Horváth László labdarúgó – Egy élet a futball szolgálatában
A magyar labdarúgás történetében több Horváth László is kiemelkedő szerepet játszott. Ezen cikkben két, azonos nevű, ám különálló, rendkívüli pályafutást bemutató sportember életét és karrierjét mutatjuk be, különös tekintettel az 1988-as évhez köthető információkra.
Horváth László "Api" (1944-2024) - A Fradi ikonja és VVK-győztese
Horváth László, vagy ahogyan mindenki becézte, „Api” (később „Api bácsi”) 1944. február 9-én látta meg a napvilágot Celldömölkön. Pályafutása szülővárosában indult, majd Pápára vezetett az útja, onnan pedig a Ferencvárosi TC-hez igazolt.
Az FTC-hez vezető út és a "Api" becenév eredete
Horváth a Pápai Kinizsiből, még csatárként került az FTC-hez. Az ő szavaival élve: „Celldömölkön, majd később Pápán is a góllövés volt a feladatom. Ennek köszönhetem a ferencvárosi szerződésemet is.” Az 1962-es húsvétkor a Fradi Pápán játszott a Kinizsi ellen, és 16:1-re nyert. „Azt az egy gólt azonban én lőttem. Jobb szélsőt játszottam, kemény csatát vívtam Dalnoki Jenővel és Mátrai Sanyival.” A mérkőzés után kétszer is volt próbajátékon a Ferencvárosnál, és végül augusztusban igazolt a klubhoz, ahol eleinte a vidékről érkezőknek a régi Fradi-pályánál, a Rudas kocsma emeletén volt a szállása.
Az „Api” becenevet is ennek az átigazolásnak köszönhette. Akkortájt Csanádi Ferenc volt az ifik edzője, és Horváth László nagyon gyorsan haladt a ranglétrán: alig hogy az Üllői útra került, nem sokkal később már a tartalékcsapatban is szerepelt. Ekkor ragadt rá az „Api” becenév.
Sikeres évek a Ferencvárosban
Horváth „Api” karrierje szépen ívelt a Ferencvárosban. 1965. április 4-én, Győrben debütált az NB I-ben, méghozzá győztes mérkőzésen, ahol a Fradi 2-0-ra nyert. Mindössze három nappal később, április 7-én az Athletic Bilbao ellen kapott lehetőséget a Vásárvárosok Kupájában (VVK). A hátvéd a Fradi első csapatában már védőként szerepelt, élete az Üllői úti pályán zajlott. A régi klubház egyik emeleti szobájában, a Villa Negrának becézett helyen lakott Páncsics Miklóssal és Juhász Pistával.
Horváth „Api” pályafutásának csúcspontja az 1964-1965-ös VVK-siker volt. Ebben a szezonban a Ferencvárossal megnyerte a sorozatot, és játszott a Juventus ellen 1-0-ra megnyert döntőben is. „Akkoriban talán nem is fogtuk fel, hogy mekkora tettet hajtottunk végre. Az elődöntőben a Manchester Unitedet ejtettük ki, a döntőben pedig a Juventust vertük meg, ráadásul játszottam is a mérkőzésen.”
Juventus v Ferencvaros Fairs Cup Final 23-06-1965
Az 1967-1968-as idényben szintén döntős volt a VVK-ban a Ferencvárossal, de a Leeds elleni finálékon már nem lépett pályára. A hátvéd kétszer nyert magyar bajnokságot és kétszer volt ezüstérmes az NB I-ben a zöld-fehér klub színeiben.
Horváth László így emlékezett vissza a ferencvárosi évekre: „Akkoriban óriási dolognak számított, hogyha valaki a Fradiban játszhatott. Nagyon szép éveket töltöttem el itt, nagyon jó csapatunk volt, és minden korosztályban nagyon jó volt az atmoszféra is. Az ifiben egyszer, a tartalékokkal többször, a felnőttekkel pedig kétszer nyertünk bajnokságot, ezek a sikerek mindenképpen emlékezetesek maradnak.” Kiemelte az edzők (Csanádi Feri bácsi, Gyetvai Laci bácsi, Mészáros Dodó bácsi, Tátrai Sanyi bácsi és Lakat Károly) szerepét, akiktől és a csapattársaktól, például Géczi, Páncsics, Juhász Pista, Varga Zoli és Szőke Pista, nagyon sokat tanult az ember.
