloké. Arczuk már inkább mongol jellegű; azzá teszik a ferde állású apró szemek, a kiálló arczcsontok, a hátradülő alacsony homlok, a széles orr s a gyér szakáll. Testalkatra nézve többnyire alacsonyak, véznák. Éppoly félpogányok, mint nyugati szomszédaik. Minden házban akad bálvány, melyet ládában tartanak, cifrasz ruhába öltöztetnek; ha vadászatra mennek, vagy útra kelnek, mindig magukkal viszik.

E tájon volt a magyar nép őshazája is. Sokáig a mai vogulok és osztjákok földjét, a régi Jugriát tartották annak, amelyről a XVI. században Oroszországban járt Herberstein úgy nyilatkozik, hogy onnan jöttek ki a magyarok. De a nyelvtudomány kiderítette, hogy a magyarság bölcsőjét az ugorok lakta vidék legdélibb részén, az Ural, a Kaspi tenger s az Aral-tó közt elterülő puszta vidékén kell keresnünk. Őseink itt korán érintkezésbe jöttek műveltebb iráni népekkel: alánokkal, perzsákkal, akiknek révén a többi között a fémekkel is megismerkedtek. Majd török-fajú népekkel (a Volga-melléki bolgárokkal, a kozárokkal és a besenyőkkel?) hozta őket érintkezésbe a sors. A magyar nyelvbe átment török szavakból, de kivált őseink pusztai életmódjából és harcias jelleméből Vámbéry azt következteti, hogy a magyar nem ugor, hanem török eredetű nép. Nincs kétség benne, hogy ereinkben török vér is csergedez. Ámde valamely nép jellemére és életmódjára nem annyira a vérnek, a származásnak, mint inkább a természeti viszonyoknak van befolyása, amelyek között él. Ezek tették harcias pusztai néppé a magyart s ezek okozták, hogy legközelebbi rokonaik éppen nem harciasak és kóbor természetűek. A nyelvészeti kutatások a magyarok ugor voltát bizonyítják.

Magyarország benépesítése a XVIII. században: egy soknemzetiségű ország kialakulása

A XVIII. század elejére megtörtént a török kiűzése Magyarországról, véget ért a Rákóczi-szabadságharc. Ebből a tanegységből megtudjuk, hogy miként zajlott a pusztító háborúk után az ország benépesítése a XVIII. század első felében, hogyan lett Magyarország soknemzetiségű ország. A török és a spanyol háborúk után a Habsburg Birodalom továbbra is nagyhatalom maradt, de súlypontja Közép-Európára tevődött át. III. Károly a magyar rendekkel a Rákóczi-szabadsárcot lezáró szatmári békében kötött kompromisszumot, s ennek betartásával vélte biztosítani külpolitikai erejét. Bár Károlyt továbbra is birodalmi szempontok vezették, a magyar rendek együttműködtek vele. Az államszervezet alapjait a Pragmatica Sanctio törvénybe iktatása biztosította. Az uralkodó dinasztia leányági örökösödését a továbbra is fennálló külső veszély miatt szavazták meg a rendek 1723-ban. Magyarország az örökös tartományokkal feloszthatatlan lett, de a rendi jogokat is fenn kellett tartani. A Magyar Királyság teljes egysége mégsem állt helyre. Erdélyt a Részekkel, Temesközt a Bácskával és Bánáttal, az új Határőrvidékkel az udvar külön kormányozta. Horvátország is megőrizte belső autonómiáját.

A XVIII. század elején a lakosság száma a becsült adatok szerint megegyezett a Mátyás király korabelivel. Miközben Európában a kivándorlások ellenére nőtt a népesség, nálunk a háborúk következtében stagnált. Az eloszlás sem volt egyenletes. Egyes történelmi tájegységek szinte teljesen elnéptelenedtek. Az 1700-as évek első évtizedeiben megindult az ország benépesülésének, benépesítésének folyamata. Hamar elindult a belső népvándorlás. Az északi-északnyugati hegyvidékes területekről sokan az Alföld ritkán lakott tájai felé húzódtak. A kedvezőtlenebb adottságú területekről szlovákok, ruszinok, magyarok, románok indultak a jobb megélhetés reményében az ország középső, sík területei felé. A folyamatot a birtokosok által adott átmeneti kedvezmények, például az adómentesség segítették.

A szervezett betelepítéssel a birtokosok a hiányzó munkaerőt igyekeztek pótolni. A határokon kívülről, a Török Birodalom területéről nagyobb létszámú népcsoportok érkeztek. Sokan szolgálataikat ajánlották fel a biztonságosabb életért. Délről több tízezer szerb települt be a bácskai területekre. Az udvar nem csupán engedélyezte bejövetelüket, hanem fegyveres határőrként le is telepítette őket, és számos kedvezményt adott nekik a megszervezett Határőrvidéken. Egyes csoportjaik északabbra, akár a mai Szentendre környékéig is eljöttek, és ott telepedtek meg. Növelni a későbbi adóalanyok, katonai újoncok számát a kormányzat érdeke volt. A tudatos állami telepítéseknél a katolikus vallás is szerepet játszott, akárcsak a német anyanyelv. Így érkezett nagyszámú sváb az ország elnéptelenedett középső és déli területeire, Buda környékére, illetve Baranyába és Tolnába.

A XVIII. század végére Magyarország lakossága több mint duplájára nőtt. Megváltozott a nemzetiségi arány is. Sokszínű lett az ország. A magyarság számaránya az összlakosságban 40% körülire csökkent. A sok nemzetiség nem különült el egymástól. Kevert nemzetiségű ország lettünk. A nemzetiségek társadalmi szerkezete is eltérő volt. Csak a magyarok és a horvátok rendelkeztek a korra jellemző teljes társadalmi tagozódással, azaz politikai-gazdasági vezető szerepet betöltő saját nemességük is volt. A többiek csonka társadalmat alkottak. A ruszinok csak jobbágyok, a szlovákok és a románok többnyire jobbágyok voltak, kevés polgársággal. A több csoportra elkülönülő németségből a svábok főként a paraszti réteghez tartoztak, de laktak a városokban is. A középkor óta itt élő szászok inkább városi polgárok voltak. Az ország vallásában és kultúrájában is sokszínűvé vált, bár a katolikus fölény megerősödött. A század végéig még létezett a hungarus-tudat, a „magyarországi vagyok” identitás. A lakosok azonosultak az országgal. Nemzetiségi ellentétek majd csak a XIX. században jelentek meg.

A II. világháború utáni nemzetiségi kérdések: a németek kitelepítése és a romák helyzete

Mindenki előtt ismeretes, immár következményeivel együtt, hogy a nemzetiségi konfliktusok elvi és gyakorlati rendezése a Duna-medencében élő népek közös, mai napig megoldásra váró problémája. A különböző országokban élő, eltérő létszámú nemzeti kisebbség helyzetének egységes jogi normák szerinti rendezésére a II. világháború után ismét kedvező alkalom kínálkozott. A magyarországi német nemzetiség háború utáni megítélését, s a vele szemben alkalmazott eljárásokat a nagyhatalmak állásfoglalásai, az ország kül- és belpolitikai helyzete, valamint a hazai politikai erők törekvései határozták meg. Még mielőtt azonban a belső politikai viták a felelősség megállapításának módjáról és mértékéről elkezdődhettek volna, s Magyarország kötelezettségét a háborús bűnösök felelősségrevonásáról az 1945-ös fegyverszüneti egyezmény tartalmazta.

Az 1945. február 3-i ülésen Gyöngyösi János külügyminiszter a „deportálással kapcsolatban megállapítja, hogy a fegyverszüneti szerződés szerint (ellenőrzik az angol és orosz szöveget is!) csakis a német állampolgárokról van szó. Mindamellett a szovjet erők hadműveleteinek biztosítására mindazon német nevűeket is ártalmatlanná teszik, akik a front mögött esetleg káros tevékenységet tudnának kifejteni.” Néhány nappal később, február 8-án a minisztertanács ismét foglalkozott Magyarországnak a fegyverszüneti szerződéssel összefüggő kötelezettségeivel. A német állampolgárok internálásáról intézkedő 302/1945. M. E. sz rendelettervezetet is - amelyet február 27-én hirdettek ki - ekkor tárgyalta a testület. Néhány hónappal később került sor a rendelet hatályának kiterjesztésére azokra a volt magyar állampolgárokra, akik magyar állampolgárságukat az SS kötelékeibe való önkéntes vagy kényszerű jelentkezésük révén vesztették el. Az 1945. május 14-én kiadott belügyminiszteri rendelet értelmében a családtagok, valamint a betegek és öregek internálására is lehetőség nyílt. A helyi önkormányzatok és a vármegyei közigazgatás egyéb szervezetei is határozott föllépésért ostromolták a kormányt. A Csanád megyei alispán 1945 márciusában a miniszterelnökségnek írott kérelmében általános panaszokat és elvárásokat fogalmazott meg, amikor azt írta: „A kiszállított munkások között igen sok olyan személy is volt, aki magyar érzelmeiért az elmúlt rezsim alatt is üldözésnek volt kitéve és olyan is akadt, aki németül egyáltalán nem tud.”