Nehézségek és távozás
A szép éveknek azonban egyszer vége szakadt. Egy világhírű Internazionale elleni kupameccsen feladata volt a villámgyors és a kapu előtt életveszélyes Jair semlegesítése. Kemény, látványos csatát vívtak egymással, többször összecsaptak. „Az egyik ilyen összecsapás után az olasz vezetők felugrottak a kispadról, berohantak a bíróhoz, az pedig odament a ferencvárosi védőhöz, s öltözőt mutatott neki.” Ez a játékvezetői karmozdulat lényegében megszabta további pályafutását is. Kikerült az első csapatból, helyére Páncsics Miklós került, ő pedig „fregoliember” lett.
Pályafutása az FTC után
Amikor 1969-ben a Haladáshoz akart igazolni, elengedték, de a Szombathelyi Haladás nem járult hozzá az átigazolásához, ezért egy évet ki kellett hagynia. Lakat Károly hívásának azonban nem tudott ellenállni, így 1971-ben a Tatabányához igazolt. „Ott is nagyon szép éveket töltöttem el, kétszer nyertünk Közép-európai Kupát, játszottunk MNK-döntőt is, pont a Fradi ellen. Folyamatosan játéklehetőséghez jutottam, az emberek pedig imádták a futballt, a Fradi után itt volt a legjobb játszani.”
A bányászvárosi csapattal kétszer, 1973-ban és 1974-ben hódította el a Közép-európai Kupa-serleget. 1972-ben a döntőig jutott a Magyar Kupában, ahol éppen volt klubja, a Ferencváros győzte le 2-1-re a Tatabányát.
Öt év múltán „levezetésként” Budafokra ment játszani, ahova 1975-ben költözött és három évet töltött. Pályafutása végén még a Dunai Kőolajnál és Dömsödön is megfordult.
Edzői karrier és család
Visszavonulása után 1980-ban Novák Dezső hívására tért vissza a Ferencvároshoz utánpótlásedzőként. „Nagyon szeretek velük dolgozni, persze már nem vezetőedzőként, csak besegítek. A 6-7-8 évesekkel foglalkozom, de ha megkérnek rá, akkor idősebbekkel is. Segítek, hogyha valaki lebetegszik, vagy éppen más elfoglaltsága van. Edzői pályafutásom alatt sok olyan játékos fordult meg nálam, aki később élvonalbeli és/vagy válogatott labdarúgó lett.”
Magánéletéről is szólt: 1969-ben megnősült, három évvel később született meg a fia. 2011-ben született meg az unokája. Amikor volt ideje, és otthon játszottak a Fradisták, mindig ott ült az Üllői úti lelátón.
Horváth László (1928-2019) - A PVSK hűséges embere
Fontos megemlíteni egy másik kiemelkedő Horváth Lászlót is, aki egészen 1988-ig tevékenykedett a magyar futballban, és akinek pályafutása eltérő, de szintén figyelemre méltó.
Horváth László Nagykanizsán született 1928. november 8-án, és itt is kezdte labdarúgó pályafutását. Már 13 évesen a Kanizsai Vasútban futballozott, 15 évesen tagja lett Kanizsa válogatottjának, tizenhét évesen pedig bekerült a Délnyugati régió válogatottjába is. Rögtön az érettségi után Budapestre, az MTK-hoz került, ahol két évig volt biztos csapattag, és csaknem egyedüli jelölt az akkor formálódó Aranycsapat balszélső posztjára.
Sajnos egy 1948-as csepeli bajnokin elszenvedett súlyos sérülés miatt mégis kimaradt a válogatott keretből. Mindössze a B-válogatottban léphetett egyszer pályára, a lengyelek ellen 1948-ban, a 8-2-es győzelemből két góllal vette ki a részét.
1950-ben igazolt a Pécsi Lokomotívhoz, és ettől kezdve játékosként, majd edzőként csaknem négy évtizeden át szolgálta a PVSK-t. 1951-ben a vasutasok feljutottak az NB I-be, de rögtön ki is estek, majd 1953-ban újra megnyerte a másodosztályt a Lokomotív, de az osztályozókon elbukott. 1955-ben a Pécsi Dózsa kapott NB I-es jogot, ekkor odaigazolt. 1961-es visszatérése után hét évig játszott a PVSK-ban, majd megjárva a különböző korosztályokat és az első csapatot is, csaknem két évtizeden át, 1988-ig volt tréner.
Pályafutását, szinte az egész életét a Vasúthoz való kötődés határozta meg, fiú unokája is labdarúgó lett. A PVSK-ért végzett munkáját az elnökség 2014-ben Aranygyűrű kitüntetéssel ismerte el. Életének 91. esztendejében, a PVSK Centenáriumi évében, 2019. június 17-én hunyt el Pécsett. A 85. születésnapján Horváth Lászlót otthonában köszöntötte Czerpán István.
tags: #horvath #laszlo #labdarugo #1988