A hazai németség felelősségre vonásának kérdése 1945 márciusában - a földreform rendelet elfogadását követően - került a politikai és a törvényhozási viták középpontjába. Az 1945. március 17-én elfogadott törvény kimondja, hogy „teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, a nemzetiszocialista és egyéb vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait.” A rendelet maga sem mentes a nemzeti elfogultságtól, ám különösen a végrehajtás során ezen túlmenően is lehetőséget adott a kollektív megítélésnek. Az eredeti elképzelésen túl, amely a parasztság nagy tömegeinek földhöz juttatását tűzte ki célul, ezekben a hetekben kellett megoldani az ismét hazátlanná vált bukovinai székelyek és a szomszéd országokból nagy számban érkező menekültek elhelyezését is. A kormány és a pártok kollektív bűnösséget és ezzel együtt a kollektív büntetést elhárító nyilatkozatai ellenére ezzel a rendelettel a hazai német lakosság széles rétegeinek vagyoni korlátozása vált lehetővé, tekintet nélkül az egyéni felelősségre és a külön lefolytatott egyéni eljárásokra. A németek kitelepítésének ügyét ezekben a hónapokban nem elsősorban a fasiszta és hazaáruló személyek megbüntetése, de sokkal inkább a földreform kapcsán településre jelentkezett tiszántúli nincstelenek tömege, a szomszéd államokból érkező nagyszámú menekült és a bukovinai székelyek elhelyezésének problémái tartották felszínen.

Erdei Ferenc a Nemzeti Paraszt Párt május 3-i intéző bizottsági ülésén jelentette be, hogy a pártok megegyeztek egy a menekültügyeket ellenőrző szerv felállításáról, amelynek vezetőjéül egyhangúlag Antall Józsefet fogadták el. Erdei hangsúlyozta, hogy ez „a szerv fogja ellátni a svábok kitelepítését is. Ennek a kitelepítésnek azonnal meg kell történnie.” Bibó István memorandumában áttekinti - erkölcsi, politikai, gyakorlati szempontok mentén - a hazai német kisebbséggel szemben alkalmazott eljárási módoknak a kisebbségre, a társadalomra és az országra gyakorolt hatását. Leghatározottabban azt a képmutatást ostorozza, amely az egész kérdést körülveszi: a nyilvánosan megjelenő törvények, nyilatkozatok és a tényleges szándékok, eljárások közötti különbséget. A hivatalos megfogalmazás a volksbundista és fasiszta svábok kitelepítéséről beszél, ugyanakkor „a sváb kérdéssel kapcsolatos sajtóagitáció és magánakciók mögött igen sok ponton olyan erők vannak, melyeket nem a fasiszta svábság kitelepítése érdekel, hanem egészében a német kisebbség kitelepítése, és ha lehet mindenfajta kisebbség kitelepítése.”

A pártközi értekezleten Erdei elnökölt, aki bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a sváb kérdés átfogó rendezését igazából az tette akuttá, hogy „a határokon magyar népesség került át, akiket el kell helyezni, és az ország túlnépesült agrár vidékeiről a földhöz juttatandó agrár szegény népet földhöz kell juttatni és letelepíteni”, valamint „a fasiszta németek kitelepítése, mint politikai követelmény általánossá és sürgetővé lett a magyar közvéleményben”. A tárgyalás végén megállapították, hogy „itt nem a magyarországi svábság elintézéséről van szó, hanem a magyarországi hitleristáknak a felelősségre vonásáról”, ezért a volt SS-tagok és a német állampolgárságot szerzettek kitelepítését kell kezdeményezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál. A német kisebbséget igazolási eljárásnak kell alávetni, s azokat, akiknek politikai felelőssége vagy volksbundtagsága bizonyítást nyer, össze kell költöztetni, illetve kitelepítésre - a SZEB beleegyezésének megszerzéséig - elő kell készíteni. Ezek után a belpolitikai egyeztető viták és diplomáciai lépések után 1945. július 1-jén jelent meg a kormány 3820/1945. M.E. sz. rendelete, amely a Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztéséről és a hazai németek múltbeli politikai magatartásának felülvizsgálatáról intézkedett.

Ugyancsak a II. világháború után drasztikusan csökkent Magyarországon a nemzeti kisebbségekhez tartozók, illetve a magukat annak vallók száma. A magyarországi németek nagy részét Németországba telepítették át, más részüket a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára. A lakosságcsere-egyezmény miatt 73 000 szlovák nemzetiségű lakos is áttelepült Csehszlovákiába. Az 1949. évi alkotmány a nemzetiségek számára biztosította a törvény előtti egyenlőséget, az anyanyelvi oktatást és a kultúrájuk ápolását. Létrejöttek nemzetiségi szervezetek, de ezek igazából a kormány politikáját közvetítették, nem biztosítottak valódi érdekvédelmet. A rendszerváltás óta a magyar jogrendszer államalkotó tényezőként ismeri el a nemzeti kisebbségeket. Biztosítja saját kultúrájuk ápolását, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. Lehetővé vált, hogy helyi és országos nemzetiségi kisebbségi önkormányzatokat hozzanak létre. A kisebbségek jogi helyzetét a 2012. január 1-jén hatályba lépett Alaptörvény is garantálja. Magyarországon 13 törvényben elismert nemzetiség él. Mivel az ország területén szétszórva élnek, az elmúlt évtizedekben felgyorsult a kisebbségek integrálódása az ország gazdasági, társadalmi, kulturális életébe. A rendszerváltás óta a kisebbségi identitás felértékelődött.

Az ország 10 milliós népességének 6-7%-a nemzetiség, amelynek nagy részét az elsődlegesen a magyar nyelvet használó cigány/roma csoportok adják. Az 1945 utáni földosztás a cigányság számára nem jelentett megoldást, hiszen a zömében vándorló életmódot folytató cigányok/romák nem kaptak földet. Az 1950-es évek államosításai miatt a korábbi nagybirtokokon végzett idénymunkák is megszűntek számukra. Ennek következtében megszűntek a hagyományos cigány/roma mesterségek. Ezért a cigányok/romák többsége elsősorban csak a gyárakban, a nehéziparban betanított és segédmunkásként tudott elhelyezkedni. 1964-ben az MSZMP határozatban döntött a „cigánytelepek” felszámolásáról. Ezzel párhuzamosan lakásépítési programot hirdetett és kamatmentes hiteleket folyósított a házat vásárló cigányok/romák számára. Azonban az így felépített lakások többsége csökkentett értékű, eltérő minőségű lakás volt, ezért „cs”-lakásnak is nevezték ezeket. A határozat szórt telepítést javasolt a gyorsabb integráció reményében, azonban a gyakorlatban a romák lakásait többnyire a periférián, félreeső helyen húzták fel. A cigányság élethelyzete javult, de az életszínvonaluk még így is elmaradt a többségi társadalométól. A rendszerváltás során végbemenő ipari szerkezetváltás miatt kialakuló munkanélküliség elsősorban a romákat érintette. A romáknál/cigányoknál tömeges a szegénység, alacsony az iskolázottsági szint, és számos, különösnek tűnő szokást követnek, pl. a temetkezéseikben. Életkilátásaik messze elmaradnak a többségi társadalomhoz tartozókétól. A többségi társadalom homogén rétegként tekint a cigányságra/romákra, miközben Magyarországon legalább 3 főbb csoportjuk különíthető el: a magyar cigány, a havasalföldi román (az úgynevezett oláhcigány) és a beás. Hazánkban kisszámú kárpáti cigány csoport is él.

A rendszerváltás előtti társadalmi feszültségek: az 1988-as metróverekedés és a skinhead mozgalom

A rendszerváltás előtti időszakban a társadalmi feszültségek is megmutatkoztak, például az akkoriban feltörekvő szubkultúrák és a nemzetiségi kérdések kereszteződésében. 1988. április 22-én egy holland zenekar adott koncertet a Fővárosi Művelődési Házban kb. 160-180 fős közönség előtt. A Népszava fotóriportere, Kiss Árpád fényképezett, ami a közönség soraiban lévő fiataloknak nem tetszett. Dudás András felszólította Kiss Árpádot, hogy a kopaszokról ne készítsen fényképeket. A riporter a figyelmeztetés ellenére továbbra is folytatta a fotózást, erre Dudás András kirúgta a kezéből a fényképezőgépet. Kiss Árpád arcát elöntötte a vér és nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Amikor az eset történt, a személyiségi jogok védelme nem volt biztosítva.

Alig két nappal később, 1988. április 24-én este 22 órakor a kék metró Kőbánya-Kispesti metró végállomásán tömegverekedés tört ki, melyben kubai vendégmunkások és skinheadek csaptak össze. A verekedés közben vitatott volt, milyen kiáltások hangzottak el: White power, Oi, Oi, illetve a kubai lányokat orális aktusra szólították fel a vádirat szerint.

A peres eljárás és az elítéltek

A metróverekedés miatt indított büntetőeljárás elsőrendű vádlottja D. András volt. A perben elítélt személyek az alábbiak voltak:

Közülük ketten rendelkeztek csak általános iskolai végzettséggel, a többiek vagy középiskolában tanultak, vagy már elvégezték azt. A korszak középosztálynak megfelelő életszínvonalú családjaiban éltek. Az ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság dr. Vaskuti András elnökletével hozott ítéletet. A nyolc fiatalkorú sem kapott kevesebbet egyenként másfél évnél, azonban fogházban letöltendő szabadságvesztést szabtak ki rájuk, három és négy évre felfüggesztve. A büntetést a rendszerváltás következtében nem kellett letölteni az 1978. évi IV. törvény módosítása miatt.

D. András esetében csak annyit lehetett bizonyítani, hogy jelen volt a metróverekedés helyszínén, azonban ő maga nem tett semmit: „sem szóban, sem tettben, de még mozdulatban sem juttatta kifejezésre, hogy helyesli és legalább jelenlétével támogatja a társai által kifejtett tettlegességet.” Tényként csak annyi volt még megállapítható, hogy a vádlottak a skinhead csoportosuláshoz tartoztak, skinhead nótákat énekeltek, és a verekedéssel nem a gyűlöletkeltés volt a céljuk.

A skinhead mozgalom

A punk és skinhead mozgalomnak közös gyökere volt Magyarországon, szétválásuk évekig eltartott. F. Noémi édesanyja a bírósági tárgyaláson tett vallomásában hangsúlyozta, hogy lánya előbb punk volt, azután lett skinhead: „Lányom tavaly lett punk, levágatta a haját. A bakancs nem tetszett. Ez év [1988] február-márciusában lett skinhead. Nem tudtam, csak az ügy után, ez mi, azt hittem, valami divat.” F. Noémit édesanyja védelmezte az eljárás során, olyannak ábrázolta, aki segít a házimunkában, este tízre mindig otthon kellett lennie, naponta 20 forint zsebpénzt kapott, bár néha kicsit rapszodikus. Gyors- és gépírónak tanult, szülei 1982-ben elváltak, azóta őt adminisztrátor édesanyja nevelte. Édesapja a nagymamával együtt mellettük lakott, egy szükséglakásban. A lány lázadásának külső jegyei között szerepelt az öt helyen kilyukasztott bal füle és az orrkarikája, illetve tetoválása.

P. József a kihallgatásán elmondta: „A szakközépiskolában ismerkedtem meg skinheadekkel, évfolyamtársaimat és idősebb skinheadeket láttam így öltözködni és nagyon megtetszett. Jellemző a skinheadekre és rövid a hajuk, bakancsot és nadrágtartót hordanak. Zenéjük dallamos rock and roll jellegű zene. Azokon a koncerteken, ahol én is és az együttesem is játszott, hanem mindenki, aki szereti ezt a zenét. Nem tudom megmagyarázni, hogy mitől skinhead zene az, amit játszunk, illetve miben különbözik a többi zenétől. Jellemzi a skinheadeket a nagymagyarság érzet illetve a hazaszeretet. Szerintem a skinhead csak öltözködésben különbözik a többi embertől. Szeretnék valamit a skinheadekkel megoldani a cigány problémát, foglalkozni kellene a nemzetiségi problémával.”

A közösség megsértése bűncselekmény tényállása az 1978. évi IV. törvény alapján: „(2) Aki mások előtt a magyar nemzetet, a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjét, továbbá - nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista meggyőződésük miatt - csoportokat vagy személyeket sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, avagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. (3) Aki az (1) vagy (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt csoport tagjaként vagy nagy nyilvánosság előtt követi el, bűntett miatt 3 évig, illetőleg vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” A miniszteri indoklás szerint e bűncselekmény tényállása megegyezett az izgatás tényállásával (148.§) kivéve a célzatot, mely ez esetben politikai volt.

tags: #hol #volt #smagyarorszag

Népszerű bejegyzések:

• A labdarúgás szakmai és szabályozási háttere
• Részletes eredmények a Delfin Bajnokság mellúszásáról
• KSH statisztikák az élethosszig tartó tanulásról
• a történelmet író magyar edző Dél-Amerikában
• Görögök elleni mérkőzések elemzése